1
A múló idő

img4.png

Átlagos téli este volt a Barton-tanyán – hűvös, de nem igazán hideg, az eső esett ugyan, de csak szemerkélt. Katy Squires és legjobb barátnője, Alice a falat támasztva beszélgettek, miközben a szénát rágcsáló lovakat nézték a régi tehénistállóban, amit nemrég alakítottak át Katy két lova számára.

Jacko sárga, herélt mén volt, száznegyvenkét centi marmagasságú, tízéves, és öröm volt rajta lovagolni. Vidám kis csibész, de kedves és megbízható. Katy az első pillanattól fogva imádta, amint felült rá a Stonyford Lovardában. Nagy örömére a nagypapája később megvette neki a születésnapjára.

Karamella törzskönyvezett exmoor kancacsikó volt, a Barton-tanyával szomszédos legelőn jött a világra éppen Katy születésnapján, közel három évvel ezelőtt. Katy titokban vásárolta meg magának a brendoni pónivásárban: visszahozta Karamellát oda, ahová tartozott, és úgy tűnt, a kis póni ezzel nagyon is tisztában van. Most már nehéz volt elképzelni, hogy a gondtalanul falatozó, erős, magabiztos póni nem is olyan régen még riadt, vad csikó volt.

Jacko és Karamella már közel két évet töltöttek a Barton-tanyán, és Katy el sem tudta volna képzelni az életet nélkülük. Csak egy kicsit gyönyörködött az elégedett pónikban, beszívta a csodálatos istállóillatot, és máris meleg takaróként ölelte körül a boldogság.

– Nézd, milyen bolyhos Karamella téli bundája! – mondta Katy. – Olyan, mint egy életnagyságú plüssjáték, nem igaz?

Karamella rögtön érzékelte, hogy a figyelem középpontjába került. Abbahagyta az evést, odalépett Katyhez, és gyengéden a kabátjához dörgölte az orrát.

Alice elnevette magát.

– Emlékszel, amikor tavaly szilveszterkor anya megnyerte azt a dög nagy mackót a tombolán? Vigyázz, Karamella, Katy a végén téged is kisorsol ma este!

Katy megsimogatta Karamella szőrös füle tövét.

– Oda se figyelj a buta Alice nénire – mondta. – Igazából fel sem tudnál menni a városháza lépcsőin, igaz?

– Hát így jártál, Karamella – tárta szét a karját Alice. – Ezek szerint kénytelen vagy az istállóban pizsamapartizni Jackóval. – Katyhez fordult. – Teszel újévi fogadalmat?

– Hm. Azt hiszem, nem ártana – felelte Katy. – Jó lenne, ha nem szeretném annyira a csokit, és rengeteg szalagot akarok nyerni. Ja igen, és persze azt is szeretném, ha Karamella egyszer bajnok lenne.

– Ezek most kívánságok vagy fogadalmak? A fogadalom ugyanis olyan valami, amit meg fogsz tenni, nem olyasmi, amit szeretnél, ha megtörténne.

Katy könnyedén barátnője vállába bokszolt.

– Jaj, olyan egy okostojás vagy, Alice Gardner! És mik a te fogadalmaid, tudorka?

– Oké. Az én fogadalmam az, hogy igyekszem kedves lenni a szörnyű ikertesóimhoz, a kívánságom pedig az, hogy legyek boldog, amikor a nyári szünet után új suliba kerülünk.

– Emiatt nem aggódnék, Alice. Mind együtt megyünk, jó pár ismerős lesz ott. Te amúgy is mindenkivel kijössz, úgyhogy nem lesz gond.

– Hát… valamit már rég szerettem volna elmondani…

– Csak gyorsan mondd, mert lassan ideje készülődni a bulira – sürgette vidáman Katy.

– Én másik iskolába megyek. Egy bentlakásosba, kicsit messzebb innen.

– Jaj, Alice! Az szörnyű lesz!

– Nem érted. Én szeretnék oda járni.

– De azt hittem, legjobb barátnők vagyunk – hebegte Katy.

