EVIE
1998
Hőség szállt fel a felhőtlen reggeli ég alatt, miközben egy csésze teát kortyolgattam a növényekkel befuttatott belső udvaron – apró lakásom legértékesebb pontján. Az éjszaka megint hosszan és alvás nélkül telt, de a reggel kellemes volt. Élveztem a tökéletes pénteki időjárást, a szememet lehunyva adtam át magam az arcomra tűző késő reggeli napfénynek. A fényvédő csak évekkel később jött napi használatba.
Anyám is szerette a meleg időt, a lelki szemeim előtt még mindig láttam őt, amint ott hevert babaolajjal bekent bőrrel egy műanyag nyugágyon a hátsó kertben, jeges teát kortyolgatott, és mosolyogva hallgatta a rádióban Rod Stewartot. Felteszem, tőle örököltem, hogy imádom a nyarat.
A terveimben nem szerepelt, hogy valaha Long Islanden élek majd. Inkább Manhattanben. Az East Village-ben. Esetleg Los Angelesben vagy Londonban, ha nagyot mertem álmodni. A kisvárosban felnövő gyerekek ilyen helyekről álmodoztak. Én eredetileg a New York-i Egyetemnek és egy ritka, teljes ösztöndíjnak köszönhettem, hogy kiemelt a kisvárosi létből, és eljuttatott a nagyvárosba. Néhány évvel később megfizethető lakást kerestem, és megláttam egy újsághirdetést, így jutottam el végül Long Islandre egy viharvert fehér Volkswagen cabrióban. Utána pedig azért maradtam, amiért olyan sokan teszik: az előváros, a gazdák piaci standjai, és a világ legjobb városához közel eső tenger megéri a bajlódást és a költségeket.
Emellett azért is szerettem ott, mert senki nem ismert, és újra kitalálhattam önmagamat. Ott várt egy új állam, egy új élet, tele fiatalos optimizmussal, és látszólag végtelen lehetőségekkel, megszabadulva a múltamtól. Semmi nem kötött helyhez, még egy aranyhal vagy egy cserepes növény sem, hát oda mehettem, ahová a munkám vagy az életem vitt.
Néha zavart is, amikor végiggondoltam, általában az éjfél utáni hosszú órákban, amikor leszállt a sötétség, és a szívem hangosan vert a mellkasomban, hogy én is azok közé tartozhatom, akik meghalnak a lakásukban, és napokig senki nem akad rájuk. Ijesztő, tudom. Ezeket a gondolatokat azonban elűzte a reggeli fény, és vele együtt a félelem utolsó maradványai visszaosontak a helyükre, a sötét sarkokba.
Évekkel később sokat olvastam a szorongásról, a pánikrohamokról, a poszttraumás zavarokról, és arról a millió eszközről, amelyekkel megküzdhetünk velük. A 90-es évek végén azonban még más idők jártak, néhány évet még várni kellett arra, hogy elinduljon a mentális egészség fontosságát hangsúlyozó mozgalom. Nekem tehát kevés megküzdési mechanizmus állt a rendelkezésemre. Közülük az egyiket a fény és a nap felbukkanása jelentette. Hajnal után a világ kevésbé tűnt riasztó helynek.
A teám enyhe koffeintartalma eljutott a vérkeringésembe, elsöpörve a pókhálókat. És a nap kellemesnek, napfényesnek ígérkezett. Egyszerűen éreztem azt a varázslatos szikrát, amely megbizsergette a bőrömet, valahányszor valami jó lebegett az univerzumban, várva, hogy földet érjen.
Az álmatlan éjszakákkal régi barátságot ápoltam, a természetemnél fogva éjjeli élőlénynek születtem, és ez jól jött a foglalkozásomban, amikor a késő éjszakák belenyúltak a kora reggelbe. Anyukám bagolybébinek becézett, úgyhogy gondolom, már akkor is így viselkedtem.
Miután anyám meghalt, egész éjjel résen kellett lennem, mert bármikor kitörhetett a káosz, apám bármelyik pillanatban beronthatott a lakókocsink ajtaján, kiszámíthatatlan állapotban. Vagy, ami még rosszabb volt, egyáltalán nem jött, ezért egyedül kellett magamra vigyáznom, összekuporodva rózsaszín huzatos ágyam sarkában, magamhoz szorítva egy védelmezőnek hitt egyszarvút.
Apám nem volt rossz ember, csak nem volt jó. Durva, megbízhatatlan, hajlamos az alkoholizmusra és az önzésre, általános ellenszenvet mutatott bármiféle szülői feladat iránt. De nem volt rossz ember. Bár ezt talán csak a nagylelkűség mondatja velem, de az ember idővel megtanul megbocsátani.
Nem emlékszem, mikor kezdtem el történeteket írni és mesélni, de az első feljegyzéseim egy kicsi, piszkosfehér, az elején cuki figurával díszített naplóba kerültek, amelynek az apró lakatjához nem kellett kulcs. Még mindig megvan, belegyömöszölve egy emlékekkel teli kis dobozba, amelyet magammal hoztam, amikor eljöttem otthonról. A napomról írtam benne, anyámról, arról, kinek ki tetszett a harmadik osztályban, és mit szerettem volna kapni karácsonyra. Írtam apámról, aki a születésnapom másnapján bukkant fel egy háromdolláros, megviselt benzinkúti Barbie-babával, cigiszagot árasztott, és anyám megkérte, hogy távozzon. Írtam az engem körülvevő világról.
