2. fejezet

A Pokol tornáca

Aznap az esti műszakra készülődtem. Nagyon szerettem a kocsmát. A bölényhez jó hely volt annak ellenére, hogy kifejezetten ivóként működött. Will Walter – a csapos –, olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne. Együtt nőttünk fel. Egymásra voltunk utalva. A város ki akart vetni magából, mintha egy mérgező métely lennénk. Indiánok voltunk, rezervátumban éltünk. Tiszteltem azokat a fehér embereket, akik megbecsülték a munkánkat, alkalmaztak minket, szóba elegyedtek velünk. Kénytelenek voltak elviselni, mert Helena volt az egyetlen nagyobb város Sad Bear közelében. Nálunk szokás, hogy az öregeket eltartjuk. Én is hasonló helyzetben voltam. A szüleim és én keveset kerestünk. Minimális volt a kitörési lehetőség. Az ismerőseim közül ez eddig csak egy lánynak sikerült. De ő menekült. Nagy port kavart annak idején ő és Ralph elválása. Flower és én, mintha testvérek lettünk volna. Kozmetikusnak tanult, és mindig én voltam a tesztalany. Nagyon szerettem. Ralph-ot is régóta ismertem, de nem volt túl rokonszenves a kapcsolatunk. Olyan volt, mint egy megvadult farkas, akit nem lehetett megszelídíteni. Flower megpróbálta, de nem sikerült neki, elváltak. Elfutott Helenából. Én nem is akartam kitörni. Szerettem a kultúrámat, a hagyományainkat, azt a légkört. Bíztam benne, hogy minden jó lesz egyszer. Hittem a család erejében.

Emlékszem a nagyanyám szavaira, mielőtt munkába indultam: Vigyázz magadra, Raven! Ma nincs veled a Nagy Szellem! A Nagy szellem az indiánoknak olyan, mint a keresztényeknek Isten. Mi őt tiszteljük, az ő útmutatását kérjük, hozzá fohászkodunk. Valóban elhagyott azon az estén, és utána jó sokáig a közelembe se jött.

Sötét volt, amikor kiszálltam a családi autóból. Egyetlen rozoga kocsink volt, amit felváltva használtunk. Spóroltunk, ahol csak tudtunk. A kocsma mögött parkoltam le. Csak az rémlik, hogy bezárom az ajtót, aztán a fejemre húznak egy zsákot, és valami szúrós illat után elvesztem az eszméletem.

Csak egyszer tértem magamhoz az út során. Az ülés biztonsági övét szorosan húzták át a testemen. Mivel nem rázkódtam, úgy sejtettem, hogy repülőn lehetek. A fejemen volt a zsák, nem láttam semmit, mozdulni se bírtam. A lábam és a kezem is meg volt kötve. Nyöszörögni kezdtem. Hallottam, hogy nem vagyok egyedül: női sikoly csapta meg a fülem, de mire én is kiengedhettem volna a hangom, szúrást éreztem a vállamban. Újra álomba szenderültem.

Cigaretta füst illatára ébredtem. A fejem őrülten fájt. Kinyitottam a szemem, és pislognom kellett párat, hogy kitisztuljon a kép. Nem voltam megkötözve. Egy ágyon, piros, szatén ágyneműn feküdtem. Feltenyereltem. A mozdulatra nagyot sajdult a halántékom. Körbefuttattam a szemem a helyiségen, a falat bordó tapéta borította. Kapott helyet egy kerek asztal, földig érő bordó terítővel, mellette egy szék, amiben cigarettával a kezében ült valaki. Egyik lábát átvetette a másikon, majd beleszívott a cigibe. Lassan fújta ki a füstöt.

– Jó reggelt, Raven! – szólalt meg, a hangja mély volt. – Vagy talán inkább szép délutánt?

– Hol vagyok? – kérdeztem. Választ vártam. Igaz, addigra már eljutott a tudatomig, hogy elraboltak.

– A Pokolban – felelte, majd elnyomta a cigit, és felállt.

– Tessék? – Nagyra nyitottam a szemem, és megfordultam az ágyon. Az ismeretlen elém sétált.