– Persze hogy a legjobb barátnők vagyunk, és azok is maradhatunk. Továbbra is találkozunk a szünetekben, és sms-ezhetünk is meg minden, nem?

– Nem! Nem kapok mobilt, rémlik? Nincs térerő a tanyán – közölte Katy most már dühösen.

Alice pontosan tudta, hogy nincs mobiltelefonja, pedig annyira vágyik rá! Emiatt az iskolában is kívülállónak érezte magát, de a szülei szerint csak pénzkidobás lenne mobilt venni.

– Bocs, elfelejtettem. Jó, akkor e-mailezhetünk. Chatelhetünk a Facebookon. Annyiféleképpen tarthatjuk a kapcsolatot!

– Azért nem lesz ugyanaz. Nem mondhatnád, hogy meggondoltad magad, és nem is szeretnél menni?

– Megőrültél? El tudod képzelni, mit szólnának a szüleim? – hördült fel Alice. – Különben meg nagyon is szeretnék odajárni. Voltam felvételi beszélgetésen meg minden, és annyira menő hely! Rengeteg a sportlehetőség, csodálatos istállóik vannak fedett lovardával meg szabadtéri pályával. És egy nagy erdő is van a közelben rengeteg homokos lovaglóösvénnyel. Még a saját pónimat is tarthatom ott. Fizetni kell érte, de apa azt mondta, szívesen állja a költségeket, ha vinni akarom Shannont. Hát nem nagyszerű? Ráadásul apum új háza sincs messze az iskolától, szóval nála tölthetem a hétvégéket. Alig láttam, amióta elváltak anyával, és nagyon hiányzik. Szóval, igazából borzasztóan várom. Már csak azt szeretném, ha te is velem jöhetnél. Te Jackóval, én meg Shannonnal, képzeld el, micsoda buli lenne!

Katyt bántotta Alice túláradó lelkesedése.

– Hát kösz, hogy az orrom alá dörgölöd – szaladt ki a száján meggondolatlanul.

Alice szemlátomást nem értett semmit az egészből.

– Mit dörgölök az orrod alá?

– Pontosan tudod, hogy az én szüleim nem engedhetik meg maguknak, hogy bentlakásos iskolába küldjenek. Nem gazdagok, mint a te családod!

Katy arcát elöntötték a könnyek. Sarkon fordult, és kirohant az istállóból.

– Katy! Gyere vissza! Egyáltalán nem úgy értettem – szólt utána Alice.

– Nem akarok beszélni róla! – kiáltotta Katy a nyirkos éjszakába.

A lelke legmélyén érezte ugyan, hogy igazságtalan a barátnőjével, de túlságosan felzaklatta az ügy ahhoz, hogy foglalkozzon ezzel. Ráadásul sokkal könnyebb volt dühbe gurulni a mobiltelefon meg a pénz miatt, mint beszélni a valódi érzéseiről. Az elmúlt egy évben elválaszthatatlanok lettek Alice-szel az iskolában és a szünetek alatt is. Borzasztónak tűnt a gondolat, hogy most hetekre – akár hónapokra – el kell válniuk egymástól, Alice pedig nyilvánvalóan nem ugyanígy érez. Hát nem látja, hogy mekkora fájdalmat okoz?

A városházán már javában állt a bál. Zenekar húzta a talpalávalót, és csűrdöngölőt járt a vidék apraja-nagyja. A koreográfiát a ceremóniamester vezényelte, aki legelöl állva mindig bekiabálta, hogy milyen figura következik. Akadtak, akik ismerték a lépéskombinációkat, másoknak viszont összegabalyodott a lábuk, de ez mit sem számított. A szilveszter igazából arról szólt, hogy együtt legyenek, és mindenki jól érezze magát.

Katy eleinte igyekezett elkerülni Alice-t, de ez lehetetlennek bizonyult – főleg, miután a szülei egy asztalhoz ültek Melanie-val, Alice édesanyjával.

Végül Alice törte meg a jeget:

– Bocsánatot szeretnék kérni. Nem akartalak megbántani. Mármint, nem szeretném, ha azt gondolnád… na szóval, tudod, miről beszélek.

