1

CARTER

A Yorkshire Dales hegyei között anyám és a bátyám pengetik a gitárjukat, egymás mellett ülve egy fa alatt, egy tarka piknikszőnyegen. A bátyám hangszere valamivel kisebb, pont illik egy növésben levő fiú kezéhez. Használtan vettük a megmaradt háztartáspénzből, amit egy fém kekszesdobozban gyűjtögettünk. A hűvös őszi levegő már sejteti az évszak közelgő változását, és a napfény anyám vállára tűz, arany ragyogásba burkolva őt. A kép homályos, mint minden korai emlék, inkább mozgó pillanatfelvétel, mint valódi emlékkép. Egy érzés. Talán egy későbbi emlékből kölcsönözve hallom, amint anyám finom hangja dúdolva kíséri a húrok pengését, miközben megpengeti őket törékeny ujjaival.

A bátyám három évvel idősebb volt nálam, született zenész, ahogy az emberek mondogatták. „Gitárral a kezében született, és abszolút hallással, már akkor, amikor felsírt” – viccelődtek. Igyekeztem minél jobban lépést tartani vele, és néha majdnem sikerült is. legalábbis egy kicsit.

Anyám mindenféle zenét játszott, többnyire folkot, néha templomi énekeket. De ahogy idősebb lettem, az vált a kedvencemmé, amikor a rádióban hallható népszerű számok saját verzióját adta elő. Utánoztuk, és ettől egy kicsit menőbbnek éreztük magunkat. Azt hiszem, az egyik kedvencünk az Alphaville-től a Forever Young volt. Szerettem hallani a hangját az ujjaival előidézett hangok fölött, amelyek sokkal inkább tűntek zenegépnek, mint rockballadának. Anyám egy középiskolában tanított. Észak-Angliában, a Ravensdale nevű város egyik kis külvárosi iskolájában oktatott matekra tizenkét és tizenhárom éveseket, akik megtanulták meglátni a szépséget és a művészetet abban a sok számban. Gyerekkorom színhelyein páfrányos hegyoldalak keveredtek apró falvak mellett magasodó, füstokádó gyárakkal és a mocsárvidékkel, amely a távolba tartva végül mészkőszirtek alatti, széles tengerpartba torkollott. A mi városunk szinte egyforma távolságra feküdt a vidéki hegyektől és a tengertől, így hétvégenként a kedvünktől és az időjárástól függően döntöttük el, hová megyünk kirándulni.

Kérdeztük anyánktól, miért tanár lett, miért nem muzsikus, de nem válaszolt. Olykor azonban álmodozó kifejezés költözött a szemébe, én pedig eltűnődtem, vajon nem egy másik életben látta-e magát, például valahol egy falusi kocsmában egy kis színpadon, ahol esténként a tűz melletti söröket hosszú, egyenes, középen elválasztott barna hajon megcsillanó reflektorok váltották fel. Tizenhét évesen találkozott apámmal, nem sokkal később terhes lett, és tizenkilenc éves korában férjhez ment. Apám a helyi vasúttársaságnál helyezkedett el, és végigjárva a szamárlétrát menedzseri pozícióba jutott el, amikor a bezárták a vonalat. Utána olyan munkákat vállalt el, amilyenekhez éppen hozzájutott. Pénzből kevés volt, feszültségből és veszekedésből annál több. De az olyan napokon, mint amilyennek az emlékét épp felidézem, a fa alatt ülve anyámmal és a bátyámmal, el tudtuk engedni magunkat. A zene menedéket jelentett számunkra, valamit, amit megosztottunk egymással mi hárman, mint egy kis zárt klub tagjai.

Az utóbbi egy órában ezzel a sztorival meg hasonlókkal szórakoztattam a Michael nevű újságírót, aki itt ül előttem egy hosszú, fehér bőrrel bevont ülésen, egy magángépen fent a magasban, a felhők fölött, miközben a nap alábukik a látóhatáron. Mellette egy operatőr ül, és időnként felveszi, amit mondok. Takarékos felállás (a filmes stáb, nem a repülőgép), de pontosan ezért tetszik. Semmi flancos. Csak amilyennek eredetileg is terveztük évekkel ezelőtt.

