Lerakom a táskámat, hogy felvegyem, és visszadobjam a gazdájának, amikor Gabe Rivera felém szalad.

Arca      érdeklődővé      válik,      amikor      megáll      mellettem,      én      pedig visszanyújtom neki a labdát.

– Kösz, és bocs. Crage egy seggfej pillant a háta mögé.
– Nem újdonság válaszolom, miközben felveszem a táskámat.
– Lydia, ugye? mutat rám. A húgom évfolyamtársa vagy.
– A húgod pedig…
– Tinsley Rivera. Tudtam egyébként.
– Igen, ő… eléggé csendes.
– Csak itt – horkan fel, és egy pillanatra elfordítja a tekintetét, de végül ismét rám talál. – Emlékszem rád – bólint rá. – Sokkal rövidebb volt a hajad – mutat a vörös hullámokra.
– Tudod, általában, ha az ember hagyja, meg tud nőni. Bostonban élsz, nem?
– Néha hazajár az ember – válaszolja lazán, miközben mosolya egyre szélesebbé válik.
– Akkor hát, üdv újra itthon – mosolyodom el kedvesen, ezzel teljesen ellentmondva annak, amit anyámtól tanultam.

Légy szemét, mert akkor félnek tőled. Ha félnek, akkor pedig tisztelnek. Ennél nagyobb erény nincs az életben.

Az igazság az, hogy ahogy felnövök és saját öntudatra ébredek, egyre inkább megkérdőjelezem ezeket a berögződéseket.

– Tudod, nem is vagy te olyan szemét, mint amilyennek mutatod magad.

Már éppen hátat fordítottam, amikor ezt hallván lassan visszafordulok.