Prológus

Johnnyra rátört a köhögés – egy falat kenyér cigányútra ment. Az asztaltársaság tagjai zavartalanul folytatták a beszélgetést. Pompás! Felőlük akár el is patkolhatna. Igen, írd és mondd, meg­halhatna a negyvenkilencedik születésnapján, és még csak észre sem vennék!

Egyedül Jessie segített volna rajta, de az asszony éppen a konyhában volt és a következő ínycsiklandozó fogást tálalta; Johnny bízott benne, hogy mégiscsak átvészeli valahogy a rohamot, és lesz esélye megkóstolni az ételt.

Ivott egy korty vizet. Hiába, az sem segített. Könnyezni kezdett, mire Ed végre-valahára megkérdezte: – Hékás, minden rendben?

Johnny férfiasan legyintett. – Á, csak cigányútra ment egy falat kenyér.

– Már azt hittem, fuldokolsz – jegyezte meg Ferdia.

Akkor miért nem szóltál egy árva szót sem, te semmirekellő? Huszonkét éves vagy, de jobban érdekel a szíriai menekültek sorsa, mint az, hogy fuldoklik a nevelőapád!

– Nagy gáz lenne, ha épp a születésnapomon dobnám fel a pacskert – felelte végül rekedtesen Johnny.

– Úgysem hagynánk, hogy elpatkolj – jelentette ki Ferdia. – Alkalmaznánk rajtad a Heimlich-fogást.

Ahhoz előbb valamelyikőtöknek észre kellett volna vennie, hogy a halálomon vagyok!

– Hallottátok, mi történt? – kérdezte Ed. – Mármint Mr. Heimlichhel. A pasassal, akiről a Heimlich-fogás a nevét kapta. Képzeljétek, nyolcvanhét éves korában végül alkalmazta valakin élesben!

– És működött? – vakkantotta Liam, az asztal másik végéről. – Micsoda blamázs, ha alkalmazza, de hiába, és a pali bekrepál!

Liam bármiben képes meglátni a rosszat – tűnődött Johnny. Most is pöffeszkedik; hintázik a székén és süt róla, hogy nem érdekli az égvilágon semmi… Johnnyt nagyon bosszantotta öccse viselkedése. Noha már negyvenegy éves, Liam még mindig csak sodortatja magát az élettel és azt hiszi, elég a boldoguláshoz, ha jóképű és vagánykodik.

Micsoda pojáca! Szörfös frizura, félig kigombolt, gyűrött ing…

– Ja, tényleg! Pont, mint Mr. Segway – tette hozzá Ferdia –, aki telekürtölte a világot, hogy teljesen biztonságos a járgány, aztán végül azon lelte halálát.

– A történeti hűség kedvéért, csak annyit állított, hogy lehetetlen leesni róla – jegyezte meg Ed.

– És mi történt? – Johnnyt minden bosszúsága ellenére érdekelte, hogy mi lett Mr. Segwayjel.

– Óvatlan volt, és lehajtott vele egy szikláról.

– Szent ég! – kacagott fel Nell. – Ezek szerint bedőlt a saját szövegének?

– Be bizony! Aztán még egyszer bedőlt, de ezúttal a szakadékba – felelte Ferdia.

– Ha valaki, akkor te tudod, hogy megy ez – Liam sötét pillantást vetett az unokaöccsére.

Válaszképp Ferdia is rávillantotta a tekintetét.

Ezek szerint megint dúl kettejük közt a harc? Vajon min rúghatták össze a port?

Johnny elhatározta, hogy alkalomadtán majd megkérdi Jessie-t, aki mindenkiről mindent tud. Na, már jön is, kezében egy tálca kiporciózott sörbettel.

– Csak leöblítjük a vacsorát – jelentette ki. – Vodka citrommal – elfoglalta a helyét az asztalfőn.

– És velünk mi lesz? – kérdezte Bridey. – Nyilvánvaló, hogy nem kaphatunk vodkát, mert még kicsik vagyunk.

– Bizony, de erre is gondoltam ám – felelte Jessie.

