EVIE
Valamivel később, miután feladtam az alvásért folytatott küzdelmet, újra ott vagyok a dolgozószobában, elfoglalva a gondolataimmal és a szellemek suttogásával, amikor hallom, hogy kinyílik Lainey ajtaja, és a lányom megjelenik a küszöbön. Még mindig az apja pulóverét viseli egy pizsamanadrággal, az ujjait lehúzgálja a kezére. A párnától kócos haját laza kontyba fogta a feje tetején.
– Anyu? Miért vagy fent még mindig? Valami baj van? – pislog a tompa fényben.
– Nem tudtam aludni. És te?
Megrázza a fejét. Arra számítok, hogy megfordul, és visszamegy aludni, de kellemes meglepetésemre inkább velem marad, odakuporodik a kanapéra, és maga alá húzza a lábát.
– Bocs, hogy elfelejtettünk rendet rakni. Holnap megcsináljuk.
Lehajol, és néhány tárgyat csinos kupacba rendez a lába mellett.
– Ne aggódj – veszem az ölembe Dugót. – Néha jó kirámolni a dolgokat, és végignézni őket.
Elmosolyodik, a játékállatot az enyémre annyira hasonlító, csak fiatalabb, fehér, törékeny kezébe veszi, de a gondolatai láthatólag máshol járnak. Tudom, hogy sok a munkája, és hogy az apja temetése nehéz időszakban érte. Persze, nem mintha egy temetés bármikor jókor jöhetne. De hat hónapnyi betegeskedés után senkit nem ért meglepetésként Steve halála. Az elhúzódó gyász hetekkel azelőtt megkezdődött, hogy végül valóban búcsút vettünk volna tőle.
– Úgy érzem, alig tudtunk beszélgetni, amióta itthon vagy. Mi a helyzet? Hogy állsz a munkával? – kérdezem, és azt válaszolja, minden oké. Jól. Sok a dolga.
Vicces módon filmproducerként dolgozik. Örömmel tölt el, hogy a kreativitását egy olyan munkakörben bontakoztathatja ki, amit szívesen csinál. Olyan munkát végez, amire valaha én is vágytam, bár csak rövid ideig. Amikor bejelentette, hogy ezzel fog foglalkozni, zavartan és büszkén mosolygott rám. Talán néhány dolgot mégiscsak jól csináltam.
– Minden rendben Rickkel? – kockáztatom meg a kérdést.
– Azt hiszem, igen – néz rám.
Tudom, hogy küzdenek egymással. Nyugtalan boldogtalanság árad belőle, és azt remélem, elmondja, mi a baj, bár tudom, hogy nem fogja elmondani. Legalábbis addig nem, amíg készen nem áll rá. Hagyom, hogy a csend elhúzódjon, teret engedve neki arra, hogy beszéljen, ha akar.
Megrángatja Dugó kirojtosodott fülét.
– Nem ő tehet róla, csak… – hallgat el. – Sok tekintetben hasonlít hozzád. Meg apura. Szerintem ellenne azzal, hogy, mondjuk, három napig lasagnét egyen odahaza. Olyan megállapodott és határozott. Én viszont még mindig próbálom kitalálni, ki vagyok, de láthatólag hiába. Néha úgy érzem… mintha az életemnek valamilyen módon másmilyennek kellene lennie. Nagyobbnak. Szélesebbnek. Vagy… akármilyennek. Nem tudom, csak másnak.
Annyira szomorúnak tűnik, miközben beszél.
Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy ilyen sokat elárul nekem magáról, és a szívem egyszerre örül és szorul össze egy kicsit. El akarom mondani neki, hogy megértem. El akarom mondani neki…
– Tudom, most azt gondolod, hogy hülyeségeket beszélek. Felejtsd el. Jól vagyok – teszi hozzá egy perccel később, és feláll. – Jó éjszakát, anyu.
– Ne, kicsim, várj! – mondom. – Egyáltalán nem gondolom, hogy hülyeségeket beszélnél.
Az ösztönei azt súgják, hogy valami nincs rendben, és nem tudok hazudni neki.
– Sokkal jobban megértelek, mint hinnéd.
– Tényleg?
– Tényleg.
Bárcsak ismertél volna egy másik korban. Egy másik helyen – akarom mondani.
– De azért megoldottátok, nem? Te meg apu. Boldogok voltatok együtt? Ebben a házban? – kérdezi, miközben visszaül. – Többnyire?
Nehéz kérdés.
– Igen – bólintok. – Vagy legalábbis megtettük, ami tőlünk telt.
