Nell, körülötte a zsivajgó gyerekcsapattal, beszaladt a nyugágyak közé.
– Épp rólad beszélgettünk – mondta Saoirse. – Arról az estéről, amikor megismerkedtetek Liammel.
– Aha – Nell arcán átsuhant egy mosoly. – Annyira más volt, mint amire számítottam.
Saoirse Edre nézett, mintha csak akkor tűnt volna fel neki, hogy a nagybátyja egyszer volt fiatal és egyedülálló. – És veled mi a helyzet? Hogyan ismerkedtetek meg Carával? Meséld el!
– Remek ötlet – tódította Liam a kelleténél talán hangosabban. – Én elmondtam a saját történetemet.
– Gyerünk, ki vele!
Cara és Ed egymásra pillantottak, és némán megegyeztek, hogy a tréfás változatot adják elő.
– Majd én elmesélem – mondta Cara. – Egy bárban találkoztunk – kis szünetet tartott –, alaposan be voltam nyomva – hosszabb hatásszünet következett. – És az első éjszakán együtt aludtunk.
– Vagyis megtörtént minden, amitől a lányokat óvni szokták – tette hozzá Ed komolyan.
– Kettős mérce! – vetette közbe Saoirse. – A lányokat simán lekurvázzák, de a pasikat nem ítéli el senki.
– De hát, hékás, elvettem feleségül – kacagott fel Ed. – Annak ellenére, hogy laza erkölcsei voltak.
– És tizenhárom év elteltével is együtt vagyunk.
Cara vére még most is megfagyott, ha arra gondolt, hogy mi lett volna, ha nem találkoznak.
Semmi kedve nem volt bulizni aznap. – Túl kövér vagyok – mondta a lakótársának, Gabbynak, aki sürgött-forgott a szobában, készülődött az esti kiruccanásra.
– Egyáltalán nem vagy kövér. Inkább azt mondanám, hogy nem vagy olyan sovány, mint voltál.
– Felvehetem a farmerruhádat? – kérdezte Erin, a harmadik lakótársuk.
– Felvehetsz bármit, amit akarsz. – Cara elnyúlt a kanapén, és feltette a lábát a karfára. – Nem megyek sehová.
Gabby és Erin azonban nem hagyták annyiban a dolgot. – Egyszer élünk! Sosem találod meg életed párját, ha itthon heverészel és chipsszel tömöd magad.
– Ki mondta, hogy be akarok pasizni?
– Mindnyájan be akarunk pasizni! Az a lényeg, hogy most már ne rosszul válassz.
– Nem szándékosan választok rosszul – olyan sokféle stílusú rosszfiút sodort az útjába az élet, hogy évekbe telt, mire rájött, hogy voltaképpen milyen is a zsánere. Illetve, hogy egyáltalán van neki olyan. Ha történetesen olyan pasasokkal randevúzott, akik kedvesnek tűntek, előbb vagy utóbb kibújt a szög a zsákból, és kiderült, hogy ezek sem jobbak a korábbiaknál.
– Egye fene, megyek én is. Majd eljátszom a jó fej, de kövér csajszi szerepét.
Visszatekintve, akkoriban messze nem volt kövér. De nem sokkal az után a bizonyos este után lényegesen soványabb lett. Egészen elképesztő volt, de valósággal olvadtak le róla a kilók, azután volt egy-két töréspont, mostanára pedig megint gyarapodni kezdett.
Úgy volt vele, hogy addig, amíg el nem éri megint a kívánt karcsúságot, semmit sem érdemel. Ez egyfajta szabadságot adott neki. Senki sem vette komolyan – a férfiak semmiképp sem –, és ebből az következett, hogy nem volt rajta nyomás. Megfelelt neki, hogy ő az a bizonyos duci, ötödik kerék.
Dublin belvárosába mentek, egy felkapott bárba. A hely zsúfolásig volt, és úgy dübörgött odabent a zene, hogy szinte megemelkedett a tető is. Kezdtek kiöregedni ebből. Sodorta, taszigálta őket a sok ember, mígnem végül – hála az égnek – felszabadult egy kis bárasztal, amit Carának sikerült is megkaparintania.