– Szóval azt mondod, a tehetségedet az édesanyádtól örökölted? – kérdezi Michael.

– Valószínűleg. De a bátyám volt igazán tehetséges. Én épp csak megfeleltem.

– Szerintem elég jól megfeleltél.

– Az nem okozott gondot, hogy a zene megszólaljon a fejemben, de nem mindig tudtam, mihez akarok kezdeni vele. A bátyámnak viszont akármilyen hangszert adtál a kezébe, azonnal tudott játszani rajta, én pedig tudtam, hogy soha nem leszek ilyen jó. Egyszerűen csak kitaláltam valamiféle megoldást, hogy boldoguljak. Másképpen hangoltam be a gitárt, hogy a hangolástól függően sokkal jelentőségteljesebben szóljon az a néhány akkord, amit ismertem. Létrehoztam egy olyan fajta hangzást, ami működött. Anélkül zongoráztam, hogy megtanultam volna kottát olvasni.

– Ki találta ki, hogy a banda első neve Spurn Head legyen?

Közben elneveti magát, mivel a név ezen a ponton elég röhejesnek hangzik.

Mellettem Tommy hangosan kuncogni kezd, és felnyög. Nincs az a fáradt lélek, akit ne vidítana fel Tommy nevetésének hangja. Nem mintha az enyém mostanában fáradt lenne. De hogy az ő optimista természete jó néhányszor megmentett a múltban, az biztos.

– Jacob – válaszolom, és ahogy Tommyra nézek, jókedvű tekintetem végül ellágyul. Hosszú ideje ez az első alkalom, hogy hangosan kimondtam a bátyám nevét, és a szó lassan és simán gördül le az ajkamról. A nevek varázsigék.

– Ember, ez milyen borzasztó név volt egy bandának – teszem hozzá, leginkább csak magamnak.

– Te találtad ki – mutat rám Tommy, és újra felnevet. – Jacob azt mondta, te álltál elő vele egy este.

– Nem igaz.

– Szerintem meg igaz. Bocs, hogy ezt mondom.

– Ő találta ki – jelentem ki jól érthetően, hogy pontot tegyek a vita végére. – Jacob volt az.

– Ha te mondod – motyogja Tommy.

– Mindegy, hálistennek nem marad meg.

– Nem hangzik ugyanolyan jól, mint a Mayluna – állapítja meg Michael mosolyogva.

– Egyáltalán nem.

Mégis kedves név volt, visszavitt egy másik korba, a tengeri só és a vad égbolt idejébe.

– Van a yorkshire-i tengerpartnak egy távoli része, egy kis sziget, amelyik dagálykor eltűnik a víz alatt. Az anyukánk néhányszor elvitt minket oda, azt hívják Spurn Headnek. Amikor odaérsz, kicsit úgy érzed, mintha a világ végén lennél. Egy legenda szerint az ott élők éjszakánként néha látják, amint feltűnik egy csillag a félhold sötét oldalán.

Amikor kisfiúként először hallottam ezt a történetet, lenyűgözött. Varázslatosnak éreztem.

– Holdcsillag – mondja Michael, megnevezve az első lemezünk egyik dalát, a slágerét, amelyik egy emberöltővel ezelőtt lemezszerződést hozott nekünk. Bólintok.

– Az anyukám arról álmodozott, hogy lesz a közelben egy kis háza, a tengerre néző kilátással.

– És lett is?

– Ami azt illeti, igen. Ez volt az egyik első dolog, amit vettem neki.

Meg akartam venni neki a holdat, a csillagokat, és egy palotát. Ő azonban csak egy kicsi házat akart kerttel, ahol békésen megöregedhet, és közben nézheti a tengert meg a csillagképeket. Mindig ott képzelem el őt, ahol egy régi gitár lóg a falon, bár mostanában leginkább csak porosodik.

