SÁMUEL
Meddig észszerű küzdeni valaki olyanért, aki folyton faképnél hagy?
Az egyértelmű viszonyokat szeretem, azokban hiszek. Ha vágyik egymásra két ember, akkor nincs kérdés, hajrá, előre! Sérülhetünk? Meglehet, de ameddig nem kezdünk bele, mindez puszta feltételezés. A vonzalom viszont nem pajtása a megfontoltságnak, egymás közelségét sem tűrik, nemhogy összeszoktathatóak legyenek.
Őszintén szólva többre becsülöm magamat annál, mint hogy olyan nő kegyeit keressem, aki képes ennyire könnyen hátat fordítani. És bár éltet a harc, meg kell húznom a határokat. Egyvalami tart csak sakkban: Mia egyértelműen nem közömbös irántam, és ez, ha csak egyetlen vékony szállal is, de táplálja bennem a reményt. Vagy inkább a kíváncsiságot. Innen nézve jelenleg két lehetséges utat látok: az egyik, hogy elrabolom, a másik, hogy kivárom, ő ismerje fel, szüksége van rám. Az első, azt hiszem, el is vethető. A kivárás esetében viszont visszatér az alapkérdés: meddig észszerű várni valaki olyanra, aki folyton faképnél hagy? Megengedhetem azt a luxust, hogy egy másik ember kitöltse minden gondolatomat?
Jó, van egy harmadik lehetőség is, miszerint az idő majd kikoptatja belőlem a reményt. Vajon képes lennék türelemmel elviselni, hogy ez végbemenjen?
Miután Mia elviharzott, én, a meglepetés lesújtó hatása alatt, akár egy tántorgó balfasz, felkullogtam a nászutas lakosztályba, leültem a tévé elé, és az egyik hírcsatorna élő közvetítését bámultam a Bölcsességotthonnal történtekről. A riporter mögött átsuhanó összes árnyban Miát kerestem, szuggeráltam a képernyőt, hogy ha csak egy pillanatra is, de láthassam. Csodálom, hogy elmélyültségemben nem csöppent el a nyálam.
Többször a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam, egy üzenetet is elkezdtem gépelni, amiben afelől érdeklődtem, minden rendben van-e vele, de az összes fellángolásomat gyorsan kioltottam. Szerintem csak zavartam volna, ráadásul minduntalan felrémlettek a hozzám címzett búcsúszavai, amik túlságosan kategorikusak voltak ahhoz, hogy leküzdjem a méltóságomat.
Miért lökött el inkább, semhogy magával hívjon?
Támogathattam volna.
Meddig észszerű…
Bassza meg, az előbb éppen azt ecseteltem, hogy a sóvárgásban nincs észszerűség!
Ráeszméltem, hogy nemcsak hajazok egy balfaszra, hanem szó szerint az vagyok, ha az időmet nyavalygásra pazarolom. Biztos cuki szenvedni egy nőért, de ezzel egy időben értelmetlen is. Ennél tényleg több önbecsülést várok el magamtól. Akkor is, ha csak saját magam tudom ideig-óráig csillapítani Mia hiányát.
Kikapcsoltam a tévét, és az oszlopba állított dobozokhoz fordultam. Szerencsére akadt dolgom bőven. Taxit hívtam, és az immár émelyítően giccsesnek ítélt nászutas lakosztályt magam mögött hagyva az irodámba mentem. Ha tényleg le akarom forgatni azt a nyavalyás dokumentumfilmet, a dobozok tartalmának átrágása mellett az Imrétől megvásárolt kamera kezelését is meg kell tanulnom. És a frissen felszabadult estém kiváló lehetőséget nyújt a gyakorlásra. Kalapos Sámuel fő életvezetési tanácsa: kovácsoljunk előnyt a pofára eséseinkből.
Az irodaépületünk éjszakai portása csodálkozott az érkezésemen, és titkon örülhetett, amiért még nem szenderedett el az eseményekben valószínűleg nem bővelkedő szolgálatban. Előzékenyen felajánlotta a segítségét a felhurcolkodásban, majd miután az íróasztalom mellé rendeztük a dobozokat, és adtam neki egy kis borravalót, visszatért a recepcióra. Én a családi vállalkozásunk húgom által irányított részlegébe indultam, az ottani konyhába beszereltek egy bor- és pezsgőhűtőt azokra az esetekre, amikor például egy üzlet megkötésére koccintanak a partnerekkel. Jólesne egy kis vörösborral leöblíteni a napot.
A részleg főbejáratán átlépve Ella irodájából dzsesszt hallok kiszivárogni.
– Mi a fene? – mormolom magamban.
