Ötödik fejezet

Newcastle nyugati részének külvárosában, alig egy órával korábban Ed hirtelen megkérdezte: – Eltettük a Jessie-nek és Johnnynak szánt húsvéti tojásokat? Nem emlékszem, hogy elpakoltam volna.

Cara felkacagott. – Én viszont nem felejtettem el. Örültem, hogy végre megszabadulhatok tőlük.

Az elmúlt négy napban hét, kézzel festett húsvéti tojás várakozott a kerti sufniban, hogy – csekély köszönetképpen a hétvégéért – Johnnyhoz és Jessie-hez vándoroljanak. Egyiket sem a fiaiknak szánták, ugyanis a srácok a következő négy nap során annyi csokoládét fognak magukba tömni, hogy az sem lenne csoda, ha utána diabéteszes kómába esnének.

Cara hétvégével kapcsolatos aggályai egy mélyen gyökerező szégyenből eredtek. Nyilván senki sem értené meg, ha bevallaná, hogy a húsvétot csaknem ugyanolyan rémesnek tartja, mint a karácsonyt, mégpedig egyszerű okból kifolyólag: túl-sok-a-kaja.

Még a saját otthonukban is nehéz helyzetben volt, mert akárhová nézett, mindenütt cukros finomságok csábítgatták. Viszont egy szállodában, ahol Jessie osztja a lapokat, a következő napokban biztos, hogy egymást érik majd a lakomák: kiadós büféreggeli, elképesztően gazdag és ellenállhatatlan kínálattal, pompás ebéd, természetesen borral leöblítve, és esténként bőséges, háromfogásos vacsora. Cara olykor tréfásan megjegyezte Ednek, hogy nem lenne meglepve, ha hajnali kettőkor felébresztenék, és kényszertáplálásra fognák, mondván, hogy elejét kell venni az „éjszakai éhhalálnak”.

Ha nagyon akarná, egy-két ebédet kihagyhatna ugyan, de a vacsorákkal más a helyzet. Jessie egészen odavan a nagy, közös családi lakomákért. Nem túlzás azt állítani, hogy a jelenlét kötelező.

És nem elég, hogy állandóan enni kell, biztos, hogy minden tele lesz cukros ételekkel.

Húsvét vasárnap például hatalmas csokitojás-vadászatot rendeznek, ahol a lelkesen visongó gyerekek összevissza rohangálnak a kertben, és krémmel töltött csokitojásokat szednek ki a sövény ágai közül, hogy azután kis kosárkákba gyűjtsék őket. (Az elmúlt évben Vinnie tizenegyet talált, Tom pedig tizenhatot.) Ráadásul a szálloda minden vendégnek, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt, valósághűen méretezett csokitojásokat osztogat.

A hétvégén várható ételcunami épp olyan aggasztó volt, mint a kötelező társasági élet. Cara nem vágyott rá, hogy másokkal találkozzon. Pontosabban nem akarta, hogy mások így lássák. Legszívesebben elbújt volna mindaddig, amíg vissza nem nyeri karcsú alakját.

– Jól vagy? – kérdezte Ed és kedvesen megpaskolta Cara térdét.

– Jól.

– Megmondanád, ha valami gond lenne, ugye?

– Hát persze!

Ed igazán jó ember. A legjobb. Ennek ellenére Cara nem akarta rázúdítani a problémát, mert a fiúk – és Ed is – nagyon jó hangulatban voltak. Az elmúlt hónapban Vinnie és Tom szinte másról sem beszélt, csak a medencéről, a gyerekfilmekről és arról, hogy milyen jó lesz együtt randalírozni az unokatestvéreikkel. A konyhai naptárban jelölték, mennyit kell még aludni a nagy találkozásig.

Mindent összevetve, a következő négy nap különleges lesz, és a legkevesebb, amit tehet, hogy legalább megpróbálja jól érezni magát.

– Saját tévénk is van! – kiáltott át Vinnie a szomszéd szobából. – Nem csalás, nem ámítás! Saját tévé!