A kabint villám világítja meg, fénybe borítva a gép elején a többi, eddig sötétbe burkolózó ülést. Ebben az átmeneti ragyogásban, amelyik mintha nem századmásodpercekig, hanem másodpercekig tartana, látom, amint Tommy állkapcsa összeszorul, és a kezével olyan észrevétlenül ragadja meg az ülését, hogy csak annak tűnik fel, aki nagyon jól ismeri őt.

Nem sokkal azután, hogy felszálltunk Mexico Cityből, turbulenciába keveredtünk, és a pilóta bejelentette, hogy rossz idő várható, de semmi ok az aggodalomra. Elkaptam Tommy tekintetét, és megnyugtatóan bólintottam. Elnevette magát, és játékosan szalutált, jelezve, hogy nincs vele gond. Hajlamos a szorongásra. A szokottnál is jobban mostanában, hogy otthon a felesége és a kicsi gyerekei várják. Nehezebben hagyja őket magukra, ráadásul soha nem rajongott a repülőgépekért, főleg nem az olyanokért, amilyenen most ülünk. A kicsi magángépekért. Őszintén szólva én sem rajongok értük. Amikor fent ülök egy gépen, szinte érzem, hogyan tombol dühében a gravitáció, amiért legyőzték, mintha arra várna, hogy visszahozhassa az egészet le földre, ahol a helyünk van. A magángépünket, a felhőkben úszó plüssnappalinkat úgy neveztük el, Lucy in the Sky, Lucy az égben. Mindannyian megünnepeltük a napot, amikor megérkezett. Emlékszem, Tommy azt mondta: fiúk, most már valóban nagyok vagyunk. Igazából viszont néha hiányzik a régi turnébuszunk. Annak idején úgy neveztük el, Miss Penny Lane.

– Utólag visszanézve nem túl kreatív – jegyzem meg Michaelnek, miután szóba került a régi busz és az összehangolt nevek. Igyekvőnek tűnik, egy kicsit borzas és megnyerő, amint ott ül azzal a passzív kíváncsisággal az arcán, amit a rockújságírók közös tulajdonságaként azonosítok be. Amikor végül beleegyeztem ebbe a most készülő interjúsorozatba, nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, ő vagy én. Túl fiatalnak tűnünk a visszatekintéshez. Tényleg ennyire öregek lennénk? Azt mondták, nem, de az emberek meg akarják ismerni a történetünket. Bepillantani a függöny mögé. És ez az egész katartikus érzést adott. Mintha újrakezdtük volna, magunk mögött hagyva a régi árnyékokat. Közösen úgy döntöttünk, eljött az ideje. Mérföldkövet jelentene, mielőtt rálépnénk arra az ösvényre, amely az öregedő rocksztárállapot felé vezet. (Ijesztő kilátások.)

Michael felnevet.

– Ami a bandaneveket és a repülőket illeti, rosszabb is lehetne a helyzet. Például félmeztelen nőket festethettetek volna a gép oldalára.

Elmosolyodom. Ez is olyasmi, amit mostanában gyakrabban csinálok. A könnyedség érzése visszatér a testembe.

– Mindig lehet rosszabb.

Az ég színe odakint tengerészkékre mélyül, még sötétebbé teszik a tintakék felszínén átsuhanó, tekintélyes felhők.

– Ez is a háttértörténet része – vonom meg a vállam. A banda indulásáról beszélgetünk, és a pályáját elindító albumról. Michael már ismeri a publikus részleteket, de ez az interjú új perspektívát jelent, egy kicsit jobban foglalkozik majd a mi kis baráti társaságunk történetével és felemelkedésével. Onnan jutottunk el idáig, hogy kezdetben egyetemistaként kicsi helyeken játszottunk. A mai napig nehéz olykor elhinni, hogy éppen Rióba tartunk, ahol minden jegy elkelt az egész stadiont megtöltő koncertünkre. Utána Costa Rica következik, ott fogjuk befejezni két fellépéssel ezt a hosszú, világ körüli turnét. Ránk fér a szünet. Hátradőlök az ülés párnáin, és kinyújtom a lábam a kettőnk közötti térbe.

