1

MIA

– Lezárták az utat – közli unott hangon a taxisofőr, ezzel jelezve, hogy nincs lehetőségünk továbbhajtani.

Mintha nem hinnék neki, a két első ülés között kipillantok a szélvédőn. Egy megkülönböztető jelzését villogtató rendőrautó áll keresztbe a sarkon, a járműforgalmat már a Bölcsességotthon körüli egyirányú utcák hálójába sem engedik be. Kiszállok, fejemre húzom az átmeneti kabátom kapucniját, átfonom a felsőtestemen a szállodába összekészített holmijaimmal telepakolt sporttáskám vállpántját, és zsebre vágott kézzel, gyalogosan, a járda helyett a lezárt utca közepén haladok tovább.

A környező épületek falait kék-piros fények színezik. Lépésről lépésre válik egyre erőteljesebbé a mentés masszává sűrűsödő zsivaja, a szavak kivehetetlenek, ám gyászos terhe terebélyesedik. Elég sokat környékezett a halál ahhoz, hogy tudjam, a tragédiák vagy gyorsan és hangosan, vagy csendesen, lomhán hömpölyögve zajlanak. A Bölcsességotthonban történtek egyértelműen a második kategóriába sorolódnak: a tűz hangtalanul zabál, még csak nem is csámcsog, legfeljebb néha-néha diszkréten böffent egyet.

Elhalad mellettem egy járókelő, telefonon beszél, azt ecseteli, hogy a lángoló épület olyan, mintha a pokol tört volna fel az alagsorból. Nehezen megállapítható, hogy a katasztrófaturistákra jellemző hüledezéstől, vagy a káröröm lenyomataként, de lelkesnek hallatszik. Felfordul tőle a gyomrom.

Boszorkányégetés – ezzel a jelzővel illetik az internetes felületek rosszmájú kommentelői a ma este eseményeit. Elszomorító, hogy csak elvétve találni olyan hozzászólót, aki sajnálatát fejezné ki a tragédia miatt. De miért vagyok meglepve? Egyrészt olyan országban élünk, ahol a kedves szavaikat oly’ nehezen adják az emberek, akár a fogukat. Másrészt az internet népe már tizenhárom éve, a családi drámám idején is kifejezetten véresszájúnak bizonyult. Válogatottan gúnyos megjegyzésekkel fogalmazták meg az elégedettségüket, miszerint apám kiérdemelte a halált. Nem ismerték, felruházták hát a gyűlölködésüket tápláló tulajdonságokkal: biztosan erőszakos és túlságosan nagyravágyó ember volt, aki eladta a lelkét az ördögnek. A fröcsögésből aztán a legkülönfélébb összeesküvés-elméletek születtek. Emellett bőséggel akadtak, akik azt fájlalták, hogy nem irtották ki egy füst alatt az egész burzsuj családunkat. Mi mást lehetne tenni hasonlóan méltatlan helyzetben, mint csendben, méltósággal tűrni? Hiszem viszont, hogy az első sorban csaholó, saját esendőségükről előszeretettel megfeledkező emberek nem a társadalom eltorzulását bizonyítják, egyszerűen arról van szó, hogy a jó érzésűek az őket is megnyaldosó gyűlölethullámtól óvakodva húzódnak háttérbe. Amúgy meg ki a fene akarja az ellentétes véleményével magára irányítani a fennhangon ítélkezők haragját? De vajon a kárörvendők akkor is örömtáncot járnának, ha velük, esetleg a hozzájuk közel állókkal történne hasonló szerencsétlenség? Az persze egészen más tészta…

Megrezzen a zsebemben a telefonom, de nem foglalkozom vele. Ágota folyamatosan üzenget, egyrészt beszámol arról, hogy kiket sikerült a lányok közül elérnie, másrészt továbbítja a fejleményeket taglaló cikkek linkjeit. Egy ideje már nem olvasom, miket ír, nem hagyhatom, hogy átragadjon rám a pánikhangulata, koncentráltnak kell maradnom, szükségem lehet még ma este a józan ítélőképességemre. Felesleges is lenne az eddiginél tovább terhelnem az agyamat a szenzációhajhász médiával, pedig a taxiban még egy élő bejelentkezést is megnéztem, egyelőre azonban hiányosak a beszámolók, a riporterek félinformációkból próbálják elmesélni a történetet. A legvalószínűbb, hogy a Hajnali hóhér kiszabadítása apropóján összeverődött esti tüntetés harapózott el. Ez az eredménye annak, ha a rendőrség nem mutat különösebb hajlandóságot a felajzott tömeg visszaszorítására.

