dühít, nem csak vegetálok. Szóval, ez sem normális.

Tehát mi a vége? Én nem vagyok normális. Ennyi az egész egyenlet.

Mégis, amikor Gabe ismét megjelenik a konyhában, valami furcsa öröm lesz úrrá rajtam.

Ezekben a pillanatokban, nem érzem egyedül magam.

– Visszajöttem áll meg tehetetlenül az asztal mellett.
– Igen, látom.
– Nem akartam megint úgy lelépni, hogy talán haragszol.
– Gabe sóhajtok fel. Utáljuk egymást. Nem mindegy? Ezen elgondolkodik.
– Végül is ja, igazad van bólint rá. Na jó, vissza akartam jönni sóhajt fel. De ne kérdezd miért. Fogalmam sincs.

A hitőhöz lép, és kinyitja.

– Mit csinálsz? kérdezem fáradt hangon.
– Valami kaja után kajtatok.

Jól van Lydia, csak nyugodj meg. Mély levegő, ne robbanj!

– Baromi éhes vagyok… mormolja. Na jó!
– Komolyan? – szólalok fel. – Gabe, profi csapatban játszol Bostonban, tök jól keresel. Én egy csóró egyetemista vagyok, aki más házában csövezik. Komolyan tőlem akarsz kaját csórni?

Hirtelen bintudat lesz úrrá rajta, de egyből eltinik.

– Te tényleg azt hiszed, hogy megenném előled a kajádat? – kérdezi hitetlenkedve. Te nem vagy normális.
– Mindegy, hagyjuk fújom ki a levegőt.