1. fejezet
Boldogok a lelki szegények…
Beszéltek hozzám, de nem hallottam. Tompán zúgott a fülem. A lelkem elhagyott. Üresen, némán szemléltem kívülről a testem. Nem tudtam felfogni mindazt, ami velem történt. A Nagy szellem adott, majd elvett, adott és újra elvett. Miért? Kérdeztem magamban. A torkom száraz, a szemem fájt, alig láttam. Csak pislogtam. Titkon azt reméltem, hogy ez csak egy rossz álom volt, és mindjárt felébredek. De nem ébredtem fel, mert ez a valóság.
– Miss Jacobs, a nevem Dempsey Lynch, és szeretném kikérdezni – lépett be egy magas férfi a kihallgatószobába. Pislantottam egyet, nem voltam biztos benne, hogy valójában ott vagyok. – Hölgyem, kérem – szólt hozzám újra a nyomozó, de egyszerűen nem tudtam ránézni. A fejemet sem sikerült felé fordítanom. Úgy éreztem, meghaltam. Bambultam magam elé. Két kézzel markoltam azt a sötétszürke zakót, ami a vállamra terült. Az övé. Ennyi maradt nekem belőle. Miért? Kérdeztem újra, de nem jött válasz. Minden elcsendesedett. – Kérem, figyeljen rám! – szólított fel a férfi. Pislantottam egyet megint, és akkor a lélek újra belém költözött.
– Sajnálom, csak – nem fejeztem be a mondatot, lepillantottam. Kicsúszott egy könnycsepp a szememből, de gyorsan letöröltem. A tenyeremre néztem, a színtelen folyadék a kezemre folyt. A lámpa fényében úgy hatott, mintha csillogna. Egy pillanatra megint elbambultam. Arra a kristály karkötőre gondoltam, amit Vergilius adott nekem. Csillámlott, mint a Hold egy hideg téli éjszakán, mégis undorral néztem rá. Hordanom kellett volna. Az volt a billog, amivel a tulajdonává tett. Gyűlöltem.
– Raven, tud beszélni? – szegezte nekem az újabb kérdést a nyomozó. Beszélni? Gondolkodni is alig tudtam. Mindenféle látomás villant a fejemben. Lüktetett a fülem, hallottam a fegyverek dördülését, láttam a vért, visszhangzottak a lányok sikolyai.
– Igen! – jelentettem ki. Szabadulni akartam onnan. Túljutni ezen a borzalmas élményen. Előbb-utóbb úgyis el kell mondanom, mi történt. Jobb volt még nyitott sebekkel túlesni ezen, nem pedig akkor, amikor már belepte őket a var. A fájdalom, ami rám telepedett vaskos, fekete ujjaival szorította a torkom. A bánat nem hagyott menekülőutat. Beszélnem kellett.
– Jól van – bólintott a tiszt, aztán leült, az asztalon összekulcsolta az ujjait. Várta, hogy elkezdjem.
– Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel – mondtam gépiesen. A nyomozó felkapta a fejét.
– De ez, ez a…
– Az Isteni színjátékból van. Az Inferno Vörös termében ez díszeleg a falon. Vergilius a megszállottja volt. Azt hitte, hogy tényleg ő maga Vergilius, aki a betévedt embereket –, legyen az bankár, bűnöző, vagy csak egy pénzes nevetlen senki – körbevezeti a helyen. Nekik a mennyország volt, nekünk a pokol – lehajtottam a fejem, úgy folytattam: – Senki sem tudta, hogy mi folyik a falak között. Ők csak szórakozni jöttek. Mi meg azt tettük, amit ő mondott. Bármit megtettünk, mert féltettük az életünket. Egyszer tiltakoztam. Egyetlen egyszer…