Negyedik fejezet

– Ó… – Jessie hangsúlya elég volt ahhoz, hogy Johnny megtorpanjon.

– Mi van? – kérdezte.

– Megjelent a cikk az Independent honlapján. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felteszik. Arra számítottam, hogy beletelik néhány hétbe…

Bakker. – Biztos minden rendben. Küldd át!

Néma csendben olvasták végig mindketten.

Jessie Parnell késve érkezik. Egész pontosan három perc késéssel. Beviharzik a PiG kávézóba, és csak úgy dől belőle a szó: elhúzódott a pénzügyi értekezlet, valóságos mutatvány volt parkolóhelyet találni, reméli, hogy nem aggódtam miatta.

(Az egyik barátomnak van egy elmélete a pontos emberekről – két lehetőség van: vagy nagyon udvarias az illető, vagy elképesztően fontosnak tartja, hogy az ő kezében legyen a gyeplő. Kíváncsi lennék, hogy Parnellre melyik igaz. Talán mindkettő?)

Parnell nádszálkarcsú, magas, 175-180 centi lehet, és testre simuló, fehér kabátja eleganciát sugároz. Gazdagnak látszik. Minden bizonnyal azért, mert az is.

Parnell nemzetközi élelmiszerboltjának, azaz a PiG-nek sikertörténete jól ismert az írek körében. 1996-ban az akkor 26 éves, Galway megyéből származó Jessie Parnell egy vietnámi vakációról tért haza. Szabadidejében mindig is szívesen főzőcskézett, ezért úgy határozott, hogy újragondolja a gói cuon levest, amit a távoli, egzotikus országban annyira megkedvelt. Viszont volt egy kis baj: a hozzávalók többségét csaknem lehetetlen volt beszerezni Dublinban.

– Akkoriban még nem volt internet – magyarázza –, és Írország sem volt olyan multikulturális, mint manapság. Ha az ember nem kapott meg valamit a Super-Valu vagy a Dunnes boltjaiban, akkor kénytelen volt tudomásul venni, és kész. Egyszóval észrevettem a piaci rést.

Ez mindenki álma: ücsörög az ember a konyhaasztalnál, és egyszer csak eszébe jut egy korszakalkotó ötlet. Tény, hogy minden nagy ötlet egyszerű, de valószínűleg Parnell dinamizmusa kell ahhoz, hogy az ember ne csak fantáziáljon, hanem neki is lásson a megvalósításnak.

– Akkoriban kezdtek el az írek a Távol-Keleten utazgatni, Thaiföldre, Japánba mentek, és ott megkóstolgatták az ételeket, amelyek apám szavaival élve igazi ízköltemények. És egyszer csak jött az ötlet, hogy talán kedvük lenne hazatérés után is elkészíteni ezeket az ételeket.

És hogy hogyan építette fel a vállalkozását?

– Egy élelmiszert exportáló cégnél dolgoztam, ahol megismerkedtem néhány hozzáértő emberrel, úgyhogy tudtam, honnan érdemes behozni a termékeket.

Akkor már több mint két éve dolgozott a Nemzeti Tejipari Vállalatnál, értékesítőként.

Parnell számára nem volt egyszerű állást szerezni az NTV-nél, ugyanis a cég legnagyobb kereskedelmi partnere akkoriban Szaúd-Arábia volt, és mint ismert, az ottani kulturális szabályok értelmében a nőket nem tekintik tárgyalópartnernek. Épp ezért még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán behívják-e az állásinterjúra.

Végül mégis behívták, és Aaron Dillon, a személyzeti osztály akkori vezetője úgy nyilatkozott, hogy amint Parnell belépett az ajtón, azonnal tudta, hogy különleges adottságokkal rendelkezik. – Tele volt energiával, sugárzott belőle az optimizmus, és érződött rajta, hogy kiváló csapatjátékos. Mindig mosolygott, áradt belőle a jókedv.

(Az akkortájt készült fotókon egy egészségtől kicsattanó, szőke, szeplős és szélesen mosolygó nőt láthatunk. Gyönyörűnek éppenséggel nem nevezhető, de az biztos, hogy sugárzik belőle az életerő.)

– Nem kedvelte mindenki – ismerte el Aaron Dillon. – Gyakran vádolták azzal, hogy „törtető”, de én már akkor tudtam, hogy ez a lány nagy karriert fog befutni.

Volt azonban két férfi, akik nagyon is odavoltak érte. Mindketten ugyanabban az évben helyezkedtek el az NTV-nél; Rory Kinsella és Johnny Casey, azaz Parnell első és második férje. Ebben a sorrendben.