A gyerekek valójában nem tudják, milyenek a szüleik. Nem tudják, milyen titkokat és álmokat rejtegetnek a szívük mélyén. Ismerik az őket felnevelő szüleik arcát, de nem ismerik a küzdelmeiket, a démonjaikat, és hogy mi teszi őket boldoggá. A gyerekeim ismerik a modorosságaimat. Tudják, hol tartom az olvasószemüvegemet. Tudják, mivel iszom a kávét, és hogy tériszonyom van, és hogy idegesítenek a tapintatlan emberek. Ismerik a parfümöm otthonos illatát, ami ott lengedezett körülöttem a nap végén, amikor esti mesét olvastam nekik, és tudják, általában mit pakolok bele a bevásárlókosaramba. Egy emberi élet jeleit, amiket ismernek azok, akikkel megosztjuk az időnket. Ez a gondolat némiképp megvigasztal. Viszont kissé elszomorító, hogy nem ismernek azok, akiket szeretünk. A történetemnek csak az egyik felét ismerik.
Évekkel ezelőtt megígértem Steve-nek, hogy nem árulom el a gyerekeknek a titkainkat. És hogy őszinte legyek, nekem is megvolt az okom rá, hogy elrejtve tartsam őket. De ahogy ránézek a lányom arcára, tudom, hogy Kate-nek igaza van. Meg kell tudnia az igazi sztorit. Az igazságot. Még ha ez azzal is jár, hogy elveszíthetem őt.
Rendben van. Itt az idő. Minden rendben lesz.
Újra hallom a hangját. Talán csak képzelem, talán nem. Nem teszek fel több kérdést.
Itt vagyok melletted, kedvesem.
Hogy témát váltson, Lainey kézbe veszi a magazint, amit korábban a fiúkkal nézegetett, és felém nyújtja.
Jelek vesznek körül minket, Ev – mondogatta mindig. Csak észre kell venned őket.
A lányom rámutat a képre.
– Korábban azon nevettünk, hogy ennek a lánynak a fotón ugyanolyan karkötője van, mint neked.
Rápillantok a csuklómra, ahol általában ott a karkötő.
– Még hasonlít is rád – emel föl egy másik újságot. – Látod? Itt is itt van. Egy kicsit kísérteties a hangulata.
Látszik, hogy megfogta a kép.
– Régóta nem láttam már ezt a fotót – mondom hosszú szünet után. A kép sötét, szemcsés – egy bandát ábrázol a gyertyákkal teleszórt stúdióban. A kép előterében két embert látni profilból, a többiekkel a háttérben. Egy fiatal nő hosszú barna haja vastag fürtökben hullik le a hátán, szakadt farmert hord és fekete bakancsot. Az egyik törékeny válláról kicsit lecsúszik nagy méretű pulóvere. Egy széken kuporog, és profilban felfelé néz, míg az énekes lepillant rá, miközben a mikrofonba énekel. Az ujjaik összefonódtak, az arcuk annyira közel, mintha meg akarnák csókolni egymást. A fotót a zenész- és celebfotóiról ismert fotós, Derek d’Orsay csinálta, hátulról, hogy a pár körvonalait a stúdió fényei rajzolják ki, a lány arcára árnyék vetül. Úgy hívták, „a titokzatos lány a stúdióban”.
A fotó az évek során meglehetősen ismertté vált, megjelent zenei képeket tartalmazó könyvekben és hasonlókban. Az intim és romantikus hangulata megmozgatta a világ képzeletét. Az 1990-es évek egyik ikonikus felvételének számított, és még most, harminc évvel később is a hírességeket ábrázoló, közismert fotók közé tartozik.
– Gyűjtötted őket? A zenei magazinokat? – kérdezi mulatva Lainey. – Nem nagyon tűnik rád jellemzőnek.
– Csak ezt a néhányat – válaszolom halkan.
– Titokban nagy Mayluna-rajongó vagy? – tréfálkozik, a fotón látható együttesre célozva.
Aztán észreveszi az arckifejezésemet.
– Anyu?
– Mit csináltok ti itt? – tűnik fel az ajtóban Lucas, és mögötte a vejem, mindketten joggingnadrágban és pólóban csoszognak be, az arcuk puffadt az alvástól.
– Olyan jó, hogy mindnyájan itt vagytok, egy fedél alatt alszotok – mondom mosolyogva, leginkább csak magamnak. – Azt hiszem, ilyesmi utoljára egy karácsonykor történt, amikor még iskolába jártatok.
Eszembe jut, hogy ki tudja, mikor lesz ehhez hasonló lehetőségem, és döntök.
Mély levegőt veszek, és lassan engedem ki.
– Jól vagy, anyu? – kérdezi újra Lainey.
Visszafordítom a tekintetem a fotón lévő párra.
– A lány a fiú pulóverét hordja – mondom végül. – A lány a képen.