Az eddig elhangzott feltételezésekből a számomra legmegterhelőbb, hogy a lakók menekülését az egyik tűzvédelmi kijárat eltorlaszolása hátráltathatta. Ha ez fedi az valóságot, az egészen biztosan az én lelkemen szárad. Hiszen amikor az operatív gyűlésen Ágotával összeugrottunk, éppen a tüntetők elkerülése érdekében, a főbejárat helyett az egyik oldalsó, tűzvédelmileg fontos ajtót használtam kijáratként. Megláttak, és ezek után abban sem vagyok biztos, hogy nem a lelepleződésem pattintotta ki a gyújtogatás első gondolatszikráját.

Egymásra licitálnak a fejemben a súlyosabbnál súlyosabb gondolatok.

A világunk kétarcú, a jó és a rossz határa folyton elmosódik. Az érzéseinket és a döntéseinket egyaránt a körülmények alakítják. Úgy fest, amikor a legerősebben kellene kapaszkodnom a bizonyosságaimba, azok akkor folynak ki az ujjaim közül. A Bölcsességotthon kigyulladása egyértelműen borzalmas. Hiába átkoztam el többször a Szofia lányait, sőt kívántam magam is, hogy bárcsak porig égne az egész kóceráj, valójában soha nem vágytam ekkora pusztításra. A falak között élő lányok a sorstársaim, tele vagyunk közös élményekkel, emlékekkel. Ők a családom. Minden családban akadnak mélypontok, alakulnak ki repedések, ezek ellenére össze kell tartanunk, hiszen csak egymásra számíthatunk. Más megvilágításból viszont ez a tűz akár véget vethet a személyes szenvedéseimnek. Ha Mária anyánk első emeleti irodája kiég, az engem kompromittáló videófelvétel is megsemmisülhet. Ám a felszabadulásomnak komolyabb sérülés vagy haláleset nélkül kellene lezajlania. Legfeljebb én pusztuljak bele.

Lehet, hogy én vagyok a halál fekete szárnyú angyala?

Két újabb beszédes járókelő halad el mellettem. Fiatalok. Szinte viháncolnak jókedvükben. Azzal viccelődnek, hogy majd később visszajönnek parázson járni.

Megállok.

Ökölbe szorul a kezem.

Nyugalom, Mia! A lehető leghiggadtabbnak kell maradnod!

Muszáj kizárnom a külső zajokat. Akár szó szerint. A fülemben maradt az élő közvetítés megnézésekor használt vezeték nélküli fülhallgatóm egyik fele. Most a párját is behelyezem, majd a telefonon elindítom a „Faszkivan” névre keresztelt lejátszási listámat. Tombolós rockszámokat gyűjtöttem bele, általában segítenek levezetni a feszültséget. Annyit halkítok a készüléken, hogy a zenén túl a külvilágot is érzékeljem valamelyest.

A lejátszási lista elnevezése halmozottan illeszkedik a napomhoz. Samunak is köszönhetően eszeveszett hullámvasúton ülök. Romantikus ábránd, hogy a két, összekapaszkodó szerencsétlen közösen legyőzheti az akadályokat. Sőt, ma bebizonyosodott, hogy a kapcsolatunk eredendően átkozott, kifejezetten roncsoljuk egymás életét. Az univerzum, vagy hívjuk bárminek, kézzel-lábbal tiltakozik a párosunk ellen. És azt hiszem, ezt most már Samu is megértette. Az elragadtatott és nyilvánvalóan túlságosan korai vallomása ellenére egy üzenet nem sok, annyit sem kaptam tőle azóta, hogy faképnél hagytam, de talán ez a legideálisabb fejlemény. Ahogy a zaklatottságom csillapodni fog, biztosan felsajdul majd a hiánya, mert amennyire őrült, annyira impulzív volt a vele töltött idő, de súlyosabb fájdalmakat is túléltem már. Bár jelenleg azt sem bánnám, ha beledöglenék Kalapos Sámuel hiányába, csak történjen meg minél hamarabb.

