4. fejezet
A szerelem vétkesei
Beléptünk a liftbe, megnyomta a gombot, majd a falnak passzírozott. A szemembe nézett. Vad vihar dúlt a tekintetében. A vonásai megfeszültek, és az ajkamnak esett. Vadul falt. Nem engedtem, hogy utat törjön a nyelvével, de miután felmordult, és eszembe jutott a Vörös terem, nem akartam oda kerülni. Engednem kellett az életemért cserébe. Kis rést nyitottam, amin őrült erővel furakodott be. Felnyögtem, ahogy koppant a fejem a lift oldalán. Ellenkezni akartam, de elkapta a kezem. Nem hagyott semmilyen menekülőutat. Foglyul ejtett. A rabja voltam. Kiszívta belőlem az életet, és sötétséget akart a helyére ültetni.
Eltávolodott tőlem. Nagyra nyílt szemmel figyeltem. A számon vettem a levegőt, ő pedig gonosz mosolyra húzta az ajkát. A lift jelzett, mire megfogta a karom, és kivezetett. A lakosztályában találtam magam. Nem az volt az ő szobája, ahol először… Ahol megvert és… Az nem az övé volt. A tetőtérben voltunk, egy hatalmas helyiségben. A fekete és a vörös szín dominált. Tapsolt egyet, mire a fények elhalványodtak. Felém fordult, majd lassan körbejárt. Nem mertem megmozdulni, pislogni se nagyon. Nem tudtam, hogy mit kapok érte, ha véletlenül megmoccanok. Hirtelen előttem termett, majd átkarolta a derekamat. A kezem magam mellett nyugtattam, de a szívem őrült tempóban kalapált.
– Érzem a félelmed – suttogta az arcomba, majd bekapta a fülcimpámat, felszisszentem. Élvezte, hogy sakkban tart. – Fáj még, igaz? – simított végig az ölemen. Nem feleltem, csak néztem. Gyilkos tekintettel bámultam rá. – Beszélj már! – kiáltott rám. Megijedtem, rémülten emeltem rá a szemem, és bólintottam. – Akkor, megpróbálok gyengéd lenni – felelte, aztán megint karon ragadott.
A tetőtér egy hatalmas hálószobát rejtett, jakuzzival, kanapéval, és volt ott még egy fura szerkezet is. A plafonról lógott le, és több karabinerből, valamint pántokból állt. Valószínűleg valami szexuális segédeszköz lehetett. Nekem akasztófának tűnt. Rosszul lettem a látványtól. Egy tudatosan megtervezett kéjlak volt. Vergilius nagyban űzte. Szisztematikusan építette meg ezt a szexuális hálózatot. Nem fért a fejembe, hogy létezhetnek ilyen szexuálisan aberrált emberek.
Az egyetlen nagy ablakhoz sétáltam, ami végigfutott az ajtóval szemben lévő falon. A függönyön keresztül láttam a sötétbe borult várost, amiben fényes lámpásokként ragyogtak a nagy épületek. Belemarkoltam az anyagba, és vágyakoztam a szabadság után, érezni akartam a szellőt a bőrömön, de leginkább az akartam lenni, mint ezelőtt. Egy lány, akinek van munkája, ugyan gondjai is, de nincs ekkora teher a vállán. A Pokol őrült erővel nehezedett a lelkemre, véres ujjaival a lelkembe mart, és elkezdte felszakítani azt. Sebeket ejtett rajtam, de küzdöttem.
– Szép, igaz? – kérdezte, majd elsétált mellettem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kinyitom az erkélyajtót, és kiugrok, de az öngyilkosság gyávaság, én pedig nem arról voltam híres, hogy csak úgy megfutamodom a gondok elől.
– Igen – feleltem határozottan.
