EVIE
Másnap a fenti hall végében állva hallom, amint a gyerekek a résnyire nyitott ajtó mögött beszélgetnek. A napfény keskeny csóvát rajzol a sötét folyosóra. A szoba az évek során különféle célokra szolgált. Egyidőben játszószoba volt, tele LEGO-val és G. I. Joe-kkal, tütübe öltöztetett dinoszauruszokkal és jelmezekkel. Egyszer csinos szalagokra fűzött betűket akasztottam a falra festett mozaikfa alá. Csak óriási erőfeszítés árán lehetett rendet tartani a szobában, de amikor a gyerekek már nagyobbak lettek, és a játékok garázsvásárokon és hulladékgyűjtőkben végezték, vágyakozva gondoltam a ceruzával teleirkált falak és összegyurmázott szőnyegek korszakára, azt kívánva, bárcsak visszatérnének egy időre.
Mostanában a szoba odúként és dolgozószobaként funkcionál, a szekrény mélyét emléktárgyakkal és elavult műszaki kábelekkel telezsúfolt dobozok töltik meg. Az egyik polcon egy sima fehér kövekkel teli üveg pihen. A sarokban a Lucas egyetemi éveiből származó gitár porosodik egy lemezjátszó társaságában, a kis kanapé mellett pedig a valaha összeszedett lemezgyűjteményem áll.
A falakat a szokásos családi fotók mellett a saját, egyéni emlékeimet jelentő, bekeretezett képek díszítik. Ókori csillagászati nyomatok, a greenwichi Tulipánlépcső fényképe, művészi geometrikus ábrák, ilyesmik. A családom azt hiszi, ez csak dekorációs zagyvaság. Természetesen nem tudják, valójában mit jelentenek. Bár Steve talán tudta. Az évek során valahányszor hozzátettem egy újabb darabot, egy ideig hallgatott, aztán annyiban hagyta. Ezek az egyetlen árulkodó jelek, amelyek a belső világomra utalnak. Arra emlékeztetnek, aki valaha voltam, vagy lehettem volna. Most eltöprengek rajta, milyen érzés lehetett neki egy olyan házban élni, ahol más valakinek a szellemei kísértenek.
Leteszem a kezemben tartott mosott ruhát, ahogy meghallom, hogy a gyerekeim bent a szobában beszélgetnek.
– Amúgy, srácok, ti mit műveltek? Mi ez a sok cucc? – kérdezi Lainey férje, Rick, két falatnyi étel között.
Kinyújtom a nyakam, és megpillantom Lainey-t, amint az öccse mellett ül egy halom, a szekrények mélyéről előkerült holmi közepén. A nyitott ajtókon át a szekrények tartalma a szobába ömlik.
– Egy pulóvert kerestem – mutat a rajta lévő megfakult, nagy méretű Penn State melegítőfelsőre. – Apáé volt még egyetemista korában.
Hallom a szomorú mosolyt a hangjában.
– Azt hiszem, elkezdtünk turkálni a dobozokban, és ott ragadtunk.
– Lainey, ezt nézd!
– Dugó! – ugrik fel, és kiveszi az öccse kezéből a kitömött, rózsaszínű sárkányt.
Elmosolyodom.
– Dugó? – kérdezi Rick.
– Igen, azért lövellt lángot, mert az orra bedugult! Dugó, a sárkány – válaszolja Lainey.
– Értem. Nagyon cuki.
Tudom, hogy nem kellene hallgatóznom, és nem is áll szándékomban, de ahogy ott állok csendben az ajtó előtt, mégsem tudok ellenállni. Örömmel tölt el, hogy hallhatom, amint a maguk természetes, felnőtt állapotában beszélgetnek, szabadon, és nem akarom félbeszakítani őket. Az ajtó nyílásán át látom mindkettőjüket, egymás mellett ülnek a padlón, az én két felnőtt gyerekem. És a lelki szemeim előtt megjelennek, amint ugyanebben a helyzetben játszanak gyerekként, ugyanez előtt a szekrény előtt, amelyiket akkoriban csupa játékszer töltött meg. Azon tűnődöm, valahol egy időhurokban nem szobrocskákkal a kezükben ültek-e ott, vagy egy kupac ceruzával.
