A HOLD HŐSEI

A vörös kereszt rejtélye

Dömötör László

Az elektronikus könyvet kiadja a HELMA Kiadó.

Cím: 8630 Balatonboglár Szabadság u. 75.

Telefon: +36 (30)499-34-77

E-mail cím: info@helma.hu

Webcím: www.helma.hu

A kiadásért felel a HELMA Kiadó ügyvezetője Dvariecki Bálint

Kiadás dátuma 2023.

ISBN 978-615-6559-39-5

Lektorálta: Nádasi Krisz, www.krisznadasiwrites.hu

Szerkesztette: Nádasi Krisz, Csepeli Veronika

Borító: Csepeli Andrea

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

„Bizony előfordul, hogy a szív egyszerre megszakad, mintha valami keserű és legyőzhetetlen szomorúság érte volna, amikor valami egyszerű esetet, váratlan részletet lát az ember, amelyik egyenesen a lelkébe vág, egész rokonszenvét megragadja és lénye legérzékenyebb szálait megpendíti.”

Jean Henry Dunant: Solferinói emlék

Utazás a Holdra

2109. június 18.

Ben kortyolt egyet a jeges mentateából, majd lezárta a termoszt, és visszacsúsztatta a hátizsákjába. Körülnézett a Delta Gateway Űrállomás zsibongó várótermében. A csarnok falán vibráló kijelzőn látta, hogy ideje készülődnie a beszállására.

Felállt a kényelmes fotelből, nyújtózott és büszkén magára kanyarította a Vöröskereszt- emblémás, piros dzsekit, amit külön erre az utazásra kapott a gimiben. Vállára vette hátizsákját, és továbbra is a kijelzőn futó beszállási információkat figyelve elindult a zsilipkapuk felé. Majd azzal a lendülettel elhasalt a váróterem szerencsére makulátlanul tiszta padlóján.

Mire észbe kapott, hogy mi történik körülötte, egy termetes, sárga fejkendőt viselő asszony már fel is rángatta a földről és a nyakába akasztotta elejtett hátizsákját.

– Megütötted magad, aranyom? – kérdezte mosolyogva a hölgy, és még a gyűrődéseket is gondosan kisimította a fiú ruháján.

– Nincs semmi baj, köszönöm – nyögte Ben, és zavartan mutatott a baleset okozójára, kis kerekes önjáró bőröndjére. Annyira összpontosított az utastájékoztatásra, hogy megbotlott a csomagjában, mielőtt a bőrönd követőszenzorai észlelték volna, merre is akar indulni gazdája.

Ben búcsút intett a segítőkész hölgynek és az iménti bukta miatt megtépázott méltósága maradékával peckesen folytatta útját a beszállókapuk irányába. Csomagja hűségesen gurult utána. A fiú büszke volt rá, hogy kiérdemelte ezt az utazást. Nem hagyhatta, hogy bármi elrontsa a hangulatát.

Persze előző nap még nem volt ennyire magabiztos. Egy utazás a Holdra nem számított extrém kalandnak, de mindennaposnak sem volt tekinthető. Az indulás előtti estén már halálra izgulta magát, bár édesanyja előtt ezt sikeresen leplezte. Helena amúgy is rémesen izgatott volt. Egész nap sürgött-forgott, rengeteg ruhát és egyéb holmit csomagolt össze Bennek, mire a fiú finoman felhívta a figyelmét az útmutatóra, ami a Szeléné holdvárosába bevihető tárgyak mennyiségét szabályozta. Szerencsére sikerült a poggyász méretét az eredeti egynegyedére csökkenteni. Ben azzal nyugtatgatta édesanyját, hogy a Szelénén is meg lehet vásárolni bármit, amire egy földlakónak szüksége lehet a Holdon.

Ben megérkezett az utasfelvételi pultokhoz. A Lunavator 1028-as számú szelénéi járathoz két sorban várakoztak az utasok, Ben beállt a rövidebbikbe.

