A próba után a padon pakolok bele a táskámba, és próbálom nem felszívni magamat azon, hogy Sarah Hope megpróbálta megint szabotálni az egész koreográfiámat.
Igazából úgy kellett neki.
Nálam egyszer szemtelenkedik az ember és repül.
Az sem igazán hat meg, hogy az anyja képes még kitagadni is, ha nincs bent a csapatban.
Ez már az ő baja. Majd megtanulja, hogy az életben nem mindig adódik második esély.
Na meg kit érdekel?
Az én anyám is egy szemét, mégsem sajnáltatom magam.
Felnyalábolom az újonnan kapott barna bőrtáskámat, és átszelem a pályát, vigyázva arra, hogy ne zavarjam meg a fiúk edzését, akik, ha jól látom, nem is a mi sulinkba járnak, és jóval idősebbek is.
Kezeit maga elé emelve kacsint rám, majd újra arra koncentrál, hogy elkapja a labdát.
Végül nem sikerül, mert az a lábamnál landol.