Katy továbbra is úgy érezte, hogy a barátnője elárulta. Szíve szerint azt felelte volna: igen, tudom, miről beszélsz. Szívesebben mész egy messzi bentlakásos iskolába, mint hogy az itteni suliba járj velem. Azt hittem, legjobb barátnők vagyunk, de mindent tönkretettél. De végül inkább csak ennyit dünnyögött:

– Mindegy, semmi baj. Inkább felejtsük el, jó?

Alice gyorsan megölelte Katyt.

– Tudtam, hogy meg fogod érteni! – mondta. – Örök barátság?

– Örök barátság. – Katy igyekezett őszintén mosolyogni.

Alice kézen fogta, és a bőszen integető szüleik felé vonszolta.

– Gyere! – mondta. – Nélkülünk nincsenek elegen a következő tánchoz.

Nehéz volt boldogtalannak maradni ennyi zene, tánc és kacagás közepette.

A jövő ősz még átkozottul messze van, gondolta Katy. Túl messze, hogy már most aggódjak miatta.

Még jó darabig a táncparketten ropták, aztán a ceremóniamester elkiáltotta magát:

– Mindenki keressen magának partnert a West Country Waltzhoz!

– Nem ülünk le inkább? Ez a figura elég bonyolultnak tűnik, és teljesen kinyúltam – mondta Katy Alice-nek.

Visszamentek az asztalhoz, ahol már ott ültek Katy nagyszülei is.

Alice lerogyott az egyik székre, és úgy tett, mint aki rögtön elájul.

– Nekünk annyi – jelentette be.

– Hah! – mordult föl nagyapa. – A mai fiatalokban már nincs semmi szufla. Gyere, Peggy drágám! Mutassuk meg nekik, hogy kell ezt csinálni. – Azzal a táncparkettre vezette nagyit.

– Milyen ciki! – súgta oda Katy Alice-nek, de egy pillanattal később már mindketten leesett állal bámultak.

Nagyi és nagyapa tökéletes összhangban, kecsesen táncoltak, a lábuk alig érintette a földet. Az emberek megbabonázva figyelték, ahogy lélegzetelállító eleganciával suhantak körbe a táncparketten.

– Fogalmam sem volt, hogy nagyapa így tud táncolni. És nagyi hogy bírja egyáltalán követni az ízületi gyulladásával? – kérdezte Katy az apjától.

– Ha nagyi felveszi a táncos cipőjét, semmi sem állíthatja meg – felelte apu. – Nagyapával rengeteg táncversenyt nyertek fiatalabb korukban. A tánccal nyert pénz is hozzájárult ahhoz, hogy a Barton lehessen az egyik legjobb tanyagazdaság Exmoorban.

Katy életében először képzelte el, milyen lehetett nagyi és nagyapa csinos, fiatal párként, akik előtt még ott áll az élet, és nemhogy unokáik, de még csak gyerekeik sincsenek.

Amikor a zene elhallgatott, mindenki tapsban tört ki.

Nemsokára éjfélt ütött az óra, az emberek egymást ölelgették, puszikat váltottak, és boldog új évet kívántak egymásnak, végül pedig nagy kört alkottak, és az Old Lang Syne-t énekelték.

– Egyáltalán mi a csudát jelent az, hogy „old lang syne”? – kérdezte később Katy nagyapától.

– Nagyjából azt, hogy „az elmúlt idők” – magyarázta nagyapa. – Egy skót népdal dallamára írta Robert Burns, a költő, aztán az évek során sokfelé ez lett a hagyományos újévi dal, de más, búcsúzással kapcsolatos ünnepeken is éneklik. Nyilván azért, mert arról szól, hogy múlik ugyan az idő, de a családi kötelékek és a barátságok sosem merülhetnek feledésbe.

Katy egy pillanatig ködös tekintettel révedt a semmibe. Egészen megrémült, majdnem el is sírta magát. Nagyapa talán meghallotta a szóváltását Alice-szel? Katy elkapta barátnője tekintetét, de gyorsan félrenézett.

