2

EVIE

– Anya?

Hallom, ahogy a lányom hangja megszólít a távolból, és egy kicsit szorosabbra húzom a vállam körül a könnyű sálat. Lehunyom a szemem, és beszívom a friss levegőt, élvezve a fa füstjének az édességgel egybevegyülő illatát. Valamikor nem szerettem az őszt, akkoriban az volt a legkevésbé kedvenc évszakom.

A korai éveimben nyári lány voltam. Szerettem az érzést, amit a laza pamutruha, a napcsókolt arc és a mezítelen láb adott. Pennsylvaniában rövid ideig tartott a hőség, és soha nem tűnt elég hosszúnak. Amikor megérkezett az ősz, boldogtalanná tett, hogy a nyári meleg végét jelzi, és a búbánatos, szürke hideg kezdetét. Soha nem értettem, az emberek mit szeretnek rajta annyira. Nem érdekelt, hogy a levelek friss zöldből fakó narancssárgára és élettelen barnára változnak, és utáltam, ahogy a gyapjútól kellemetlenül viszketett a nyáron puhává vált bőröm.

De ez régen történt, és akkoriban én is más voltam.

Ha az élet hatalmas univerzumában választóvonalat húzhatunk a születéstől a halálig terjedő idővonalon, azt hiszem, az enyémre azt a cédulát tehetnénk, hogy „1. rész, mielőtt szerettem volna az őszt”, és „2. rész, miután megszerettem az őszt”. Azóta, hosszú ideje már, az ősz a kedvenc évszakom, és oly sok emberhez hasonlóan szeretem az évszakkal járó illatokat, látványt és érzéseket.

– Hát itt vagy!

Lainey lába alatt kellemesen csikorognak a kavicsok, miközben felém sétál, és megáll néhány méterre tőlem.

– Kezd hideg lenni idekint. Megy le a nap.

Felnéz a fákra, és a közöttünk feszülő teret megtölti az időjárásra vonatkozó megjegyzésekkel.

– Jólesik a friss levegő – mondom. Ránézek a lányomra, aki a kezét csípőre téve bámulja a pennsylvaniai házunk hátsó udvarát határoló fákat. Az erdő szélén néhány füves folt eltérő zöld árnyalatot mutat, jelezve a helyet, ahol egyidőben a fából készült hinta állt, csúszdával és játékházzal. Látom a két, ma már felnőtt gyerekem fiatalabb verzióját, amint vidáman hintáznak, és a lábuk hegyével megpróbálják megérinteni a faleveleket. Hallom a hangjuk kristályos csengését, miközben körbe-körbeszaladgálunk az udvarban, és a kutyánk csaholva ugrál körülöttünk.

– Leülsz te is? – paskolom meg a padot magam mellett.

Lainey lenéz a padra, és egy pillanatra azt hiszem, leül mellém, de nem teszi.

Gyerekkorában összebújtunk egy pléd alatt, és együtt néztük a csillagokat erről a padról, ahogyan egyszer, egy másik helyen én is ugyanezt csináltam a saját anyukámmal. Nézd, az ott az Orion. Látod?

– Rendelünk kínai kaját. Jó lesz? – kérdezi, de mielőtt válaszolnék, némi bosszankodással a hangjában hozzáfűzi:

– Tudom, hogy rengeteg ennivaló van a házban, de nem hiszem, hogy meg tudnánk enni még egy adag lasagnét. Rick felajánlotta, hogy kiugrik a kínaiért, és elhozza. Miért gondolják az emberek, hogy a lasagne jól illik a temetéshez?

Felnevetek, és beleegyezően bólintok.

– Persze, jól hangzik.

Enyhe meglepetést fedezek fel az arcán, és elönt a csendes elégedettség. Azt hiszem, még mindig kellemesen meg tudlak lepni néha. Még ha csak olyan jelentéktelen dologról legyen is szó, mint az elviteles kaja.

– Jó, oké. Mit kérsz?