– Tehát az az album, az egész egy lányról szólt – rázza a fejét mosolyogva Michael. A laptopja mellette fekszik, és rápillantok a képernyőn a felvételt jelző piros fényekre, amint mérik az életem századmásodperceit.

– Nem mindig erről van szó?

– De, azt hiszem, igen. Viszont ez a sztori egy olyan lányról szólt, aki minden idők egyik legnagyobb albumát ihlette. Szupersztárrá tett egy bandát. Ez pokolian nagy sztori, Mr. Wills.

– Látom, nehezedre esik, hogy Carternek szólíts, ugye?

– Őszintén szólva nem az a híred, hogy szuperül együttműködnél a médiával meg az újságírókkal. A legutóbbi találkozónk, hogy is mondjam – tart egy kis szünetet –, rázósra sikerült, azt hiszem, ez a legjobb szó. Vagyis fogalmazzunk úgy, hogy helyesebbnek érzem, ha óvatosan viselkedem.

Kényszeredett képet vág.

– Teljesen igazad van.

– Amikor a legutóbb találkoztunk, nem voltál hajlandó túl sokat beszélni arról az albumról. Ha jól emlékszem, általában véve is a legtöbb kérdésemre nem voltál hajlandó válaszolni. Rohadtul nehéz helyzetbe hoztál, és majdnem az állásomba került az az anyag.

Arra a cikkre céloz, amelyik az idén, valamivel korábban jelent meg a Rolling Stone-ban, azzal a céllal, hogy reklámozza a turnét. A reklám soha nem volt erős oldalam.

– Nagyon sajnálom.

– Nem gond. De ha már felhoztad, hadd kérdezzem meg, hogyan érint, hogy az emberek rejtélyesnek neveznek, ha kedvesek akarnak lenni? Mások inkább azt a szót használják, hogy sötét, és meg inkább azt, hogy megtört. Tényleg ilyen lennél? Vagy ez is csak egy újabb sztori? Része a titokzatosságnak?

– Nem fogalmazol túl kíméletesen, ugye?

– Mert? Szeretnéd?

– Nem. Tetszik, ahogy viselkedsz. Ez az egyik oka annak, hogy most itt lehetsz. Már azon túl, hogy olyan valaki ajánlott, akiben megbízom.

– Tényleg? – Látszik rajta, hogy meglepődött és kíváncsi. – Nem is tudtam, hogy van közös ismerősünk. Ki volt az?

Erre a kérdésre nem válaszolok, hanem visszatérek a néhány perccel korábban felvetődött témára, a zaklatott személyiségemről. Ez a sok pletyka!

– Csak egy fickó vagyok. Olyan, mint te. Olyan, mint az a srác.

Rámutatok a stewardra, aki a kabin végében egy tálca cuccot próbál rendbe rakni.

– Valami azt súgja, egyáltalán nem vagy olyan, mint az a srác – mondja Michael.

– Sosem tudhatod. Az emberek ritkán olyanok, mint amilyennek látszanak, nem? Talán most azon töri a fejét, hogy amint leszálltunk, felmond, és ráveszi a feleségét, hogy kezdjék újra egy zöld és csendes helyen, ahol vidéki életet élhetnek együtt, és öt gyereket nevelhetnek. Lehet, hogy a fejében épp kavarognak a képek, hogyan sétál majd be a lakásba, és mondja el a terveit a feleségének, és azon aggódik, hogy az asszony nemet fog mondani.

– Történet egy lányról.

– Ahogy mondtam az előbb, nem mindig erről van szó? Így vagy úgy, legalábbis.