– Te a mai naptól az enyém vagy! – Felnéztem rá. Egy magas, öltönyös pasas állt előttem. Az arca alapján idősebbnek tűnt. A vonásai gonoszságot ontottak magukból. Hegyes állát szakáll szegélyezte, ami művészi pontossággal volt megnyírva. A szemében pedig sötétséget láttam. Azt a fajta sötétséget, amitől megrettensz, félsz és az ágy alá bújsz. Megijesztett.

– Kérem, én csak haza szeretnék menni. Kérem – könyörögtem. Ám szavaim süket fülekre találtak. Elkapta a csuklóm, hiába próbáltam hátrálni. Erősen megragadott, és felhúzott magához.

– Sehova nem mész innen! Te már az enyém vagy, Raven! – Az orrát az arcomhoz nyomta, és végighúzta rajtam. Felakadt a szeme. – Imádom a félelem illatát – hörögte, aztán az ágyra dobott.

– Kérem, engem várnak otthon! – Kúsztam fel a párnákig. Összekuporodtam.

– Téged senki sem vár otthon! – indult el felém az ágy oldalánál. A másik irányba fordultam. – Ne akard, hogy kergesselek, mert csúnyán megbánod – mondta haragosan. Megtorpantam a szavaira. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de azt tudtam, hogy egy nagyon, de nagyon sötét helyre kerültem. Figyelmen kívül hagytam a fenyegetését, felpattantam és az ajtóhoz futottam, de azt zárva találtam. Utolért, belemart hosszú barna hajamba, majd a földre lökött.

– Kérem! – sikoltottam. Próbáltam megint hátrálni, de nem hagyott egérutat. Lehajolt értem, elkapta a karom, felhúzott, majd az arcomba beszélt:

– Ha nem fogadsz szót, elverlek, esküszöm! – köpködte idegesen a szavakat. Izzott a tekintete. Megbénított. Éreztem, hogy kitágul a pupillám. Halálfélelem kerített a hatalmába. Menekülni akartam. Ficánkolni kezdtem, ki akartam bújni a karjai közül, de erővel rántott magához. A túlélési ösztön aktiválódott bennem, és a karjába haraptam. Fájdalmasan felkiáltott és elengedett. Újra az ajtóhoz rohantam, de nem tudtam kinyitni. – Na, most van vége, mocskos indián ribanc! – A hajamba mart, elhúzott az ajtótól, és ledobott az ágyra. Fel akartam pattanni, de fölém magasodott, ököllel vert a bőrömre. Megszédültem a hatalmas ütéstől. Csengeni kezdett a fülem, éles fájdalom hatolt a csontjaimig, és le akartam mászni az ágyról, de újabb csapás ért.

– K-kér-em – dadogtam.

– Most már maradj nyugton! Fogd fel, hogy innen nem mész sehova, vagy ha mégis, lemészárolom az egész rohadt faludat! – ordította. Csak nyöszörögni tudtam, sajgott az arcom és a fejem, minden porcikám ordított a fájdalomtól. Nehezemre esett megmozdulni. Aztán arra eszméltem, hogy a nadrágomat piszkálja. Igyekeztem mocorogni, de megpofozott. Újra hatalmasat csattant a tenyere az arcomon. – Mondom: nyugton maradsz! Mit képzeltél? A két szép szemedért vagy itt? – Nem finomkodott, megmarkolta a nadrágomat, és lehúzta a bokámig a fehérneműmmel együtt. Egyértelmű volt, hogy mit akar. A pillanat tört része alatt cselekedtem. Amennyire tudtam, rúgkapálni kezdtem, de újabb pofon volt a jutalmam. Éreztem, ahogy felszakadt a szám széle. A vér az ajkamra folyt. Azonnal felszívta kiszáradt bőröm a forró folyadékot.

