Most mégis itt állok a nagymamám kertjében, a legnagyobb hidegben, úgy beöltözve, mint egy eszkimó, ő pedig úgy bámul rám, mintha én lennék az életet adó víz.
Még az ásóra is rátámaszkodom, és várok, hogy ismét magánál legyen.
Az elmúlt három évben állandóan került engem, még akkor is, amikor nálunk volt. Péntek éjszaka óta, amikor végre ismét kitüntetett a figyelmével, pontosabban a dühével, elkezdtem reménykedni.
Kurvára hiányzott.
Tinsley adta oda a kulcsot – közli velem.
Lydia felvonja egyik szemöldökét. Próbálom nem elröhögni magam rajta.
Lydia meglepetten nézi a csemetét.
Persze, a legnagyobb fagyban… Ez is csak most juthatott az eszembe.
Megrázza a fejét, és elkapja a tekintetét.
Hátat fordít, bennem pedig megszólal a vészcsengő.