Egy óra körül egy férfi és egy nő lépett az Ardglass hotel halljába. Láthatóan mindketten nagyon meg voltak illetődve. Cara kiment eléjük a recepcióspult mögül, és a legbarátságosabb mosolyát villantotta rájuk. – Mr. és Mrs. Roberts?
– Igen, mi vagyunk.
Teljesen világos volt, hogy nem a penthouse lakosztály a nekik való. A párocska őrületes zavarban volt; Dave öltönye nyilvánvalóan abból az időből származott, amikor még fiatalabb és vékonyabb volt, Paula pedig egyértelműen túlöltözött. Elegáns ruháját minden bizonnyal kifejezetten erre az alkalomra vette. Az Ardglass visszajáró vendégei inkább sportosan öltözködtek, nemritkán tornacipőt húztak, de a visszafogott árnyalatok és a laza megjelenés ellenére valójában egy vagyont értek a ruháik.
Cara előzékenyen az előtérben lévő fotelek felé terelgette a Roberts házaspárt. – Hozhatok önöknek egy kávét? Teát? Esetleg egy pohár pezsgőt?
– Igazán nem szeretnénk a terhükre lenni – felelte David.
– Egyáltalán nincsenek a terhünkre. Viszont ha úgy jobban megfelel, akár fel is küldethetjük a szobájukba, miután bejelentkeztek. Jó lesz így? – ismét elmosolyodott, és eltökélte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a házaspár a lehető legjobban érezze magát a szállodában. Világos volt, hogy a nászutas lakosztály sem nekik való, nyilván valami mögöttes tartalmat sejtenének benne. Ugyanakkor nem akart egy sima, egyszerű szobát adni. Szélsebesen járt az agya, végiggondolta, milyen foglalásaik vannak a következő napokra. – Szeretném elkérni a bejelentkezéshez az adataikat – visszament a recepcióspult mögé, és odasúgta Madelynnek: – Legyen a Corrib lakosztály.
– Tökéletes választás – súgta vissza Madelyn. Felvette a kagylót, és intézkedni kezdett.
Cara szóval tartotta a Roberts házaspárt, amíg a személyzet előkészítette a Corrib lakosztályt: pezsgőt, virágot és kézzel készített bonbont, és a szálloda igazgatóhelyettese, Patience által aláírt üdvözlőkártyát készítettek be a szobába. A Corrib lakosztály lényegesen kisebb volt, mint a többi, de a nappalijának ízléses krémszínű és sápadtarany árnyalatai igazán kellemessé tették. A világos hálószoba egyszerű berendezése praktikus és visszafogott volt – sehol egy baldachin, ami feszélyezhetné a párt.
Paula körülnézett a szobában. – Nagyon szép – mondta. Látszott rajta, hogy már kevésbé feszeng.
– Mit szólnának egy teához?
Paula megint körülnézett. – Hol a kanna? – kérdezte.
– Nincs a szobákban teáskanna – felelte Cara –, de ha bármire szükségük van, csak szóljanak a recepción. Akármit tehetünk önökért, csak szóljanak.
– Rendben – vágta rá Paula.
Cara gyanította, hogy nem fognak szólni. Paula és Dave szerény, de önérzetes emberek, akik inkább hajlandóak fényárban úszó szobában aludni, semmint megkérdeznének bárkit, hogy hogyan kell lekapcsolni a villanyt.
Cara teáért csöngetett, majd így szólt: – Komolyan beszélek. A srácoknak odalent, a konyhán állandóan kell valami munkát adni, hogy megtarthassák az állásukat.
Dave megpróbált mosolyogni, de csak egy furcsa fintorra futotta tőle.
– Nincsenek a terhére senkinek – Cara ezúttal Paulához intézte a szavait. – Mi lenne, ha a változatosság kedvéért kipróbálnák, hogy milyen az, ha kiszolgálja önöket valaki? Tény, hogy nem ismerem önöket, de van két fiam, és úgy érzem, mintha csak arról szólna az életem, hogy a tűzhely mellett állok, és halrudacskákat sütögetek.
Vajon elég volt ez ahhoz, hogy Paula meglássa a hús-vér embert Cara egyenruhája és névtáblája mögött?
– Amint megeszik az egyik adagot – folytatta Cara –, máris úgy érzem, ideje, hogy nekilássak megsütni a következőt.
Paula végre elmosolyodott.