– Nézd! A Vidám Este Doboz! – kiáltja Lucas, és ettől újra elmosolyodom, ahogy az emlékképek átvillannak az agyamon, mint egy film, felidézve a bennük lévő tartalmat. – Hogy szerettük ezt! Vajon még benne vannak a cédulák?
Hallom, ahogy végigpörgeti a cetliket.
– „Csinálj magadnak fagyikelyhet” este. Mindig ez volt a kedvencem. És a tiéd?
– Nem emlékszem – mondja Lainey elutasítóan.
A fiam összeráncolja a homlokát.
– De emlékszel. Na, mondd meg!
Lainey nem válaszol, elfordul.
Valamikor nekem jutott eszembe az egész, és amikor kicsik voltak, több mint egy éven át játszottuk minden péntek este. Az több mint 52 alkalom. De a gyerekek néha ilyenek. Nem emlékeznek rá, milyen jól mulattak a szüleikkel, a padlón hancúrozva, vagy szaladgálva az udvaron kalózosat játszva. Egyszer azt olvastam valahol, egy szülőnek öt pozitív élményt kell teremtenie ahhoz, hogy jóvátegyen a gyereke életében egyetlen rossz tapasztalatot. Elég nagy kegyetlenség ez a szülőkkel szemben – az esélyek már eleve ellenünk mutatnak.
– Hé, srácok, ezt nézzétek, ezek milyen menők! – Lucas nyilván faképnél hagyta a Vidám Este Dobozt, és mélyebbre túrt a szekrényben. – Ezek a régi magazinok és CD-k.
– Hol találtad őket? – kérdezi Lainey.
– Egy dobozban, anyu régi cuccai között.
Megmerevedem, a szívem gyorsabban kezd verni.
– Ahhoz ne nyúlj. Az anyué.
– Ezek csak újságok, Lainey. Nem titkos naplók. Nyugi – mondja Lucas. – Ez milyen menő! „Mayluna földöntúli remekműve.”
Egy régi zenei magazinból olvas fel, én pedig lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek.
– Ez akkorról való, amikor kezdők voltak, mielőtt naggyá váltak volna. Fogadjunk, hogy az eBay-en jó kis pénzt kapnánk érte – mondja Rick. A vejem, a kis praktikus.
– Ki van zárva. Nem adjuk el őket – botránkozik meg Lucas. – Nem is tudtam, hogy ilyenek vannak itt.
Akármi is történt, megmosolyogtat az érdeklődése. Vicces, hogy végül őt érdekli az ilyesmi, holott gyerekként Lainey mutatott zenei érzéket.
– Hé, nézzétek ezt a fotót! – szólal meg Rick egy pillanattal később.
– Melyiket?
– Ezt. Ez a lány rád emlékeztet, Lainey – tartja az orra alá. – Nem?
– Nem is látni az arcát – legyint Lainey, rápillantva a képre.
– Az orrát meg az állát igen. Nem tudom… egy kicsit a tartása emlékeztet rád.
Tudom, mit nézegetnek, és bekukucskálok a résen. Kedvem volna közbeszólni, a légzésem felületessé vált.
– Aha. Értem, mire gondolsz – mondja Lucas, és látom, ahogy ott áll Rick mellett az asztalnál, mindketten a magazin egyik oldalát tanulmányozva.
Hosszú csönd következik.
– Na ugye! – kiáltja Lucas egy perccel később, a nővére arckifejezését figyelve. – Valami olyan furcsa rajta, nem?
– De igen. Mondhatjuk. Ez… – Lainey hangja elhalkul, miután még egyszer megnézi a fotót. Látom az arcélét az ajtónyíláson át. – Ez nagyon szép, nem?