– Ne, ne – nyöszörögtem halkan. Felemelt, majd megfordított, a hasamra fektetett. A karomat hátrafeszítve a derekamon kulcsolta össze. Hallottam, ahogy csörgött az öve csatja, majd tolja le a nadrágját. Egyik kezével megfogott, aztán erővel hatolt belém. A fájdalomtól hosszan sikoltottam. Borzasztóan fájt. Másik kezével összébb zárta a lábaim, hogy még nagyobb kínt okozhasson, aztán a combomra ült, hogy meg se tudjak mozdulni. – Elég! – sziszegtem fájdalmasan. Kicsordult a könnyem.

– Istenem, milyen finom vagy – hörögte, közben egyre vadabbul döfködte belém a férfiasságát. Melegség öntötte el az ölem, de nem az élvezettől. Tiltakozott ellene a testem, ki akarta vetni magából. Véreztem, ahogy felszakította a húsom.

– Könyörgöm – esdekeltem tovább, de a férfit nem hatották meg a szavaim, csak még jobban felkorbácsoltam.

– Könyörögj csak! – csapott erősen a fenekemre. Minden erő kiszállt belőlem, és csak tűrtem. Könnyezve tűrtem, ahogy megaláz. Nem tudtam menekülni. Hagynom kellett, hogy élvezze, ahogy megerőszakol.

– Kérem – suttogtam. Nem kegyelmezett, nem mutatott rá hajlandóságot. Elélvezett bennem. Hangosan morogva dőlt rám, erősen markolt a csípőmbe, olyan erővel, hogy a fájdalomtól nem jött ki több hang a torkomon. Ellökött magától, még mindig arccal feküdtem az ágyon. A könnyek és a vér íze keveredett a számban.

– Ne bőgj, jó kis parti leszel. Huh! – veregette meg a vádlim, mintha egy lóversenyen lett volna, és én jól teljesítettem. – Már akkor felállt rád a farkam, hogy elkezdtél sikoltozni. Imádom, amikor a nők tiltakoznak, de aztán mégis alárendelik magukat nekem. Te is így tettél, ügyes lány vagy, Raven. Majd hozd rendbe magad!

Úgy beszélt hozzám, mintha egy állat lennék. Egy haszonállat. Undorodtam tőle. Hallottam a lépteit, ahogy kimegy a szobából. Több perc is eltelt, mire fel tudtam tápászkodni. Addigra már az ágynemű is véres lett a felsőmmel együtt. A hasam szinte elviselhetetlenül fájt, az arcom lüktetett a rám mért ütéseitől. Megmaradt erőmmel felhúztam a nadrágomat, és lekuporodtam az ágy lábához. Eleredtek a könnyeim. Fogalmam sem volt, hogy mibe keveredtem, és miért. Elképzelni sem tudtam, hogy mit vétettem. Elraboltak, megkínoztak, megaláztak, megbecstelenítettek, megerőszakoltak. Azt mondta, jó parti leszek. Milyen parti? Mit tervezhetett velem? És vajon komolyan mondta, hogyha megpróbálok megszökni, akkor bántja a családomat? Túl sok és zavaros gondolat cikázott a fejemben. Féltem, rettegtem, rosszra gondoltam, azt azonban elképzelni sem tudtam, hogy mibe is csöppentem.

***

Egy fekete ruhás, fegyveres férfi jött értem. Az arcát sötét napszemüveggel fedte el. Nem szólt, csak karon ragadott. A lelkem tiltakozott, de a testem borzasztó gyenge volt. Megfogott, aztán egy hosszú, alig megvilágított, lambériával burkolt folyosón vezetett végig, majd a várakozó liftbe lökött. Elestem, nem bírtam megállni a lábamon. Nyugodtan kivárta, míg a szállító a megfelelő szintre ért, majd újra megfogott és húzott magával. Ez a folyosó is hasonló volt, de több fénnyel. Belökött egy barna ajtón.

Arccal a földön találtam magam. Nem tudtam felkelni, de miután eljutott a tudatomig, hogy mi történt velem, fel akartam ugrani. Ekkor kéz tévedt a hátamra. Elsikoltottam magam, majd feltápászkodtam, és az idegen érintés irányába néztem. Egy fiatal lány nézett farkasszemet velem. Riadt volt a tekintete. Hosszú szőke haja a vállára omlott, csinos szatén hálóinget viselt. Az arca természetesen szép volt, kék szeme világított a félhomályban.