– Na, hiszen, neked hangod is van, kedvesem? – lépett mellém, majd megsimította az arcom az ujjával. Lehunytam a szemem, és kikapcsoltam. Bábbá kellett válnom, amit kénye-kedve szerint rángathat azon a bizonyos dróton. Nem tiltakozhattam. Amikor látod a két végletet, ami veled történhet, próbálod a kisebb rosszat választani. Engedelmeskedni akartam, de borzasztó nehezen ment. Fejet hajtottam neki, de ez fizikai fájdalommal járt. Éreztem, ahogy megfeszül az összes izom a testemben, tiltakoztam, de nem volt választásom.
– Tégy velem, amit akarsz – hajtottam le a fejem. Megadtam magam.
– Ra-Raven – kapta el a karom. – Ez tényleg te vagy? – Úgy nézett rám, mint a kisgyerek a karácsonyi ajándékára.
– Nem én vagyok – feleltem elcsukló hangon. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de nyeltem egy nagyot. – Az vagyok, aki szeretnéd, hogy legyek – mondtam végül. Nem volt már bennem félelem. Kiűztem azzal, hogy megnyomtam a gombot, ami eldugott minden olyan érzést, ami hátráltatna. Sutba dobtam a büszkeségem, a tartásom, a nőiességem. Nem tehettem mást. Féltem tőle, attól, hogy újra bántani fog.
– Ügyes kislány – bólintott, és földöntúli mámor ült ki az arcára. Felakadt a szeme, aztán felmordult, és magához húzott. Csókolt. Teljesen másképp, igyekezett gyengéd lenni, de ez nem volt erőssége. Mélyen dugta a nyelvét a számba, nagy elánnal szívta az ajkam, közben a ruhám cipzárjára tévedt a keze. – A jakuzziban akarlak megbaszni! – hörögte, majd lehúzta a cipzárt. Az ajkam remegni kezdett. Letolta rólam a hosszú fekete ruhát. A földre hullott. Megfogta a kezem, hogy kilépjek belőle, aztán arrébb húzott.
Szégyellnem kellett volna magam, hogy majdnem meztelenül állok egy ismeretlen férfi előtt, de az ösztön kihalt belőlem. Semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy minél hamarabb túl legyek ezen. A ketrec bezárult, amibe becsuktam a lelkem, kikapcsoltam.
Kigombolta és letolta a nadrágját. Ágaskodó tagját a combomhoz dörzsölte. Szemrebbenés nélkül tűrtem, hogy megjelöljön, akár egy bagzó kandúr. A lábam közé nyúlt, durván ért hozzám, vadul, megmasszírozta a fehérneműn keresztül a hüvelyem. Reszketett a vágytól, hogy maga alatt tudhasson.
– Vetkőzz! – utasított, aztán hátrébb lépett, kigombolta az ingét. Szófogadóan letoltam a bugyimat, és vártam a további parancsra. Nem szólt semmit, végignézett rajtam, közben beharapta az ajkát és a kezét fel-le húzta merev férfiasságán. Az undor már nem tudott mit kezdeni velem. Behódoltam. Nem éreztem semmit. – Gyönyörű a bőröd! – lihegte, közelebb lépett, nagyon közel. Megfogta a csípőm és a lábam közé dugta a farkát. A forró hús alig várta, hogy a magáévá tehessen. Gyűlölettel teli pillantással néztem rá, de aztán lehajtottam a fejem, hogy még csak ne is lássam.
A keze az arcomra tévedt, megállt a kisebb duzzanaton a szemem alatt. Szánakozva pillantott rám, majd gyengéden apró puszit lehelt rá. Gusztustalan!
– Menj! – biccentett a jakuzzi felé. Reszketve elindultam, ekkor rám szólt: – Lassan! – mordult rám, mire megtorpantam. – Illegesd a feneked. – Nagy levegőt vettem, és tettem, amit kért. – Igen, ez az! – helyeselt sóhajtozva. – Úgy mássz be, hogy lássam a puncid! – Az újabb utasításra megrándult a nyakam, de megtettem. Nem az voltam, aki addig. Egy üres test, egy porhüvely, aminek nincsenek érzései. Mindent megtettem, amit kért tőlem. Átvetettem egyik lábam a jakuzzi falán, majd mélyen behajolva a másikat is. – Istenem, ezt el sem hiszem! – nyüszítette felakadt szemmel, közben tovább játszott magával. Nagyot nyeltem. – Dőlj be! – Megtettem.
