3. fejezet

Fekete Bacardi

Lykkével közös volt a szoba, ahol elszállásoltak. A lány nem szólt hozzám a fürdős beszélgetés után. Ő este elment. Nagyon kiöltözött. Sajnos sejtettem, hogy miért. Engem nem keresett, nem hívott senki, amiért hálát is adtam.

Bordély. Folyamatosan ez a szó járt a fejemben. Ha azt akarják, hogy hagyjam, hogy idegenek nyúljanak be a lábam közé, akkor rossz lóra tettek velem. Gondoltam. Nagyon naiv voltam az első két napban. Sziklaszilárdan hittem, hogy én meg fogok onnan szökni. Mindent elvettek tőlem. Se irataim, se telefonom, semmim nem volt, amivel kapcsolatba tudtam volna lépni valakivel. Később jöttem rá, hogy kitöröltek. Elvették a személyiségem. Nem léteztem.

Miután Lykke elment, feltúrtam mindent. A szobában két ágy volt, egy nagy beépített gardrób és egy polcos szekrény, ahol táskák, cipők foglaltak helyet, valamint egyetlen asztal. Mi után kutattam? Gőzöm sincs, de semmit sem találtam, csak mérhetetlen mennyiségű tangát, esemény utáni tablettát és póthajat. Kilátástalan volt a helyzet, de nem akartam feladni. Elszánt voltam, nagyon elszánt.

Két napig hagyták, hogy nyalogassam a sebeim. Szó, mi szó, nagyon fájt még akkor is mindenem. Monokli lett az arcomon, a szám pedig sebes volt. Minden egyes mozzanatra felkaptam a fejem. Összesen talán négy órát alhattam ezekben a napokban. Rettegtem.

Nyílt az ajtó és Vergilius sétált be rajta. Ahogy megláttam, felugrottam az ágyból.

– Nyugodj meg! – Hangosan vettem a levegőt. Végigszaladt rajtam a félelem, remegni kezdett a vádlim. Elmosolyodott, ahogy meglátta, reszketek a látványától. – Nagyon izgató, mennyire félsz tőlem, de most nincs időm rád. – Tett egy lépést felém. Hátráltam. – Szedd össze magad, Raven, este jelenésed lesz.

– Mégis milyen jelenés? – kérdeztem. Megtorpant, aztán úgy nézett rám, mint egy hangyára, akit el kell taposni.

– Te nem kérdezel vissza! – indult felém rohamléptekkel, elkapta a karomat, és az arcomba hajolt. – Nem kérdezel! Világos? – ordított. Remegve bólintottam. – Jó – lökött el, majd távozott.

Fújtatva ültem a szőnyegen. Elképzelni sem tudtam, hogy mi vár majd rám. Nem is akartam.

– Mi volt ez? – jött ki Lykke a fürdőből.

– Vergilius azt mondta… – reszketve kapkodtam levegő után.

– Este neked is jönnöd kell – fejezte be a mondatot. Csak bólintottam. – Hah, jól van – kapott a fejéhez. – Fel kell öltöztesselek, sminket készíteni, a hajad megcsinálni, fehérneműt keresni – sorolta. Úgy beszélt, mintha csak egy bulira készülnénk, egy kibaszott szombat éjszakai bulira.

– Lykke, én nem akarok menni! – fordultam felé hasonló tekintettel, mint Vergilius.

– Fogd be a szád, Raven! Le fogsz jönni és kurvára mosolyogni fogsz, mintha semmi sem történt volna. Ez a dolgod!

– Nem! – ellenkeztem. – Nem fogok! Nyugodtan megverhet megint, de én nem teszem azt, amit mond.

– Harapj a nyelvedre! Megmondtam, ha élni akarsz, akkor nyelsz egy nagyot – hadonászott előttem. – Csak fogd fel úgy, hogy ez egy nagyon luxi buli, ahol benyúlnak a szoknyád alá. Semmi több.

– Nem fogom megtenni! – rikoltottam. A számra rakta a kezét.

– Kuss, kussolj! Raven, meg kell tenned! Ha van még benned remény, akkor azt tartod szem előtt. Becsukod szépen a szemed, és eltűröd, bármi is történjen. – Nem értettem, hogy tudott ilyen lazán beszélni erről az egészről. Ennek hangot is adtam:

– Te ezt, hogy tudod így csinálni?