Lainey nem fárad azzal, hogy felsorolja az étlapról, mit rendelnek maguknak. Nem kedvelem különösebben az amerikai kínai kaját, úgyhogy vagy brokkolis marhahúst szoktam kérni, vagy zöldséges csirkét, és tudom, a lányom azt hiszi, számomra idáig tart a kalandozás az egzotikus ételek világába. Nem örülök neki, hogy ilyennek lát – jelentéktelen életet élő, elkényeztetett asszony egy jelentéktelen városkában. De nem ő tehet róla. A helyében én is ugyanezt gondolnám magamról.

Néha elképzelem, hogy elmesélem neki a történeteimet. Azokat, amelyeket joga volna hallani. Az életemről. Olykor eltűnődöm rajta, mennyiben lett volna más az élete, ha más benyomást szerezhetett volna rólam, miközben felnőtt, nem azt, ami jutott neki.

– Mindegy, bármit megeszek, drágám. Nem vagyok túl éhes.

Lainey megfordul, lép egyet.

– Bejössz, vagy…?

A hangja elhal. Egy kicsit fontoskodik körülöttem, aggodalmaskodik, és próbál gondoskodni rólam. Igazából én őmiatta aggódom.

– Mindjárt bemegyek.

Bólint, és nézem, ahogy visszamegy a házba, a léptei elhalkulnak. Újra egyedül maradva végighúzom az ujjaimat a padon, a szürkülő fa durva repedésein. Valamikor fényes volt és barna, a lakkozása fényes és sima, mint egy csónak fala. Steve-vel egy óvodából szereztük ezt a padot bent a városban, jó régen, amikor egyszer nebáncsvirágot és körömvirágot mentünk venni. Kilencedik hónapos terhesen erőt vett rajtam a fészekrakási ösztön. Órákat elüldögéltem itt, élvezve a hely békéjét, hálát adva a padért, miközben az újszülött lányomat tartottam a karomban, és altatódalokat énekeltem neki. Néhány évvel később, amikor Lucas született, ugyanezt csináltam.

Az egyik kedvenc fotómat Steve készítette rólam: egy tavaszi napon barackszínű ruhában ülök a padon, a két gyerek hozzám simul. Mindkét oldalamon egy-egy gyerek, az arcuk felém fordul, és olyan imádattal és szeretettel néznek rám, ahogyan csak gyerek tud érezni az anyja iránt. Mély megelégedettség árad arról a fotóról, amit most a zongorán tartok.

Mintha velem együtt ő is felidézné az emléket, a pad hangosan megnyikordul, ahol bemélyed a közepén. Évek óta ülök pontosan ugyanezen a helyen, és a fa szálkás lett és elfáradt.

Azt hiszem, a temetések mind ilyenek, arra indítanak minket, hogy visszamenjünk a múltba, és az emlékeinkkel együtt a velük járó bűntudatot és örömet is újra átéljük. Még ha számítottunk is rá, kirántanak minket a napi rutinunkból, és hatásukra megkérdőjelezünk bármit és mindent.

Valószínűleg meg kellene szabadulnom ettől a padtól, mielőtt egy szép nap összerogyik alattam. De a repedései ellenére oly sok évvel ezelőtt életemben először jelképezte a stabilitást, és azt hiszem, nem tudnék megválni tőle.

– Hallottam, hogy itt vagy kint. Bujkálsz?

Megfordulok, és Kate-et, a legjobb barátnőmet látom felém sétálni. Láthatólag az edzőteremből jön, vagy legalábbis az öltözéke ezt sugallja.

– Értem küldték a felmentő sereget, mi? Nem hallottalak megjönni – válaszolok.

– Azt hiszem, aggódnak miattad. Ez jó. Legalább törődnek veled. Az én gyerekeim valószínűleg hagynák, hogy itt rohadjak meg.

Lehuppan mellém a padra.

– Dehogy hagynák.

Kate gyerekei gyakorlatilag ott élnek a házában.