Az előző esti szorongása rég elmúlt, és átadta magát a kellemes izgalomnak, amit a rá váró új élmények és az édesapjával való találkozás miatt érzett. Éjszaka még álmatlanul forgolódott, aztán amikor végre sikerült elaludnia, úgy érezte, hogy édesanyja rögtön fel is rázza álmából. A gyér hajnali forgalomban gyorsan kiértek a barcelonai repülőtérre, és hamarosan az Atlanti Űrlift Platformra induló repülőgép beszállókapujánál búcsúzkodtak.

Az utazás ez idáig zökkenőmentes volt. Másfél órás repülés után a gép landolt az Egyenlítő mentén az óceán fölé magasodó hatalmas emelvényen, ahol az utasok átszálltak az indulásra készülő Űrliftre. A transzfer gyorsan és szervezetten zajlott. Az utasokat folyamatosan irányították át az utasellenőrző, egészségügyi és fertőtlenítő állomáshelyeken a hatalmas, korong alakú panorámás liftkabinhoz.

Még délelőtt tíz óra sem volt, és az Űrlift már meg is kezdte méltóságteljes emelkedését a vékony, de szupererős nanokábelen, ami az óceáni platform és a bolygó felett harminchatezer kilométer magasságban keringő Delta Gateway Űrállomás között feszült. Ben az üléstámlába épített képernyőn ebédet rendelt, és miközben elfogyasztotta a húsgombócos tésztát, az ablakokon keresztül figyelte, ahogy alattuk egyre távolodott és lassan gömb alakot öltött a Föld. Délután kettő óra körül dokkoltak az űrállomáson, ahol az utolsó átszállás következett a Holdra induló űrhajóra.

– Jó a dzsekid! – Egy hang térítette vissza a fiút az elmélkedésből.

Egy férfi szólította meg, aki a szomszédos sorban állt. Harminc év körüli, szőke fickó volt, oldalra fésült rövid hajjal, gondosan nyírt szakállal. Szűk, sötét öltönyét elnézve Ben üzletembernek vagy tisztviselőnek tippelte.

– Az egészségügyi személyzethez tartozol? – kérdezte a férfi, és a Ben kabátján lévő emblémára mutatott, amely fehér körben vörös keresztet ábrázolt, alatta az ICRC felirattal.

– Nem egészen – válaszolta illedelmesen a fiú. – A nyári vakációt egy táborozással kezdem. Ifjúsági vöröskeresztes vagyok, és a suliban megpályáztam egy helyet az egyik csoportba.

– Mihkel Anier – mutatkozott be a férfi, és a sorból kihajolva nyújtotta a könyökét Bennek.

– Benicio Vela – viszonozta a köszöntést illedelmesen a fiú.

Mihkel felhúzta a szemöldökét, és egy pillanatig mozdulatlanul szemlélte Bent.

– Gondoltam is, hogy nem lehetsz orvos vagy ápoló. Ahhoz túl fiatalnak látszol.

– Tizenhét leszek – válaszolta Ben, és kihúzta magát. Büszke volt rá, hogy majdnem felnőtt. Ráadásul egyedül utazik.

– Biztos jó tanuló vagy, ha elnyerted ezt az ösztöndíjat – folytatta a társalgást a férfi, és közben lépett egyet előre a sorban. Közeledtek a kapuhoz.

– Igyekszem – felelte a fiú. – De szerencsém is volt, a holdi csapatban váratlanul megüresedett egy hely, amit megkaptam.

– És miért éppen a Holdat választottad? – kérdezte Mihkel.

– Nos igen, a Földön minden kontinensre lehetett táborba jelentkezni, de az apám a Szelénén dolgozik, néhány hónapja. Így végre találkozhatok vele, és a szállásköltséget is megspóroljuk, mert az ő kabinjában fogok lakni. Igaz, nagyobb az útiköltség a Holdra, de ezt akkor sem hagyhattam ki.

– És mivel foglalkozik az édesapád a Holdon?

– Kutató a Biovir vállalatnál. Biotechnológia. De a többi nekem totál kínaiul van.

