…Nos, jöjjön hát a szirupos verzió.
Tavaly májusban, egy napsütötte délután Liam a dublini lakásához közeli Tescóban andalgott a polcok között, a nagy népszerűségnek örvendő Grand Canal Basin városrészben. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajta, valami kellemetlen, megfoghatatlan üresség.
Megpillantott egy vegán joghurtot. Ez rendes kaja, nem? Végigfutotta az összetevők listáját, majd a kosarába tette a joghurtot: hajlandó volt hagyni meggyőzni magát. Egy üveg zöldséglé, természetesen spirulinával, ugyancsak a kosarában landolt. Ki tudja, hátha a tudatos étkezés meghozza a várva-várt elégedettséget. Egy pillanatra felcsillant egy reménysugár, hogy azután átadja a helyét a keserű, komor sóvárgásnak.
Semmi mást nem talált a polcokon, ami elég meggyőző lett volna, úgyhogy – leginkább megszokásból – berakott egy hatos csomag sört is a kosarába. Vajon ez a rémes páratartalom lehet az oka, hogy ennyire maga alatt van? Nem túl valószínű, de lehet, hogy ha lezuhanyozik, immár másodszor aznap, akkor a nyugtalanságtól is megszabadul. Ebben az esetben érdemes lenne venni egy tusfürdőt is.
Megint megjelent az a furcsa érzés. Mintha a súlytalanság állapotában lenne…
A szingli életforma egyáltalán nem jött be neki. Az elmúlt tíz év során Paige intézett minden apró-cseprő napi teendőt,
és valahányszor tudatosult Liamben volt feleségének hiánya, úgy érezte, mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. Lehet, hogy megpróbálhatna… Bringázni egyet a folyóparton? Vagy küldjön SMS-t valakinek? Vagy menjen inkább haza, és aludjon egyet? Bármelyik mellett dönt, az biztos, hogy ha itt marad, azzal nem old meg semmit. Ezzel a lendülettel fizethetne, és már mehetne is. Ekkor pillantotta meg a lányt.
Magas volt, szőke, dús fürtjei voltak. Liam már akkor elképesztő vonzalmat érzett iránta, amikor a lány tétova lépést tett volna a hűtőszekrény nagy üvegajtaja felé. Gyakorlatilag belesétált a hűtőbe! Csak álldogált, és hagyta, hogy az ajtó finoman nekicsapódjon a hátának. Összefogta dús, szőke haját a feje tetején, és elővillant a nyaka. Liamet lenyűgözte a tökéletessége. Úgy érezte, ő az első és egyetlen ember, akinek megadatott a kiváltság, hogy egy pillantást vethessen a lány nyakára.
Csak bámulta és bámulta. Azután akcióba lendült, odalépett a hűtőhöz, megragadta az ajtó fogantyúját, és meghúzta. Jéghideg levegő zúdult rá odabentről. – Elnézést – mondta.
A lány megfordult és a hajzuhatag a feje tetejéről aláomlott a vállára. Meglepően ártatlan arccal nézett Liamre. – Ó! – Hirtelen felkacagott. – Úgy gondoltam, néhány röpke pillanatra elbújok a tomboló hőség elől.
Hát, igen. A hőség. Az egész ország nyavalygott, a huszonöt fok miatt. Tény, hogy cuki lány, de valahogyan mégis… kissé talán szánalmas. Vajon ahhoz mit szólnának az emberek, ha kerékpáron kellene megtenniük az utat Dublintól Isztambulig, a nyár kellős közepén?
És különben is, mit nevetgél? Liam eleinte úgy gondolta, hajlandó lenne bármit megvenni, ami abban a hűtőben van. Most, hogy jobban megnézte, kiderült, hogy fagyasztott csirkehús van benne. Nem! Kizárt, hogy akár csak megérintse a formázott készterméknek titulált moslékot. A lánynak mindenesetre erről nem kell tudnia.
– Csirkefalatok és kellemes hideg – mondta a lány. – Egy új sorozat a Netflixen. Vagyis pipi és pihi.
Sajátos humora meglepetésként érte Liamet.
– Elnézést – arrébb állt Liam útjából. – Ide akart jönni, nem?
– Nem – felelte. – Nem… – Persze, ki tudja? Hiszen épp erre várt! Mégis, önkéntelenül azon merengett, vajon mennyi idő múlva unna rá a lányra. – Lehet, hogy furcsának találja, de mégis megkérdem: lenne kedve meginni velem valamit?
– Mikor? – tényleg úgy hangzott, hogy meglepte a kérdés.
– Most. Ebben a szent pillanatban.
– Ebben a szent pillanatban nem. Nincs nálam pénz.
