dühít, nem csak vegetálok. Szóval, ez sem normális.
Tehát mi a vége? Én nem vagyok normális. Ennyi az egész egyenlet.
Mégis, amikor Gabe ismét megjelenik a konyhában, valami furcsa öröm lesz úrrá rajtam.
Ezekben a pillanatokban, nem érzem egyedül magam.
– Visszajöttem – áll meg tehetetlenül az asztal mellett.
– Igen, látom.
– Nem akartam megint úgy lelépni, hogy talán haragszol.
– Gabe – sóhajtok fel. – Utáljuk egymást. Nem mindegy? Ezen elgondolkodik.
– Végül is ja, igazad van – bólint rá. – Na jó, vissza akartam jönni – sóhajt fel. – De ne kérdezd miért. Fogalmam sincs.
A hitőhöz lép, és kinyitja.
– Mit csinálsz? – kérdezem fáradt hangon.
– Valami kaja után kajtatok.
Jól van Lydia, csak nyugodj meg. Mély levegő, ne robbanj!
– Baromi éhes vagyok… – mormolja. Na jó!
– Komolyan? – szólalok fel. – Gabe, profi csapatban játszol Bostonban, tök jól keresel. Én egy csóró egyetemista vagyok, aki más házában csövezik. Komolyan tőlem akarsz kaját csórni?
Hirtelen bintudat lesz úrrá rajta, de egyből eltinik.
– Te tényleg azt hiszed, hogy megenném előled a kajádat? – kérdezi hitetlenkedve. – Te nem vagy normális.
– Mindegy, hagyjuk – fújom ki a levegőt.