Forrás: © Yves Bichet

Ezt a fényképet egyik barátom készítette. Yves a chemin des Lièvres közelében lakik, de soha nem figyelt fel az emléktáblára. Ezen a táblán nem tüntették fel az elesett ellenállók nevét. Igaz, nem lehet mindent felírni egy márványtáblára. Nos, így hívták őket: Jean Barsamian, Aimé Benoît, André Chaix, Gabriel Deudier, Jean Gentili és Robert Monnier.{3} Két civil is meghalt: Paul Martin és Raoul Dydier. André egy harcos a sok közül, ahogy mondani szokták, a „névtelen hősök” egyike, de mégsem „név nélküli”, hiszen a La Paillette-i háborús emlékművön márványba vésték a nevét.

A Drôme Megyei Levéltár anyagaiból kiderül, hogy az apja, Jean Chaix 1900-ban született egy Vesc nevű, La Paillette-tól néhány kilométernyire északra lévő faluban, az édesanyja, leánykori nevén Marcelle Sourbier pedig 1903-ban a Valence-tól délkeletre fekvő Montmeyranban. A férfi nyolcvanhárom éves korában, 1983-ban halt meg, a nő tíz évvel később. Negyven, illetve ötven éven át gyászolhatták tehát a fiukat.

Dieulefit környékén a Chaix gyakori név. Egyébként a ma Franciaországban élő ötezer Chaix közül minden negyedik Drôme megyében lakik. A név végén lévő x-et – rendhagyó módon – ki kell ejteni (úgy, ahogy tesszük azt a szintén a kivételek közé tartozó Aix-en-Provence esetében is), de azért nem kell túlságosan megnyomni. André Chaix nevét tehát nagyjából úgy kell kiejteni, mint Marie Chaixét, az írónőét. A „chaix” valószínűleg a régi occitán nyelv cais (állkapocs) szavának helyi nyelvjárási változata, egy gúnynév, amelyet a feltűnően előreugró állkapcsú férfiakra ragasztottak, de az Alpokban ez a szó egy borókafélét jelöl, amelyből finom szörpöt készítenek.

Az 1931-es népszámláláskor Jean Chaixet La Paillette-i pékként vették nyilvántartásba – a pékség egyébként ma is ugyanazon a helyen működik. Marcelle és ő ebben az épületben lakott és dolgozott. A háború után nem sokkal eladták a pékség bérleti jogát, mert képtelenek voltak megmaradni ebben a házban, ahol André emléke kísértett. Volt egy második fiuk is, Marcel, André négy évvel fiatalabb öccse. Egy alumíniumkeretbe foglalt, üveglappal védett, szépia árnyalatú fényképen a két fivér látható. Bizonyára nyolc-, illetve tizenkét évesek, a hajukat, ahogy kell, gondosan megfésülték a fotózáshoz, és mindketten mosolyognak.

A véletlennek köszönhetően került a kezembe ez a fénykép. 2023 augusztusában egy kiállítás nyílt meg Taulignanban a Drôme megyei ellenállásról. A kiállítás internetes honlapján megemlítették a grignani összecsapást, ezt a rövid tűzharcot, amelyben André Chaix néhány másik maquisard-ral együtt a halálát lelte, és felbukkant André neve is. Kapcsolatba léptem a szervezőkkel, és találkozót beszéltünk meg a kiállítóterembe. Éppen az amerikai hadsereg egyik dzsipje és a maquisard-ok hétköznapjait bemutató – egy, a londoni rádió adását sugárzó régi, kristálydetektoros rádió köré felépített – „életkép” közelében álltunk, amikor átnyújtottak nekem egy szürke szalaggal átkötött, alig képeslapnyi méretű, lapos kis kartondobozt. A fedelére cellux ragasztóval ügyetlenül rögzített cetlin az „André” felirat állt. A család a szervezőknek ajándékozta mindazt, ami egy eltűnt nagybácsi után megmaradt, hogy az emléke ne merüljön teljesen feledésbe. Rögtön kinyitottam a dobozt, és néhány boríték meg fénykép alól hamarosan előtűnt ez a bekeretezett fotó, amelyen André és az öccse belemosolyog a fényképezőgép lencséjébe. Szégyenkezve, mintha egy sírt gyaláznék meg, nem mertem tovább kutakodni, óvatosan becsuktam a dobozt, megvártam, hogy visszaérjek La Paillette-be, és csak akkor pakoltam ki az íróasztalomra a dobozka tartalmát.