– Élni akarok. Nincs más kiút, csak ez. Itt vagyok, akkor eltölthetem kellemesen is. Adok neked egy tanácsot – fogta meg a kezem, és az ágyra ültetett. – Sajátíts ki valakit. Érd el, hogy a tenyeredből egyen. Ha megnyered magadnak, akkor onnantól az övé leszel. Sok pénzt fog azért fizetni, hogy más ne érhessen hozzád. Erre túl későn jöttem rá. – Megemeltem az egyik szemöldököm, eltátottam a szám, rácsodálkoztam, hogy ezt mégis, hogy a fenébe gondolja, de értettem a lényeget. Viszont a gondolatra összeszorult a gyomrom.

– Nem tudom megtenni! – Viszolyogtam a gondolattól.

– Pedig meg fogod! Ez a kisebbik rossz! Sok lány pasiról-pasira, ágyról-ágyra, fétisről-fétisre jár. És itt nem tilos semmi. Az a lényeg, hogy az aktus végén még tudjon lélegezni. Érted már? – Értettem, de ez annyira idegen volt számomra. Senkivel sem akartam semmit se tenni. – Szép vagy. Egzotikus szépség, egyből találsz valakit – szorította meg a vállam. Csak néztem magam elé, nem fért a fejembe ez a lehetetlen helyzet, de túl akartam élni, csak a beismerés nem ment könnyen.

– Mi a menete? – kérdeztem, majd felálltam.

– Általában lent gyűlünk össze, a lányok és a kuncsaftok. A pasi kinéz, szól Vergilius-nak. Rajta áll, hogy odaad-e neki vagy nem. Ha igen, akkor elvezet. Felmentek, ott pedig embere válogatja.

– Van olyan, aki nem azért jön ide?

– Ne áltasd magad, mindenki azért jön ide – rázta meg a fejét. Csalódtam. Azt hittem, hogy vannak még jó lelkű emberek, de be kellett látnom, hogy ez mégiscsak egy bordély. – Szopni tudsz? – A kérdésre úgy néztem rá, mintha az édesanyámat szidta volna. – Ne szemérmeskedj, igen vagy nem? – Bólintottam. Degradált ez a beszélgetés, a gyomrom újra görcsbe rándult, ahogy ezt megkérdezte.

– Ezt én nem tudom megcsinálni! – roskadtam magamba.

– Nem kell, muszáj! Na, keress valami ruhát! – Lykke nem hagyta, hogy összeomoljak, amiért hálás voltam, de nagyon nehezen ment ez az egész.

A gardrób felé mentem, kitártam az ajtaját. Lapozni kezdtem a vállfán lógó ruhákat. Mind egyforma volt. Nagyestélyi, kisestélyi, koktélruha.

– Ezek alkalmi ruhák – mondtam. Lykke ciccegni kezdett, majd mellém sétált.

– Mégis miben akartál lemenni? Farmer meg póló? Ezt vedd fel! – fogott meg egy fekete öltözéket, majd a kezembe nyomta. Eltartottam magamtól. Hosszú volt, a földig ért, a felső része átlátszott. Megráztam a fejem.

– Ebben kint lesz…

– Pont ott takar, ahol kell, na! – vágott a szavamba.

Miután Lykke alkalomhoz illően kicsinosított, a tükör elé álltam. Mintha nem is én lettem volna. Görcsbe rándult a torkom a látványtól. Úgy festettem, mint aki éppen a pornó Oscart készül átvenni. A földig érő fekete ruha eleganciát kölcsönzött. A sminkem borzasztóan kihívó volt, a hajam pedig tetszetős lófarokban trónolt a fejem tetején. Egy félig nyomornegyedből jött lány nem volt ehhez hozzászokva, és a tudat, hogy mire készítettek így fel, csak még jobban nyomasztott. Meg kellett tennem! Bíznom kellett abban, hogy elég erő van bennem ehhez. Muszáj volt.

– Lykke, félek – suttogtam magam elé.

– Nem kell, csak kapcsolj ki, engedd el magad, gondolj valami másra, szépre, jóra. Menni fog – szorította meg a kezem. Igyekeztem elhinni, hogy tényleg meg tudom csinálni. – Gyere! – vezetett.

Kiléptünk a szobából. Egy hosszú folyosón mentünk végig, majd a lift előtt álltunk meg.

– Mekkora ez a hely?

– Nyolc emeletes. Régen szálloda volt, ma meg… – fintorgott.

– Ezeket honnan tudod? – kérdeztem.

– Itt nem nagyon történik semmi. Telefonom nincs, a tv-t is csak ritkán kapcsolom be, és ha beszélnek, akkor én oda figyelek. Egyszer majd előnyömre fog válni ez a tudás, legalábbis bízom benne. – Megérkezett a lift, beléptünk. Halk zene szólt, míg le nem értünk a földszintre.