– Ne, ne félj! – mondta, majd közelebb jött, de hátráltam. Egy pillanatra elkapta a kezét, de aztán leguggolt, majd újra kinyújtotta, úgy közeledett. – Lykke vagyok, kérlek, ne félj tőlem. – Megráztam a fejem, amennyire bírtam és még hátrébb kúsztam. – Nem akarlak bántani, segíteni szeretnék.

Valahogy nem hittem el a szavait, tekintve mi történt velem pár perccel azelőtt. A lány letérdelt előttem, majd a kezét az ölébe tette. Nagyokat szuszogtam, és kerek szemmel néztem őt. Akkor már semmi riadtság nem volt a vonásaiban.

– Hogy tudok elmenni innen? – szegeztem neki a kérdést, de a szőkeség csak a fejét rázta.

– Sehogy – vonta meg a vállát. – Vagyis – emelte fel az ujját. – koporsóban talán, de nem hinném, hogy bárkit is kivisznek innen. Feltörik a pincében a betont, és oda kaparnak el. Főleg minket. – Úgy mondta, hogy a szeme sem rebbent.

– Úristen, milyen kibaszott rémálom ez? – dörzsöltem meg az arcom, mire a szám még jobban kezdett vérezni.

– Ez az Inferno. Miami elit bordélya.

Nagyra nyílt a szemem a szavaira. Bordély? Hová kerültem?

– Mi van? Én? Hogy kerültem én ide? – Kapkodtam a fejem értetlenül. Semmi sem volt tiszta. Egyik percben még munkába igyekeztem, másik percben pedig már összevertek és megbecstelenítettek.

– Havonta jönnek új lányok. Mert ez egy körforgás – nézett végig rajtam fájdalmas tekintettel, miközben a fejét csóválta. – Meg kellene mosakodnod, vérzel.

– Tudni akarom, mi ez! – emeltem fel a hangom.

– Elmondom, de gyere a fürdőbe.

– Honnan tudjam, hogy őszinték-e a szándékaid? – kérdeztem bizalmatlanul.

– Innen – fogta össze hosszú haját, és a nyakán lévő hatalmas heget mutatta felém. – Amikor idekerültem, én is ellenkeztem, ahogy te. Volt nála egy pillangókés, amit nem félt használni. – Ledöbbentem. Akkor fogtam fel ténylegesen is, hogy milyen helyzetbe kerültem. Elraboltak, hogy árulhassanak. Úgy, ahogy őt is. – Most pedig gyere, mert ha összevérzed a szőnyeget, neked kell rendbe hoznod, miközben a hátadat csapkodni fogja egy ostorral – nyújtotta felém a kezét. Egy darabig néztem apró fehér tenyerét, majd belecsúsztattam a sajátom. Segített felállni, majd a fürdőszobába vezetett, és leültetett a lehajtott WC ülőkéjére, amíg elkészítette a fürdővizet.

Azt láttam, ahogy jön-megy körülöttem, de nem fogtam fel teljesen a szituációt. Fájt minden porcikám. Erőt gyűjtöttem, majd felálltam, és a mosdó feletti üveges szekrénybe néztem. Borzasztóan festettem. Az arcom jobb oldalt elkezdett felpüffedni. Tiszta maszat voltam, a szemfestékemet elmosták a könnyeim, a vér pedig már kezdett rászáradni a számra. Nem tudtam magamban tartani a sírást, előtört, mint nyugvó vulkánból a láva. Összecsuklottam, és zokogtam. Olyan messze voltam az otthonomtól, a szeretteimtől, az igazságtól. Minden elhagyott, és én csak futottam utána, de nem tudtam elkapni.

– Hé – fogta meg a vállam, amitől összerezzentem –, gyere, vetkőzz le! – Nagy nehezen felálltam, majd segített levenni a ruháimat és a vízbe vezetett. Csípte mindenemet a forró folyadék. Szemérmes voltam, de azt a határt felégették. Nem volt többé intim szférám, semmim. Letérdelt a kád mellé, és szivacsot vett a kezébe. Elhúzódtam, amikor felém nyúlt. – Ne félj, kérlek, segíteni szeretnék. Nekem nem segített senki – mondta, majd megnedvesítette a fehér fürdőszivacsot, és áttörölte vele az arcomat.

