Miután végeztem a fa ültetésével, úgy döntöttem bemegyek a házba utána.
Még annyit sem kérdezett meg, hogy innék-e a valami meleget.
Ennyire azért nem haragudhat rám még mindig…
Eléggé fel is szívom magam, amikor belépek a meleg házba a mínusz negyven fokról. Nyilván azt is észrevette, hogy ellapátoltam a havat, szóval kifejezetten bunkónak gondolom.
A tegnapi szemétségem ide vagy oda, amint beérek a konyhába bele is kezdek a mondandómba.
– Tudod, bocsánatot kértem, tegnap éjszaka még cellában is ültem miattad. Ellapátoltam a havat, és elültettem a fát, amit, ha nem én teszek meg, valószínileg rád maradt volna, fejében annak, hogy itt lakhatsz. Nem tudom mi a gáz veled már megint, vagy az anyáddal, amiért nem mész haza, de ezt itt nem csinálhatod.
– Tessék? – kérdezi halkan.
– Megvan, hogy mínusz negyven fok van? Nem mintha nem tudnék teát főzni magamnak, csak jól esett volna a gesztus – vonom meg a vállamat, mire meglátom a két poharat. Az egyikbe éppen kávét önt. Feltehetően az lenne az enyém, mert a másik fel van tejezve.
– Ó… – csak ennyit tudok kinyögni, mielőtt még megfogja a poharat, és szenvtelen tekintettel rám nem borítja.
Amikor kinyitom a szemem, amiről cseppekben folyik le a meleg kávé, kifejezéstelen tekintettel találkozik az enyém.
Legalább már nem fázok. Még.
– Most jobb? – kérdezi érzelemmentes hangon.
– Nem mondhatni. Eléggé meleg – válaszolok halkan.
– Nos, te szerettél volna felmelegedni.