– A párosuk verhetetlen volt: Rory, a megfontolt és Johnny, a sármos – bólogat Aaron Dillon. – És persze mindketten kiváló munkaerők voltak.

És – ha hihetünk a pletykáknak – mindketten fülig szerelmesek voltak Parnellbe.

Parnell nem hajlandó belemenni a részletekbe ezzel kapcsolatban. Mindazonáltal Johnny Casey egyszer így nyilatkozott: „Szerelmes voltam belé a kezdetektől fogva, akkor is, amikor Rory felesége volt”. Vagyis – alighanem nagy valószínűséggel – elmondható, hogy igazak a pletykák.

Parnell elkészítette a vállalkozás üzleti tervét, amiről készséggel és kacagva elismeri, hogy eleinte mindössze egy fantazmagória volt. – Készítettem egy öt évre szóló ütemtervet – mondja nevetve –, de közben fogalmam sem volt róla, hogy hogyan élem túl az első hónapot.

Ennek ellenére úgy látszik, sikerült lyukat beszélnie az ügyintézők hasába, ugyanis végül megkapta a banktól a hitelt.

– Az az igazság, hogy akkoriban a bankok szívesen adtak hitelt – mondja.

1996 végén megnyitotta kapuit egy kis üzlet, Parnell International Grocers néven, a South Anne utcában. Parnell mindig is nagy figyelmet fordított az üzlet megjelenésére; az ajtófélfa fölött egy régies, tüköralapú cégtábla kapott helyet, amelynek cirkalmas, aranyozott felirata egyszerre tűnt újszerűnek és igazi régiségnek. A látványa azon nyomban bizalmat ébreszt az emberben.

Az üzletben Parnell receptkártyákat helyezett el, és főzőbemutatókat is tartott. A személyzet jól tájékozott volt, pontosan el tudták mondani, hogy mi mindent lehet a formás kis tégelyekben és fűszertartókban illatozó saigoni fahéjból, vagy épp burmai sóban eltett szardellából készíteni.

Mondanom sem kell, hogy az ír vásárlók nem sajnálták a súlyos összegeket a kiváltságért, hogy hozzájussanak ezekhez
a különlegességekhez, amelyeket egyébként könnyűszerrel megvásárolhattak volna a birminghami piacon vagy éppenséggel a Brick Lane-en – méghozzá tizedannyiért.

Parnell azonban nem szégyenlősködik. – Ki kellett fizetnem a szállítás költségeit, a vámot, és különben is, a befektetés kockázatát is nekem kellett viselni.

A nyitás pillanatától kezdve a PiG (ahogy emlegetni kezdték) népszerűsége gyorsan ívelt felfelé. Ha visszatekintünk, nem kétséges, hogy a cég eleve sikerre volt ítélve – tekintettel az újonnan megjelenő, kifinomult ízlésű vevőkörre, amely jóval tehetősebb volt akkoriban, mint korábban bármikor.

Parnell azonban azt mondja, nem egészen ez volt a helyzet: – Kiléptem a munkahelyemről, hogy minden időmet az üzlet beindításnak szentelhessem, a felvett hitelem fedezete pedig
a lakásom volt. Benne volt a pakliban, hogy mindent elveszítek. Rettegtem, hogy mi lesz. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember saját üzletet nyisson. És persze sokan tapsikoltak volna örömükben, ha belebukom a vállalkozásba.

Amikor ezt megkérdőjelezem, Parnell továbbra is köti az ebet a karóhoz. – Nem mindenkinek tetszik, hogy olyan nő vagyok, aki tudja, mit akar. Ha egy férfiról mondják, hogy ambiciózus, az mindenképp dicséretnek számít. Ha viszont egy nőről… nos, az már nem túl hízelgő. Ha belebukom, a szégyent legalább olyan rosszul éltem volna meg, mint az anyagi veszteséget.

Ám nem bukott bele. Kijelenti – és teljesen igaza van –, hogy a sikerének egyik sarokköve a jó időzítés volt.

1997-ben, amikor hozzáment Kinsellához, a corki üzletág virágzott. Ezen a ponton Kinsella is kilépett az NVT-től, hogy a felesége cégénél értékesítőként dolgozzon tovább, és még egy év sem telt el, amikor Johnny Casey is csatlakozott hozzájuk.

Az ezredforduló első éveiben már hét boltjuk volt az országban, és közülük háromban – a dublini, a malahide-i és a kilkennyi üzletben – kávézó is üzemelt. Ez idő alatt, miközben töretlenül száguldott az üzlet, Parnell két gyermeknek adott életet: egyetlen fia, Ferdia 1998-ban, Saoirse, aki gyermekeinek sorában a legidősebb lány, 2002-ben született.