Mihkel bólogatott, de közben a szája sarkában Ben felfedezni vélt egy halvány mosolyt. A fiú úgy érezte, túl sokat árult el magáról, miközben a férfiról semmit sem tudott. Gyakran volt olyan érzése, hogy indokolatlanul megbízik az emberekben. Igyekezett jó benyomást kelteni, jó színben feltűnni, és hízelgett neki az iránta tanúsított érdeklődés, de mindig csak utólag gondolt rá, hogy ezzel olyanoknak is kiadhatja magát, akik visszaélhetnek túlzott nyíltságával.

Elhatározta, hogy ezúttal ő faggatja ki a férfit, de időközben mindketten odaértek az utasfelvételi pulthoz. Ben a csuklójába épített e-skin kijelzőn megnyitotta a beszállókártyáját, és az automata ellenőrző terminál érzékelőjéhez tartotta. A rendszer elvégezte az azonosítást, majd nyilakkal jelezte, merre haladjon tovább. Még vetett egy pillantást a válla fölött Mihkel felé. Látta, hogy a férfi barátságosan integet, aztán elsodródtak egymástól.

A Lunavator űrkabinja felé sétálva Ben a közlekedőfolyosó falának kijelzőjén futó filmet figyelte, ami az első Holdra szállás száznegyvenedik évfordulóját hirdette. Hihetetlennek tűntek a korabeli felvételek: szűk fémhengerbe szorított űrhajósok robbanóanyagokkal teletöltött hatalmas rakéta hátán indultak felfedezni a Holdat.

Manapság már a Föld körüli geoszinkron pályán keringő Gateway állomásokról indultak a menetrendszerű járatok a Holdra. A két égitest között kialakított Lunavator űrpányvarendszer jelentősebb üzemanyag-felhasználás nélkül, az egyszerű és ősi parittyaelven juttatta el az utasokat és a rakományt egészen a Hold felszínéig. Ezen az űrbéli sztrádán a különböző keringési pályákon elhelyezett forgatóállomások fogták be a közlekedő járatokat, és hinta módjára lendítették tovább őket útjukon, a szükséges irány- és sebességmódosításokkal.

Még volt negyed órája a beszállásig. Ben úgy döntött, felhívja édesanyját, Helenát, hogy ne aggódjon feleslegesen – Barcelonában kora este volt, már biztosan végzett a munkával.

Az e-skinjén elindította a gyorshívást.

– Szervusz Ben, merre jársz? – hallotta meg azonnal a fülimplantjában édesanyja köszöntését.

– Anya, csak nem az ujjaddal a gombon ülve vártad a hívást, hogy ilyen gyorsan felvetted?

– Nagyon szellemes vagy, fiam. Csak aggódom érted. Már itthon vagyok, Blanca mama is átjött, éppen vacsorát készítünk. Várj, kihangosítalak.

Ben üdvözölte nagyanyját, majd elmesélte az eddigi útját. Közben körülötte megtelt a dokkoló előtere a járatra érkező utasokkal. Szerencsére az e-skin hangfókuszáló mikrofonja megszűrte a háttérzajokat, így nem kellett túlharsognia a zsivajt.

– Nincs késés? – kérdezte Helena.

– Eddig patent minden – válaszolta Ben. – Ha így marad, éjfél körül megérkezem.

– Rendben van, beszélek apáddal, nehogy úgy belemerüljön a munkába, hogy elfelejtsen kimenni eléd.

– Mennem kell, anya, megkezdődött a beszállás.

Elbúcsúztak egymástól. Blanca mama még bekiabálta a háttérből, hogy egy nagy serpenyő paellával várja haza Bent.

Miközben a fiú áthaladt az űrkabinba vezető gravihídon, magában elismerte, hogy megnyugtató volt hallania az otthoni hangokat. Életében másodszor járt a világűrben, és bármennyire is kényelmesen és szervezetten zajlott az utazás, még mindig érzett egy kis feszültséget magában, ami valószínűleg meg is marad egészen addig, míg meg nem pillantja apját a Szelénén.