Az órámra pillantok, perceken belül este fél tíz lesz. Szörnyi munkamániás, de azért ez idő tájt már ő sem szokott robotolni. A konyhai hűtőt nyitva eltűnődöm azon, hogy benézzek-e hozzá, de hirtelen kizökkent a gondolatmenetből, hogy elfogyott a bor. A körülmények tükrében kicsit bizarr pezsgőt bontani, az számomra inkább ünnepléshez dukál, de a semminél jobb lesz. Végül is az a mondás járja, hogy mindig lehet találni indokot ahhoz, hogy alkohollal ünnepeljünk, szóval akkor örüljünk annak, hogy… Ezen majd még gondolkozom.
Mi van, ha a húgom éppen huncutkodik valakivel odabent? – térek vissza a korábbi gondolathoz. Rendben, elismerem, magamból indulok ki. Meg abból, hogy egy hónapja kanapét rendelt az irodájába. Húztam is az agyát, hogy vajon mire használhat ő egy szereposztó díványt… De mi a fenéért itt töltené el a pásztoróráját? Van saját lakása, az úriembernek is biztosan lenne hova vinnie őt, de ha minden kötél szakad, még egy szállodai szoba is kényelmesebb választás ennél. Hacsak nem spontán jött a lehetőség. Akkor viszont valamelyik kollégánkkal vagy partnerünkkel melegedhetett össze. Egyikről sem ártana tudnom. A bekukkantás mellett szóló további érveim közé tartozik, hogy imádom Ellát arcpirító szituációkba sodorni. Gyerekes vagy sem, elképesztően szórakoztat, amikor felpaprikázva nekem esik.
De csessze meg, nem akarom intim helyzetben látni a kishúgomat!
A vállamon ücsörgő, hitvány tekintetű ördög viszont szüntelen duruzsol a fülembe, hajlok a javaslatára, és az ajtóhoz oldalgok. Ella nevetgélős fecsegését hallom kiszűrődni. Nos, nem ismernék magamra, ha ezt a kínálkozó alkalmat, amolyan tesós csínyként kihasználva, nem lovagolnám meg. Csak bekopogtatok, hogy ráijesszek. És mielőtt meggondolhatnám magamat, meg is teszem.
Semmiféle válasz nem érkezik, még csak azt sem rikkantja ki, hogy bárki is legyek, takarodjak, mert zavarok. Újabb kísérletet teszek, eredménytelenül. Gyaníthatóan a zenétől nem hallja a kopogást.
Rendben, én megpróbáltam illedelmesen.
A bal kezemmel elfedem a szememet, a jobbal – amiben a pezsgősüveg nyakát is fogom – pedig egyszerűen benyitok.
– Mindenki takarja el az illetlen testrészeit! – rikkantom el magamat immár a küszöbön átlépve.
Ella riadtan felkiált:
– Jézusom, Samu!
– Eltakartad magad, Szörnyi? És az úriember? – vigyorgok. Imádok pimaszkodni: – Nem túl nagy öröm, ha egyetlen kezével sikerül megoldani a feladatot.
A zene ugyan halkul valamennyit, válasz nem érkezik, és ettől egy leheletnyit elszégyellem magamat. Sokkal jobb móka lett volna, ha a húgom idegességében már a vállamat püfölné. Poénkodással igyekszem enyhíteni a feszültséget:
– Ugye tudja az úriember, hogy a nyolcadikról az ablakon kiugorva nem élné túl? Ráadásul nem a férjed vagyok, hanem a testvéred, szóval nincs ebben semmi szégyellnivaló. Nem kell elmenekülnie.
Továbbra sem érkezik érdemi reakció.
Egyre kínosabbnak érzem a helyzetet.
Túlságosan ráfókuszáltam a szexre. Lehet, hogy szimplán beszélgetett valakivel, talán éppen a bevásárlóközpont kapcsán próbált pénz szerezni, én pedig a bárdolatlan viccelődésemmel jól lejárattam.
– Jó, ötig elszámolok, és elveszem a kezemet a szemem elől – türelmetlenkedek.
A visszaszámlálásom végén, a kezemet elvéve aztán meglepődöm: a melltartót viselő, a nadrágját éppen magára ráncigáló húgom egyedül tartózkodik a helyiségben. Már a nyelvemen van a kérdés, miszerint a fickó szégyenében beslisszolt-e az irodához kialakított mosdóba, amikor megpillantok a kanapén egy virtuális szemüveget. Olyat, amivel a tehetős családba született kölykök a mesterséges intelligencia által generált világokban szokták elütni az idejüket. Kipróbáltam, a szemüveget viselve tényleg olyan, mintha egy egész más univerzumba csöppennél, ott más játékosok avatarjaival vagy pixelekből született karakterekkel tudsz küldetéseket teljesíteni. Vagy egyszerűen csak kontaktálni. Nem kaptam rá a szórakozás ezen formájára, megfájdult tőle a fejem, és egyébként is elég sok a feladatom a valóságban. Arról viszont még nem hallottam, hogy valaki ruha nélkül játszott volna a szemüveggel.