– Mindig így működik az agyad? – kérdezi. – Sztorikat találsz ki?

Visszafordulok hozzá.

– Azt hiszem, igen. De hát nem mindenkinek az agya így működik?

De már tudom, mit fog mondani. Sosem tudtam kikapcsolni a történeteket vagy a zenét, azokat a helyeket, amiket felkeresek a fejemben. Akármennyire próbáltam.

– Nem, szerintem nem.

A többiek lassan elszunyókáltak, és lehalkítom a hangomat, mert nem akarom felébreszteni őket.

– Túl sokat képzelsz rólam. Ezek csak sztorik. Látom őket a fejemben. Néha egy egész életet. Néha csak egy órát egy életből. Annyi a különbség, hogy én gitározom hozzá, eléneklem, akármi. Innen fentről – mutatok fel a levegőbe a fejem fölött – lehozom őket ide.

– Ezek szerint ne csodálkozzam, ha a következő albumotokon szerepel majd egy dal egy légiutas-kísérő srácról, aki fel fog mondani a munkahelyén?

– Ez nem hangzik túl szexisen, ugye? – kérdezem. – A legjobb lesz, ha kihagyom.

Valójában tudom, hogy a légiutas-kísérőnk neve Isaac, és esze ágában sincs vidékre költözni, hanem idővel technoklubot tervez nyitni Rióban. Nemrégiben beszélgettünk, akkor mesélte el.

Michael nevet, és belekortyol a gyömbérjébe, amit eddig szürcsölgetett.

– Azt mondják, a Sigma Five album olyan, mint egy teljes történet, a kezdettől a végéig, amikor a dalok egy bizonyos módon kapcsolódnak egymáshoz. Az alapján, amit mondtál, ez pontosnak tűnik.

– Igen.

– És soha egy szóval nem említetted. Mármint a mögötte meghúzódó inspirációt, a felvétel folyamatát, semmit sem. Igazából alig mondtál bárkinek bármit az életedről. Most miért teszed?

Elérkeztünk egy kikerülhetetlen ponthoz, és mély levegőt veszek, egy percre lehunyva a szemem. Sosem számítottam rá, hogy el fogom mesélni ezt a történetet. Nem mintha amúgy érdekes lenne, vagy egyedi. Egy nagy szerelem. Egy összetört szív. Az enyémhez hasonló sztorit minden életpályán elmesélnek, minden évtizedben és évszázadban. Mégis, ez az én sztorim.

– Mert rákérdeztél.

Furán néz rám.

– Egy csomó ember rákérdezett.

– Az lehet, de te a megfelelő időpontban kérdeztél rá.

– És ez milyen időpont?

– Azt hiszem, úgy fogalmazhatnánk, hogy végre békére leltem. Megvolt az okom rá, miért döntöttem úgy, hogy bizonyos dolgokról hallgassak.

– Miféle okod volt rá?

Michael vár, de nem válaszolok.

– Oké, akkor térjünk vissza az albumhoz – folytatja egy kis szünet után. Mintha attól félne, bármelyik pillanatban meggondolhatom magam, és nem akarja elveszíteni a lendületet.

– És a cím? Sigma Five. Mindig úgy tűnt, mindenféle varázslatos dolog rejtőzik mögötte. Mi ennek a jelentősége?

– Valójában kettős jelentése van.

Egy pillanatra összeakad a tekintetem Tommyéval, és megválogatom a szavaimat.

– A Sigma szó meglehetősen különleges. Évszázadok óta mindenhol megjelenik a matematikában, a tudományban, a filozófiában, a csillagászatban. Például a Sigma Sagittarii a legfényesebb csillaga a Vízöntő csillagképnek. A kisbetűt akkor használják, amikor megpróbálják kidolgozni az elméletet a galaxisokról és a szupermasszív fekete lyukakról, amelyek mindent magukba szippantottak. A nagybetű, amelyet mi is használtunk az albumnál, az összegzésre utal, a dolgok egyesítésére, hogy teljességet alkossanak. Ebben az egészben ott a költészet.