A kád szélére támaszkodtam, és mély betekintést engedtem a lábam közé, kitárulkoztam teljesen, ahogy kérte. Hallottam, ahogy megindult, majd ő is a meleg vízbe lépett. Újabb nagy légvétel után lehunytam a szemem, és vártam. Mögém állt, végigsimította a hátam, aztán a fenekemet, és benyúlt a lábam közé, de elvette a kezét. A vízbe dugta, aztán újra az ölemhez nyúlt. Nem tiltakoztam, némán tűrtem. Az ujját végigfuttatta a nyílásomon, aztán belém mélyesztette. Erősen markoltam a jakuzzi szélét, oldalra döntöttem a fejem. Párszor megismételte ezt, majd a csípőmbe markolt, és a férfiasságát a hüvelyemhez dörzsölte. Morgott, mélyről jövő hangok hagyták el a torkát, végül egy hatalmas lökéssel tövig tolta belém a farkát.
Felszisszentem a kellemetlen, feszítő érzésre a hüvelyemben. Lassabban mozgott, nem erőszakoskodott. Halkan lihegtem, amíg vérszemet nem kapott, és gyorsabb tempót kezdett diktálni, hangosan csattant a csípője a fenekemen, fröcsögött a víz körülöttünk. Egyik kezét a fejemre vezette, majd köré fonta a hajam, és erősebben döfött. Könnyedén siklott bennem, a testem megadta magát, a gondolataim azonban egy teljesen más helyen jártak.
– Élvezd! – szólt rám hangosan. Nem értettem, mire céloz, hiszen nem ellenkeztem. – Nyögj! – utasított. Nem ment. Továbbra is csak lihegtem, azonban még gyorsabb tempóra váltott, amitől felnyögtem. – Ez az! – helyeselt, és a hajamnál fogva húzta hátra a fejem. Lökött még rajtam kettőt, és belém engedte a mérgét. Lüktetett elernyedt tagja a hüvelyemben, majd kihúzódott belőlem, én pedig összecsuklottam.
Reszketett a lábam, és fájt a hasam az utolsó mély döfésektől. Elégedetten merült el a vízben, majd mosolyra húzta a száját.
– Tudsz te, ha akarsz, bár még egy kicsit finomíthatnál ezen. Megteszed nekem, ugye?
Gyűlölettel teli tekintettel néztem rá, és helyeseltem.
– Amit csak kívánsz.
– Imádom, amikor így nézel rám – nevetett. –Különösebben már nem motivál semmi. Ez az életvitelem, amiért te szörnyetegnek tartasz, pedig csak egy milliomos vagyok, aki előtt nincsenek szabályok. – biccentett. – Jó kurva lesz belőled, ha betörlek. – Szótlanul néztem, ahogyan önelégülten a medence szélének támaszkodott. – Na, menj! – intett. – Ott az a doboz az asztalon, a tiéd, hordd szépen!
Kiszálltam a jakuzziból, majd sietősen magamra kaptam a ruhámat, felvettem a fekete bársony dobozt, végül gyorsléptekkel elhagytam a lakosztályt. A liftben egy férfi várt.
A ruhát csak magamra vettem, nem volt lélekjelenlétem a cipzárral bíbelődni. A magas, rövid barna hajú pasi úgy nézett rám, mint aki még nem látott nőt. Ledermedtem, a tekintetem végig rajta tartottam. Megnyerő arcéle volt, gyönyörű kékeszöld szeme és olyan kiállása, ami azonnal elárulta, hogy ő bizony nemcsak egy férfi, aki betévedt ide.
– Hölgyem! – köszöntött apró mosollyal, majd a kezét nyújtotta felém. Nem tudtam, hogy bele merjem-e csúsztatni a sajátomat, de végül úgy döntöttem, hogy nem játszom az elérhetetlent, mert a franc tudta, hogy kinek a kije. Nem jár-e el a szája. A pillanat tört része alatt uralkodott el rajtam a paranoia.