És ekkor szemet szúr a kanapé alól kikandikáló rózsaszín kellék. Egy vibrátor. Ella megpróbálja a sarkával beljebb rúgni. Vajon azt hiszi, kancsal vagyok, és odanézek, de nem látom?
– Te tulajdonképpen mi a fészkes fenét művelsz? – kérdezem megrökönyödve.
Elvörösödő arccal feleli:
– Egy kicsit kikapcsolódom.
– Ez nekem úgy tűnik, mintha… – Inkább nem fejezem be a gondolatot.
Miközben a felsőjét rángatja magára, megkísérli elterelni a témát:
– És te mit csinálsz itt ilyenkor?
Nem eresztem. A döbbenetből felocsúdva, széles vigyorral a képemen kérdezem:
– Van egy virtuális pasid, Szörnyi?
Végül is nem rossz ötlet egy digitális szexrabszolga. Akkor van ott, amikor te szeretnéd, nincsenek különösebb igényei, nem kér számon, és garantáltan a kedvedben akar járni. És azt hiszem, faképnél sem hagy… Gondolom, összekapcsolható a programmal a vibrátor, ami ezáltal, komplex élményként, a látottakhoz igazítva rezeg. Érdekes. A kanapéval szemközti tévé képernyőjén a játék aktivitást jelző logója pulzál. Ezek szerint a szemüveg letételével nem zárult be automatikusan a generált univerzum kapuja. Szabad kezemmel az eszközért nyúlok, és még azelőtt elmarom, hogy Ella megakadályozhatna benne.
– És hogy néz ki a szerencsés pixelsrác?
Hamarosan a saját szememmel láthatom, hiszen már veszem is fel a fejhallgatóval és mikrofonnal egyaránt felszerelt szemüveget.
– Add azt ide! – hallom Ella hangját, érzem a vállamon a szorítását, ahogy pipiskedve igyekszik megfékezni, de elkésett.
A megnyíló világban egy gyertyafényes szobában találom magamat. Pontosabban a lécekből álló fal alapján egy viskóban. Az ablakon kipillantva holdfényben úszó tengert vagy óceánt látok, egy trópusi paradicsomban lehet a helyszín. Egy ágy mellett állok, lepillantok rá, rajta meztelenül, egyértelmű helyzetben fekszik a fekete bőrű, egzotikus külsejű…
Basszus!
Ahogy lerántom a fejemről a szemüveget, tátott szájjal fordulok a kanapéra rogyott, lesütött tekintetű Ellához. Míg az ő szégyenkezését nem tudom hová tenni, a sajátomat nagyon is jogosnak érzem. Ezzel a leleplezéssel tényleg átléptem egy határt.
– Nincs rossz ízlésed a lányok terén. – Természetességet erőltetve magamra, igyekszem könnyíteni a helyzet súlyán. Aztán a dohányzóasztalon álló, megbontott üveg felé biccentve megadom a lehetőségét, hogy a korábbi kérdésére visszakanyarodva, miszerint mit keresek itt, új mederbe tereljük a beszélgetést: – Borért jöttem át a konyhába.
Az üres borosüveg mellett rengeteg különböző édesség, és tálba kiöntött chips is található az asztalon. Megadta a módját a romantikus estének.
– Ez volt az utolsó palack – feleli. – De az utolsó pohár végét felajánlhatom.
Megrázom a fejemet, aminek biztosan örül, mert egyetlen kortyra kiissza a maradékot. Aztán a kínos incidenst tovább temetve érdeklődik:
– Mi a helyzet a kocsiddal?
Az ázsiaiak letarolását követően tájékoztattam a húgomat, hogy harakirit szabadítottunk magunkra. Vagyis elsősorban én. Nem panaszkodásnak, inkább figyelmeztetésnek szántam, hogy járjon nyitott szemmel, nehogy baja essen.
– Majd értesít a szerviz. Holnap szerzek cserekocsit. De attól tartok, hogy hosszú távon is új autóban kell gondolkodnom.
– Sajnálom.
– Az én hibám. A nagy pofának sokszor magas ára van. – Mosolyogva vonok vállat. – De van, amikor megéri. Senki sem fenyegetheti meg, és fenyítheti be a húgomat. Rajtam kívül, persze.
Ella az üres poharat az ujjai között forgatva jegyzi meg:
– Csak mi keveredhetünk ilyen idióta helyzetbe.
Az arckifejezéséből nehezen eldönthető, hogy a Shennel történtekre, vagy a tettenérésemre céloz. Aztán fájdalmasan felnyög. Egész felsőtestével előredől, karjait kinyújtja, majd amikor visszaegyenesedik, kérlelően kijelenti:
– Ne csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna az előbb.