– Állom a cechet! A pénz nem számít – nagy lelkesedésében összegabalyodott a nyelve. Valójában nem volt sok pénze, de állandóan kiment a fejéből.
A lány felvonta a szemöldökét. – Visszafizetem. Mihelyst megkapom a bérem. De arra még egy darabig várni kell.
– Erre semmi szükség. Tényleg nem tétel.
– Szerintem pedig az.
Némiképp kényelmetlennek találta a lány makacsságát, de végül beadta a derekát: – Rendben. Akkor majd elintézzük.
A legközelebbi kocsma előtt már elkezdtek gyülekezni az emberek, élvezték a szokatlanul meleg májusi napsütést. A lány, vagyis Nell, azt javasolta, hogy az árnyékban telepedjenek le.
– Ropogósra sülök, ha nem használok naptejet.
– Bekened magad?
– Nem, ugyanis nincs naptejem. Majd veszek, ha megkapom a fizetésem.
– Hűha! Úgy látom, sok minden fog történni, ha megkapod a fizetésed.
– Bizony! Már nagyon várom! – csillant fel a szeme.
– Mit kérhetek neked inni?
– Egy korsó Kopparberget, légy szíves.
– Hűha – Liamet nem zavarta, ha korsóval itta egy nő a sört, de nem volt hozzászokva. – Pompás – amikor visszatért az italokkal, megkérdezte: – Hogyhogy ennyire le vagy égve?
– Megbízhatatlan kifizetések, magas lakbér, vagyis a szokásos – villantotta rá a mosolyát. A két középső metszőfoga egy kicsit össze volt csúszva, ezért érdekesen biggyesztette az ajkát. Liam sebezhetőnek találta, és szexinek.
– És nincs hitelkártyád? – kérdezte. – Azzal kihúzhatnád, amíg megjön a fizetésed.
– Csak készpénzt használok. Segít, hogy kordában tudjam tartani a kiadásaimat.
Hát ezt meg hogy kell érteni? – A szüleid nem támogatnak?
Nell felkacagott. – Apám festőként és dekoratőrként dolgozik. Anyám egy nevelőotthonban szakácsnő. Legalább annyira le vannak égve, mint én.
– Tényleg, te mivel foglalkozol?
– Látványterveket készítek. Színházaknak, és néha filmekhez is. Tudod, tévéfilmekhez – egy pillanatra elhallgatott. – Ezt tanultam az egyetemen, de nem egyszerű melót találni, úgyhogy… úgyhogy gyakornokként dolgozom.
– Vagyis nem kapsz fizetést?
– Hát, nem mindig. Nem igazán… amikor tanulok, akkor nem. De ez életem álma, ezzel szeretnék foglalkozni. Szeretem, és hajlandó vagyok bevállalni, hogy anyagilag nem éri meg. Legalábbis egyelőre nem. Az volt a terv, hogy harmincéves koromig beérem ennyivel, de tudod, novemberben leszek harminc, és…
Liam bólintott. Pontosan értette, mi a helyzet…
– Egyébként nincs nagy gáz, mert vállalok mellékállást – ismét fellelkesedett. – Házak festését és lakberendezési munkákat. Mondjuk tény, hogy sokan nem bíznak abban, hogy egy nő képes rendes munkát végezni.
– Ez őrület! – meglehetősen nagy indulatot vitt ebbe a mondatba. Mindig is képes volt rá, hogy motiválja a másikat, ha a helyzet megkívánta.
– Amikor nekiállnak alkudozni, hogy kevesebbért vállaljam a melót, akkor persze mégis kiderül, hogy egy nő is el tudja végezni a lakberendezési feladatokat – ismét az a csibészes mosoly.
– Akkor tehát tapétázol, létrára mászol és kalapálsz?
– Úgy érted, szögelek-e? Persze. És a kapocsbelövővel is elboldogulok. A láncfűrészért pedig egészen odavagyok.
Most hasra kellene esnie? Végül is ez történt. Nem hangzana túl fellengzősen, ha ezt ki is mondaná?
– Apám negyven éve van a szakmában – folytatta. – Vagyis a lehető legjobb szakembertől tanulhattam – majd megkérdezte: – És te? Olyan érzésem van, mintha… mintha valaki lennél.
– Elvégre mindenki valaki, nem? – felelte szokása szerint. Liam, a szerény.
– Vagyis egy kicsit híresnek számítasz?
– Hát… – egy pillanatra elhallgatott, hogy a lánynak legyen ideje összeszedni az emlékezetéből a tényeket.
Összeráncolt homlokkal nézett rá, s végül már kezdett kínossá válni a csönd. Nem kellett volna, hogy rosszulessen neki, elvégre a lány több mint tíz évvel fiatalabb, vagyis egészen más generáció.