– Köszönöm! – feleltem, majd beléptem mellé. Szorosan fogtam magam előtt a ruhát, hogy le ne hulljon a mellemről. Próbáltam elvonatkoztatni, attól, ami percekkel ezelőtt történt velem. Undorodtam a gondolattól, hogy fejet hajtottam annak az utolsó féregnek, de nem tehettem mást. Nem volt választásom. Semmi. Egy apró reménysugár sem volt, amibe belenézhettem volna, csak sötétség vett körül.
– Csak, egy pillanat az egész. – Hirtelen mögöttem termett, majd a hátamra tette a kezét, mire azonnal megfordultam. Feldúlt voltam, zaklatott, és még ő is fogdosni akart. – Semmi gond – intett nyugalomra. Ahogy a szemébe néztem, és éreztem azt a melegséget, amit magából ontott, talán kicsit meg is nyugodtam. – A cipzár – mondta, majd félmosolyra húzta vékony ajkát. – Fordulj meg, segítek. – Már csípőből ment a szófogadás, így hátat fordítottam neki, és engedtem, hogy felhúzza a ruhám cipzárját.
Közel jött hozzám, éreztem a leheletét a nyakamban. Reszkettem az érintésétől, pedig tisztelettel bánt velem. Lehet, pont ez volt a baj.
– K-köszönöm – dadogtam, és mereven néztem a lift ajtaját.
– Rögtön visszakísérlek a szobádba – felelte, aztán megnyomta a négyes szám melletti gombot a panelon. Csendben vártuk meg, hogy megérkezzen a lift. Nagyon levegőt sem mertem venni, éreztem a hátamon a tekintetét.
Noha egy pillanatra megnyugtatott, mégsem mertem megfordulni. Tudtam, ha újra ránézek, akkor olyan gondolatok fészkelik be magukat a fejembe, amiknek semmi keresnivalójuk nincs ott. Az érintése jólesett, viszont... Viszont megrémített maga az egész szituáció. Nem tudtam, hogy kiben bízhatok, és kiben nem. Kedves volt, de mégis úgy éreztem, hogy ez csak egy álarc. Új volt még nekem ez az egész, és nem igazán akartam, hogy sokáig tartson, sőt egyáltalán nem akartam, hogy tartson valameddig is. Nem akartam itt lenni! Lehunytam a szemem, úgy vártam, hogy megérkezzen a lift. Csak el akartam szaladni, elbújni. Sírni tudtam volna, de valamiért nem ment.
– Itt is vagyunk – biccentett. Felkaptam a fejem, az ajtó felé indultam, ekkor azonban a karom után nyúlt, átfogta a derekam, és kivezetett a liftből. Megrezzentem az érintésétől. Idegesen pillantottam rá, válaszul mosolygott. – Gyere, elkísérlek. – Nem tudtam hová tenni azt a végtelen nyugodtságot, ami kirajzolódott az arcán.
Talán hinnem kellene neki, gondoltam. De mégis mit hihetnék? Miben hihetnék? Ez egy bűnbarlang, tele romlott, gonosz és könyörtelen emberekkel; mind egyet akarnak: szenvedést látni mások arcán. Ő miért lenne más? Azért, mert kedvesen nyúlt hozzám? Azért, mert elkísér? Hiszen ez a munkája. Munka... Miféle munkahely? Miféle munka ez?
– Azt hiszem, ez a szobád – mutatott az ismerős ajtóra. Nem szóltam, csak bólintottam. Mégis mit mondhattam volna?
Az ismerős folyosó fényekkel volt kivilágítva. Nem sok mindent láttam az épületből, de ezt a folyosót nagyon jól ismertem, ahogy a szobám ajtaját is. Lelassította lépteit, elengedett, aztán elém sétált. A padlót bámultam, nem mertem ránézni.
– Kérlek – szólt. – Tőlem nem kell félned, én nem akarlak bántani, csak vigyázok rád.