– És saját kulcsunk is! – száguldott be Tom a szülei szobájába, diadalmasan lóbálva a kulcskártyát, majd ismét elviharzott. – Ez azt jelenti, hogy felnőttek vagyunk.

Jessie-nek köszönjétek – jegyezte meg magában Cara. Tény, hogy annyi idősek már a srácok, hogy jár nekik a saját terület. Vinnie tízéves, Tom nyolc: élvezhetik a hirtelen jött függetlenséget, ugyanakkor az, hogy mégis az anyjuk és az apjuk közelében vannak, biztonságot ad nekik.

– Lassan itt a vacsoraidő – jegyezte meg Ed. – Három percetek van.

Cara kihúzta magát és a teljes alakos tükör elé állt. Ez az áthajtós ruha… egyszerűen rémes. Az alakformáló bugyi sem sokat segít a helyzeten. De legalább a mérete megfelelő. A farmerja végig bevágott, de a Dublinből tartó utazás közben a hasogató fájdalmat már-már kellemesnek könyvelte el, hiszen afféle megérdemelt büntetés volt. Megszabadulhatott volna a kellemetlenségtől, ha a „dagadt Cara” farmerjét vette volna fel, de az olyan lett volna, mintha semmilyen gátat nem szabna önmagának.

És – megfagyott az ereiben a vér – mi van, ha a „dagadt Cara” farmer is szűk?

Ó, azok a szép napok, az év elején, amikor csendesen megszabadult öt kilótól hat hét alatt! Tekintettel arra, hogy régóta kísérletezett különféle extrém diétákkal, pontosan tudta, hogy a leadott kilók nagy része víz. Viszont elkapta a gépszíj, és mintha átkapcsolt volna nem-evő üzemmódba. Minden rendben ment egészen a február 13-i estéig, amikor a srácok már ágyban voltak. Hirtelen megmagyarázhatatlan eufória tört rá, és hatalmas megkönnyebbülést érzett: eljött a jutalmazás ideje.

– Ed, drágám? Holnap Valentin-nap van. Vettél nekem csokit, hogy ezzel is bizonyítsd, mennyire szeretsz?

– Igen – felelte Ed óvatosan. – Azt mondtad, hogy lehet.

Szegény Ed! Fogalma sem volt, micsoda háború dúl Carában. Újra és újra feketelistára tette a háztartásban a cukortartalmú ételeket. Arra is volt példa, hogy megkérte Edet, szedjen össze minden ilyesmit, és hajítsa ki – tudta, hogy ő maga képtelen lenne rá. Azonban egy vagy két hét elteltével rendre odament Edhez, és kérlelte, hogy adja vissza, amit eltett, mert addigra már Ed tudta, hogy érdemes egy kis vésztartalékot megőriznie.

Egyik nap, amikor Ed nem volt otthon, Cara bement Vinnie szobájába és megdézsmálta a gyerek édességkészletét. Elborzasztotta a saját viselkedése: úgy működött, mint egy drogos, képtelen volt megálljt parancsolni.

Azonban a Valentin-nap kapcsán zöld utat adott magának. Megkérte Edet, hogy vegyen egy nagy doboz különleges bonbont, és azt tervezte, hogy bűntudat nélkül fogja befalni az egészet. A terv szerint február 15-én ismét visszatért volna az éhezéshez, de végül kiderült, hogy képtelen rá.

Az elmúlt nyolc hét során rendre veszítette el a csatákat. Mindennap megfogadta, hogy tartja magát a diétához, de állandóan közbejött valami – hol egy kellemetlenkedő vendég, hol egy pillanatnyi boldogsághullám, amit feltétlenül meg kellett ünnepelnie, mégpedig azzal, hogy eszik valami finomat. Ezek után persze leírta magában a napot mint egy újabb vesztett csatát, és eldöntötte, hogy másnap megacélozza magát és új fejezetet nyit.

A húsvéti hétvégére, amit Ed családjával töltenek, mindenképp sovány akart lenni, elvégre medencézés, pompás vacsorák és társasági élet várt rá. Mindennek ellenére kicsúszott a kezéből a gyeplő és az elmúlt öt nap során mindössze egyetlen egyszer volt képes tartani a cukormentes étrendet.