– És a római ötös szám?

Megállok, és a szám mosolyra húzódik.

– Azt egyelőre hívjuk kreatív választásnak.

Vidám bosszankodással csóválja meg a fejét.

– Oké. Tehát. Mikor kezdted el írni? Akkor, amikor először találkoztál vele?

– Korábban. Azt hiszem, már akkor elkezdtem dalokat írni róla, amikor még nem is tudtam, hogy a világon van. Valahogy tudtam, hogy létezik. És mintha a zene vezette volna el őt hozzám. Amikor megtaláltam, minden összeért. Egyszerűen csak tudtam. Kezdettől éreztem rajta valami különlegeset. Persze nem akart szóba állni velem. Okos lány. De… végül sikerült meghódítanom őt. Legalábbis egy időre.

– De nem örökre.

Az örökké viszonylagos.

A gondolataim visszakanyarodnak az elmúlt hetek eseményeihez, aztán még korábbra.

Az album egyik dalát az első együtt töltött éjszakánk ihlette. A fiúkkal az első nagy turnénkon vettünk részt, és kaptunk néhány szabadnapot. Egy tengerparti házban laktunk, és emlékszem, amint egyszer az éjszaka közepén kint ültem a dűnéken, és arra gondoltam: az egész életem meg fog változni e miatt a lány miatt. Ott álltunk, ez a két ember, aki élte az életét két különböző földrészen, és egyikünk sem tudott róla, hogy a másik létezik, valahogyan mégis kezdettől tudtuk. Két teljesen eltérő világban. Aztán egyszer csak az útjaink keresztezték egymást, és attól kezdve minden megváltozott.

Két fénypont, amelyek végre találkoznak.

– Ez néha ilyen egyszerűen történik. Mégis, folyton arra gondoltam: Istenem, nem akarom tönkretenni ennek a lánynak az életét. Bármit megtennék érte. Amikor azután elérkezett az ideje annak, hogy elkezdjük felvenni az album dalait, minden a helyére került. Az elképzelés, milyen érzés lehet egy lány számára beleszeretni egy olyan srácba, akinek az élete egyfajta őrült, elátkozott hely. Ahogyan ez a két sérült ember újra éppé teszi egymást.

– Úgy érzed, az életed el van átkozva?

– Egyidőben úgy éreztem, de nem annyira, mint korábban. Úgy értem, mindent összevetve hihetetlenül szerencsések voltunk. Olyan élményekben lehetett részünk, amilyenekről sok ember csak álmodna.

Körbemutattam a fényűző környezeten, ahol találtuk magunkat.

– Természetesen hálás vagyok ezért. Ugyanakkor nem volt könnyű. A boldogság mulandó érzés lehet, és az biztos, hogy nem mindig kötődik a sikerhez.

Michael bólint.

– És akkor, hogy megint visszafelé haladjunk, a bandának megvolt a maga története, mielőtt megjött volna a siker. De amikor eljött az idő elkészíteni azt az albumot, az mintha teljesen új kezdetet jelentett volna. És az a lány a részét jelentette ennek – foglalja össze Michael.

– Pontosan.

– És mi a csuda történt vele? – tart szünetet. – Hol van most?

– Úgy gondolom, otthon a családjával.

– Aha – néz rám együttérzően, és vár egy pillanatig. – Tehát akkor… hogy hívták?

– Melyiket? – szól közbe Tommy kuncogva. – Volt egypár csaja.

Elmosolyodom, felidézve a kérdésben rejlő enyhe humort, kiegészülve évek titkolózásával és emlékeivel. Az agyamban betűk és hangok formálódnak, ahogyan korábban is milliószor tették már. Egyidőben alig mertem elsuttogni a nevét a fejemben, attól félve, mibe fog ez nekem kerülni. De ez most más. És a betűk alakot öltenek, egy egész életet magukba foglaló két rövidke szótagot formálva.