Egyből utána kiáltok.
Hirtelen megáll, és döbbenten néz hátra.
– Mi van?
– Bocsánattal tartozom. Szégyellem azt, ahogy beszéltem veled pénteken.
– Szégyellheted is – bólint rá.
– De felcsesztél. Unom azt, hogy folyton menekülsz, és három éve nem bírsz meghallgatni.
Figyelem, ahogy a kis dús ajkak szétnyílnak, és egyből beindul a fantáziám. Igyekszem elizni az oda nem illő képeket, miközben ő felém lépdel.
– Én csesztelek fel? – kérdezi halkan.
– Igen. Sosem hagytad, hogy elmagyarázzam.
– Gabe, kihasználtál. Ezen nincs mit szépíteni. Vagy nem így volt?
– De igen – vágom rá. – Így történt, és nem is szépíteni akarok rajta.
– Akkor mit?
– Az Istenverte igazat – emelem fel kezemet tehetetlenül.
– Ott lett volna a lehetőséged.
– Gondolkodnom kellett.
– Oké, mondd el nyugodtan három év gondolkodás után, de nem mondhatod, hogy nem adtam elég időt rá – biccent felém kelletlenül, majd egyik lábáról a másikra áll. – Hallgatlak.
– Ej ej ej – csettintek a nyelvemmel, és ismét felkapom az ásót. – Késő bánat. Már nem jár.
Tátva marad a szája, mire hangosan felnevetek.
– Ásd el azt a fát, és húzz innen!
Figyelem, ahogy a copfja ide-oda libben, miközben a ház felé tart.