Már úgyis túl késő volt. Az összes kiló, amit a csendes, hideg januári napok során leadott, visszakúszott rá. Csaknem hat kilóval volt nehezebb, mint azon a bizonyos februári estén. Nagyon szégyellte magát. Megfordult a fejében, hogy kimenti magát valahogyan a hétvégi program alól – betegségre, migrénre vagy valami másra hivatkozva.

Egy röpke pillanatra még azzal az őrült gondolattal is eljátszott, hogy hogyan ficamíthatja ki az ember a saját bokáját – tényleg csak egy pillanat volt, épp hogy átfutott az agyán –, de már csak maga a terv is, hogy otthon lapít, miközben a többiek Kerrybe mennek, csodás megkönnyebbüléssel töltötte el.

– Ideje lemennünk – mondta Ed.

– Jó, csak még… – Cara a szempilláit festette.

– Drágám, semmi szükség a cicomára – Ed láthatóan pompás kedvében volt. – Családi körben vagyunk. Az a cél, hogy lazítsunk.

– Valamivel muszáj elterelnem a többiek figyelmét az alakomról.

– Ne butáskodj! Gyönyörű vagy!

– Azt hiszem, ideje, hogy bejelentkezz egy látásvizsgálatra.

– Neked pedig nem ártana, ha a fejed vizsgáltatnád meg. Most, hogy így kiöltöztél, lehet, hogy nekem is kellene tennem némi erőfeszítést, nem?

Cara felkacagott. Ed mindig kissé slampos volt, kósza göndör fürtjeitől az ötéves, kiszolgált tornacsukájáig. – Megtaláltad a stílusodat, hű maradsz hozzá, és pompásan nézel ki.

A folyosón még hozzátette: – Menjünk a lépcsőn – bár tudta, hogy ez a kis testmozgás vajmi keveset ér, ami az alakját illeti, mindazonáltal sok kicsi, sokra megy.

– Ne! – tiltakozott Vinnie és Tom. – Lifttel akarunk menni.

– Anya – Tomnak hirtelen eszébe jutott egy aggasztó kérdés. – Mi lesz, ha paradicsomot tesznek a hamburgerembe?

– Majd szólunk nekik, hogy ne tegyenek bele. Akár kétszer is.

– Lehetne háromszor?

– Rendben, akkor háromszor – és ekkor egy korábban ismeretlen szégyenérzet kúszott a lelkébe. Aggódott, hogy a gyermekeire is átragad az ételekkel kapcsolatos őrülete. Tom válogatós volt, és a korához képest kistermetű, Vinnie viszont nagyon odavolt az ételekért, és ez már kezdett is meglátszani rajta.

Az étteremben, a hosszú asztal körül gyülekeztek a Casey család tagjai. Cara azon vette észre magát, hogy Vizslató üzemmódba kapcsolt, vagyis önkéntelenül felmérte a jelenlévő nők testsúlyát. Persze rögtön meg is bánta, hogy belefogott.

Jessie pont úgy nézett ki, ahogy szokott. Könnyű neki, mert magas. A magas emberek nemigen szembesülnek súlyproblémákkal. Ránézésre is nyilvánvaló, hogy egy pillanatig sem foglalkozik a méretével.

És persze itt van Saoirse. Tizenhét éves, és olyan szerencsés, hogy az anyja testalkatát örökölte: egészséges és sportos, de nem az a csont és bőr típus.

Ellenben Paige, Liam volt felesége tényleg csont és bőr. Nem kifejezetten sovány, semmi szélsőséges; inkább finom csontozatú és elegánsan karcsú. Amikor Cara először megpillantotta aprócska mellkasát, kiugró kulcscsontját, és szépen metszett arcvonásait, elöntötte az irigység, de szerencsére gyorsan el is múlt. Annak ellenére, hogy Rettentő Fontos Munkakört tölt be, a Parcel Fast csomagküldő szolgálat írországi képviselőjeként, Paige megindítóan őszinte volt a társas szorongását illetően. – Nem megy ez nekem – vallotta be Jessie egyik buliján Carának, ahol persze mindkettejük számára kötelező volt a megjelenés.