Abban a naplóban az utolsó bejegyzés, kék tollal írt tömzsi betűkkel, egyszerűen egy dátum, 1980. november 25., és ezek a szavak: „Ma meghalt az anyukám.” Utána egy időre vége lett az írásnak. Tizenéves koromban azonban újra tollat ragadtam, elkezdtem teleírni jegyzetfüzeteket, és ez afféle önmegnyugtatássá vált. Egyfajta terápia lett belőle, együtt az egyetlen jó dologgal, amit az apámnak köszönhetek: a lemezgyűjteményével és a rock and roll iránti megszállottságával.
Zene, szavak és filmek. Ha összetesszük ezt a három szenvedélyt, nagyjából megkapunk engem.
Évek óta nem beszéltem a szüleimről, és megtenni furcsa érzés. Mintha kinyitnánk azoknak a régi naplóknak az egyikét, és hangosan felolvasnánk belőle. Valószínűleg nyitottabban kellett volna viszonyulnom hozzá, de az az időszak az életemnek sok árnyékkal teli részét jelentette, és jobb volt hallgatni róla.
A lényeg, hogy miután évek kemény munkájával beküzdöttem magam a 90-es évek elejének maszkulin zeneiparába, számtalan éjszakán számtalan klubban fizetve meg ennek az árát, azon kevés zenei újságírók egyikévé váltam, aki a munkájára igazi karrierként tekinthetett (mondjuk úgy), míg az igazi szenvedélyemet a zenei filmek készítése jelentette. A 90-es években még mindig az MTV volt a minden, az együttesekről szóló dokumentumfilmek pedig még inkább nagy népszerűségnek örvendtek. A Stones Gimme Shelter filmjének gyászos látványa. Leonard Cohen: Bird on a Wire. Ziggy Stardust and the Spiders from Mars. A The Decline of Western Civilization keménysége. Még a U2: Rattle and Hum is, mielőtt a szemem igényesebbé vált volna. Ezek jelentették a bibliámat. Tudom, hogy manapság csak kis helyi sztorikon dolgozom, és nem sok szót ejtek a régi karrieremről, de akkoriban számomra csak a zene létezett. És bevallhatom, hogy meglehetősen jól csináltam.
Mindezt azért mondtam el, hogy megmagyarázzam, 1998 tavaszán hogyan fordulhatott elő, hogy interjút készíteni indultam egy brit alternatív rockbandával. A sztorit a Spin magazinnak adtam el, ami akkoriban nagy dolognak számított.
Az együttes, amiről azon az estén írni készültem, ahogyan már bizonyára kitaláltad, a Mayluna volt. Ők léptek fel nyitózenekarként, és a megbízatást csak azért kaptam meg, mert egy nálam magasabb pozícióban lévő újságírónő visszautasította a szerinte megalázó feladatot, hogy inkább a fő fellépőről írjon. Tagadhatatlanul a Mayluna kínálta az érdekesebb sztorit, és ezt szerintem ő is tudta. Szerintem egyszerűen azért mondott nemet rájuk, mert félt, hogy kudarcot vall, én pedig hálát adtam egy sor kis csodáért. Az együttesről az a hír járta, hogy nem kedvelik a sajtót, és nehéz mikrofonvégre kapni őket. Amikor felajánlottam a sztorit a szerkesztőnek, nevetni kezdett az ötleten, hogy engem küldjön, hiszen ismerte a banda rejtélyes természetét. Úgy képzelem, magában azt mondta: miért is ne? Lássuk, mi történik! Én viszont jól elboldogultam az ilyenfajta történetekkel.
A portrék jelentették az erősségemet. Kifejlesztettem azt a hátborzongató képességet, hogy meghúzódjak az árnyékban, besurranjak a turnén lévő bandák meghitt, belső szentélyeibe, elcsípjek beszélgetésfoszlányokat és idézeteket a kamionokban, turnébuszokban, öltözőkben, a színfalak mögött zenei fesztiválokon, stúdiókban és füstös hotelszobákban, ahol a varázs gyakran egyszerre kezdődött és végződött. Félrehúzódtam a sarokba, figyeltem, jegyzeteltem, és ha tudtam, hangfelvételeket készítettem. Alig vett észre bárki is. Még az igazi nevemet sem használtam, helyette választottam egy írói nevet.
Kicsi koromtól kezdve én voltam a leginkább láthatatlan, leginkább elfelejthető kislány a földön. Könnyű volt elhagyni engem. Könnyű volt elfelejtkezni rólam. Azt hiszem, ezt is apámtól tanultam, a jó zenei ízlés mellett. Én viszont megragadtam ezeket a tulajdonságaimat, és az előnyömre fordítottam. Rájuk alapoztam az egész karrieremet. Néha ennyi a feladatod: megfogni azt a rád jellemző dolgot, ami elkeserít, és megtanulni szupererőt kovácsolni belőle.