A SZÜLŐI HÁZ

Egy „szülői házat” kerestem. Elmagyaráztam az ingatlanügynöknek: nem nyaralót, nem „felújítandó” romhalmazt, nem egy menő építész által megálmodott különleges házat, nem egy „atipikus”, juhakolból vagy selyemhernyó-tenyészetből lakóépületté átalakított ingatlant keresek, ahol az ember folyton beveri a fejét a juhok magasságához igazított ajtók szemöldökfájába.

Nem, olyan házat akartam, amelyben kitalálhatnám magamnak a „gyökereimet”, és persze egy élő faluban lévő házat, ahol az emberek a helyi vegyesboltban intézik a bevásárlásaikat, és déltájban a helyi presszóban isszák meg az aperitifjüket, és mindezt Drôme megye Provence-szal határos vidékén, ahol régóta vannak barátaim. Így aztán megnéztem ezt a hajdani postaállomást, tettem néhány lépést a mögötte lévő kis veteményeskertben, ahonnan ráláthattam a Miélandre és a Grand Ruy bérceit borító fenyőerdőkre, megmásztam a hálószobákhoz és a porlepte padláshoz vezető kőlépcsőt. Szóval így találtam meg: ez volt az, az én szülői házam. Egy masszív, kétemeletes, két évszázados, vastag falú épület, a Montjoux és Dieulefit szomszédságában lévő La Paillette falucska közepén.

A tulajdonos, Tina, keramikus volt. És német. Közel két évtizedig ebben a házban élt, egészen addig, amíg hatvanöt éves korában arra nem jutott, hogy mestersége túlságosan igénybe veszi az izmait meg a hátát, és ideje volna átköltöznie Granville-be, hogy ott akvarelleket fessen. Munkái Nicolas de Staël absztrakt tájképeit idézték, és a ház utcafrontját egy sor – fejmagasságban a falra csavarozott – mázas cseréptábla díszítette. Távozásakor Tina egy kivételével valamennyit magával vitte. Azt az egyet ajándékképpen – és itt-tartózkodása emlékeként – hagyta meg nekem, én pedig megígértem, hogy megőrzöm.

Amikor Tina levette a homlokzatról a sor jobb szélén lévő utolsó cseréptáblát, egy nagybetűkkel a szürke vakolatba karcolt név bukkant elő: ANDRÉ CHAIX. Figyelmesebb szemrevételezés után az André R-je nagy méretű kisbetűnek bizonyult. Amikor az udvaron ebédelünk, a friss levegőn, a nagy platánfa árnyékában, a betűket alig lehet látni. Gyanítom, hogy a kőfalról imitt-amott leváló vakolatot sosem újították fel. Hozzászoktam ehhez a névhez ott a falon, és végül meg is feledkeztem róla.

Ismerek néhány Chaixet. Mindenekelőtt ott van Marie Chaix, a költő és regényíró: Marie az OuLiPo köréhez tartozó amerikai írónak, Perec közeli barátjának, Harry Mathewsnak volt az élettársa. A Chaix névhez az első férje, a savoyai származású Jean François Chaix révén jutott, és ezt később is megtartotta családneveként. Nem volt hajlandó – csakúgy, mint a nővére, Anne Sylvestre – az apja, Albert Beugras nevét viselni. Beugras, aki Doriot jobbkeze volt, a II. világháború végén Németországba menekült, ahol aztán az amerikaiak letartóztatták, és a titkosszolgálatuk jó ideig megvédelmezte. Amikor az amerikaiak végre hajlandók voltak átadni őt a francia igazságszolgáltatásnak, Beugras csak hajszál híján kerülte el a halálos ítéletet. Mindezt Marie meséli el Les Lauriers du lac Constance [A Constance-tó babérfái] című regényében, amelynek alcíme így szól: Egy kollaboráció krónikája. Ez egy kitérő – az első a sok közül –, amely azonban hamarosan értelmet nyer.

2020 márciusának elején jártunk. Amikor már sejteni lehetett, hogy a járványveszély miatt hamarosan teljes zárlatot rendelnek el, meghívtam néhány barátomat a La Paillette-i „alkotóházba”. Úgy döntöttünk, hogy egy ideig nem megyünk haza – a társaság egy része Párizsba, a többiek pedig Nantes-ba –, hanem ott folytatjuk a munkánkat. Maszkos futárok hozták el nekem Anomália című regényem kefelevonatait, megsokasodtak az online értekezletek, felváltva a „jelenléti” megbeszéléseket, és mindenki maszkokat gyártott magának. Mi értelme volna hát hazamenni?

A város aprócska terén, a pékség mellett, néhány méternyire a házamtól áll „az életüket Franciaországért áldozó montjoux-i hősök” tiszteletére emelt háborús emlékmű. A két világháború már a múlt ködébe vész, halottaikat rég elfeledték, és 2020 különös tavaszán, amikor a járvány miatt megállt az idő, legalább húsz alkalommal elhaladtam az emlékmű előtt reggel, kezemben baguette-tel és croissant-okkal, közömbösen és sietősen. Azt hiszem, egy májusi napon történt, hogy a tekintetem megakadt egy néven: CHAIX ANDRÉ (1924. május – 1944. augusztus). A dátumok mindent elmondtak: Chaix ellenálló volt, maquisard, vagyis partizán, egy rövid életű fiatalember, amilyenből oly sok volt.