– De hiszen te vagy az a nő, aki „agresszíven igyekszik elhappolni a DHL/Fedex piaci részesedését” – idézte Cara. – És az is te vagy, aki „olyan erőt képvisel, amely komoly tényezőnek számít a piacon”.

– Munkahelyi helyzetekben egész jól elboldogulok, de valójában egy magamnak való vagyok. És hogy mikor lehetek igazán önmagam? Hát, szinte soha.

Sokáig rejtély volt Cara számára, hogy hogyan bírta ki Paige és Liam ilyen sokáig együtt. Tény, hogy mindkettejüket nagyon kellemes külsővel áldotta meg a sors, de Liam mindig is olyan életet élt, ami eltér a konvencionálistól, Paige pedig mindent úgy csinált, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Amikor végül két éve elváltak, Jessie mindent megtett, hogy Paige bent maradjon a családi kötelékben.

Paige azonban nagyon eltökélt volt abban, hogy kiradírozza Liamet a múltjából, és nemsokára talált is magának egy új állást Atlantában, a szülővárosában, és magával vitte a két lányukat is. Jessie minden követ megmozgatott, hogy maradásra bírja Paige-et, de kénytelen volt visszavonulót fújni, amikor Liam beleegyezett a költözésbe, és cserébe kapott egy dublini lakást, amelyért még bérleti díjat sem kellett fizetnie.

Carának hiányzott Paige – ahogy mindenki másnak is, de őt elsősorban az aggasztotta, hogy vajon milyen új nőt talál magának Liam. Ha abból indulunk ki, hogy Liam tényleg nagyon jó pasi, akkor az új barátnő valószínűleg szupercsinos lesz. A szupercsinos pedig szükségképpen azt jelenti, hogy az illető egyben sovány is. Nell azonban mindenkit meglepett. Pezsgő és vidám személyiség, ugyanakkor semmilyen szempontból sem plázacica. És nem is gebe. A csípője és a melle domborodik, és csaknem olyan magas, mint Liam. Mondjuk az is tény, hogy a hasa lapos, a bicepsze kidolgozott, és a narancsbőrnek nyoma sincs rajta…

– Jesszusom, Cara, milyen remek frizura! – kiáltotta Jessie. – Nagyon szexi vagy! Pompásan nézel ki! És ne mondd nekem, hogy a ruhád fölös kilókat rejt! Most az egyszer ne!

– Haha. Akárhogy is, ez a ruha tényleg ápol és eltakar.

Saoirse fültanúja volt a beszélgetésnek. Őszintén csak ennyit mondott: – Szerintem gyönyörű vagy.

Újabban Cara feszengett a tinédzser lányok társaságában – olyan frissek, szépek, Insta-kompatibilisek. Saoirse azonban kedves volt, és olyan ártatlan, hogy Cara gyanította, a menőbb lányok épp eleget zrikálhatják az osztályban.

– Cara, hiszen grüberlid is van! – jegyezte meg Saoirse. – Ki ne vágyna rá?

– Hát, ami engem illet, elcserélném egy olyan csípőcsontra, amit nem takar el a zsír – felelte Cara. Ezen mindnyájan jót nevettek.

– Várj csak, amíg be nem üt nálam a menopauza! – mondta Jessie. – Akkora leszek, mint egy ház.

Cara vágott egy grimaszt. – A menopauza még beláthatatlan messzeségben van, nincs mitől tartanod. Ahogy ismerlek, egyszerűen átsuhansz majd azon az időszakon is – leült, és abban a pillanatban Tom a nyakába csimpaszkodott.

– Tom! – trillázta Jessie. – Szia, drágám! Milyen klasszul áll az új szemüveged! Nagyon felnőttes. Mit olvasol?

– A Harry Pottert.

– Hiszen alig múltál nyolcéves! Nagyon okos fiú vagy!