Amikor 2008-ban beütött a válság, a PiG országos szinten már tizenhat telephellyel büszkélkedett, ezek közt egy ínyencségeket kínáló étteremmel, amely az első, South Anne utcai üzlet mellett kapott helyet.

Bizonyos körökben a PiG-et úgy emlegették mint „az üzlet, amit a válság messziről elkerült”. Parnell azonban nyomban helyesbít: – A válság bennünket is elért, és súlyos károkat okozott, épp úgy, mint bármely más vállalkozásnak. Nyolc telephelyünket be kellett zárnunk.

Noha a válság véget ért, az első PiG üzlet megnyitása óta a világ szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Vajon hogyan maradhatott a cég a piac prominens szereplője még akkor is, amikor ma már a legkülönlegesebb összetevőket is fel lehet lelni az interneten, és a sarki Centra boltban is kapható Scotch Bonnet chilipaprika?

– A titok a nagyon jó minőségű, egzotikus, friss termékekben és a külföldi kulináris különlegességekben rejlik. Az elmúlt öt hónapban üzbég, eritreai és hawaii ételspecialitásokat mutattunk be. Az általános helyett a specifikus irányba mentünk, a gudzsaráti régió konyhaművészetére fókuszáltunk, nem általában véve az indiai konyhára, illetve a Shandong tartomány kulináris világát mutattuk be, nem csak úgy egyszerűen a kínait. Fontos, hogy minden újdonságunk megjelenésével párhuzamosan működnek a főzőtanfolyamok is.

Ó, igen! Azok a híres-neves főzőtanfolyamok! Minden bizonnyal ezek jelentik Parnell legnagyobb dobását. Rejtély, hogy hogyan tudja magához csábítani a roppant elfoglalt, nagy hírnévnek örvendő séfeket a jó öreg Dublinba, de tény, hogy sikerül neki. A múlt hónapban Francisco Maradona, a Yucatán-félszigeten lévő Oro Sucio étterem séfjeinek nagyfőnöke két bemutatót is tartott – amelyekre természetesen azonnal elkapkodták a jegyeket – és megismertette a résztvevőkkel a modern maja konyhaművészetet. Ha figyelembe vesszük, hogy az Oro Sucióban a következő tizennyolc hónapra egyáltalán nem lehet már asztalt foglalni, akkor azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondjuk, Parnell tud valamit.

Megkérdeztem, hogyan sikerült rávennie Franciscót, hogy tartson főzőkurzust.

– Megkértem – feleli egyszerűen.

Hm. Valami azt súgja, hogy azért nem lehetett ez ilyen egyszerű annak ellenére sem, hogy Parnellben megvan a báj és az acélos eltökéltség különös kombinációja. Persze nyilván nem mellékes az sem, hogy nagyon vonzó nő. Jól áll neki a fiatalos megjelenés, a szabályosan nyírt, valószínűleg méregdrágán festetett bubifrizura, a makulátlan bőr, amelyen egyetlen ránc sincs – ha figyelembe vesszük, hogy negyvenkilenc éves, ez igazán nagyszerű teljesítmény.

Megkapóan nyíltan beszél a plasztikai beavatkozásokról. – Nem botoxoltatok, de a lézeres kezelés nagy híve vagyok. Minden szeplőmet eltávolíttattam, el sem tudja képzelni, milyen fájdalommal járt, de bevallom, életem legboldogabb napja volt, amikor megtörtént a beavatkozás. Rendszeresen végeztetek hámlasztó kezeléseket, amelyekkel a kollagéntermelést stimulálják. Nagyon kellemetlen érzés, de hát áldozat nélkül nincs siker.

Ha már szóba került az áldozat, érdemes megjegyezni, hogy szakértők szerint, ha eladta volna a PiG-et 2008-ban, néhány héttel a gazdasági válság kitörése előtt, amikor hárman is jelentkeztek, hogy hajlandóak mélyen a zsebükbe nyúlni cserébe a cégért – Parnell hatalmasat kaszált volna az üzleten. Ő azonban az összes érdeklődőt elutasította. Talán azért, mert mindennél fontosabb számára, hogy az ő kezében legyen a gyeplő?

Persze az is lehet, hogy a döntései meghozatalakor nem a pénz az elsődleges szempont. Közismert, hogy az alkalmazottakkal bőkezűen bánik. Ami megmagyarázza, hogy bár a „nyáj diktátor”-ként emlegetik, a munkatársai már-már szektaszerű odaadással köteleződnek el mellette.

Látszólag a tenyerén hordja a sors, de ne feledjük, hogy az első férje meghalt, amikor még csak harminchét évesek voltak. Kevesebb, mint hét éve voltak házasok, és két kisgyermekük volt.