Vigyázol rám? Tettem fel a kérdést magamban. Ha annyira vigyázni akarsz rám, akkor vigyél el innen!
Legszívesebben kimondtam volna. Ő is csak egy a sok közül, könyveltem el végül magamban.
– Köszönöm – mondtam. Idegesen kapkodtam a tekintetemet a padló és az ajtó között, végül a kilincsre tettem a kezem.
– Nagyon szép vagy.
– Köszönöm – dadogtam zavartan.
– Miért nem nézel rám? – kérdezte. Meglepett. Miért néznék rá? Miért néznék a szemébe? Azért, hogy lássa a lelkem? Azt, hogy ezer sebből vérzik? A nyelvemre kellett harapjak, hogy ezt ne mondjam ki, inkább vettem egy nagy levegőt, és azt válaszoltam, amit hallani szeretett volna:
– Mert félek.
– De hiszen mondtam, hogy tőlem nem kell félned. – A hangja lágy volt, az ujját az államra tette, hátrahőköltem. – Kérlek, nézz rám! – emelte fel a fejem. Kénytelen voltam ránézni. A szeme csillogott, gyönyörű színekben pompázott a tekintete, de nem tudtam, hogy ez most nekem szól, annak, hogy komolyan szépnek gondol, vagy annak, hogy látja a rettegést benne. – Snake vagyok, Vergilius szolgálatában. Én vigyázok a lányokra – mutatkozott be.
– Raven – mondtam én is a nevem.
– Nagyon titokzatos egy név – döntötte oldalra a fejét, és félmosolyt villantott, mintha kicsit gonosz lett volna a mimikája.
– Köszönöm – feleltem. Menekülni akartam a közeléből, de nem tudtam megmozdulni, úgy éreztem, hogy földbe gyökerezett a lábam. Mintha hatott volna rám.
– Sajnálom, hogy itt vagy.
– Én is sajnálom.
– Hidd el, idővel jobb lesz.
Idővel? Miféle idővel? Miért lenne jó?
– Ez borzasztó, de nem tudok mit tenni, el kell viselnem – csúsztak ki a szavak. Úgy éreztem, hogy kimondhatom, amit gondolok, így hát az igazságot mondtam, azt, amit valójában éreztem. – Nem hiszek benne.
– Miért nem hiszel?
– Nem tudom – mondtam halkan. – Nincs miben. Elfordult tőlem a világ.
– Pedig a szemedben ott az egész világ. Egy gyönyörű világ. – Csendben néztem őt. Nem értettem, hogy miért mondta ezt. Valószínűleg csak a lábam közé akart férkőzni, mint mindenki. Elillantak a pozitívumok a lelkemből. Összehúztam a szemem, és résnyire nyitottam az ajkam. – Nos, jó éjszakát, Raven.
Csak hümmögtem, nem válaszoltam. Miért kívántam volna neki jó éjszakát? Elsétált mellettem, én pedig beléptem a szobába.
Pár pillanatig csak álltam a helyiség közepén. A szívem hevesen dobogott, azt hittem, hogy elájulok, de valami más történt. Öklendezni kezdtem. A fürdőbe rohantam, majd a WC elé térdeltem, és elhánytam magam. Nem bírta bevenni a gyomrom ezt a sok szart. Undorodtam magamtól. Attól, amit tettem, mintha nem is én lettem volna. Hiába bizonygattam, hogy muszáj, hogy meg kell mindent csinálnom azért, hogy életben maradhassak, egyszerűen a lelkem nem bírta a rá nehezedő nyomást.
Levetkőztem, aztán beálltam a zuhany alá. Nagyon sokáig folyattam magamra a vizet. Azt hittem, ha elegendő időt töltök a tus alatt, akkor megtisztulok. Azt hittem, hogy ez működni fog, de tévedtem. Semmi nem történt. Még jobban undorodtam magamtól, de hittem, ha összeszedem magam, akkor talán megváltozik valami. Valami… Sosem vágytam még ennyire haza.
A dobozban egy kristály karkötő volt. A fizetség, alamizsna azért, amit elvett tőlem, a lelkemért.