– Könyvmoly vagyok – felelte Tom. – Ez végül is azt jelenti, hogy „nem túl jó a menősködésben”, de nem zavar.

– Nagyon klassz srác vagy – mondta Jessie.

– Ez is egy szinonimája annak, hogy „nem túl menő”, ugye?

Jessie figyelme Vinnie felé fordult. – Hogy van Vinnie? – kérdezte. Vinnie az asztal túloldalán éppen villaszurkáló párbajt folytatott TJ-vel. – Vinnie? Mit csináltok?

– Vinnie! – szólt oda a fiának Cara. – Jessie hozzád beszél.

Vinnie meglepetten fordult oda. – Szia, Jessie néni!

– Hogy vagy, tündérkém?

– Kiderült, hogy figyelemzavaros vagyok, de szerencsére nem annyira, hogy tanulási nehézségnek lehessen nevezni. És felgyújtottam egy farekeszt a suli közelében, a mezőn.

– Feszegeti a határait – jegyezte meg Tom.

– Csak egyszer fordult elő. Nem fogok többet ilyesmit csinálni.

Kihozták az étlapokat. Mi lenne, ha nem kérne előételt? Lehetetlen. Közepes méretű lázadást váltana ki a többiekből. Hát, jó. A cézársaláta mellett döntött. Majd megeszi a zöldségeket, a krutont pedig szigorúan meghagyja. Végül is, ha az ember belegondol, nem más, mint fejes saláta.

A főételt illetően a hal lenne a legjobb választás. A fehérje egészséges. Természetesen krumpliról szó sem lehet. A krumpli veszedelmes. Azonban szénhidrátokra is szükség van: ha az ember kiéhezteti magát, nagy a veszélye, hogy az első adandó alkalommal megadja magát a falásrohamnak. Jaj, istenem! Kis kosárkákban érkezik a kenyér. A kenyérrel csak a baj van: feltüzeli az embert, és olyan vágyat ébreszt minden étel iránt, hogy lehetetlenné válik ellenállni a kísértésnek.

– No, nézd csak! – harsogott Jessie hangja, miközben végignézett az asztal körül ülő gyerekeken, a hétéves Dillytől a tizenhét éves Saoirse-ig. – Akkorát nőtt mindenki, hogy csak na!

– Ideje, hogy újszülöttek érkezzenek a családba – mondta Johnny. – Kell a frissítés.

– Rám ne számíts – felelte Cara. – Részemről teljesítve a terv.

– Nell sem vállal gyereket, környezetvédelmi megfontolásból – Liam a feleségére mosolygott. – Szóval, a következő generáció kezében a sorsunk. Hogy állsz a kérdéshez, Saoirse?

– Állítsd le magad! – sikoltott Saoirse. – Különben is, Ferdia idősebb nálam. Legyen az övé a következő Casey baba!

– Kizárt – Jessie egészen elsápadt. – Teljes mértékben kizárt. Még tanul… és… nem. Egyszerűen nem.

Nem lehet könnyű a lánynak, akit Ferdia hazavisz, hogy bemutassa az anyjának – gondolta Cara.

Tényleg, hol lehet Ferdia?

– Lekéste a vonatot – sóhajtott Jessie. – A mafla! – a szemét forgatta, de nyilvánvaló volt, hogy valójában másképp érez. Minden erejével igyekezett leplezni, hogy a gyerekei közül Ferdia a kedvence. – Ha jobban belegondolok – folytatta –, ideje megkérdeznem, hogy ráérne-e bármelyikőtök holnap fél öt körül kimenni a Killarney állomásra, összeszedni Ferdiát és Bartyt?

– Szívesen – vágta rá Nell szinte azonnal.

– Nekem sem gond – mondta Ed.

Ne, kérlek, hadd menjek én – kötötte az ebet a karóhoz Nell. Cara tökéletesen megértette. Nyilván feszélyezte, hogy milyen sok pénzt vertek el Jessie-ék a hétvégére, és mindenáron viszonozni akarta a szívességet. Ami persze gyakorlatilag lehetetlen volt.

