8

EVIE

Valójában semmi vesztenivalóm nem volt, hogy megpróbáljak hosszú interjút csinálni a Maylunával és a tünékeny Carter Willsszel. És ami még fontosabb, őszintén kíváncsi voltam rájuk. A fő attrakciót a The Evolution jelentette, azt hihetnéd, ők adták a nagy sztorit. De ha az ember már évek óta sikeres zenekarokról ír, akkor nem könnyű új mondanivalót találni, hacsak nem fordultak más irányba, vagy te nem találsz új nézőpontot.

Szóval a Mayluna valóban érdekelt. A titkos receptet láthatólag az adta, hogy a mélabús, alternatív rockgitár provokatív jellegét mesteri módon kombinálták mélyebb érzelmi tartalmakkal, megindító dallamokkal és a divatosan búbánatos, kissé titokzatos énekesük által írt, végtelenül szenvedő szövegekkel.

Ez járt az eszemben, miközben a feladatra készülődve megszólalt a rádióban az új számuk. A kezdetben nem túl sokat ígérő, végül lassan mégis sikerré vált dal a néhány hónappal korábban megjelent lemezükről származott. Az első albumuk épp készülőben volt, kaptam is egy előzetes felvételt egy másik, még meg nem jelent számukról, és azonnal megértettem, mi ez a nagy felhajtás körülöttük. Teljesen mások voltak, mint az épp divatos amerikai rock, áradó, árnyalt dallamokkal, amelyek belebújtak a füledbe, te pedig nem tudtad eldönteni, inkább sírva elbújnál a szobádban, vagy az égig röppennél az örömtől.

Amerika azonban nem mindig fogadja tárt karokkal az ilyen zenekarokat, és én alig vártam, hogy a saját fülemmel győződhessek meg róla, vajon a zenéjük elég vonzó lesz-e egy új közönség számára, és hogy találkozhassam a dalok mögött álló személyiségekkel.

Akkoriban jóval magabiztosabb voltam. Emlékszem a teljes bizonyosságra, hogy a csillagok állása az én javamat szolgálja majd, és minden ellenkező előjel ellenére sikerrel járok. Nem tudom, honnan tettem szert erre az önbizalomra, és hová tűnt az évek folyamán. De akkoriban számolni kellett velem.