Hát persze – tűnődött el Johnny. Neki legyen mondva, mindenre gondol. Kizárt, hogy bármi elkerülje a figyelmét.

– Srácok, tessék, az alkoholmentes változat.

Johnny néha nem értette, hogy csinálja Jessie. Annak ellenére, hogy Bridey az elsőszülött gyermeke volt, Johnny néha kibírhatatlannak tartotta a kislányt.

Bridey rögtönzött kiselőadást tartott a gyerekeknek, mondván, hogy ha netán mégis „furcsa” íze lenne a citromsörbetnek, semmiképp se fogyasszák el, hanem azonnal jelezzék az anomáliát.

Tényleg ezt a kifejezést használta. „Anomália”. Illetve „fogyasszák el”.

Johnny Casey olykor komolyan elgondolkodott, hogy tényleg van-e értelme drága, fizetős iskolába küldeni a gyerekeket, hiszen igazi szörnyeket csinálnak ott belőlük.

Jessie visszaült az asztalfőre. – Mindenkinél minden rendben?

Lelkes üdvrivalgás volt a válasz, de amint elhalkult a társaság, Cara így szólt: – Halálra unom magam.

Általános kuncogás következett, és valaki megjegyezte: – Látom, formában vagy!

– Nem viccelek. Annyira unom ezt az egészet, hogy sírni tudnék.

Jesszusom! Ez komoly?

– Még ez a sörbet is kellett? – folytatta Cara. – Mégis, hány további fogást kell magunkba erőszakolnunk?

Tény, hogy mostanában Cara – finoman fogalmazva – nincs könnyű helyzetben. Mégis furcsa ez a viselkedés, hiszen mindig olyan kedves szokott lenni, mondhatni, az egyik legédesebb nő a világon.

Johnny feszülten Edre pillantott, elvégre az ő dolga lenne, hogy megrendszabályozza a feleségét. Már ha ez nem túl szexista álláspont. Várjunk csak… talán mégis az. Mindenesetre Ed döbbenten pislogott. Nyilvánvalóan ő sem értette a helyzetet. – Mi a fene ütött beléd? – kérdezte. – Jessie, nagyon sajnálom!

Jessie dermedten meredt maga elé.

Johnny végül kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy normál mederbe terelje a beszélgetést, és ennek szellemében kedélyesen válaszolt: – Ugyan, Cara, ne viccelj… Azok után, hogy Jessie annyit melózott, hogy ilyen…

– Nem csinált semmit, csak idehozatta az ételt.

– Micsoda? – hüledeztek többen.

– Mindig hozatja a kajákat.

Jessie soha, de soha nem vetemedne arra, hogy hozassa az ételt, hiszen mindene a főzés! Szinte tapinthatóvá vált a társaság felháborodása, mindenki botrányt szimatolt.

– Mennyit ittál? – kérdezte Ed.

– Semennyit – felelte Cara. – Már csak azért sem, mert beütöttem a…

– …fejedet! – fejezte be Ed a mondatot, és egyértelműen megkönnyebbült. – Napközben beverte a fejét. Leesett egy tábla a falról, és eltalálta.

– Nem ez történt.

– Azt hittük, semmi komoly.

– Abban reménykedtetek, hogy semmi komoly – helyesbített Cara. – Én viszont tudtam, hogy baj van.

– Be kell menned a balesetire! – Jessie igyekezett visszatalálni a szokásos pátyolgató és következetesen hatékony énjéhez. – Ragaszkodom hozzá, hogy menj be! Most azonnal. Mire vártok?

– Arra, hogy Ed kiderítse, Johnny kölcsön tudna-e adni egy kis pénzt – felelte Cara.

Mintegy végszóra, Jessie megkérdezte: – Milyen pénzt?

– Hát, a másik bankszámlájáról – közölte Cara. – Hoppá! Ezt nem lett volna szabad megmondanom.

– Milyen bankszámláról? – kérdezte Jessie. – És miféle kölcsönt?

– Cara, most azonnal indulunk a kórházba – Ed felpattant.