– Szép volt! – jegyezte meg elismerően Gabby. – Most már megvan a bázis! Nagyon klasszul megleszünk itt. Bakker! Nézd azt a pasit! Ott, ni! – Nem messze négy-öt férfi ácsorgott. Gabby sokatmondóan pillantott feléjük. – Azt a pasast nézd! – Tény, hogy az egyikük tagadhatatlanul jóképű volt. – Hogyan ismerkedjek meg vele?
– Menj oda és köszönj rá – javasolta Cara.
– Ahhoz még nem vagyok eléggé benyomva. És mire elérem a megfelelő szintet, már biztos hűlt helye lesz.
– Fogd meg a söröm – Cara hirtelen felvillanyozódott.
– Várj! Mire készülsz…?
Cara átverekedte magát a tömegen, végigmérte az öt férfit, és kiválasztotta közülük azt, akiről a legkevésbé feltételezte, hogy hülyét csinál belőle. – Szia – mondta neki. – A barátod bejön a barátnőmnek.
– Róla van szó, igaz? – biccentett a jóképű pasas felé. – Kyle. Nyilván. Mindig érte vannak oda a csajok.
– Igen. Ott a barátnőm. Asztalunk is van.
– Asztal is van? Ez nem semmi! Benne vagyunk a buliban.
Mind az öt pasas megindult Gabby és Erin felé. Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás, italokat rendeltek. Kyle ugyan kisvártatva odébb állt, de úgy látszott, Gabby egyáltalán nem bánja. Néhány óra elteltével Cara azon kapta magát, hogy mindnyájan együtt távoznak egy házibulira, Stoneybatterbe.
A kis kétszintes ház csordultig telt emberekkel, még a csilláron is lógtak. Cara épp kerített magának egy italt, amikor egy lány berohant a konyhába, és elkiáltotta magát: – Van itt köztetek valaki, akit Carának hívnak? Várnak odafönt.
Egy lány bezárkózott a fürdőszobába, és aztán elájult. Az ajtó előtt egy kisebb tömeg gyűlt össze, és kétségbeesetten várták, hogy bejussanak a mosdóba. Néhányan az ajtón dörömböltek.
– Cara! Hála az égnek! Itt az este megmentője, a jó fej csajszi – jelentette be Gabby az egybegyűlteknek. – Segíts nekünk!
A lány nem maradhat bent, mindjárt bepisilünk!
– És jó lenne, ha kiderülne, hogy egyébként nincs vele semmi gáz – jegyezte meg egy pasas.
Az a kedves pasi volt, akihez Cara még a bárban odament, annak reményében, hogy nem fog belőle hülyét csinálni. Ednek hívták.
– És hol vannak a házigazdák? – kérdezte Ed.
Úgy tűnt, senkinek sincs fogalma arról, hogy egyáltalán kik a házigazdák, arról már nem is beszélve, hogy hol vannak.
– Jó lenne tudni – mondta Cara –, hogy van-e akkora a fürdőszobaablak, hogy valaki be tudjon mászni rajta.
– Éppenséggel megnézhetjük…
Mindketten lementek a földszintre és megkerülték a házat. A fürdőszoba opálüveg ablakán át fény szűrődött ki, és résnyire nyitva volt.
– Átférsz rajta – mondta Kedves Ed.
– Kizárt. Az utóbbi időben sütit ettem sütivel. Te viszont simán átcsusszansz, vékonydongájú legény.
– Komoly? Azt hiszed, felmászom az ereszcsatornán?
– Nem egy Enid Blyton regényben vagyunk, hékás! Biztos van itt valahol egy létra.
És tényleg volt. Az aprócska kertben lévő aprócska sufniban találtak rá. Ketten megfogták, odavitték a házhoz és a falnak támasztották.
– Figyelj – Ed tétovázott –, az a helyzet, hogy tériszonyom van.
– Én meg olyan kövér vagyok, hogy eltörne alattam a létra.
– Dehogy is! – aztán meggondolta magát. – Na, jó. Legyen! Megyek én.
Felmászott, Cara pedig erősen tartotta a létrát. – Tartalak – mondta. – Biztonságban vagy.