Ben a panorámaernyőn korábban már megcsodálta és lefotózta a Delta Gateway falához kapcsolódó, fehér, üvegszálas páncéllal burkolt, kapszula formájú Lunavator űrkabin impozáns méreteit. A dokkológyűrűn átlépve mégis ámulva nézte, milyen tágas az ovális belső tér, melyet sugárirányban közlekedőfolyosók osztottak négy részre. A negyedekben kényelmes ülések várták az utasokat, középen egy oszlop állt különféle berendezésekkel, és a lifttel, amivel a központi fedélzet alatt és felett elhelyezkedő kisebb fedélzetekre és a személyzeti fülkékbe lehetett eljutni.

Ben jegye a nagy fedélzetre szólt, egy ablak melletti ülésre. Valójában nem is ülés, inkább fülke volt, a fotel egyik oldalán kis tárolórekesszel és pulttal. A szomszédos üléstől gombnyomással felhúzható, sötétített plexi választotta el, ami az utasoknak biztosította az elkülönülés lehetőségét. A fiú a tárolóba rakta a hátizsákját és a dzsekijét, közben a bőröndje becsusszant az ülés alatti rekeszbe, és csatlakozott a töltőre. Ben úgy saccolta, egy szektorban legalább negyven széket helyeztek el, a többségüket már elfoglalták a helyezkedő utasok.

Az előtte lévő sorban utazó fiatalokat egyetemistáknak vélte, legalábbis a pulóverük hátán a Szeléné Kampusz emblémája díszelgett. A háta mögött, furcsa idegen nyelven, pattogó beszédet és gyerekek sivalkodását hallotta. Hátrapillantva egy sokgyerekes afrikai családra lett figyelmes, akik az egész sort elfoglalták. A szülők kilátástalan küzdelmet folytattak azért, hogy a folyamatosan ugráló csemetéket végre leültessék.

Amikor Ben visszafordult, az orra beleütközött egy színpompás jelenségbe, ami az egész látóterét kitöltötte.

– Nahát, aranyom, örülök, hogy semmi bajod.

A sárga fejkendős, terebélyes asszony állt a fiú előtt, aki segített neki a bőröndös incidensnél. Zöld színű, kék aprómintával telehintett hosszú ruhájában úgy nézett ki, mint egy jól megtömött díszpárna. Éppen a vállán lógó táskájával hadakozott, amelynek pántja beleakadt az egyik kartámaszba.

Ben felpattant, lesegítette a hölgy válláról a táskát, aztán leengedte a két ülőhelyet elválasztó műanyag lapot, hogy szomszédja könnyebben elhelyezkedhessen az ülésén.

– Allah áldása legyen a kezeden! – hálálkodott az asszony, és nagy szusszanással leült Ben mellé.

A következő percekben a fiú a köszönetnyilvánítás és áldásosztás olyan áradatában részesült, hogy ha csak ezen múlt volna a jövője, legalább kétszáz év boldogságra számíthatott volna. Mindeközben azt is megtudta, hogy szomszédját Zamira néninek hívják, aki Törökországból érkezett.

A robotasszisztens körbejárta a szektort és felkészítette az utasokat a felszállásra. Ben udvariasan felajánlotta az ablak melletti helyét Zamira néninek.

– Köszönöm, csillagom, már kényelmesen leültem ide. És nem is baj, ha nem látom, mi van odakint. Nem nekem való ez a repkedés az űrben. Még Isztambulon kívül is alig jártam életemben, most meg ilyen nagy útra indultam. Te is először hagyod el a Földet?

– Másodszor. Kicsi koromban jártam már a szüleimmel a Holdon, a Diana Holdvárosban. De már semmire sem emlékszem abból az utazásból.

A kijelzőkön felvillant az indulást jelző figyelmeztetés. Zamira néni izgatottan fészkelődött. Verejtékező homlokát próbálta törölgetni egy lila kendővel, de a biztonsági övek szorításában sehogyan sem érte el arca egészét. Egy idő után feladta a próbálkozást és csendben beletörődve figyelte a visszaszámlálást. Ben egy kis remegést érzett a gyomrában, ezért úgy döntött, a beszélgetés folytatásával próbálja meg oldani mindkettőjük feszültségét. Rokonszenvesnek találta Zamira nénit, Blanca mamára emlékeztette, aki ugyan vékony, törékeny asszony volt, de hasonlóan melegszívű és kedves teremtés.

