Inkább lehilnöm kéne, de fogalma sincs arról, hogy valójában a közelsége mennyire nem segít ebben.

Letépek egy papírkendőt, és megtörlöm az arcomat, ami már ragad a kávétól.

Lydia továbbra sem vesz rólam tudomást. Elöblögeti a poharamat, és a mosogatóba helyezi.

Rájövök arra, mennyire nem tetszik ez nekem, így hát nem igazán tudom visszafogni magam, elkapom a tarkóját, és magam felé fordítom.

Arcára kiül a meglepettség, de nem kerüli el a figyelmemet az, ahogy a szemhéja megremeg.

– Üvölts velem, légy dühös, boríts nyakon még egy adag kávéval – mondom halk, mégis határozott hangon. – De még egyszer ne fordíts nekem hátat.

Érted?

Ajkai szétnyílnak, én pedig erősebben fogom a tarkóját, miközben mennyezetre szegezett tekintettel felsóhajtok.

– Lydia, érted, amit mondok?
– Igen nyögi ki.
– Helyes válaszolok, végül elengedem, és ott hagyom egyedül a konyhában.