Szerencsére előkerült Melanie egy tálca innivalóval.

– A talpas poharakban pezsgő van, a többiben pedig limonádé – közölte.

Nagyapa a lányok kezébe nyomott egy-egy pohár limonádét, nagyinak és magának pedig pezsgőt vett.

– Köszönjük, Melanie – mondta. Felemelte a poharát, és elmosolyodott. – Az elmúlt időkre!

– Az elmúlt időkre! – ismételték utána a lányok.

Katy belekortyolt a limonádéba, mire a buborékok az orrába szöktek.

A Squires család a hajnali órákban tért haza a szilveszteri bálból. Nagyapa és nagyi a tanyán töltötték az új év első napját, hogy ne kelljen azonnal hazaautózniuk.

Néhány órával később anyu épp végzett a reggelivel, amikor megcsörrent a telefon.

Apa a konyhaasztalnál ült, és szalonnás tojást evett.

– Ki a rosseb hívhat ilyenkor? – dörmögte. – Az volt az újévi fogadalmam, hogy étkezés közben többé nem veszem fel a telefont.

Anyu csendre intette.

– Barton-tanya. Miben segíthetek? Á, szia, Rachel! Neked is boldog új évet! Hogyan? De hát ez csodálatos! Gratulálok! Úgy örülök nektek! Jack és Peggy is itt vannak, szeretnél beszélni velük? Hamarosan találkozunk. Jól van. Csókollak, és gratulálok Marknak is. Szia! – Azzal átadta a telefont nagyapának.

– Szia, Rachel drágám! Nagyszerű! Gondolom, beszélni szeretnél édesanyáddal is. Igen, nektek is. Vigyázz magadra!

Most nagyira került a sor.

– Halló? Gratulálok, drágám! Annyira örülök! Hogyan? Hát persze hogy apád is örül. Csak tudod, nála némi időbe telik… Igen, tudom. Jaj, milyen kedves…

– Mi történik? – kérdezte suttogva Katy.

– Rachel nénikéd és Mark eljegyezték egymást – felelte anyu szintén suttogva.

– Azta! Össze fognak házasodni? – kiáltott fel izgatottan Katy.

– Pszt! – intette le apu és anyu egyszerre.

– Túl nagy itt a zaj, Rachel. – Nagyi szúrós szemmel mérte végig a családot. – Kimegyek az előszobába.

A kivonulása után a szokásos módon folyt tovább a beszélgetés a konyhában, bár azért közben nagyon füleltek, hátha elkapnak valamit a kinti telefonbeszélgetésből.

– Kicsit hallgatag voltál a telefonban, Jack – fordult nagyapához anyu.

– Hát ismersz. Rühellek abba a szerkezetbe beszélni – felelte nagyapa. – Nagyon örülök nekik. Odáig vagyok. A fellegekben járok.

Katy érzékelte, hogy nagyapa közel sem olyan boldog, mint amilyennek mutatni igyekszik magát. Tudta, mennyire szereti az egyetlen lányát, és gyanította, hogy nehéz lesz elengednie, még akkor is, ha Mark meg Rachel ezer éve együtt jártak, és mindenki biztosra vette, hogy hamarosan össze fognak házasodni. Azt azért Katynek is el kellett ismernie, hogy időbe telik majd hozzászokni a gondolathoz. Először is, a házasság azt jelentette, hogy Rachel valószínűleg kevesebb időt tölt majd a Barton-tanyán. Katy Karamella és Jacko büszke tulajdonosaként sokat köszönhetett nagynénje látogatásainak. Két lóról gondoskodni hatalmas felelősség volt, és Rachel mindig mondott neki valami hasznosat, bármilyen kérdéssel is fordult hozzá.

Odakint nagyi hangja ijedten csendült.

– Hogy mi vagy? Az nem lehet! Mikor? Ilyen hamar? Jóságos ég! Igen, persze hogy nagyszerű lehetőség, de…

A konyhában mindenki elhallgatott, a fülüket hegyezték, hogy minél többet elkapjanak a beszélgetésből.