– És miért vállalkozott ekkora utazásra? – kérdezte az asszonyt.

– A kisfiamat, Ahmetet látogatom meg. A klinikán dolgozik. Három éve vezényelték a Holdra, amikor vesztegzár alá helyezték a Básztet holdbázist az új Reston-vírus miatt. Szegény fiúnak nem volt választása, akkor még a katonai szolgálati időt töltötte, parancsot kapott, hogy részt kell vennie az egészségügyi mentőcsapat munkájában. Azóta nem is találkoztunk.

Ben a történetet hallgatva próbálta felidézni, amit a holdbéli városok közigazgatásáról tanult. Az emberiség első holdbázisát, az Artemist még az egykori Amerikai Egyesült Államok építette a kétezer-harmincas években, a NASA vezetésével, űripari magáncégek bevonásával.

Oda már csak a turisták jártak.

Az Eumerikai Unió megalakulása után a Hold három stratégiai területén kezdték építeni a Diana, a Szeléné és a Hekaté holdvárosokat, amelyek mára már virágzó, nyüzsgő, hatalmas komplexumokká nőtték ki magukat. A Básztet az Iszlám Közösség fennhatósága alatt működött, a Hold legnagyobb kereskedelmi központjaként. A Csang-o Holdváros és a Cukujomi Metropolisz pedig az Ázsiai Unió érdekeltségbe tartozott. A Latin Övezet még csak tervezte a saját holdbéli települését, Afrika pedig már gőzerővel építette Thot Cityt. A holdvárosok között vákuumvasút-hálózat biztosított összeköttetést.

– Biztosan sokat aggódott érte – mondta Ben, amikor gondolatai visszatértek Zamira nénihez és rég látott fiához.

Az asszony hevesen bólogatott.

– Szerencsére Allah megóvta az én Ahmetemet, nem betegítette meg a vírus, és sikerült megfékezniük a járványt is. Aztán állandó állást kapott a Szelénén, és a klinika beiskolázta az ápolóképzésre. De rettentő sokat dolgozik, miközben tanulnia is kell, ezért nincs annyi szabad ideje, hogy érdemes lenne hazajönnie. Én meg közben nyugdíjba mentem, ráérek, ezért néhány hétre ideutazom hozzá. Végre megölelhetem az én drágámat.

Zamira néni szipogása azt jelezte, hogy már az orrát is szeretné megtörölni.

Közben a Lunavator járat elindult. A Delta Gateway űrállomásra telepített első forgatókar felgyorsította és a kellő irányban pályára állítva elengedte az űrkabint. Az utasok az indulásból csak annyit érzékeltek, hogy az űrállomás gravitációs teréről leválva bekapcsolódott a kabin saját dinamikus gravitációs mezője, amely igyekezett ellensúlyozni a gyorsulás hatásait. Ez néhány utasnál okozott egy kis émelygést. A forgatómanőverek idejére az ablakok automatikusan elsötétültek, hogy a kavargó égitestek látványa ne okozzon senkinél rosszullétet.

Néhány perccel később az ablakok kivilágosodtak, és Ben megcsodálta a szikrázó csillagokkal telehintett világűr fenséges látványát. Kioldódtak a biztonsági hevederek. Zamira néni végre alaposan megdörzsölhette arcát a törlőkendőjével.

Az elkövetkező fél óra eseménytelenül telt. Az utasok csendben társalogtak. Ben a fülimplantján hallgatta kedvenc elektronikus zenéit, aztán Zamira nénivel váltott néhány szót a családról, iskoláról és egyéb általános témákról.