Mia, nem eshetsz szét!

Az utca elkanyarodik, és ezzel feltárul előttem a lángoló Bölcsességotthon. Földbe gyökerezik tőle a lábam. Már a sajtóban publikált fotókon és videókon is vérfagyasztó látvány volt, de élőben kifejezetten húsba maró.

Eddig sikerült magamat kontrollálni, ám ezennel eltépte láncait a kétségbeesés. Ahogy a lángok találtak kapaszkodót a gyúlékony anyagokban, úgy emészti fékezhetetlenül az önvád az elmémet.

Mindezért én vagyok a hibás?

A korai felvételekről nyilvánvalóan látszott, hogy a négyemeletes épület első szintjén csaptak fel a lángok. Nem vagyok szakértő, de az tűnik logikusnak, hogy egy alsóbb emeleten keletkezett tűz azért vészterhesebb, mert az utat eltorlaszolva megnehezítheti a menekülést. Ha igazam van, a második emelettől fölfelé csapdába estek az otthon lakói – nagyjából mindenki, hiszen az elsőn a tárgyalókat és az egyéb közös helyiségeket alakítottuk ki, a szobák a másodiktól kezdődnek.

A lángoló épületet szuggerálva, határozottan lépek előre. Mintha természetfeletti erővel rendelkezve képes lennék megfékezni a lángokat. Elhaladok egy tévéstáb mellett, a riporter éppen beszámolót tart a ledlámpával felszerelt kamerába. Oly’ hangosan magyaráz, hogy az a zenémen is átszűrődik. A riporterek sajátságos, szenzációhajhász hanghordozásával éppen azt ecseteli, hogy egyelőre nincs információ a kimentett lakók számáról.

Ezek szerint tájékozottabb vagyok. Ameddig követtem Ágota üzeneteit, huszonegy embernek sikerült épségben kimenekülnie, köztük az operatív tanács tagjai közül Elizának és Johannának. Ám mivel az otthont negyvenhatan lakják, Ágotát és Alizt nem számoltam, ez még mindig kevesebb, mint a létszám fele. Aggasztóan rossz arány.

Tulajdonképpen minek jöttem ide? Bámészkodni, mint a szomszédos házak ablakokon kikönyöklő lakói? Vagy megbabonázva bámulni a lángokat, akár a környéken kóválygók? Mert a mentés tekintetében tökéletesen haszontalan vagyok. Legfeljebb a kijutottakban tudom tartani a lelket. Már ha odaengednek hozzájuk.

A Bölcsességotthon környékének lezárását dupla kordonozással oldották meg. Az elsővel – ami az épületnek is helyet adó köztérbe torkolló összes utcát lezárja – az érdeklődőket tartják biztos távolságban. Már ekkora távolságból is érzek valamennyit a lángok árasztotta hőségből az arcbőrömön. A második kordonsor a Bölcsességotthonhoz lényegesen közelebb esik, és annak dacára is magasabb, hogy valójában jelzésértékű: a ház felőli oldalán csak az éppen mentést aktívan végző tűzoltók tartózkodhatnak, még a sérülteket ellátó mentőautók is mögötte parkolnak. A távolság ellenére kiszúrom, ahogy egy-két lányt a nyitott autóknál látnak el. Ott lehet rám szükség.

Az első lezárás tövében kisebb tömeg torlódott fel, egyrészt a bámészkodókból, másrészt a felvételeket készítő médiamunkásokból. A kordonnak egy olyan szélső pontjához tartok, ahonnan az előnytelen kilátás miatt képtelenség követni az eseményeket, így ott jelenleg senki nem ácsorog. A szemem sarkából felmérem, hogy két rendőr felügyeli a torlaszt, remélem, ezt a kevésbé frekventált részét nem figyelik árgus szemmel. Azt tervezem, hogy szó nélkül elhúzom az akadályt, esetleg mászva, de átszököm rajta.