Rory aneurizmában halt meg. – Borzalmasan váratlanul történt az egész – fátyolosodik el a tekintete. – El sem tudom mondani, milyen sokkhatásként ért.

Lehet, hogy azóta nehezére esik bízni abban, hogy a boldogság tartós is lehet? Ha így van, az megmagyarázza az életére jellemző állandó, szüntelen pörgést.

Sosem nyilatkozott arról, hogy mikor kezdődött a kapcsolata Johnny Casey-vel, aki Kinsella halálakor Parnellnek dolgozott. Parnell a gyászidőszak alatt őt bízta meg az üzleti ügyek intézésével.

Nem egészen három évvel az első férje halála után várandós lett a harmadik gyermekével. Ekkor hozta nyilvánosságra Casey-vel való kapcsolatát, és ugyanebben az évben össze is házasodtak. A szertartás – a Kinsellával tartott 120 személyes lakodalommal ellentétben – nem járt nagy felhajtással.

Bizonyos források szerint Rory szülei és két testvére, Keeva és Izzy, sosem bocsátottak meg Parnellnek. Kijelentették, hogy ehhez a kapcsolathoz semmilyen formában nem kívánnak asszisztálni.

Megkérdeztem, hogy éli meg, hogy ilyen közelségben dolgozik a (jelenlegi) férjével.

– Kényelmes – vágja rá a választ. – Ha bármi gikszer adódik a vállalkozásban, ott és akkor, azonnal megoldható. Annak idején előfordult, hogy akár az éjszaka közepén is felhívtam, hogy megkérdezzem, nem felejtett-e el ezt vagy azt.

Sikeres a karrierje és mindemellett öt gyermeket nevel – vajon mi a titka?

– Rengeteg segítségem van. Minden hétköznap jön hozzánk egy férfi, aki megcsinálja a mosást, a házimunkát és iskola után vigyáz a gyerekekre.

Várjunk csak! – Egy férfi?

– Igen! Miért, mi a furcsa ebben?

Hát, az ember eltűnődik azért egy pillanatra… Ennek az asszonynak az első férje az alkalmazottja volt. Aztán a második is. És egyikük nevét sem vette fel…

Hogyan kapcsolódik ki, már ha egyáltalán van rá ideje?

– A gyerekeimmel összebújunk a kanapén, és tévézünk vagy beszélgetünk. Mindenem a családom, és akkor vagyok a legboldogabb, ha mindnyájan együtt vagyunk. Teljesen odavagyok a gyerekeimért. Már majdnem negyvenkét éves voltam, amikor Dilly született. Szerettem volna még több gyereket, de Johnny azzal fenyegetőzött, hogy ha nem veszek vissza a lendületből, elkötteti magát.

Anélkül, hogy a telefonjára pillantana, tudja, hogy véget ért az egy óra, amit az interjúra szánt. Kedvesen, futólag megölel, és a következő pillanatban már hűlt helye van. Kopogó léptekkel elsiet, kifogástalan eleganciájú kabátjában, hogy megint megváltsa a világot.

– Teljesen rendben van – mondta Johnny.

– Csöpög belőle a rosszindulat. Itt van például a kabátos megjegyzése. Egy North Face dzseki, egyszerű és nagyszerű. Praktikus és kész. És ami a színét illeti, azért választottam fehéret, mert feketében nem volt már L-es méret. És nem vagyok nádszálkarcsú! Teljesen átlagos testalkatom van – kényszeredetten elmosolyodott. – És nem vagyok kontrollmániás sem.

Johnny felvonta a szemöldökét. – Drágám…

– Jaj, ne már! Olyan képet fest rólam, mintha… mintha valami szörnyeteg lennék! És különben is, csak százhetven centi vagyok. Mondd, mi a fenének túlzott a magasságommal kapcsolatban is? És mégis hogy jön ahhoz, hogy arra célozgasson, hogy a házasságom alatt viszonyunk volt?

– Értelek – Johnny utalt erre korábban a nyilvánosság előtt; afféle szellemeskedésnek szánta, de azóta minden egyes interjú alkalmával előjött a téma ilyen vagy olyan formában.

– Tényként kezeli! Épp úgy nem vonja kétségbe, mint a holdra szállást! Olyan képet fest rólam, mintha férfigyűlölő, kétkulacsos, slampos, fehérkabátos debella lennék, aki nyakra-főre lefekszik minden séffel, aki az útjába kerül. A kéretlen analizálási kísérletéről nem is beszélve! Egyszerűen gáz!

– Ugyan már, ne szívd mellre! Minden rendben – valójában azonban arra gondolt, hogy ennél sokkal, de sokkal rosszabb is lehetett volna.