Az előtérben, ahol két lépcső futott össze, Vergilius üdvözölte a vendégeit, balján és jobbján két hiányos öltözetű nővel. A lányok mosolyogtak. Úgy hatott az egész, mintha csak a Playboy villába csöppentem volna. Olyan világ tárult a szemem elé, amit addig csak filmekben láttam. Bársony, bőr, hangulatos fények, viktoriánus tapéta, hiányos öltözetű lányok, alkohol, drog és egy csomó kétes hírű fazon. Miami legalja, vagyis inkább elitje lavírozott ott. Lesétáltunk a jobb oldali lépcsőn. Fájó pillantással néztem a bejárati ajtóra, ami előtt két biztonsági ember állt.

Lykke belém karolt, és elvezetett onnan. Igyekeztem úgy tenni, ahogy mondta, de a testem tiltakozott. A mosoly nem ment. Bambultam, nézelődtem, próbáltam feltérképezni ezt a számomra ismeretlen szférát. Nem figyeltem, mi történik körülöttem, így nekimentem valakinek.

– Pardon – kért elnézést mély hangon. Megfordult, majd rám nézett. Magas volt, haját hátra simítva viselte, a szakálla nem volt éppen karbantartott, a szeme zölden szikrázott. Rám pillantott, majd biccentett. – Hölgyem. – Ledermedtem, nem tudtam, mit kellene tennem. Lykke segített ki:

– Elnézést, nem figyelt. Még új – döntötte oldalra a fejét. A férfi elmosolyodott, majd kíváncsian fürkészni kezdte az arcom. Undorodnom kellett volna tőle, de láttam valamit a szemében, valami megmagyarázhatatlan dolgot. Egyetlen szóval tudtam volna jellemezni egész lényét: elbűvölő.

– Gyönyörű – felelte.

– Raven a neve, ha esetleg – nyalta meg Lykke felső ajkát. Idegességemben nem tudtam, hogy kire vagy hová nézzek, megszorítottam a lány kezét.

– Ez felhívás keringőre? – nézett a férfi mellettem álló szőkeségre.

– Biztos nem keringőzni szeretnél – felelte Lykke mosolyogva, mintha ott sem lennék. Nekem ez nem ment le a torkomon, hogy tárgyként kezelnek.

– Elnézést – engedtem el a lányt, hogy eltűnjek onnan, de erősen megmarkolta a karom.

– Csak zavarba jött – nevetett zavartan.

– Szép estét – felelte az idegen, aztán elment.

– Ez meg mi volt? – förmedt rám Lykke. Villámokat szórt a szeme.

– Mindent láttam a szemében, én…

– Viselkedj már! Ó, Angel! – húzta ki magát, mögém pillantva. Rózsaszín ruhájából kibuggyanó melle a nyakába volt polcolva. A szemérmetlenül rövid estélyiből nem csak a combja, a bugyija is kivillant.

– A gyönyörű Lykke – szólt egy ismeretlen férfi. Riadtan fordultam a hang irányába. Rövid, szőke hajú, virítóan kék szemű pasit pillantottam meg, vékony állát enyhe borosta fedte. Mintha a mesekönyvek lapjairól lépett volna le, egy igazi herceg.

– Angel, ő itt Raven, az új barátnőm – mutatott be.

Lykke úgy árult, mintha plusz jutalékot kapott volna. Borzasztó érzés volt, de le kellett nyelnem a békát.

– Üdvözöllek – nyújtotta felém a kezét. Csak néztem nagy tenyerét, mire a lány meglökött. Pislantottam egyet, aztán a markába csúsztattam a tenyerem. Zakatolt a szívem, de a pasi kedves volt. Udvariasan a szájához emelte a kezem, kézcsókot adott, majd alaposan végigmért. – Nagyon szép – bólintott elismerően.

– Ugye? Vattacukor ízű a puncija – vihogott Lykke. Összevont szemöldökkel néztem rá, mire megbökött a könyökével. – Mo-so-lyogj! – szűrte a fogai között. Erőltetett mosolyt villantottam. Nem ment, egyszerűen…

– Valóban? – rökönyödött meg a pasi. – És ezt te honnan tudod, rossz kislány?

– Az – húzta végig az ujját a karomon, majd megnyalta a száját. – legyen az én titkom – nyalta meg újra a száját. Látványosan kirázott a hideg. Hányni tudtam volna.

– Szívesen fogadnám a társaságodat vele, ha nem lennél már tulajdon.

Tulajdon? Hát erről beszélt nekem.

– Úgy sajnálom, tudod, hogy bármikor a rendelkezésedre állnék, de – sajnálkozott, mintha komolyan mondta volna. Kitűnő színésznő volt.