Még közelebből szemügyre veszi, és a szívem hangosan odaütődik a bordáimhoz.
– Fura.
– Mi a fura? – kérdezi Lucas.
– Semmi, csak…
– Anyának van egy ilyen karkötője – fejezi be a mondatot Lucas.
– Nyilván ez volt a divat akkoriban – mondja Lainey. Lenézek, és megforgatom az ezüst karkötőt keskeny csuklómon. Ugyanannyira ismerem, mint a saját bőrömet.
– Az ő édesanyjáé volt. Mindig könyörögtem neki, hogy adja ide, hadd hordjam, de sosem adta.
– Mennyi idős volt, amikor meghalt az édesanyja? – kérdezi Rick.
– Olyan nyolc év körüli, azt hiszem. Nem nagyon szeret a gyerekkoráról beszélni.
Bekukucskálok; ők hárman egymáshoz húzódnak az ablaknál, körbeállnak a magazin körül, a hátukat fordítva felém.
– Nem gondolod komolyan… – szólal meg Lucas, a nővérére nézve.
Lainey felkuncog, otthagyja a többieket és odébb sétál, hogy felvegyen egy másik dobozt.
– Szerinte a legbulisabb éjszaka az, ha elmegy moziba. Szó szerint sosem láttam, hogy betette volna a lábát egy koncertre. Este tízkor már ágyban van. Ő – ebben a világban? – mutat rá a magazinra. – Aligha.
A vállam megrogy, és egy lépést hátralépek.
– Nézz körül a szobájában – folytatja Lainey. – Könyvek a párizsi múzeumokról és az indiai konyháról. Egy londoni nyomat, miről is? Valami iskolai kirándulásról? Soha nem mentek sehova. Még csak a városból sem húzta ki a lábát. Csak üldögélt itt, és ábrándozott róla.
Lenyelem a torkomban formálódott gombócot.
– Miért kell ilyen durván rátámadnod? – kérdezi Lucas.
– Nem is vagyok durva. Csak… – sóhajt fel Lainey.
Lépteket hallok, aztán hirtelen feltárul az ajtó, és a lányom kisétál a szobából, pont akkor, amikor kinyújtom a kezem, hogy megfogjam a kilincset.
– Anyu!
Amikor észreveszi az arckifejezésemet, elvörösödik, megértve, hogy talán meghallottam a beszélgetésüket.
– Szia! Azt hittem… azt hittem, odakint vagy. Nem hallottuk, amikor bejöttél.
Átnézek a válla fölött, oda, ahol Rick és Lucas egymásra néz, majd sürgősen matatni kezdenek a kezükben lévő dolgokkal.
– A szomszédban jártam teázni, Ingridnél. Megpróbált még több kaját ránk sózni, de biztosan örömmel hallod majd, hogy visszautasítottam.
Kicsit erőltetetten felnevetek, mert a sértődöttségemnél fontosabb az ösztönös törekvésem, hogy megnyugtassam a lányomat.
– Az jó. Mi csak…
– Nahát, megtaláltad? De örülök! – nézek a rajta lévő pulóverre, és elmosolyodom. – Édesapád azt akarta volna, hogy te kapd meg.
– Épp a szekrényben turkáltunk a régi cuccok között – mutat zavartan a rendetlenségre a szobában. – De ne aggódj, mindent el fogunk rakni.
– Nem gond, kicsim. Ráér később.
– Nem is tudtam, hogy ilyesmiket őrizgetsz, anyu! Nagyon menők – mutatja fel Lucas a kezében tartott magazinkupacot. Egy másik, madzaggal átkötözött, még kinyitatlan doboz szerényen meghúzódik a sarokban. – Honnan vannak?
Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de ahogy ránézek az arcukra, összesen annyi telik tőlem, mielőtt megfordulnék, és kimennék a szobából:
– Mindjárt kész a vacsora. Gyertek le, amikor ráértek.
Így a válasz elmarad.