– Volt szerencsém vendégként is eltölteni egy-két napot itt – mondta Cara. – Eltartott egy ideig, mire hozzászoktam a környezethez, és tudtam lazítani. Aztán rákaptam az ízére! Itt tényleg tudják, hogy hogyan kell az ember kedvében járni, és meg is akarják tenni. Most pedig hadd mutassam meg önöknek, hogyan működnek a berendezések ebben a szobában.
Elmondta, mit kell tudni a lámpákról, hogyan működnek a hangfalak.
– A szobaszerviz étlapját itt találják. Bármit elkészítenek önöknek, amit csak szeretnének, a sajtos pirítóstól kezdve a currys sült krumpliig, akkor is, ha nem szerepel az étlapon.
Kopogtak; megérkezett a tea. Gustav, a fiatal pincér, tökéletesen értette a helyzetet. Amikor szertartásosan kitöltötte a teát az ezüstkannából, Dave – feszülten és idegesen – téblábolt körülötte, egy ötfontos bankjeggyel a markában.
Az első adandó alkalommal Gustav kezébe nyomta a pénzt és rádörrent: – Köszönöm, fiam.
– Köszönöm, uram – motyogta Gustav.
Dave azonnal elfordult, és láthatóan megviselte a mutatvány. Ez így nem lesz jó... A Roberts házaspár láthatóan nagyon odavan a teáért, és ha Dave minden alkalommal, amikor megkíván egy csészével, kénytelen lesz végigmenni ezen a borravalózási procedúrán, teljesen kikészül a nap végére. És – nem mellesleg – vészesen kiköltekezik.
Cara már-már ott tartott, hogy megvan a megoldás, amikor megcsörrent a személyzeti telefonja. Hannah hívta, a szálloda fodrásza. – Elnézésüket kérem – mondta Dave-nek és Paulának –, megbocsátanak egy pillanatra…?
A folyosón beleszólt a kagylóba: – Mi az, Hannah?
– Lemondásom volt. Beszárítsam a hajad? Ha igen, akkor most kellene jönnöd.
– Komolyan? Hány óra? Fél kettő? Akkor már javában túlórázom. Tíz perc, és ott vagyok. Nagyon köszönöm! – Mindenekelőtt leszaladt az alagsori raktárba. – Van itt egy felesleges vízforraló? – Mindenféle holmi volt a raktárban, miért épp vízforraló ne lenne? Néhány perccel később meg is találta, amit keresett. A konyhába ment, kerített egy tálcát, egy ezüst teáskannát, teaszűrőt, porceláncsészéket, és minden egyebet, ami a teafőzéshez kell, majd visszasietett a Corrib lakosztályba.
Paula nyitott neki ajtót. – Ó!
– Ezt mindet itt hagyom önöknek – mondta Cara –, ha megígérik, hogy bármit is szeretnének, megrendelik a szobaszerviztől.
Ekkor felbukkant Dave. Nyilvánvaló volt, hogy mindketten nagyon megkönnyebbültek. Cara a könnyeivel küszködött. – Rendben – mondta Dave. – Így lesz. És… köszönjük.
Cara lement a földszintre, átvágott a kerten és az üvegből és homokkőből készült wellnessrészleg felé vette az irányt. Hannah már várt rá. Fekete sokzsebes nadrág és fekete felső volt rajta – az öltözéke alapján inkább mesterlövésznek tűnt, mint fodrásznak.
– Mondd csak, nem trükközöl a magad kontójára, hogy a kedvemben járj? – gyanakodott Cara.
– Nem bizony. Egy vendégem lemondta az időpontját. Tíz perccel azelőtt, hogy ide kellett volna érnie. Ilyenkor az van, hogy a szolgáltatást ki kell fizetnie, szóval én sem esem el a bevételtől. Tudom, hogy elutaztok a hétvégére, és szerintem ha klassz a frizurád, jobban is fogod érezni magad. Csüccs ide, megmosom a hajad. Bontsd ki azt a…
– Nyamvadt kontyot.
– Igen.
– Egyébként igazad van. Egy jó frizurától minden jobb lesz – Cara hirtelen könnyűnek érezte magát, amint Hannah mosni kezdte a haját és masszírozni a fejét. – Szinte rettegek ettől a hétvégétől.
– Miért? Tán csak nem azért, mert sok gyerek lesz?