– Maxim mázlista – felelte a szőke herceg, aztán fejet hajtott, és elsétált.

– Te pöcs! – morogta Lykke. – Naná, hogy mázlista.

– Ez meg mi volt? – néztem körbe. – Miért árulsz? – szegeztem neki a kérdést.

– Mert az előbbi két pasival nagyon jól járnál. Darius, a nagyobb darab nem defektes, csak elveszi, ami kell neki, aztán megy tovább. Nem kerít ennek nagy feneket. Ő szerintem csak kényszerből jár ide.

– Mi? Kényszerből? Ide?

Nem értettem. Miért járna ide bárki is kényszerből?

– Aha – válaszolt, majd lekapott két poharat az előttünk elsuhanó pincér tálcájáról. Fekete folyadék volt bennük. Felém nyújtotta az egyiket. Groteszk ábrázattal méregettem a poharat.

– Mi a fene ez?

– Fekete Bacardi – mondta, majd nagyot kortyolt. – Igyad már! – förmedt rám. Beleittam, de nagyon nem ízlett. Erős volt, büdös, és a nyelőcsövemet is égette.

– Borzasztó – húztam el a szám.

– Darius-ra visszatérve, ő követi Vergilius-t a hierarchiában. – Megemeltem a szemöldököm, hogy ezt mégis honnan tudja. Nagyon sok infó volt Lykke birtokában ahhoz képest, hogy nem olyan régen került csak ide. – Mindig itt van, de annyira üres a tekintete, semmilyen. Párszor voltam vele, még Maxim előtt. Élettelen a pasas, de legalább nem perverz.

– Legalább – ismételtem halkan.

– Angel pedig szereti megbilincselni a lányokat, de ő sem bánt, csak ezt élvezi. Maxim kicsit bonyolultabb, de már megtanultam kezelni.

– Gusztustalan – hördültem fel, majd újra beleittam a Bacardiba, de kár volt.

– Ott áll Vergilius mellett – mondta, és mereven bámult előre. Én is arra néztem, akkor láttam, hogy a herceg az Ördöggel beszélt. A sötét szemű férfi rám pillantott, összeforrt a tekintetünk. Nem kaptam el a fejem, néztem. Nem akartam megadni neki az örömöt, hogy elkapom a fejem, mert rettegek tőle. Kedvesen mosolygott a szőkére. – Nem fog odaadni neki – rázta meg a fejét a lány mellettem.

– Mégis honnan veszed?

– Mert téged néz. Felbőszítetted a tiltakozással. A haragja le fog súlytani.

Egy pillanatra elbambultam, majd nagyot pislantottam és körbefuttattam a tekintetem az előtéren. Mindenhol lányok voltak. Párban, csoportokban, de egyedül nem volt senki. Mindnyájan különbözőek, ázsiai, afrikai, dél-amerikai, skandináv, mint Lykke, de egy átlagos kinézetűt sem láttam. Mintha Vergilius direkt a kuriózumokra ment volna rá. Ezért kerülhettem én is oda. Indián származásom lévén én is kuriózumnak számítottam. Natív-amerikai lányt pedig nem láttam, de ahogy elnéztem, hatalmas volt a földszint, így még több lány lehetett lent. A lépcsők után tovább folytatódott a beltér, de odáig nem mentünk el.

– Nem félek tőle! – jelentettem ki. Lykke elkapta a karom, majd az előtér másik oldalára vezetett.

– Nézz csak be! – mutatott a másik helyiségbe.

Szófogadóan bepillantottam. Csak egy kis szeletet láttam, de az bőven elég volt. Vörös tapéta borította a falakat, mindenhol viktoriánus kori bútorok, kanapék és legalább két tucat meztelen lány.

El sem merem mondani milyen pózokban, hogyan, kivel.

Hányingerem lett, éreztem a nyelőcsövemben, hogy visszajön az a pár falat pirítós, amit aznap ettem, de nyeltem egy nagyot. – Ha tovább tiltakozol, akkor oda fogsz kerülni. Meztelenül, kiszolgáltatva. Ott nyúlnak hozzád, ahol csak akarnak. Ezek pedig semmit sem szégyellnek. Meg is kefélhetnek az egész terem szeme láttára, egyszerre többen is. Kényszeríthetnek, hogy kapd be a farkuk, ami isten tudja előtte hol járt, vagy más lánnyal tedd, amit parancsolnak. Ott, abban a helyiségben bármi megeshet. Szóval, szerintem, ne nagyon dobálózz a szavakkal.

– Te voltál ott?