– Egy ideig profi sportoló voltam. Futó. Leginkább az Államokban versenyeztem. Aztán lefutottam az ultramaratont a Szaharában – világos volt, hogy a lány nincs képben.
– Jaj, tényleg! – Liam megvárta, amíg Nell fejében összeáll
a kép. – És a szponzorjaidtól kapott összeget egy az egyben felajánlottad a dublini Szexuális Abúzus Áldozatainak Krízisközpontja részére. Te vagy az, ugye? Hűha! Bocs… sajnálom, hogy nem ismertelek fel azonnal.
Nagyon kedves volt. A szorongás, ami Liam mellkasába kúszott, és hosszan fuldoklott tőle, enyhülni kezdett.
– Micsoda nagyszerű gesztus! – mondta Nell. – Három éve volt, ugye?
– Öt – valójában hét, de Liam úgy döntött, hogy kozmetikázza egy kicsit a dolgot, hogy fenntartsa az érdeklődést.
– És futsz még?
– Tönkrement a térdem. A Szahara volt az utolsó nagy futásom. Mindent egy lapra tettem fel, és nagyon fontos volt, hogy valami nagy durranás legyen.
– És az is volt! Nemes célra adományoztad a pénzt! De biztos nagyon nehéz lehetett, amikor a tested ellenállt, és többé már nem csinálhattad azt, amit szeretsz.
– Hm… – minden remekül ment egészen addig. Keményen edzett, megtalálta a megfelelő szponzorokat, és kielégítő sikereket ért el. – Eleinte minden egyre jobb és jobb lett. Aztán egyszer csak… valahogy már nem volt feljebb, és lassan elkezdett széthullani minden. Abbamaradt a győzelmi hullám, aztán kiszállt mellőlem az egyik szponzor, majd egy másik is, és végül nem maradt semmi. A lassú véget rettentően nehéz elviselni, nagyon… fájdalmas – Liam jól begyakorolt beszédet mondott. – Tudod, sokkal könnyebb lett volna, ha valaki odajött volna hozzám, és azt mondja, „Ennyi volt, Liam. Ennyi volt benne, és kész. Választhatsz, hogy most abbahagyod vagy a következő három és fél évet azzal töltöd, hogy újra meg újra megpróbálsz felkapaszkodni, de hiába, és végül tönkreteszed magad.”
– De valójában nem hozhatunk meg ilyen döntéseket, nem igaz? Egyszer minden véget ér – felelte Nell. – És az ember nem spórolhatja meg a fájdalmat. És most? Lett valami új szenvedélyed?
– Bringázom. Már-már kényszeresen űzöm ezt a sportot. Egy klubhoz igazoltam, és múlt nyáron elkerekeztem egészen Isztambulig.
– Klassz! És hogyan… hogyan teremted meg hozzá az anyagiakat? Van megtakarításod még a futókarriered idejéből?
– Azt a pénzt már rég eltapsoltam. Őszintén szólva nem volt valami nagy összeg. A helyzet az, hogy… hát, szóval, akkoriban, amikor abbahagytam a futást, megnősültem. A feleségem, Paige, alaposan el volt eresztve anyagilag… – sikerült kierőltetnie magából egy mosolyt. – Két gyerekünk van. Képesítés híján esélyem sem volt munkába állni, ezért végül én maradtam otthon a srácokkal.
– Ezt nevezem! – csapott Nell Liam tenyerébe.
Liam úgy döntött, hogy nem említi meg a bébiszittert és a házvezetőnőt, akik valójában az érdemi munkát végezték. – Nem mondhatnám, hogy sokan vélekednek így. Voltaképpen mindenkinek meg volt rólam a véleménye, beleértve a testvéreimet és a szüleimet is. Azt mondják, képtelen vagyok kitartóan csinálni bármit is.
– Hát, én úgy gondolom, hogy ami a futást illeti, igenis kitartó voltál, méghozzá tizenegy, vagy tizenkét éven át. Mi ez, ha nem állhatatosság? Most pedig bringázol. Nekem úgy tűnik, hogy ezt is szívvel-lélekkel csinálod. Házas vagy, és kitartasz a kapcsolatodban is…
Liam megcsóválta a fejét. – Tavaly vége lett. Elváltunk. Visszament az Államokba, és magával vitte a gyerekeket is. Úgyhogy most itt vagyok, negyvenévesen, a karrierem romjain, és egy bicikliboltot vezetek. Képtelen voltam maradandót alkotni.