Aznap, nem sokkal korábban maga Cara is ezt érezte.

Jessie és Johnny akkoriban jöttek össze, amikor Cara megismerkedett Eddel. Nem telt el sok idő, és Jessie elkezdte meghívogatni Edet és Carát, hogy tartsanak velük a családi ünnepeken. Amikor felhozták, hogy az ilyen kiruccanások költsége meghaladja a kereteiket, Jessie felajánlotta, hogy kisegíti őket. Visszautasították. Már magát az ötletet is kellemetlennek találták. Jessie azonban nem adta fel. Újra meg újra elmondta nekik, hogy mivel egyke, nagyon sokat jelent neki, ha Ed és Cara is ott vannak a családi bulikon. Rengeteget profitál érzelmileg ezekből. Jessie komolyan gondolta a nagylelkű felajánlást, de ettől függetlenül Cara úgy érezte, mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy kifejezze a háláját.

Hét hónappal korábban adódott erre egy nagyszerű lehetőség. Johnny elejtett egy megjegyzést, mi szerint jó lenne, ha valaki vezetné az online beszerzéseik könyvelését. – Főleg a visszáru miatt – mondta. – Olyan sok mindent küld vissza Jessie, és állandóan kimegy a fejemből, hogy ellenőrizzem, visszautalják-e a pénzt.

– Ehhez elég egy egyszerű táblázat – felelte Cara. – Pofonegyszerű. Megcsinálom, ha akarod.

– Nem kell hozzáférést adnom az e-mailjeinkhez?

Johnny nyilván félreértette. Cara mindössze annyit ajánlott, hogy készít egy táblázatot, hogy nyomon követhessék az online vásárlásaikat.

– Nem kell eljönnöd, hogy megnézd a számlákat? – kérdezte Johnny. – Vagy távoli eléréssel gondolod? És milyen gyakorisággal?

– Ööö… havonta egyszer, gondolom – úgy döntött, hogy felveszi a tempót a felgyorsult eseményekkel. – De nem zavar, hogy így belelátok majd az anyagi helyzetetekbe?

– Persze hogy nem! Jessie, gyere ide, légy szíves! Cara elvállalta, hogy monitorozza a könyvelésünket, ami az online tranzakciókat illeti. Hű, de jó szó, hogy „monitorozza”! Nagyon megnyugtató. Képzeld, elintézi, hogy minden visszatérítést megkapjunk.

Jessie messze nem volt ilyen lelkes. – Cara, nem szeretnék rossz színben feltűnni előtted. Állandóan elragadnak a visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatok, főleg késő esténként, különösen, ha épp be is csiccsentettem, de aztán a legtöbb cuccot, amit rendeltem, vissza is küldöm. Tudom, hogy a szállítási díjat is meg kell fizetni, de ha személyesen mennék el az üzletekbe, akkor is lenne költségem. Az idő, az üzemanyag, meg minden. Szóval, úgy gondolom, így jobb…

– Ne is folytasd! Neki sem kezdek, ha kényelmetlen neked.

Jessie beharapta az ajkát. – Valójában tudom, hogy szükség van rá.

– Bizony – Johnny hajthatatlan volt.

– Különben is, Cara, családtag vagy.

Pár hónappal később, amikor Cara több mint ezereurónyi kinnlevőséget hajtott be, téves utalások miatt, Jessie is megbarátkozott a helyzettel. Olyannyira, hogy végül Johnny felvetette, nem lenne-e kedve Carának egy kicsivel több munkát vállalni. – Megcsinálnád a havi mérlegünket is? Csak annyi lenne, hogy mégis tudjuk, mire ment el a pénz. Így jobban átláthatnánk, hogy mire is költünk.

Cara pánikba esett a gondolatra, hogy bepillantást nyerjen abba, mennyit keresnek és mennyit költenek. De hogyan utasíthatta volna vissza a kérést?

– Ed mesélte, hogy mind a négyőtökét te csinálod – mondta Johnny. – Szerinte nagyon jó vagy benne.