– Csak kísérőként, mert azután jön a pókerszoba. És sok mindent látok olyankor. A lányok pedig mesélnek. Én inkább nem harcolok – bólintott, majd elvezetett onnan.

– De nehéz!

– Tudom, de inkább ez, mint az, nem igaz? – kacagott fel, mintha semmi sem történt volna, aztán karon ragadott, és a lépcső felé indultunk, de egy hang megállított minket.

– Raven? – Mindketten belefagytunk a mozdulatunkba, majd a hang irányába néztünk. Vergilius szólított. Lykke megtaszított, hogy lépjek oda hozzá. Ökölbe szorult a kezem, nem akartam odamenni, de nem volt más választásom, így mély levegőt vettem. Igyekeztem felszegni a fejem, és úgy viselkedni, mintha én is a játék részese lennék. Talán meg akartam nyerni a férfit, talán, nem is tudom. A félelem olyan mélyen telepedett rám, hogy kihozta belőlem azt, amivé nem akartam válni, de muszáj volt. A túlélési ösztön nagyobb volt annál, hogy makacskodjak. Nem tehettem meg! Nem akartam a Vörös terembe kerülni.

Ahogy közeledtem Vergilius felé, akkor láttam, hogy Darius mellette áll, csak a tömeg eltakarta előlem. A szívem úgy kalapált, mintha szívrohamom lett volna. Hullámzott a mellkasom. Értettem, hogy miről van szó. Elkért, ő pedig átad neki. Borzalmasan féltem. Igyekeztem leplezni az ijedtséget, ahogy csak tudtam, de a ruhám csupán a földig ért, a lelkemet, az érzéseimet nem takarta el.

– Raven, kedvesem – szólított mézes-mázosan, amint mellé értem, átkarolta a derekam, és magához húzott. Lecsúszott a keze a hátamon, majd a fenekemen állapodott meg nagy tenyere. Erővel mart belém. Halkan nyögtem egyet, de zaboláznom kellett magam. – Nagy rád a kereslet – folytatta. Igyekeztem mosolyt rajzolni az arcomra, de tompák voltak a ceruzáim. – Sajnos, ma nem adhatlak oda senkinek – nézett rám. – Ma este az enyém vagy – suttogta közelebb hajolva. Megállt bennem az ütő a szavaira. Legszívesebben elfutottam volna onnan.

Ma este az övé?

Meg fog ölni, futott át az agyamon. Félve néztem fel a mellette álló férfire, segélykérőn, de úgy éreztem, hogy tehetetlen, akárcsak én. A tekintete tényleg üres volt, nem láttam akkor semmi érzelmet benne, mégis, mintha értette volna a mimikámat.

– Én türelmes vagyok – mondta Darius, miközben rám nézett. Elképedtem, hogy ő is velem akart lenni.

– Tudom, barátom, de értsd meg, ez kuriózum. Nehezen jutottam hozzá, és nem adogatom csak úgy – horkantott, aztán megint a fenekembe mart. Nehezen jutott hozzám? Szóval, tényleg megvett valahogy. Gusztustalan! – Holnap a tiéd a lány – tette hozzá.

Darius cigarettát húzott elő a nadrágja zsebéből, majd meggyújtotta, és lassan fújta ki a füstöt. Hanyag eleganciával volt felvértezve. Látszólag tényleg nem érdekelte semmi, de úgy hittem, ez csak álarc. Vagy talán tényleg kihunyt benne a tűz. Az öltöny, amit viselt, nem két dolláros darabnak tűnt. Zakó nem volt rajta, csak ing és mellény.

Mindenki elegáns ruhában jelent meg, hogy azt higgyék, az úri dolog, amit itt csinálnak. Ők is szerepet játszottak. Egy estére elmenekültek a való világ és az igazi érzések elöl. Ábrándokba ringatták magukat, teljesen mások voltak, mint a hétköznapokban. Domináltak. Megkapták azt, amit mindig is akartak: hatalmat.

– Ahogy akarod – hajtott fejet a férfi Vergilius-nak, aztán elsétált.

– Menj, pókerezz, játszd el a vagyonod! – szólt utána. – Gyere, drágám! – búgta a fülembe, aztán kézen fogott. Nem tehettem semmit. Ezt hívják sodródásnak. Beledobtak a mély, hömpölygő vízbe, és nekem meg kellett tanulnom úszni. Hagynom kellett, hogy vigyen magával, így talán hamarabb szabadulhattam. Lykke szavai csengtek a fülemben: Kapcsolj ki! Őrülten kerestem azt a kapcsolót, miközben Vergilius felvezetett a lépcsőn.