Leülök mellé, és pszichológusokat megszégyenítő, bizalmaskodó hanghordozással heccelem:
– Szeretnél róla beszélni?
Igazából nekem esik egy kicsit nehezemre a témáról csevegni. De mégis miért, ha elfogadó embernek tartom magamat? Eszem ágában sincs ítélkezni, sokkal inkább meglepett vagyok, hiszen Ella oldalán eddig kizárólag férfiakat láttam, semmi jelét nem mutatta annak, hogy vonzódna a saját neméhez.
Vagy csak nem figyeltem rá eléggé?
– Nem értem, miért csinálsz ebből ekkora ügyet… – folytatnám a gondolatot, de közbevág.
– Mert nekem ez nagy ügy, Samu!
Megértem, hogy még küzd vele.
– Pedig hidd el, nem az. – Biztatóan elmosolyodom. – Ez semmin sem változtat. Szóval nincs szerencséd, mert attól nem leszel kevésbé Szörnyi, hogy a lányokat szereted.
Elneveti magát. Végre.
– A lányokat is. Vagyis… – Ekkor visszakomolyodik.
Hosszan tűnődik, miként folytassa, ezért kisegítem.
– Ahogy szeretnéd. Én nem ítélkezem.
– Nem voltam még lánnyal. Igazából nem is tudom, hogy elsősorban a szex vonz-e a nőkkel, vagy inkább csak az érzelmi része. A megértés. A gyengédség. Az odafigyelés – mereng. – Azt hiszem, hogy a pánszexuális rám a legmegfelelőbb kifejezés. Inkább a személyiségek vonzanak, a testiség másodlagos.
Nem vagyok járatos a genderskála tekintetében, a pánszexualitást sem ismerem mélységeiben, számomra nagyjából megegyezik a biszexualitással. De a húgom keserves ábrázata láttán nem hinném, hogy ez lenne a kiforrott identitása, inkább az önismerete egyik állomása. És ebbe a tapogatózó, vak bolyongásba belesajdul a szívem. Pláne annak ismeretében, hogy szegény tesóm honnan számít támogatásra.
– Odafigyelés egy virtuális, mesterséges intelligencia által létrehozott karaktertől? – Hiába óvatoskodom, gorombának hangzik a kérdés.
Szemét forgatva néz rám, majd visszakérdez:
– Nem arról volt szó, hogy nem ítélkezel?
Igaza van, hogy rám pirít. És egyben örülök annak, hogy a kettőnk közötti kötelék van annyira szoros, hogy a magalázó rajtaütésem ellenére is nyit felém. Ezt meg kell becsülnöm.
Lehet, hogy megvan az ok az ünneplésre, erre kell ma pezsgővel koccintani?
– A szex úgyis csak elbasz mindent – sóhajtom.
– Húha, ezt tényleg a nagy szoknyapecér Kalapos Sámuel mondja? – A kacagása most nem hangzik teljesen őszintének. Testével felém fordul. – Szerintem te még nem szexeltél jót. Nem arról van szó, hogy nem kívánom a szexet, hanem arról, hogy más szinteken igénylem.
El nem tudom képzelni, milyen szinteket üthet meg egy, a valóságban nem létező ember. Persze biztosan jól irányítható, konkrét elvárásoknak felel meg, de a fenébe is, nincsen teste. Lehet, hogy Ella inkább valamiféle, egyelőre még neve sincs perverziónak hódol? Azzal sincs gond, ha másoknak nem árt vele, csak szeretném valamelyest megérteni.
– Soha nem vágytál hús-vér szeretőre? – kérdezem. – Mármint nőre.
– Nehéz erre válaszolni. Persze vágyom az érintésre. Csókra. De eközben megriaszt.
Most én nevetek fel.
– Ella, huszonkilenc éves vagy. Mégis úgy beszélsz erről, mint egy félénk tinédzser.
Szomorú tekintettel pillant rám.
– Nem tudom, hogy mi felnőttünk-e egyáltalán, Samu.
Rendben, akkor bontsunk pezsgőt!
Lefejtem a fóliát, aztán némi mozgatással kipukkantom a dugót. Ella felajánlja, hogy hoz poharakat, de mielőtt felállhatna, már töltök is a borospoharába, majd az üveg nyakával koccintok vele.
– Anyu eltűnése után apu elkényeztetett bennünket – folytatja a gondolatmenetét, miközben én lerúgom a cipőmet, és felkuporodom vele szemben a kanapéra. – Ezt kár is volna letagadni. A szeme fényei lettünk, elég volt valaminek a kezdőbetűjét kiejtenünk a szánkon, már meg is kaptuk.