Most mégis itt állok a nagymamám kertjében, a legnagyobb hidegben, úgy beöltözve, mint egy eszkimó, ő pedig úgy bámul rám, mintha én lennék az életet adó víz.

Még az ásóra is rátámaszkodom, és várok, hogy ismét magánál legyen.

– Te mi a fenét keresel itt? szegezi rám azt a tüzes tekintetet.

Az elmúlt három évben állandóan került engem, még akkor is, amikor nálunk volt. Péntek éjszaka óta, amikor végre ismét kitüntetett a figyelmével, pontosabban a dühével, elkezdtem reménykedni.

Kurvára hiányzott.

– Ezt nekem kéne kérdeznem, nem? – vonom fel a szemöldökömet. – Ez a nagyanyám háza.
– Igen, amiben én lakok, amíg ő Izlandon van a nagynénéteknél.

Tinsley adta oda a kulcsot közli velem.

– Ja, tudom.

Lydia felvonja egyik szemöldökét. Próbálom nem elröhögni magam rajta.

– Akkor? Mégis csak nekem kéne kérdeznem. Mit keresel itt, ha tudtad, hogy itt vagyok?
– Csigavér döföm az ásót a földbe. Megígértem neki, hogy elültetek egy ezüstfenyőt a kertjében. Ennyi az egész.

Lydia meglepetten nézi a csemetét.

– Ezüstfenyőt? Ezt kérte tőled?

Persze, a legnagyobb fagyban… Ez is csak most juthatott az eszembe.

– Ja bólintok rá. Miért?

Megrázza a fejét, és elkapja a tekintetét.

– Nem fontos. Akkor hagylak.

Hátat fordít, bennem pedig megszólal a vészcsengő.