– Érdekes – jegyezte meg Nell meglepetten. – Egy ideig egyfajta életet éltél, és azelőtt egy teljesen más életet. Most pedig a biciklizés iránti szenvedélyedből élsz. Eltelik egy kis idő, és nyilván találsz majd megint valami újat.
Ezzel a frappáns megjegyzéssel tulajdonképpen fején találta a szöget. Liam és a testvérei állandóan azt hallgatták konok apjuktól, hogy tiszta és világos karriert kell bejárniuk. Canice Casey szerint az a helyes, ha az ember korán megtalálja a megfelelő szakmát, elköteleződik, és a szamárlétra aljáról indulva lassan, de biztosan a tetejére ér. Ha ettől eltérő megoldást látott, egyszerűen bukásnak könyvelte el.
Noha Liam magában nagy marhaságnak tartotta az efféle gondolkodást, nem volt egyszerű kibújnia az apai minta alól.
Viszont ez a lány, vagy éppenséggel nő – vagy ki tudja, minek tartja magát –, szóval egészen új szemszögből láttatja a világot. Felkeltette Liam érdeklődését.
– Még egy italt? – kérdezte. – Örülnék, ha igent mondanál.
– Sajnos nem megy. Már így is el vagyok maradva a havi lakbérrel. És félre kell tennem valamennyit kajára is.
Hogyan lehetséges, hogy ilyen rosszul áll a szénája? Olyan, mintha a dickensi világba csöppent volna.
Nell észrevette Liam őszinte döbbenetét és felkacagott. – Hát, ezt jelenti a huszonegyedik századi kapitalizmus. Diplomás emberek a lehető legfejlettebb országokban azt kívánják, bárcsak találnának valami jó kis árufeltöltős melót. Te viszont negyvenéves vagy, egy másik generáció, vagyis nyilván nem érted.
Nem, nem és nem! Nem hagyhatja, hogy így gondolkodjon róla. Gyorsan rávágta: – Szó sincs róla, nagyon is megértem. Huszonéves korban, sőt még a harmincasoknak is nagyon kemény tud lenni az élet. Mi van például akkor, ha kénytelenek visszaköltözni a szüleikhez? – Nos, elméletben történnek méltánytalanságok, de Liam a maga részéről nem hitt abban, hogy ez nagy tömegeket érintene. A legtöbb ember egész jól elboldogul.
– Mi akkor a megoldás?
– Nem akarlak kioktatni.
– Érdekel a véleményed – felelte. Legalábbis bizonyos mértékig tényleg érdekelte.
– Hát, jó. Az egyik dolog, ami a kapitalizmust fenntartja, nem más, mint hogy bele van kódolva az elavulás – egy pillanatra elhallgatott, majd komolyan folytatta: – Tudod, mire gondolok?
Az, hogy komolyra fordult a beszélgetés, nem igazán volt Liam ínyére.
– Mindent úgy gyártanak, hogy nem sokkal az értékesítést követően tönkremenjen. Ezért vagyunk kénytelenek egyre újabb és újabb árukat venni. Vagy vegyük azt, hogy változik a divat, és annak ellenére veszünk magunknak új ruhát, hogy a régebbieknek sincs semmi bajuk. Ezért azt vallom, hogy ha valami elromlik, meg kell javítani.
Liam sosem találkozott még ilyen nővel. Pontosabban sosem találkozott még ilyen emberrel. Vajon az életkora miatt? Vagy lehet, hogy a körülményei tehetnek róla, amelyek – valljuk be – nem nevezhetők általánosnak.
Leginkább az ragadta meg, hogy milyen más ez a lány, mint Paige. Szó szerint egymás ellentétei voltak: Paige maga volt a megtestesült kapitalista. Az életének egyetlen célja az volt, hogy az embereket arra ösztönözze, hogy minél több pénzt költsenek. És ebben meglehetősen jó volt, nem véletlenül lett belőle a cége pénzügyi vezetője.
– Nem veszek új ruhát…
– Várj csak… Hogy érted, hogy nem veszel ruhát?
Liam döbbenetét látva Nell felkacagott. – Veszek ruhát, csak nem újat.
– És hol vásárolsz? Használtcikk boltban? Turkálóban? És az alsóneműdet is ilyen helyeken veszed?
Nell elpirult.
– Bocsáss meg – Liam rájött, hogy elvetette a sulykot. – Ezt nem kellett volna…
Arra számított, hogy a lány elmosolyodik, mintegy jelezve, hogy elfogadja a bocsánatkérését. Lehet, hogy még egy ilyen sorok közé beszúrt, laza flörtre utaló megjegyzés is túl korai volt, messze nem jött még el az ideje, hogy a lány bugyiját emlegesse. Nell azonban nem emelte fel a fejét, és nem szólalt meg.