Naiv ötletnek bizonyult.

A tenyerem már a fémhez ér, amikor a nagyjából másfél méterre tartózkodó egyenruhás zsaru kiszúr, a fülhallgatón keresztül is hallom, ahogy erélyesen rám kiált:

– Nem mehet tovább, kisasszony! Mit gondol, miért van itt ez a kordon?

– A rendhez tartozom – válaszolom, és kiemelem a zsebemből a telefonomat, majd miután leállítom a zenét, megmutatom a képernyőn a beléptetéshez használatos digitális kártyát.

– Sajnos akkor sem engedhetem át.

A kezdődő cirkuszra többen odafordulnak. A kapucninak és az esti gyér fényeknek hála kevés látszik az arcomból, ennek ellenére nem kívánom hosszasan magamon tartani a figyelmet, szinte suttogva közlöm a fickóval:

– Vezető tisztségem van. Oda kell jutnom a kimenekült lányokhoz. Szükségük van rám.

Látom a pasason az elbizonytalanodást, végül mégis kitart az ukáznál.

– Nem engedhetem át. A saját biztonsága érdekében.

A tőlem telhető legkedvesebben elmosolyodom.

– Elhiszi nekem, ha azt mondom, tudok magamra vigyázni?

– Tudja, hány olyan ember mondta ezt az emberiség történetében, akik pár pillanattal később már halottak is voltak? – kajánkodik, ám komoly ábrázattal teszi. – Főleg hölgyek.

A végére odaszúrt kis kedvességtől ismét ökölbe szorul a kezem, csoda, hogy nem hajlik el benne a telefon.

Mérlegelek. Tegyek magasról az utasításra, és egyszerűen törjek át a korláton? Átugorhatnék, majd szaladni kezdhetnék, de a táskám lassítana, még akár pofára is eshetek. Ráadásul legkésőbb a mentőknél utolérnének, és nem venné jól ki magát, hogy egy testemre erősített pisztolyt találnának nálam. Habár rendelkezem engedéllyel, a hajcihőt nem kerülhetném el. Egy másik lehetőség, hogy előkotrom magamból a legbájosabb stílusomat, és megpróbálok a rendőr lelkére beszélni, még talán működne is, viszont túlságosan sok időt venne igénybe, közben magamra vonnám a lebzselők figyelmét. A legéletszerűbb opció a felettesét hívatnom, döntsön ő a beengedésemről. Ám még mielőtt bármit mondhatnék, oldalról hozzám lép valaki.

– Mia, de jó, hogy itt vagy! Be tudsz engem is vinni?

Csupán a hangja alapján is azonnal felismerem Vadász Pétert. Döbbenten fordulok felé.

Még van képe?!

– Már csak te hiányoztál – epéskedem.

Távolságtartóan bámulok rá. Látom az arcán, ahogy alaposan megválogatja a reakciójához a szavait. Nem lep meg az óvatoskodása. Azután, hogy napközben kiszabadítottuk a karmai közül Alizt, és tudom, milyen kínzókamrát alakított ki a háza padlásán, most a rendőrhöz kellene fordulnom. Itt az igazi Hajnali hóhér! Miatta gyújtották fel a bölcsességotthont, ő a felelős a halálos áldozatokért, nem én.

– Nem én vagyok… Nem én tettem. – Hebeg-habog. – Félreértetted a helyzetet.

Míg délután egészen biztos voltam abban, hogy ő a gyilkos, az öccse csak elvitte helyette a balhét, most megingok. Vagy tökélyre fejlesztette a hazudozást, vagy igazat mond. Mert, a pokolba is, őszintének tűnik.

– De bármit is hiszel rólam, most ugyanabban a cipőben járunk – folytatja. – Neked a nővéreid, nekem a fivérem volt az épületben, amikor kigyulladt. Neked ők fontosak, nekem Zoli. És fogalmam sincs, mi lehet vele. Hallottál róla esetleg valamit?