Kellemes csendben üldögélünk, beszívva a hűvös levegőt.

– Hogy érzed magad, kislány? – kérdezi egy perc múlva.

– Jól vagyok. Tényleg. Nem tudom, miért fontoskodnak körülöttem. Még nem vagyunk annyira öregek, vagy igen?

– Egyáltalán nem vagyunk öregek.

– Elkezdtek úgy bánni velem, mintha százéves lennék.

– Mert úgy viselkedsz – mondja, és játékosan oldalba lök. Nem mondom, hogy nem értek vele teljesen egyet.

– Találkoztam Lainey-vel útközben – folytatja Kate. – Hallom, holnapután elutaznak.

Mindent értő, együttérző mosollyal pillant rám.

– Hiányzik – mondom halkan. – Még amikor itt ül mellettem, akkor is hiányzik.

Arra gondolok, milyen volt az életünk csecsemőkorában. Amikor már totyogott. Órákon keresztül elüldögéltem vele, játszottunk, színeztünk, és figyeltem, hogyan fedezi fel maga körül a világot. Teljesen beleszerettem, és mintha soha nem távolodott volna el tőlem néhány centiméternél jobban.

– De most megvan a maga élete. Tudom. Lucas meg itt lakik a közelben. Ez annyira jó.

– De?

– Olyan közel álltunk egymáshoz. Most meg csak a kihordós kajáról beszélgetünk – vonom meg a vállam. – Azt hiszem, így megy ez, ha az embernek felnőnek a gyerekei.

– Hm, néha talán igen. De ebben az esetben? Segíthetnél rajta, hogy ne így legyen.

– Mire gondolsz? – fordulok felé.

Kate megpaskolja a kezemet.

– Pontosan tudod, mire gondolok. – Tart egy kis szünetet. – A titkok. Finom, láthatatlan vonalat képeznek, mint egy fal, amit magad köré építettél az évek során, drágám, mindenkit kissé távol tartva.

Bólintok, és elfordítom a tekintetemet.

– Talán végre itt az ideje, hogy ez megváltozzon – teszi hozzá.

Tudom, mit gondol erről. Megbeszéltük már az évek során. Kate a gyerekkori legjobb barátnőm, aki ismer minden eltemetett halottat az életemben. Soha nem helyeselte azt a döntésemet, hogy az életem egy részét titokban tartom a gyerekeim előtt, mégis támogatott, ahogyan a legjobb barátok teszik.

– Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy el kellene mondanom nekik – szalad ki a számon.

– Rájöttem.

– De megígértem – rázom meg a fejem. – És… egyszerűen képtelen vagyok rá. Azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá.

Az érzéseim a felszínre törtek az utóbbi napokban, és a szememet elfutja a könny.

– De Steve már eltávozott – mondja gyengéden. – És azt mondta: egy szép napon.

– Ez nem a megfelelő időpont.

– Pontosan ez lehetne a megfelelő időpont.

Ezen eltűnődöm egy darabig.

– Csak mindent még inkább elrontana.

Kate megrázza a fejét.

– Ezt nem tudhatod. Mi van, ha mindent jobbá tenne? – szorítja meg a kezemet. – Mindannyiótok számára.

Miután a nap lassan alábukott a láthatáron, a levegő frissből hideggé változik, és csípős lesz. A horizonton feltűnik az első csillag, és én felnézek rá, mintha választ várnék tőle.

– Gyere, menjünk be. Rendeltünk ennivalót. Még a szerencsesütimet is neked adom – mondom végül.

A tekintetét felém fordítja, és mondana még valamit, de csendben marad. A beszélgetésnek vége.

Feljebb húzom a nyakamon a kardigánt, és belegyűröm a hajam, miközben felsétálok a ház felé vezető enyhe emelkedőn, ahol a fedett grill áll. Ahogy megfogom a kilincset, még egyszer visszafordulok az udvar felé, és elmosolyodom. A férjem szerette ezt az udvart.