A Lunavator járat megközelítette a következő forgatóállomást. A gyorsításból és irányváltásból az utasok ezúttal is csak annyit éreztek, hogy az ülésbe rögzítve mintha egy-egy pillanatra elvesztették volna a saját súlyukat, az érzékenyebbeknek liftezett a gyomra. Zamira néni csendes megadással izzadt a biztonsági övek védelmező béklyója alatt.

Pályára álltak a Hold irányába, az utazás leghosszabb és legunalmasabb szakasza következett. Ben elhatározta, hogy megvacsorázik. Mindig kínosan ügyelt a higiéniára, ezért elindult a mosdóba, hogy étkezés előtt kezet mosson. Nem akart esélyt adni a vírusoknak és bacilusoknak.

Végighaladt a szektorokat elválasztó folyosón, és a szomszédos utastérben ismerős férfit vélt felfedezni. Egy VR maszkot viselt és belemerült a valósághű képekből, hangokból és szagokból összeállított műsorba. Szőke haja és öltönye alapján Ben felismerte – Mihkel Anier volt az.

Az utasokat kiszolgáló helyiségek az ovális alakú űrkabin külső pereme mentén helyezkedtek el, a közlekedőfolyosók végén. A mosdó közös előteréből nyíltak az egyszemélyes fülkék, és mivel mindegyik szabad jelzést mutatott éppen, Ben célba vette a középsőt. Éppen végzett, és már lépett volna ki a fülkéből a kézmosókhoz, amikor minden vörös fénybe borult, és megszólalt a fedélzeti MI megnyugtató női hangja.

– Figyelem! Mikrometeorit sérülés a külső burkolaton. Átmeneti nyomáscsökkenés – tájékoztatott a mesterséges intelligencia. – Az utasok nincsenek veszélyben, azonban megkérjük önöket, hogy a riasztás idejére térjenek vissza ülőhelyeikre. A mosdóhelyiségeket a nyomáskiegyenlítésig zárva tartjuk. Megkérjük az ott tartózkodó kedves utasainkat, szíveskedjenek várakozni. Köszönjük türelmüket!

A figyelmeztetés elhangzása után néma csend vette körül a fiút. Csak a toalett automatikus fertőtlenítő rendszere sziszegett halkan. Friss mentaillat járta át a fülkét. Ben a vészvilágításon kívül semmi rendkívülit nem tapasztalt.

Persze az utazás előtt utánaolvasott minden tudnivalónak, ezért nem esett pánikba – a világűrben haladó járműveket rendszeresen eltalálták mikrometeoritok. Az űrhajók önjavító üvegszálas réteggel készülő burkolatában elhelyezett apró kapszulák szerkezeti sérülés esetén szétpattannak, és a buborékokból kifolyó és megszilárduló anyag azonnal kitölti a repedéseket. A kisebb becsapódásokat az utasok általában észre sem veszik, azonban ha légnyomáscsökkenés is bekövetkezik, a rések lezáródásáig riasztás lép életbe.

Ha minden jól megy, az egész nem tarthat tovább öt percnél. Persze azért elég félelmetesnek találta a helyzetet a világűr ellenséges, jeges sötétségében száguldva, amitől az űrkabin alig kétujjnyi vastag burkolata választja el, de arra jutott, hogy nem lesz semmi baj. Az ilyesmi rutinhelyzet. Elhatározta, hogy ha nem is tud visszamenni a helyére, legalább a fülkéből kimegy a mosdórészleg előterébe és kezet mos. Ahogy kinyitotta az ajtót, és kilépett a vörös fényben úszó helyiségbe, elakadt a lélegzete.

Előtte egy színes ruhákba bugyolált test hevert a padlón.

– Zamira néni!

Az asszony a hátán feküdt, karjai szétvetve, arca viaszfehér, szeme lehunyva. Sárga kendője lecsúszott a fejéről, alóla előbukkant ősz szálakkal tarkított fekete haja. Mellette hevert a táskája, tartalma szétszóródott.

Rajtuk kívül nem tartózkodott más a mosdóhelyiségben. Ben magára volt utalva, összezárva egy eszméletlen emberrel.

Lehet, hogy halott?