– Nem – bököm ki némi hezitálást követően, Ágota róla semmit sem írt.

Habár kezdettől fogva azt feltételezem, hogy a Hajnali hóhér miatt gyújtották fel az épületet, eszembe sem jutott, hogy Zoltán is odabent volt, pedig délután még beszéltem is vele telefonon.

– A segítségedet kérem, Mia! – Péter szinte könyörög.

A begyakorolt pókerarcom miatt kifelé ebből biztosan semmi nem látszik, de megrendít az előttem álló férfi gyötrődése. Ezek a pillanatok tökéletesen passzolnak az eszeveszett hullámvasútra hajazó napomba. Az árnyékból, ahol eddig szörnyet véltem, most egy emberi lény lépett elő. Nem tűnik sem veszélyesnek, sem számítónak. Aggódik egy szerette miatt.

Légy észnél, Mia!

Lehet, hogy azért került annyira maga alá, mert tényleg ő a gyilkos, és most szembejött vele a valóság: az ő bűnei miatt a fivérét állították a túlvilág küszöbére. A szociopaták híresek a manipulációs képességükről, könnyűszerrel az ember bizalmába férkőznek. Ahogy arról is, hogy nincsenek érzelmeik… Dehát Péternek vannak. Látom. Csak színészkedne? Merem hinni, hogy azon átlátnék, különben minden lehetséges színészi díjra felterjesztetem.

Nézem a bőrdzsekis, alapvetően jó kiállású, ám az előző napi, hosszan elnyúló szórakozástól kissé gyűrött arcú férfit. A sűrű szempillás, szomorú szeméből könnyen kiolvasom, hogy nem egyszerű eset, az átlagosnál romlottabb lelkű, és bár fogalmam sem lehet róla, milyen gondolatok járhatnak a fejében, az ösztöneim ezúttal nem jeleznek veszélyt. Sőt, kellemetlen bevallanom, de…

– Bassza meg, kiugrik! – zökkent ki egy fiatal férfi rikkantása. Az összeverődött tömegből nyújtózkodva az épület felé mutat.

Az operatőrök izgatottan keresik az optikájukkal az irányt. Péterrel mi is a Bölcsességotthon felé fordulunk. A harmadik emelet egyik ablakpárkányán egy lány rángatózik. A távolság miatt nem ismerem fel. Narancsos táncot járnak a hálóingén a lángok.

Éles sikolya vérfagyasztó uralom alá rendeli az éjszakát.

A kordonnál bámészkodó tömegből többen a tűzoltóknak ordítanak, látom, ahogy közülük néhányan a harmadikra fordított arccal elindulnak az ablak irányába. Kezdetben csak sétálnak, aztán, amikor realizálják a helyzet komolyságát, futásnak erednek, de így is elkésnek. A lány, a fájdalomtól talán már az eszméletét is elveszítve, arccal előre, szó szerint kidől az ablakon. A szintén lángoló, kiengedett haja megemelkedik a levegőben.

Elfordítom a fejemet, de a betonra érkezés brutális csattanását és a reccsenést nincs időm kivédeni.

A kordonnál többen felordítanak, vagy a szörnyűség súlya alatt felzokognak. Péter is lesápad, egyik karját átfűzi a melle alatt, a másikat a szája elé emeli. Én összeszorított ajakkal a távolba révedek. Hiába köszöntöm ismerősként a halált, soha nem hallottam még ennyire velőt rázó halálsikolyt. Tudom, hogy a részemmé fog válni, nem szabadulhatok tőle, örökké a fülemben cseng majd.

Mi a fenének jöttem ide, ha tehetetlen vagyok?

Ez tényleg a pokol.

Annyi gondolat cirkulál egyszerre a fejemben, hogy egyikre sem tudok összpontosítani. A fülhallgatón keresztül megcsörren a telefonom. Robotüzemmódban megnyomom a hívás fogadása gombot.

– Na, végre! Miért nem olvasod el, amiket küldök? – pöröl velem Ágota. – Már attól féltem, hogy veled is történt valami.