– Nem vagyok nagyon jó benne – Eddel komoly anyagi nehézségeik voltak, ezért elkerülhetetlenül fontos volt, hogy körültekintően tervezzék a családi költségvetést. Ezzel szemben Jessie-nek és Johnnynak nem volt semmiféle pénzügyi terve.

– Ha telefonálnak a banktól – mondta Jessie –, tudom, hogy egy időre vissza kell fognom a kiadásokat.

Jesszus!

– Ez olyan nagy gáz? – kapta fel a fejét Jessie. – Az üzleti életben rendszeresen ellenőrzöm az anyagiak alakulását, de az otthoni nyilvántartásra egyszerűen nincs már energiám.

– Én pedig teljesen alkalmatlan vagyok az ilyesmire – jegyezte meg Johnny.

Cara a maga részéről erősen kételkedett ebben.

– Tény és való – bólintott Jessie. – Erőssége viszont a szövegelés. Bárki hasába lyukat beszél. Sikerül fellelkesítenie az embereket.

– Tehát jó üzleteket köt – sommázta Cara a hallottakat.

– Megszerettetem magam az emberekkel – helyesbített Johnny. – Mindössze ennyi, amit hozzáteszek az üzlethez. Kérlek, Cara, mondj igent!

Cara végül rábólintott egy négy hónapos próbaidőszakra. De később bevallotta Ednek, hogy valójában mit érez ezzel az egésszel kapcsolatban: – Túlságosan személyes! Olyan, mintha a hitvesi ágyuk mellett tartanám a gyertyát.

Ed felkacagott. – Akkor hagyd abba, drágám, és kész.

– De olyan rendesek hozzánk! Mindig is vágytam rá, hogy viszonozhassam valahogy. Csak éppen… nem így.

Cara azonnal látta, hogy Jessie és Johnny többet költenek, mint amennyi a bevételük. Lehet, hogy egyelőre még nem bukott ki a dolog, és az öt hitelkártyájuknak, meg a sorozatos hitelkeret-túllépéseknek köszönhetően egyelőre úgy látszott, zökkenőmentesen halad a szekér. Amikor az első havi adatokat átnézte, szólt nekik, hogy ideje lenne egy felső határt szabni a költekezésüknek. Csendes egyetértésben bólogattak – majd tökéletesen figyelmen kívül hagyták a javaslatát.

A második hónapban Cara tett még egy kísérletet, de megint süket fülekre talált, épp úgy, mint az első alkalommal.

A harmadik hónapban Jessie megjegyezte: – Semmi szükség erre, Cara, megértettük az üzenetet. A helyzet az, hogy egyszer-egyszer elvetettük a sulykot, és csak emiatt tűnik úgy, hogy túlköltekezünk. Viszont többet nem fog előfordulni, és ezzel magától megoldódik a probléma.

– Rendben – Cara visszafojtott lélegzettel, reménykedve kérdezte: – Akkor ez azt jelenti, hogy kiszállhatok?

– Ó, te jó ég, dehogy! Nagyon hasznos számunkra az információ, amit tőled kapunk, és jó tudni, hogy mire megy el a pénz. Ha neked nem jelent problémát, szeretnénk, hogy folytasd.

Világos, hogy Jessie azt hitte, ha látszólag felelősen viselkedik, az ugyanaz, mintha valóban felelősen viselkedne.

Miután Cara nagy nehezen megszabadult a kételyektől, emlékeztette magát, hogy Jessie végül is egy sikeres vállalkozás tulajdonosa. Ő maga pedig mindössze egy kétszemélyes testületnek tartozik elszámolással, nevezetesen Johnnynak és Jessie-nek. Jessie pedig akkor emeli meg a saját vagy a férje fizetését, amikor kedve tartja.

Persze az is lehet – Carának erről csak homályos sejtései voltak –, hogy a vállalkozás megtakarításaihoz nyúlnak? Vagy személyi kölcsönt vesznek fel, és az üzlet lesz a fedezet? Akárhogy is, ez egy nagyszerű esély, hogy viszonozza a nagylelkűségüket.