Reggel, nem sokkal hét után megcsörrent Cara személyzeti telefonja.
Oleksandr, a portás hívta. – Megjött az elmebeteg. Várható érkezése három percen belül.
Cara a mellé beosztott gyakornokhoz fordult: – No, Vihaan, kezdődik a műsor – még egyszer megigazította a szoknyáját és végigsimított a kontyán. – Ne feledd, …
– Tudom, tudom. Árnyékként követlek. Vigyorgok, mint a vadalma és nem szólok egy szót sem.
– A szemed se rebbenjen, bármilyen baromsággal rukkol elő a pasas.
– Nagyon izgi! Remélem, tényleg borzalmas lesz!
– Hagyd ezt abba – az előbb Oleksandr volt tiszteletlen, most meg Vihaan. Ebben a szakmában az embernek még csak gondolnia sem szabad ilyesmit.
Oldalán Vihaannal, Cara megállt a szokásos helyén, a buján zöldellő növényekkel teli előtérben, szemben a bejárattal. Felöltötte legbarátságosabb mosolyát, és a vendég elé sietett: – Üdvözöljük ismét az Ardglassban, Mr. Fay – komolyan is gondolta, ugyanis nagyon szerette a szállodát. – Cara Casey vagyok, ő pedig az asszisztensem, Vihaan…
– Nem érdekel, kik maguk. Kísérjenek a szobámba, ez minden.
– Ahogy óhajtja, uram.
– És vigyék fel a bőröndjeimet is. Most. Nem negyedóra múlva. Komolyan beszélek. Most.
Cara elkapta a boy, Anto tekintetét. Gyerünk, gyerünk, csipkedd magad. – A lifthez erre parancsoljon, Mr. Fay.
A liftben Cara kimondottan kedvesen megkérdezte: – Milyen volt az útja, uram?
– Hosszú. És rémesen unalmas.
– És honnan…
– Hagyja már abba a szövegelést!
Megálltak a lakosztály előtt. Az elektronikus kulcs tökéletesen működött, ami az Ardglassban persze természetes, de az adott helyzetre való tekintettel nem lett volna meglepő, ha épp ott és akkor mégis beüt valami gikszer.
– Isten hozta ismét a McCafferty lakosztályban – mondta ünnepélyesen Cara.
Az Ardglass hotel ötvenegy szobája közül a harmadik emeleti lakosztály volt a személyes kedvence: a magas tolóablakok a Fitzwilliam tér dús lombú fáira néztek, a György korabeli boltívek eredeti pompájukban maradtak meg, a fürdőszobában szabadon álló, karmos lábú kád, padlófűtés…
– A csomagja, uram – Anto csörtetett be a hordárkocsival.
– És ez Dublin legjobb szállodája – jegyezte meg epésen Mr. Fay.
Egyébként tényleg a legjobb: a legjobb minőségű ágynemű, a legjobb étel, a legjobb wellness-részleg. Továbbá – nem mellesleg – azért emelkedik ki a többi hotel közül, mert a multikulturális személyzet kiváló szolgáltatást nyújt: kérés nélkül ráéreznek a vendégek igényeire, megjelenésük makulátlan, viselkedésük tiszteletteljes és nyugodt. Az egyetlen éjszakára maradó, vékony pénztárcájú nászutasoktól kezdve a luxushoteleket járó dúsgazdag vendégekig, mindenkinek különleges bánásmódban van része.
– Hová tehetem a csomagjait, Mr. Fay? – kérdezte Anto.
– Mi lenne, ha feldugná a seggébe?
– Nem hiszem, hogy beleférne, uram – Antóból előtört a vaskos, dublini humor.
– De az övébe belefér – mutatott Billy Fay Carára. Amint elhangzott a sértés, Cara már el is engedte a füle mellett, nem hagyta, hogy a hatalmába kerítse.
Anto sietve felpakolta a bőröndöket az állványra, majd eliszkolt.
Cara ismét szélesen mosolygott. – Noha már korábban is szállt meg nálunk, igényli, hogy ismertessem a lakosztály sajátosságait?
– Csak tűnjön el innen, maga kövér tehén!
Vihaan felszisszent.
Cara eldöntötte, hogy később elbeszélget vele a viselkedéséről.
– Felküldethetünk önnek bármit, Mr. Fay? Kávét? Teát…
– Mondtam már, hogy tűnjön el innen, és vigye magával a kis egyiptomi ölebét is.
– Ahogy óhajtja, uram.
Kimentek a szobából és a hátsó lépcső felé vették az irányt.
– Hű, a mindenit! Ling nem túlzott, a pasas tényleg a lehető legrosszabb vendég – jegyezte meg halkan Vihaan.
– Körülbelül tizennyolc órája úton van. Fáradt.
– A múltkor megríkatta Linget. Ezért jöttél be ma korábban, ugye? Te vagy az egyetlen, aki megbirkózik ezzel a manussal. Különben is, hogy jön ide az egyiptomi szövege? Hindu vagyok.
– Vihaan, kedvesem, ne menjünk bele ebbe. Ne engedd, hogy hasson rád.
– És még valami… Nem is vagy kövér!
Találkozott a tekintetük, s hirtelen mindketten felderültek. – Habár – tette hozzá Vihaan – az tény, hogy egy bőrönd…
Cara megpróbálta befogni a fiú száját, de Vihaan elkapta a fejét. Ekkor kitört belőlük a nevetés és egyúttal megszabadultak a feszültségtől. Jókedvűen mentek vissza a recepcióspult mögé.
– Nagyon rémes volt? – kérdezte Madelyn.
– Az. Ami engem illet, a pasas szerint egyiptomi vagyok… és egy öleb, és…
– Én meg egy kövér disznó.
Lopva körbepillantottak, hogy nincs-e vendég a közelben, majd egy újabb nagy kacagásban törtek ki, megszabadulva a maradék feszültségtől is.
– A dolog úgy áll – folytatta Madelyn –, hogy a verseny győztesei Mr. és Mrs. Roberts. Egy óra körül várható az érkezésük. Végül melyik szobát adjuk nekik?
– Nem is tudom – felelte Cara. – Majd ha meglátom, milyenek, eldöntöm.
Egy betelefonálós rádióműsor keretében egy-egy pár néhány éjszakára szállást nyerhetett az Ardglassban. Általában olyanok érkeztek, akik egyébként nem engedhették volna meg maguknak, hogy egy Ardglass színvonalú hotelben szálljanak meg. Cara és csapata mindig nagy izgalommal várták ezeket a vendégeket, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legjobban kiélvezhessék a hotel nyújtotta lehetőségeket.
– Mit tudunk róluk?
Minden alkalommal elvégeztek egy diszkrét közösségimédia-kutatást az érkező vendégekkel kapcsolatban, hogy elkerüljék az esetleges baklövéseket, például ne kínáljanak pezsgőt üdvözlőitalként egy gyógyulófélben lévő alkoholistának.
– Nem sokat. Házasok. Paula és Dave Roberts. A negyvenes éveik közepén járnak. Laois megyében, egy kisvárosban élnek. Ha minden igaz, két tizenéves gyerekük van.
Voltak nyertesek, akikhez tökéletesen illett az emeleti lakosztály. Mások, akik egyáltalán nem voltak ötcsillagos szállodákhoz szokva, jobban érezték magukat egy átlagos szobában. Cara nem tudhatta biztosan, melyiket válassza nekik, amíg nem találkozott a párral.