A hanghordozásából ítélve éppen egyik élő bejelentkezést sem nézte a neten, nem értesült a néhány perccel ezelőtt történtekről. És nem én leszek a rossz hír közlője. A számonkéréséből kibújva, tényszerűen közlöm:

– Nem engednek át a kordonon.

– Elértem Juditot. A körülményekhez képest jól van, a Szent Jeromosba vitték őket – hadarja. – Hatalmas odabent a pánik. Mária anyánkat eszméletlen állapotban, komoly égési sérülésekkel hozták ki. Oda kellene jönnöd a lányokban tartani a lelket. Mi már úton vagyunk Alizzal, három perc, és megérkezünk.

Kapva az alkalmon, hogy eltűnhetek innen, már indulok is arra visszafelé, amerről jöttem.

– Megyek. Itt úgyis tehetetlen vagyok – morgom.

– Várj! Jött egy értesítés, hogy… – Ágota hangja a mondat végére elcsuklik.

A híroldalak most publikálhatták az öngyilkos húgunk hírét. Gyászos hangon búcsúzom:

– Hamarosan találkozunk. Kitartást.

Amikor bontom a vonalat, Péter a hátam mögül ismét megszólal:

– Hova mész?

Válasz helyett szembefordulok vele, lesújtóan nézek rá. Szeretném elriasztani. Minél messzebb űzni. Sokkal fontosabb kérdések sorakoznak jelenleg az életemben annál, mint hogy azon lamentáljak, ki is ő valójában, és mi történt a háza padlásán Alizzal. Éppen az életem hullik a lehető legapróbb darabokra. Ismét.

– Mia, kérlek! – győzköd.

Abban igaza van, hogy ez a tragédia akarva-akaratlanul összeköt bennünket. Most az ezer oldalról körbejárt, józan döntéseim helyett emberibb reakcióra szükségeltetik tőlem. Az öccse bajban van, nem foszthatom meg attól, hogy láthassa, mellette lehessen.

– A Szent Jeromosba viszik az otthon lakóit – osztom meg vele az információt abban a reményben, hogy ennek birtokában lekopik, és soha többet nem látom.

– Remek, induljunk! – bólint. – A lezárásoknál áll a kocsim.

Nekiiramodik.

Mozdulatlanul nézem a távolodó hátát. Amikor észreveszi, hogy nem követem, visszafordul.

– Útközben választ adok a kérdéseidre – ígéri. – És, ha az emlékezetem nem csal, minden eszközöd megvan arra, hogy megvédd magad.

Ebben is igaza van. Nálam van a pisztolyom, és azt hiszem, elég szemfüles is vagyok ahhoz, hogy ne essen mellette bajom. Vehetném rossz ómennek a rendőr magabiztos nőkről tett gúnyos megjegyzését, de a megfélemlítésemhez nem elegendő. Követem Pétert.

A házánál is látott drága sportautóhoz térünk, felnyitja a csomagtartót, bedobom a táskámat, majd beszállok az anyósülésre. A kezembe veszem a pisztolyomat, az ölemnél tartva a férfira fogom, közben meredten bámulom, hogy a legapróbb aggasztó mozzanatára is cselekedhessek. Amikor észreveszi, vállat vonva közlöm:

– Bocs, önvédelem.

Igazából sokkal fontosabb az, hogy fegyverrel a kezemben úgy érzem, ura vagyok a helyzetnek, és a teljes bizonytalanságban ezt most mindennél jobban igénylem.

– Tizennyolc percre van a kórház – állapítja meg Péter, miután beindította a motort, és a navigációba pötyögte az intézmény nevét. – Ugye tudod, hogy ha bajt akarnék, egy váratlan pillanatban befékeznék, vagy elrántanám a kormányt, és ahogy kibillensz az egyensúlyodból, mondjuk, leütnélek. – Rám sandít, somolyog. – Egy filmben legalábbis így csinálnák. De nekem eszem ágában sincs bántani. Sem téged, sem mást. Hidd el, a rendőrség elvégezte a munkáját, mindennek utánajártak. Zoli a Hajnali hóhér, bármennyire nehezen hiszed el.

Le sem veszem róla a szememet.

– Abból, amit nálad láttam, ebben erősek a kétségeim – vágom hozzá keményen.