Eltelt néhány szorongással teli perc, azután Ed a fürdőszobaablakba térdelt, és végül bemászott rajta. Kinyitották az ajtót, és az öntudatlan lányt kisegítették a helyiségből. Kisvártatva szirénázás hallatszott. Az éjszakai levegőben kék fények villództak és Cara felkiáltott: – Jaj, ne, Ed! Kihívták a zsarukat!
Az egyik szomszéd észrevette, hogy valaki egy létrán mászik felfelé, és arra következtetett, hogy az illető egy betörő.
Ekkorra már a vendégek nagy része angolosan távozott az éjszakába.
A rendőrök kihívták a mentőket, és amikor elszállították a lányt, már szinte senki sem maradt a házban, csak Cara és Ed.
– És most? Mihez kezdjünk? – kérdezte Ed.
– Hogyhogy mihez kezdjünk?
– Van kedved hazajönni velem?
Cara ránézett. Egyik pillanatról a másikra kijózanodott. – Ne haragudj – mondta zavartan. – Nagyon kedves vagy, de tudod, nekem a rosszfiúk jönnek be. Ideje lenne már kinőnöm ezt, mert harmincéves vagyok, de eddig még nem sikerült.
– Nem is tudsz rólam semmit – felelte Ed. – A helyzet az, hogy nem vagyok százas. Attól indulok be, ha fel-alá járkálok a hálószobában, birkózódresszben és szopóálarcban.
Carából kitört a nevetés. – Tényleg tudod, hogy mi az a szopóálarc?
– Rendben – tétovázott, és úgy tűnt, mintha nehezére esne feladni a próbálkozást. – Örülök, hogy megismerhettelek, Cara.
– Mondd, neked nem lenne kedved hazajönni velem? – fogalma sem volt, mi ütött belé. Lehet, hogy Ed kedvessége volt az oka.
A hálószobában Cara ezt mondta: – Nem lesz semmi. Tudod, mondtam, hogy nem vagy az esetem, és különben is, túl józan vagyok.
– Rendben – elképesztően lazán vállat vont. – Az is jó, ha csak úgy elvagyunk – amint ez a klisé elhangzott, mindketten felkacagtak. – Az belefér, ha bebújok az ágyadba? Mármint a takaróra fekszem, nem alá. És ha nem érzed túlzásnak, a cipőmet azért levenném.
– Jó, persze. Én is így teszek.
Hanyatt feküdtek, néhány centire egymástól.
– Meg kell hagyni – jegyezte meg Ed –, hogy nagyon frappánsan oldottad meg a helyzetet. Jó ötlet volt a létra, meg az egész. Hogyhogy ilyen könnyen feltalálod magad?
– Talán a munkám miatt. A vendéglátásban dolgozom. A foglalásokat kezelem a Spring Street Hotelben. Minden napra jut valami dráma, amit meg kell oldani – már-már szégyenlősen hozzátette: – Tavaly díjat is nyertem.
– Milyen díjat?
– Hát, nem tudom, hogy nagy szám-e, de a helyzet az, hogy a 101 százalékos teljesítményért kaptam.
– Ilyen van? Mármint a gyakorlatban?
– Az él a köztudatban, hogy egy szállodában az emberek háromkor foglalják el a szobájukat és délben jelentkeznek ki. Azonban sokszor előfordul, hogy mondjuk, éjfélkor jelentkezik be a vendég, vagy éppenséggel délután hatkor megy el. Ha az ember rajta tartja a szemét, hogy ki jön, és ki megy, ugyanazt a szobát huszonnégy óra leforgása alatt akár kétszer is ki lehet adni.
– Ezek szerint túlfoglalások vannak, és állandóan pörög a szálloda?
– Minden a menedzsment hozzáállásán múlik. Sok szálloda csinálja így.
– És mi van, ha a vendégek mindegyike időben érkezik, és előáll a helyzet, hogy nincs szabad szoba?
– Ilyenkor magasabb besorolású szobát ígérünk nekik, álljuk az ebédjüket és megkérjük őket, hogy jöjjenek vissza egy óra múlva.
– És mi van, ha kiakadnak?