– Haha. Nem, de most, hogy említetted… Azt hiszem, a fiaim a legcsodálatosabb gyerekek a világon. Persze mindenki ezt gondolja a sajátjairól – együtt nevetett Hannahval. – És az unokatestvéreik is tündériek. Csak hát… – az unalom volt a legnehezebb az egészben. Ha el kellett töltenie egy csapat nyolcévessel egy fél órát, már a pánik kerülgette. Legszívesebben a telefonjába bújt volna, de persze képtelenség teljesen belefeledkezni, mert állandó felügyelet nélkül valamelyik lurkó képes a tűzbe pottyanni, vagy eltörni a lábát, amikor leugrik az asztalról.
Hannah a tükörhöz lépett, bekapcsolta a hajszárítót, és elszántan pislogott, mintha egy láncfűrész lenne a kezében. – Laza hullámok jöhetnek?
– Istenem! Bármi, persze, ahogy gondolod.
Miután Hannah végzett a szárítással, valóságos csodát művelt a hajvasalóval. Cara elbűvölten figyelte, ahogy a fényes, sötétbarna fürtjei csigákba rendeződnek az arca körül, és azon tűnődött, vajon miért nem tudja ugyanezt magának megcsinálni.
Hannah igazi zseni! Olyan ügyes a szakmájában, hogy az Ardglass vezetősége hajlandó volt szemet hunyni a nem kimondottan bűbájos stílusa felett.
Végül beletúrt Cara hajába, és egy kicsit összeborzolta a rendezett hullámokat. – Ez az! Kész is vagyunk.
Cara a tükörbe pillantott. A haja fényes, zabolátlan hullámokban tündökölt. Hát igen, jó lenne a többi testrészét is ráncba szedni, hogy mindene összhangban legyen az új frizurával. Több smink kellene. És jobb cuccok. – Elképesztő vagy, Hannah!
Hannah szenvtelenül fogadta a bókot. – Jól nézel ki. Fel nem foghatom, hogy miért erőszakolod ezt a csodás hajat abba a nyamvadt és rémséges kontyba!
– Nézd, a helyzet az, hogy nincs nálam pénz…
– Hékás! A barátnőm vagy! És nem…
– …most. Viszont kedden a vendégem vagy egy borozásra!
– Majd megbeszéljük. Menj, és ne nyírj ki egyetlen kiskorút se! Vagy csak akkor, ha nagyon muszáj. Elvégre a te hétvégédről van szó.
Betette a fülest, megkereste Michael Kiwanukát a telefonban és kilépett a napsütötte tavaszba.
Noha még csak fél három felé járt az idő, a villamoson hazafelé nagy volt a tömeg. Talán azért, mert a húsvéti hosszú hétvége előtti csütörtök volt, és az emberek hamarabb leléptek a munkahelyükről.
Cara is korán végzett, mert a szokásosnál korábban kezdett. Általában 10-kor szokott bemenni az Ardglassba, de aznap reggel hatra ment, hogy intézze Billy Fayt. Az Ardglass vezetősége jó munkáltatónak bizonyult, úgyhogy nem akadékoskodott senki.
Ha hazaér, meg kell etetnie a srácokat – még több halrudacska, még több sült krumpli, még több bab. Aztán át kell vinnie Baxtert a nagyszülőkhöz, mielőtt nekiindulnak Kerry megyébe. Épp vacsoraidőben érnek majd a szállodába.
Vegyes érzései voltak az előttük álló hétvégével kapcsolatban. Egyfelől örült, hogy négy éjszakát tölthet a csodás Lough Lein szállodában, elvégre mindenki – még azok is, akik nincsenek oda annyira a hotelekért, mint Cara – fél karját adná egy ilyen élményért. Másfelől viszont sehogyan sem volt ínyére, hogy mindent Jessie és Johnny fizet. Ugyanakkor persze tény, hogy Eddel sosem engedhetnének meg maguknak egy ilyen kiruccanást, és Jessie valóban ragaszkodott hozzá, hogy fogadják el a meghívást. És… Hohó! Egy férfi felállt, szabad lett egy ülőhely!
Cara rástartolt a helyre, de közben egy másik nő is nekiindult. Mindketten odaértek, mindketten le akartak ülni. Egymás szemébe néztek, és néma pillantásokkal összemérték az erejüket. Cara végigmérte a testhezálló farmert viselő vetélytársát. Ugyanannyi jogom van leülni ide, mint neked – gondolta. Már csak azért is, mert jelen pillanatban nekem van a városban a legdögösebb frizurám. Ekkor eszébe jutott, hogy minek nevezte Billy Fay. Kövér tehén…
Hirtelen heves önutálat ébredt benne, és elárasztotta minden porcikáját. Lemondott az ülőhelyről a vetélytársa javára, és visszalépett a lökdösődő tömegbe.