– Gondolod? – kérdezi Lainey.
– Tudom.
– De…
Aztán egy kis mozdulattal, amelyhez mégis minden bátorságomat össze kellett szednem, a kép egy pontjára mutatok, és várok. Lainey közelebbről szemügyre veszi, és a szeme tágra nyílik. Rátör a felismerés, amikor észreveszi a kis anyajegyet a lány csuklóján, és ugyanazt az én csuklómon, a már ismerős karkötő mellett. Utána Lucas kiveszi a kezéből az újságot.
– Ez te vagy? – kérdezi, én pedig hánykolódó szívvel bólintok.
Lainey álla leesik, miközben megpróbálja összeegyeztetni a képen látható fiatal nőt a mellette ülő anyjával. Látom, hogy nem hisz a szemének, de miért is tenné?
– Te ismerted Carter Willst?
– Igen, ismertem. És rajtad, illetve a stúdióban látható embereken kívül szinte senki nem tudja, hogy én vagyok ezen a képen. De igen. Sokkal több volt közöttünk annál, mint hogy ismertem volna őt. És a többieket is.
A hangom megtörik.
– Mintha a családom lettek volna. Egyszer, valamikor.
Végighúzom az ujjamat az együttes tagjain, akik olyan hosszú idővel ezelőtt ott ültek a stúdióban. Nem túl feltűnő fiatal zenészek a karrierjük elején. Úgy érzem, mintha megint ott lennék velük abban a szobában, azon az éjszakán, a zenét kísérő, égő gyertyákkal, és eltöprengek, vajon hogyan múlhatott ilyen gyorsan az idő.
– Hát, ez eléggé lehetetlennek tűnik, hogy őszinte legyek – mondja Lucas, és rámosolygok, még mindig látva a kisfiút a jóképű férj és apa mögött, akivé a felnőtt fiam vált.
– Carter Wills – ismétli meg, láthatólag lenyűgözi ez az új fejlemény.
– Miért nem mondtad soha? – kérdezi Lainey. Ez az egymillió dolláros kérdés.
– Hosszú história. Sok okom volt rá. De a legfőbb az, hogy megígértem apátoknak, amikor még élt. És be is tartottam az ígéretemet.
– De miért érdekelné ez aput? – néznek egymásra összezavarodva.
Összeborzongok, és egy pillanatra újra lehunyom a szemem.
Itt vagyok melletted. Nem vagy egyedül.
Kinyitom a címlapot. Carter Wills fejében: Mesék a sötét oldalról, és egy pillantás a legtitokzatosabb rockistenre – szól a cím. Ahogy meglátom, mély levegőt veszek, végigfuttatom a tekintetemet a képen, ahol a cikornyás Fibonacci-tetoválás finom vonalakban fut keresztül izmos hátán.
– Egészen világosan emlékszem a napra, amikor ezt vettem.
Teljesen új kezdetet jelentett.
– Évekkel később. Iskolából hazafelé megálltunk veled a szupermarketben, Lainey.
Eszembe jutnak a gülüszemű dinoszauruszok a rajzlapon, és a két kisgyerek, akikkel az édesanyjuk annyit játszott a hátsó kertben.
Mielőtt minden megváltozott.
Lainey kinyújtja a kezét, és felvesz egy másik újságkivágást, egy még régebbi magazinból. Ez egy kicsit megviselt, két részből áll, gémkapoccsal összefogva, és egy mosolygó arc pöttyözi. Mellette egy sor csillag és felhő, fekete tollal rajzolva. Csillagvizsgálás a Maylunával, mondja a cím. Szerző: Cameron Leigh.
– Ezt Carter rajzolta – mosolyodom el, a szemembe könnyek gyűlnek. Ahogy látom, amint a lányom a kezében tartja ezt a cikket, valami életre kel bennem. Oké, minden rendben. Itt az idő. Hangosan ki akarom mondani, de persze nem teszem. A sztorinak ezt a részét, azt hiszem, soha nem értenék meg teljesen. Az összefüggést.
– Ki az a Cameron Leigh? – kérdezi Lainey, észrevéve a név mellé rajzolt szívet.
– Én.
A két gyerekem egymásra néz, aztán vissza rám.
– Ennek semmi értelme. Nem értem – mondja Lainey.
– Tudom – mosolygok fáradtan. – De majd meg fogod érteni.
Ha, ahogyan mondtam, az életemet két részre lehetne bontani – „mielőtt és miután szerettem volna az őszt” –, azt hiszem, még egy rész lenne. Nyár volt, és én huszonöt éves voltam. Emlékszem, a levegőt súlyossá tette a fakéreg és a fenyőfa illata, és a néhány mérföldről odasodródott sós levegő enyhe lehelete.