Sok minden volt benne, csupa apró, de értékes holmi: André személyi igazolványa, a munkaszerződése, amely szerint a dieulefit-i kerámiagyár ipari tanulója, a Dauphiné libéré című lapból kivágott újságcikk, amely André 1949. október 12-i montmeyrani temetéséről értesítette az olvasókat, egy négyrét hajtott lap egy könyvből, az FTP egyik röplapja, két boríték, bennük André levelei a szüleinek, tíz-egynéhány, az akkori divatnak megfelelően csipkézett szélű fénykép, egy kis, rozsdás fémdoboz, benne „a székrekedés és következményei kezelésére” szolgáló „Fructines-Vichy” hashajtó tabletták (ez a gyógyszer ma is létezik, a hatékonyságáról nincs információm), egy doboz tele apró fotokópiákkal, kétségkívül André által felszabdalt kontaktmásolatokkal. Volt még ott egy piros cérnával készült hímzés az egybefonódó A.C. betűkkel, egy kis barna bőr pénztárca és végül egy kevéssé ideillő, nagyon intim és élőnek ható tárgy: André cigarettaszipkája.

Ott voltak tehát előttem André Chaix életének ezen apróságai. Az egyik fényképen a fiatalember egy ló hátán állva egyensúlyoz; egy másikon hársfák között síel a Dieulefit-be vezető, behavazott úton, ahol az én házam is áll; egy harmadikon a menyasszonyával összeölelkezve látható, a lányt Simone-nak hívják, ezt az André által a fénykép hátlapjára írt néhány szerelmes szóból tudjuk. De Simone-ról majd később ejtek szót.

Különös, de addig soha nem akartam, nem mertem elképzelni Andrét, a vonásait, az alakját. És még ma sem tudom elképzelni a hangját, a hanglejtését. Ezeken a mondhatni tegnapi fotókon André úgy tizenkilenc éves lehet, de jóval idősebbnek látszik. Tekintetéből érettség, testéből pedig magabiztosság sugárzik. Magas, atletikus termet, őszinte arc, világos szem: André kifejezetten jóképű fiatalember. Olyan, mint egy filmsztár. Van benne valami a fiatal Jean Gabinből vagy Burt Lancasterből, ha abból a korszakból akarunk választani valakit, vagy az ifjú Marlon Brandóból, aki – Andréhoz hasonlóan – szintén ebben az évben ünnepelné a századik születésnapját. Marcelle bizonyára nagyon büszke volt elsőszülött fiára.

A munkaszerződésében az áll, hogy 1943 áprilisában „Chaix André”-t a „7. fizetési kategóriába tartozó ipari tanulóként” felveszik a dieulefit-i kerámiagyárba. A dokumentumot a gyár igazgatója, André Le Blanc írta alá április 20-án, azon a napon, amikor Adolf Hitler az ötvennegyedik születésnapját ünnepelte. Az ipari tanuló André még csak tizennyolc éves, a sorsa még százszor is nagy fordulatot vehet, de a pékfiú máris egy másik életről álmodik, és ezt azzal kezdi, hogy a 260 Celsius-fokos kemencét felcseréli egy 1200 fokosra. A kis kerámiagyár a rue Savelas-n, a Dieulefit-t kettészelő Jabron folyó partján áll. André a Chateauras térről jövet, ahol a református templom áll, felkaptatott a nyüzsgő rue du Bourg-on, majd balra fordult rögtön a katolikus templom után.