– Minden alapjuk megvan rá. Ilyenkor nagyon kedves vagyok velük, vagy – tette hozzá gyorsan – úgy csinálok, mintha az lennék. Attól, hogy jól csinálom, amit csinálok, nem biztos, hogy mindig jól is érzem magam.
– Nehéz lehet, ha elvi okok miatt nem tudod teljesen átadni magad a munkádnak. Kognitív disszonanciát okoz.
– Te jó ég, Ed, ez még csak a jéghegy csúcsa! Különben is, szerintem előbb-utóbb valamelyik számítógépguru ír majd egy programot, ami automatikusan intézi a foglalásokat, és akkor véget ér a pünkösdi királyságom.
– És miért nem szállsz ki?
– Hogy miért tartok egy halom információt fejben, miért rendezkedem, miért igyekszem hatékony megoldásokat találni a leglehetetlenebb helyzetekben is? Azt hiszem, azért, mert mindezt élvezem. És te mivel… Van munkád?
– Botanikus vagyok.
– Amolyan faölelgető?
– Tudós.
– Tényleg? Hűha! – Ed túl komolynak tűnt, és túl normálisnak ahhoz képest, hogy tudós. Persze nem mondhatni, hogy Cara túl sok tudóst ismert volna. – Mi lenne, ha szunyálnánk egyet?
Kínos csend következett. Ruhában feküdtek az ágyon. Ilyenkor mégis minek kellene történnie?
– Bekavartál az esti rutinomba – jegyezte meg Cara. – Irányított meditációt szoktam hallgatni. Annak érdekében, hogy felturbózzam az önértékelésemet.
– Ne fogd vissza magad.
– Lehet, hogy a mait mégis inkább kihagyom.
Újabb kínos csend következett, s ezúttal tovább tartott, mint az előző.
– Egyébként nem vagyok vékonydongájú.
– Tessék? – Cara Ed felé fordult.
– Még az est folyamán közölted velem, hogy vékonydongájú vagyok. De nem az vagyok, hanem egyszerűen karcsú. És emellett meglehetősen izmos is.
Ezt hallván Cara elmosolyodott.
– A munkám miatt orvosi kivizsgáláson kellett részt vennem. Egy géppel csinálták. Az jött ki, hogy a szervezetem egyharmada izom. És egyharmad az bizony sok.
Cara kellemes melegséget érzett a hasában. Annyira édes ez a pasas!
– Levehetem az ingem, hogy megmutassam?
Hirtelen megsűrűsödött és izzani kezdett körülöttük a levegő.
– Hát, jó – nyögte ki végül nagy nehezen Cara. – Rendben. Vedd le!
Reggel meglepetten állapította meg: – Nahát, te még itt vagy!
Furcsa mód még jóképűbbnek tűnt a pasas, mint előző este. Ez a szokásos tapasztalatainak merőben ellentmondott. Kócos haj, füstös-szürke szem, hihetetlenül szexis száj. Mindezt előző nap nem vette észre, mert annyira elvakította a pasiból áradó kedvesség.
– Nem tartottam kizártnak, hogy függönynyűvő vagy – jegyezte meg Cara. – A barátnőimmel így nevezzük azokat a srácokat, akik az éjszaka közepén elosonnak, zsebükben az alsógatyájukkal, és mintegy kegyelemdöfésként a függönybe törlik a bránerüket. Általában ilyen fazonokkal szokott összehozni a sors.
– Lenne ellene kifogásod, ha most megtenném?
Vicces volt, és Cara hirtelen úgy érezte, nem akarja megint a régi lemezt: beleszeret valakibe, reménykedni kezd, mígnem végül keserűen csalódik és szomorkodik egy ideig, hogy azután kezdődjön elölről az egész.
– Mi van? – Ed Cara arcát fürkészte.
– Tudod, mi az én formám… Mindig gázos pasik mellett kötök ki. És azt hiszem, elegem volt. Úgyhogy kérlek, tégy meg nekem egy szívességet! Tegyél végre valami jót a nyamvadt életedben, és hagyj engem békén.
– Én a rendes fiúk csapatában játszom. Te mondtad! Emlékszel? Kedves Ednek neveztél.
– Nekem nem jönnek be a rendes fiúk. Te nagyon tetszel. Úgyhogy kérlek, tiplizz le!