A fiú érezte, ahogy a vészhelyzet miatti enyhe idegességét a pánik jeges hullámai váltják fel testében. Tudta, hogy cselekednie kell.

Remegő lábakkal letérdelt a test mellé, és ahogy az elsősegély-oktatáson tanulta, a fejét az asszony arca elé hajtva fülelte, hallja-e a légzését. Az arcbőrén gyenge levegőáramlást érzett, és közben látta, hogy Zamira néni mellkasa erőtlenül emelkedik és süllyed.

Életben van – állapította meg magában Ben. Meg kellene hát próbálnia magához téríteni, aztán segítséget hívni.

Egyesével felemelte az ájult asszony súlyos lábait, és a táskáját alájuk tolva felpolcolta őket. Bízott benne, hogy az agyba eljutó oxigénlöket majd magához téríti Zamira nénit. A kézmosóból egy kevés hideg vizet fogott fel a tenyerébe és a néni homlokára csorgatta.

Az asszony szempillái megrebbentek. Ben még egy kevés vizet locsolt az arcára. Zamira néni ekkor nagy sóhajtással kinyitotta a szemét.

– Mi történt? – kérdezte riadtan. Lassan visszatért rózsaszín arcszíne.

– Azt hiszem, el tetszett ájulni.

– Igen, már emlékszem. Kijöttem utánad a mosdóba, attól féltem, egyedül eltévednék. Aztán bemondták, hogy kilyukadt az űrhajó. Allahra, azt hittem, lezuhanunk.

Ben megkönnyebbülve mosolygott Zamira nénire.

– Semmi gond, már dolgoznak a hibaelhárításon. Nem ütötte meg magát?

Az asszony legyintett.

– Eléggé ki van párnázva a hátsóm. Viszont segíthetnél felkelni.

– Elég jól érzi magát hozzá? Hívhatom a személyzetet – ajánlotta Ben.

– Nem szükséges, aranyom!

Mialatt Ben közbenjárásával Zamira néninek sikerült ülő helyzetbe feltornáznia magát, majd talpra állni, a vészfények kihunytak, és visszakapcsolt a helyiség normál világítása. A fedélzeti MI bejelentette a készenléti helyzet végét, és további kellemes utazást kívánt.

Ben udvariasan megvárta, amíg Zamira néni végez, megmossa a kezét és az arcát. Aztán visszakísérte a szektorukba.

Miután helyet foglaltak, Ben azt javasolta, egyenek valamit a nagy izgalmakra. Rendeltek két hatalmas áfonyás sajttortaszeletet tejeskávéval, és miközben eszegették a süteményt, olyan jó hangulatban elbeszélgettek, hogy meg is feledkeztek az iménti eseményekről.

Miután a robot stewardess elvitte a tálcákat, Ben hamarosan elálmosodott és – a kávé ellenére – elszunyókált.

*****

Arra ébredt, hogy ujjai finoman megrezdülnek. Elfordította karját, és a csuklójába simuló kijelzőn elolvasta az üzenetet, amelyet édesapja küldött.

„Helló Ben! Remélem, jól utazol. Már úton vagyok az űrkikötőbe. Hamarosan találkozunk. Szerencsés leszállást.”

Ben nyújtózott, és közben kikémlelt az űrkabin ablakán. A Föld éppen akkor lépett ki a holdárnyékból, ragyogó kék félgömbje pazar látvánnyal kápráztatta el a fiút. Az óceán fölött kiterjedt időjárási frontok felhőzete örvénylett, a fehér lepel alól néhol előbukkant a szárazföld. Ben nem látta a partvonalakat, így nem tudta megállapítani, melyik kontinenst látja maga alatt.