– Johnny…? – kérdezte nyomatékkal Jessie.

Johnny jól ismerte a menetrendet: Jessie egyelőre nem mond semmit, de később pokoli árat kell fizetnie mindezért. Persze azért az ő tarsolyában is volt valami: – Jessie, hogyhogy hozatod a kaját?

Ferdia Johnnyra bámult. – Miért kell ezt csinálnod vele?

– Jogom van tudni.

Ferdia sokatmondóan pillantott rá: – Neked? Nincs neked jogod semmihez.

Johnny gyomra összeugrott.

Minden tekintet Jessie-re szegeződött: nahát, a Szupernő tényleg hozatja a kaját?

– Ez nem nekünk való – jelentette ki Bridey alig hallhatóan. – Gyerekek vagyunk. Ez nem való.

Jessie nehezen viselte, hogy minden tekintet rá szegeződik, és úgy érezte, sarokba szorították: – Jól van, igen, rendben! – adta fel végül a küzdelmet. – Hozatom a kaját. Néha előfordul. És akkor mi van?

– A mai nappal ért véget a gyermekkorom – motyogta Bridey.

– És ezt mégis hogy derítetted ki? – kérdezte Liam Carától.

– Én csináltam Jessie-ék könyvelését – felelte Cara. – Valahányszor egy ilyen, végeláthatatlannak tűnő vacsorára került sor, a tételek között felbukkant a Cookbook Café, és mellette egy-egy jókora összeg. Nem kell hozzá nagy ész, hogy az ember…

– Öt gyereket nevelek, nyolcévestől huszonkettőig! – kiáltotta Jessie. – Viszem a vállalkozást és… és egy nap annyi órából áll, amennyiből, és Johnny, sosem vagy itthon…

Cara felállt. – Jobb, ha most szépen bemegyek a kórházba, mielőtt mindenkiről kitálalok. Gyere, Ed, menjünk.

– Mondd, Cara, tényleg tetszik az új frizurám? – kérdezte a tizennyolc éves Saoirse.

– Ne is kérdezd! – felelte Cara. – Tudod, hogy nagyon szeretlek.

– Ez azt jelenti, hogy gáz a hajam?

– Jaj, kicsim, az a frufru… olyan a képed tőle, mint a telihold.

Tényleg olyan a képe tőle, mint a telihold! Cara mindig a fején találja a szöget. Ettől függetlenül az ember nem mond ilyesmit egy tizenéves lánynak!

Amikor észrevette, hogy Saoirse elkámpicsorodott, Cara így szólt: – Nagyon sajnálom, Saoirse, nem kellett volna megkérdezned… De ez csak haj! Vissza fog nőni. Menjünk, Ed!

– Cara, mielőtt mennél, nekem is lenne egy kérdésem – Liam előrébb hajolt, és összevonta a szemöldökét. – Tényleg úgy gondolod, hogy a masszázsom… Mit is mondtál pontosan? Igen! Tényleg „mesés” volt?

– Még hogy „mesés”?! Felejtsd el! Az első pillanattól fogva utáltam az egészet. Tegyél le róla, hogy masszőr leszel. Borzalmasan csinálod.

– Hékás! – kelt Nell a férje védelmére. – Liam nagyon igyekszik! Próbálja a lehető legjobban csinálni!

– Nahát! Te miért állsz ki mellette? – kérdezte Cara.

Liam összeszedte magát. Látszott rajta, hogy veszélyt szimatol. – Ugyan miért ne állna ki mellettem? Nos, Cara? Ki vele! Mondd csak el! Mondd meg a tutit!

– Gyerünk, Cara, ki vele!

– Ne, Cara! Ne! – szólt rá Nell.

– Mondd csak el – sürgette tovább Liam.

És akkor Cara, egyrészt az agyrázkódása miatt, másrészt azért, mert alaposan össze volt zavarodva, harmadrészt pedig azért, mert elege lett belőle, hogy állandóan cukiskodnia kell, mindent elmondott nekik.

Hat hónappal korábban

ÁPRILIS

Húsvét Kerryben