5. fejezet

Torkosok, falánkok

Azt álmodtam, hogy elkéstem a munkából, de amikor kinyitottam a szemem, abban a szobában voltam, ami pár napja otthonomul szolgált. Erős szó az, hogy otthon. A börtön találóbb. Oldalra pillantottam, Lykke még aludt. Gyönyörű nő volt. Fájt érte a szívem, hogy elvették tőle a lehetőséget, hogy valóra válthassa az álmát, és modell legyen. Elgondolkodtam azon, hogy nekem mi volt az álmom.

Sad Bearben és Helenában túl sok mindenről nem lehetett álmodozni azon kívül, hogy ott akarja hagyni az ember az egészet. De én nem akartam, vagyis... Megfordult a fejemben, nem mondom, hogy nem, de a család visszahúzott. A közösség. Az a kis társadalom, amit az öregek építettek fel évtizedekkel ezelőtt, de lehet, hogy jóval régebben. Szerettem. Büszke voltam rá, hogy a tagja lehetek. De mindezt csak múlt időben, mert akkor minden volt a helyzetem, csak nem reményteli. Nem tudtam, hogy mi vár aznap, másnap, egy hét múlva. Azonban tisztában voltam azzal, hogy mit kell tennem, ha mindezt túl akarom élni: engedelmeskednem kell. Nem igazán tetszett a választás, de mi mást csinálhattam volna? Össze kellett szorítanom a fogam, és azt tennem, amit mondanak. Talán megesik rajtam a Nagy Szellem szíve, és megkímél. Hinnem kellett benne. Nem akartam újabb verést, nem akartam, hogy bántsanak, hogy újra megerőszakoljak, hogy idegen kezek érintsenek. Élni akartam, de ennek ára volt. Túlságosan is drága ára, ám kénytelen voltam megfizetni. Ezen a napon eldöntöttem, hogy hatalmat adok mások kezébe, hogy a testemmel rendelkezzenek, de a lelkem nem kaphatják meg, sosem.

Felkeltem, majd kisétáltam a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe. Az arcomon már csak szürke volt az a folt, ahol Vergilius megütött. A lábam remegett, ahogy az előző éjszakára gondoltam, de le kellett győznöm a belső rettegést. El kellett hitetnem magammal, hogy ezt a túlélés érdekében teszem. Meg kell tennem! Ismételgettem magamban. Összefogtam a hajam, majd megmostam az arcom. Egy pillanatig azt hittem, hogy a víz lemos rólam mindent. Semmi nem történt. Megtörölköztem, aztán visszasétáltam a szobába.

– Reggelt – szólalt meg mögöttem Lykke, amikor az ágyam felé léptem. – Minek keltél fel? Aludj még! – vetette oda hanyagul, majd felém fordult, megdörzsölte a szemét.