Az utasok többsége csendesen pihent a kényelmes üléseken. Csak Zamira néni szuszogása és a létfenntartó berendezések megnyugtató zümmögése hallatszott. A fedélzeti idő szerint már késő éjszaka volt, és a kijelzők adatai alapján alig háromnegyed órával később dokkolnak Szeléné holdvárosának űrkikötőjében. Rövidesen megkezdődött az utasok felkészítése az érkezésre. Ben gondolatai elkalandoztak a kijelzőkön futó tájékoztatásról. Az utazás miatti izgatottságot lassan újabb kétségek váltották fel. Ben az édesapján kívül egyelőre senkit sem ismert a Holdon. Nem tudta, kik lesznek a csoporttársai a vöröskeresztes táborban. Egyelőre elképzelése sem volt, pontosan kivel tölti majd az elkövetkező három hetet. Apját lefoglalja a munkája, és különben is, hogy nézne ki, ha az apukája ott loholna a sarkában egy majdnem felnőttnek?

A Lunavator végrehajtotta az utolsó parittya-műveletet. A Hold körül keringő pányvaműhold befogta az űrjárművet, majd egy félfordulat során lelassította és a holdfelszín felé irányította. A kabin ablakaiban felragyogott a napsütötte égitest. Ben az alattuk elsuhanó tájat fürkészte. Tengernyi kráter borította a szürke felszínt, távolról olyannak tűnt, mint amikor a kövér esőcseppek felverik a száraz port. A fiú azonban jól tudta, hogy a Holdon nincs eső és a kisebb-nagyobb lyukak a valóságban akár több száz kilométer átmérőjű mélyedések is lehetnek, amelyeket meteorbecsapódások ütöttek az égitest kőzetburkába. Tekintete a Szelénét fürkészte, de egyelőre nem látszott sehol.

Ben az utazás előtt természetesen mindent elolvasott a holdvárosról, amit csak lehetett. A Szeléné az égitest északi sarki területén, a Peary-kráter peremvidékén épült, ahol az idő nagy részében napfény érte a felszínt, és viszonylag stabilan -50 Celsius fok körüli hőmérséklet uralkodott. Körülbelül negyvenezer ember élt együtt a részben a Hold felszíne alatt, és részben a felszín fölé épült nyolcszintes komplexumban. A Holdra záporozó meteorok ellen több védelmi vonal óvta a város lakóit. Az égitest körül napenergiával feltöltött, nagy erejű lézerekkel felszerelt műholdak keringtek védőhálót alkotva. A Szeléné fölé áttetsző, önjavító védőpajzs borult, és a holdvárost meteorelhárító lövegtornyok is körbevették. Ilyen védelmi háló mellett elenyésző volt a kárt okozó méretű meteorbecsapódások esélye. Ha mégis katasztrófa fenyegetett volna, az előrejelző rendszer riasztására időben a felszín alatti létesítményekbe irányították a városlakókat.

A robotszemélyzet körbejárta a fedélzetet és ellenőrizte az utasokat. Figyelmeztetés hangzott el, hogy a holdváros gravitációs mezőjébe történő átszállásig átmenetileg mindenki jóval könnyebbnek fogja magát érezni, ezért illesszék a lábbelikre az ülés alatti tárolókban található speciális mágnestalpakat, amelyek megakadályozzák, hogy egy hirtelen mozdulattól bárki is túl magasra emelkedjen és megsérüljön.

Egyre közeledtek a felszínhez. Ben vasúti pályákat, tartályokat, automatizált üzemeket figyelt meg odalent, de a Szelénét még mindig nem fedezte fel. Sok iparvállalat a speciális holdi körülményeket, az alacsony gravitációt vagy az űr vákuumát használta ki a termeléshez, de számos kutatás is folyt a holdváros laborjaiban. Ben apja is egy ilyen kutatóprogramban vett részt.

Egy hagyományos repülőgép landolásától eltérően a Lunavator függőleges leszállása egyenletesen és észrevétlenül zajlott, csak egy finom döccenést és a rögzítőkapcsok kattanását lehetett érzékelni, ahogy a jármű csatlakozott a dokkolótorony felületéhez. A biztonsági övek kioldódtak, és Ben úgy érezte, a teste lebeg az ülés fölött a megváltozott gravitáció miatt. Zamira nénire pillantott, aki hősiesen próbált vidámnak látszani, de közben olyan görcsösen kapaszkodott a kartámaszba, hogy ujjai egészen elfehéredtek.