– A rendőrség a játszószobámat is látta, sőt, engedtem, hogy átkutassák, és mintákat vegyenek – magyarázza. Aztán elhúzza a száját, amit egyelőre nem tudok mire vélni. – Akarod hallani a teljes történetet?

Gúnnyal telt hangon felelem:

– Igen. Ha már azzal csaltál be az autódba, hogy az összes kérdésemre választ adsz.

– Zolival még kisgyerekek voltunk, amikor apánk VHS-kazettái között titokban turkálva A cápa című filmet kerestük. Akkortájt az egy kifejezetten véres és félelmetes filmnek számított – részletezi. A koromból kifolyólag azt hiszi, nem tudom, miről beszél. – Kalózmásolatban volt meg neki, a keresés közben viszont egészen más típusú videókra bukkantunk. Házilag készített felvételek voltak, és nem családi nyaralásokon készültek.

Ismét rám sandít, mintha pusztán a hanghordozásából nem érteném, hogy szexuális tartalmú felvételekre utal. Buta libának néz?

– Apánk szerepelt rajta, viszont egyik partnere sem az anyánk volt – folytatja magától a történetet. – Mint később, már jóval apánk halála után kiderült, volt egy párhuzamos élete. Amiről egyébként anyánk is tudott, de homokba dugta a fejét. Úgy volt vele, ha nem rajta éli ki ezeket a vágyait, ő megbékél vele.

Úgy érzem, rébuszokban beszél, igyekszem vele konkretizáltatni:

– Mi volt pontosan a felvételeken?

– Kötözős, erőszakos szex szinte mindegyiken. – Rövid szünetet tart, mielőtt folytatja. – Amikor apánk meghalt, a kazettákat eldugtuk, nehogy eltűnjenek. Jó sok volt belőle. És mivel nagyon korán elment, tulajdonképpen ez az egy kapcsolódásunk maradt. Tudom, hogy betegesen hangzik, furcsa is visszagondolni erre az időszakra, de rendszeresen megnéztünk egyet-egyet belőlük. Nem tudom, hogy a felvételek alapján belénk ivódott, vagy ez örökletes, de mind a ketten az erőszakosabb szexre indulunk be. Vagyis, pontosabban fogalmazva, a rendhagyóbb dolgokért lelkesedünk. És ez a felismerés cinkostársakká tett minket a testvéremmel, még szorosabbra fűzött bennünket lelkileg. Volt egy közös, akkor még ártatlannak tűnő, mégis bűnös titkunk, amivel ráadásul a halott apánkhoz is kapcsolódhattunk.

A szülők jellemvonásai és tettei rányomják a bélyegüket az utódok sorsára, nekem is bőven kijutott belőlük. Fogalmam sincs, van-e olyan ember ezen a bolygón, akinek nincs valamilyen gyerekkorából hozott nyavalyája. A transzgenerációs, egyre csak gyülemlő nyomorhalmokról már ne is beszéljünk.

– A probléma akkor kezdődött, amikor Zoli egy idő után, a határokat túllépve, megszegte a szabályokat – magyarázza Péter. – A suliban az autizmusa miatt piszkálták, soha nem volt népszerű, gondolom, kompenzált. Persze ez semmire sem indok, de a teljes képhez fontos adalék.

Érzem, hogy ezzel a gondolatsorral valami nagyon nincs rendben. És nem elsősorban a kegyetlen kortársakra való ujjal mutogatás zavar.

– Mikor tudtad meg, hogy túllépte a határokat?

Ismét hosszú szünetet tart. Aztán rám nézve azt feleli:

– A testvérem, Mia.

Kikerülte az érdemi választ, de már ezzel is elismerte, hogy sokkal korábban tudott Zoltán tetteiről, mint ahogyan az akár a rendőrség számára nyilvánvalóvá vált. Felcsattanok:

– A halott lányok pedig ártatlanok voltak, baszd meg!

Tűri a szidalmamat. Bűnbánó tekintettel az utat figyelve böki ki:

– Születési hibám, hogy akiket szeretek, azokat foggal-körömmel igyekszem megvédeni.