– Hogy kerültél ide? – kérdeztem félszegen. Nagy levegőt vett. Éreztem, hogy rosszul esik neki, hogy beszélnie kell erről, de válaszolt.

– Ange-ból hoztak el. Svédország egy községe. Gyönyörű hely, imádnád. Modell akartam lenni. Minden adottságom megvolt hozzá, készült rólam pár portfólió is. De ez már csak álom – hajtotta le a fejét. – Az egyik szállodában dolgoztam. Recepciós voltam. Ketten voltunk, én és a bátyám. A szüleinket elvitte egy lavina hat éve síelés közben. Tökéletes célpont voltam – mondta haraggal a hangjában. – Este hazafelé igyekeztem, aztán valaki leütött, és itt tértem magamhoz. Szökni akartam, volt pár kísérletem, de innen lehetetlen kijutni. Vergilius csúnyán ellátta a bajom. Övé a hely. Mindig az övé az első éjszaka. Veled is ő bánt így el. Szánalmas, nem? Inferno. Vergilius – horkantott.

– Mióta vagy itt?

– Öt-hat hónapja. Gőzöm sincs.

– Senki sem keresett?

– Engem? Ange a világ végén van, egyetlen rokonom van, akinek állandóan azt hajtogattam, hogy egyszer csak úgy eltűnök onnan. Ezek kifigyelnek mindent, vagyis gondolom. Döntsd hátra a fejed! – Furán néztem rá. – A hajad. – A szivaccsal megnedvesítette a hajam.

– Engem fognak! – jelentettem ki, de csak a fejét rázta.

– Lehet, de tudod, van az a pénz, aminek fejében nem. Nyelned kell egy nagyot, ha életben akarsz maradni. Itt farkastörvények vannak.

– Ez szürreális! Ilyet nem tehetnek! – csattantam fel, és a könnyeim is eleredtek.

– Ó, dehogynem! A szexben van a legnagyobb pénz, és hidd el, hogy Vergilius-t egyáltalán nem érdekli, hogy kinek mi nyomja a kis lelkét. Ha szökni akarsz, megölnek. Ha nem engedelmeskedsz, megölnek. Ha nem úgy nézel valakire, megölnek. Itt neked már nincs személyiséged. Te mától, senki vagy.

Szíven ütöttek a szavai, ráadásul úgy beszélt, mintha már totál feladta volna. Egy pillanatig sem akartam ottmaradni.

– Miért beszélsz így? – kérdeztem.

– Mert élni akarok, baszki’ – csapta bele a vízbe a szivacsot. – Te is láttad a tükörben, mit tett veled. És ez csak a kezdet. A Pokol tornáca. Ha nem akarod magát a Poklot is látni, akkor szót fogadsz. Kést akarsz a nyakadba? Az kéne hozzá, hogy felfogd, hogy ez egy rohadt húspiac? Eladtak, ő megvett, attól a perctől kezdve az övé vagy. Ő rendelkezik feletted. Ha ki akarod nyíratni magad, isten áldjon! – tartotta fel idegesen a kezét, majd az ajtóhoz ment. – A szekrényben mindenre vannak krémek – pillantott vissza, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Csak ültem a vízben és bambultam. Egy nagy verembe estem, aminek a szélén nem volt kapaszkodó. Bele kellett törődnöm, hogy saját erőmből nem fogok kijutni, pedig nagyon el akartam menni, de Lykke szavai visszafogottá tettek. Nem akartam meghalni, haza akartam menni. Azt mondta: eladtak. De mégis ki? Miért? Komolyan ennyit ér az embereknek egy másik ember élete? Dollárt? Zöldhasúban mérik az életet? Abban bizony. A legrosszabb álmodban sem gondolnád, hogy miért képesek fizetni. Én is csak később tudtam meg.