Nem tudtam róla semmit, és több hónap eltelt anélkül, hogy megfordult volna a fejemben a gondolat, hogy esetleg könyvet írhatnék róla. Először csak kérdezősködtem felőle, összegyűjtöttem a helyiek kollektív emlékezetében róla megmaradt emléktöredékeket, nagyjából összeraktam, hogy ki is volt ő. E kutatómunka során nagyon sok minden véletlenszerűen, szinte a csodával határos módon jutott a tudomásomra, és egy idő után már tudtam, hogy szeretném elmesélni André Chaix történetét. Kétségtelen, hogy minden élet regénybe illő. De egyeseké sokkal inkább, mint másoké.

Seneca a sztoicizmus leglényegét elénk táró Erkölcsi levelekben említ egy férfit, aki valakinek a betegágya mellett üldögél. Az illető vajon egy jó barát, aki ott akar lenni a beteg mellett annak utolsó perceiben, vagy az örökségre lecsapni készülő keselyű? „Ugyanaz a cselekedet lehet szégyenletes és dicséretes is” – mondja Seneca. Egyedül a szándék számít. Mérlegre tettem tehát a szándékaimat. Nem vagyok André Chaix barátja – de egyáltalán lehettem volna a barátja, én, akit szinte semmi nem kapcsol hozzá?

Csak egy név a falon.

Ahogy leírom ezt a rövid mondatot, kicsit kényelmetlenül érzem magam. Az új bekezdés mindig irodalmi döntés, néha csupán esztétikai szerepe van, de most hirtelen valami őszintétlenséget érzek e stilisztikai hatás mögött, hiszen a legjobb stílus az, amelyik észrevétlen marad. Előre is elnézésüket kérem, ha a tollam alól kiszaladna egy túl durva mondat, valami illetlen vagy mesterkélt szófordulat, egy túlságosan lírai vagy dagályos metafora. Próbáltam elkerülni az ilyesmiket, bár néha kedvem lett volna hozzájuk.

Nem regényt írtam, nem „André regényét” vetettem papírra. Nem beszéltem hozzá úgy, mintha élne, nem kezdtem el tegezni a könyvben, mintha a barátom volna. Ez egyfelől mesterkéltnek, másfelől tiszteletlennek hatott volna. Igaz, olykor a képzeletemre hagyatkoztam, de obszcenitásnak tűnt túlságosan szabadjára engedni a fantáziámat, szívesebben utaztam be ezt a korszakot, amelyet nem ismertem, de mégis meghatározta a sorsomat. Szeretném elvinni önöket oda, megosztani önökkel mindazt, amit a könyv írása közben megtudtam. Azt akartam, hogy a könyvben szerepeljenek képek és fényképek, mégpedig azért, hogy Andrénak, a kedvesének, Simone-nak és még néhány másik szereplőnek legyen arca, önök előtt is testet öltsenek, ugyanúgy, mint énelőttem. A képeslapokkal és a plakátokkal az események színhelyét és a korszak hangulatát kívántam megidézni. Ha lenne egy hangfelvételem Andrétól, azt is mellékelném, hogy meghallgassák.

Nem vagyok történész, de a történelem szükségszerűen megjelenik e könyv lapjain, hiszen André egyszerre volt a történelem szereplője, hőse és áldozata. Nem történészi szakmunkát írtam, nem ástam bele magam a titkos levéltári anyagokba, és itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik segítettek nekem, hogy választ találjak olykor naiv kérdéseimre. Itt és most megpróbálom a saját szavaimmal elmondani azt, amit a könyvekben és az újságokban olvastam, amit a rádiós riportokban hallottam, illetve a dokumentumfilmekben láttam. Talán túl sokszor idézek e forrásokból, de ezt azért teszem, hogy ne kelljen átírnom azt, amit mások oly szabatosan megfogalmaztak.

Kérem, bocsássák meg nekem a hibákat, merthogy természetesen akadnak hibák a könyvben: az emberek emlékezete néha megbicsaklik, a különböző beszámolók időnként ellentmondanak egymásnak. Mindezek ellenére higgyék el nekem, hogy igyekeztem nem csalni.

A 2024-es év André Chaix születésének századik és halálának nyolcvanadik évfordulója. De ahogy elnézem a világ állapotát, semmi kétségem nincs afelől, hogy még mindig muszáj beszélnünk a megszállásról, a kollaborációról és persze a fasizmusról, a rasszizmusról és a másság, a mások végletes – a megsemmisítésükig terjedő – elutasításáról. Így aztán nem akartam kihagyni ebből a könyvből azt a szörnyeteget, amely ellen André Chaix harcolt, szót kellett adnom azoknak az eszményeknek, amelyekért az életét adta, és meg kellett vizsgálnom azt az emberi természetünk legmélyén megbúvó vágyunkat, hogy valami nálunk nagyobb dologhoz tartozhassunk – mert ez a vágy éppúgy kihozhatja belőlünk a legjobbat, mint a legrosszabbat.