Robin, a férjem, leukémiában hunyt el, és néhány héttel a halála után felettébb különös dolog történt: vörösbegyek jelentek meg a kertemben. Én is hallottam történeteket arról, hogy a szeretteink kevéssel a haláluk után madarak alakjában visszatérhetnek hozzánk, ami különösen igaz a vörösbegyre. „A vörösbegy akkor jelenik meg, amikor a szeretteink a közelben vannak”, tartja a mondás, ám én ennek ellenére különösnek találtam a jelenséget. Korábban csak elvétve tévedtek vörösbegyek a kertbe, ám most néhány héten keresztül minden egyes alkalommal láttam egyet, amikor az ablakhoz léptem. Aztán egy nap eltűntek, hogy ismét csak egyszer-egyszer bukkanjanak fel újra.

Noha olyan családban nőttem fel, ahol a spiritualitás a mindennapok részét képezte, a szüleim nem győzték hangsúlyozni az oktatás, azon belül is a tudomány jelentőségét. Biztattak, hogy orvos legyek, és el is végeztem az orvosi egyetemet, a neurológia szakterületén szerezve PhD fokozatot. Letöltöttem az egyéves kötelező orvosi és sebészeti gyakorlatot, majd hat évig dolgoztam pszichiátriai szakterületen, mielőtt az MIT (Massachussets Institute of Technology) orvosi iskolájának kizárólagos tanácsadója és professzora lettem. A teljes szakmai életem a tudományon és a logikán alapult, és az összes felhalmozott tudásom azt mondatta velem, hogy csupán a puszta véletlennek köszönhető a vörösbegyek váratlan felbukkanása a kertemben. Egy részem szerette volna hinni, hogy a madarak látványa valóban jelent valamit, ám a racionális énem ezt nem engedte. Idővel megtanultam, hogy jobban figyeljek a halkabb felemre. E könyvet a személyes utazásom ihlette: kezdetben elutasítottam azt, amit nem tudtam racionálisan megmagyarázni, majd fokozatosan elfogadtam, és magamévá tettem mindent, engedve, hogy a jelek megmutassák nekem az előre vezető utat.

Robin halálakor elveszett voltam, és kétségbeesetten kutattam válaszok után. Négy gyötrelmes hónap telt el a diagnózistól az elmúlásig, és bár erős maradtam, még az orvosi tudással és gyakorlattal a hátam mögött sem tudtam felkészíteni magam a halálával járó megsemmisítő érzés kezelésére. Azt hittem, hogy velem, a szerető feleséggel és orvossal az oldalán valahogy mégis túléli. E hitem részben a felém táplált feltétlen szerelmén, részben a vizualizáció és a manifesztáció erejének kihasználására irányuló képességemen alapult, melyet éveken át sikeresen fejlesztettem, és melyről A forrás{1} című könyvemben már írtam. Nem hagytam, hogy a kétely akár csak legcsekélyebb mértékben is megingassa a hitemet. De nem élte túl. Nem élhette túl. A leukémia túl nagy pusztítást végzett, a gyógymód túl agresszív volt. A gyász és a kétségbeesés feneketlen vermébe zuhantam, és elképzelni sem tudtam, hogyan mászhatok ki onnan. A negyvenes éveimben jártam, megözvegyültem, és a rám váró jövő egyáltalán nem hasonlított arra, amit elképzeltem. Küszködtem. Nem tudtam, hogyan élem túl egyik napot a másik után, hogyan szedem össze magam most, hogy ő már nincs, és a szerelemről és boldog életről alkotott képem darabokra tört.

Kétkedésem ellenére folyamatosan a vörösbegyek körül jártak a gondolataim, és aztán az egyik éjjel, jó hat héttel Robin halála után, arra riadtam álmomból hajnali négy órakor, hogy valaki megérinti a vállamat. Miután a szemem hozzászokott a sötétséghez, Robint pillantottam meg a szobában. Ott állt az ágyam mellett, és a teste fokozatosan egyre határozottabb alakot öltött, mintha egy vízfüggönyön próbálna átlépni, hogy végül teljesen láthatóvá váljon. Döbbenten meredtem rá, és közben végig éreztem, hogy micsoda erőfeszítést követel ez a részéről. Miután már szépen ki tudtam venni a frizurája és az arca körvonalát, egyszer csak elkezdett semmivé foszlani fentről lefelé haladva. A lábszára és a lábfeje maradt utoljára, majd az is teljesen eltűnt, és ekkor felszakad belőlem a döbbenet hangja.

A reggeli ébredést követően első dolgom volt rákeresni a történtekre. „Láthatjuk elhunyt szeretteinket?”, írtam a Google-keresőbe. A találatok szerint a gyászoló idős emberek hatvan százalékának van része „vizuális hallucinációban”. Végtelenül elszomorított, hogy egy efféle elemi erejű élményt képesek vagyunk elintézni annyival, hogy „ez csak hallucináció”, ahelyett, hogy megvitatnánk, valóban lehetséges-e vagy sem. Biztosan tudtam, hogy ébren voltam, és nem álmodtam. Az orvosi tanulmányaim és a tudományos látásmódom ellenére is tudtam, hogy amit láttam, az valóságos volt.

Elkezdtem megosztani másokkal a történteket, és sok hasonló beszámolót kaptam cserébe. Amikor aztán három évvel később, ennek a könyvnek az írása közben ismét beírtam ugyanazt a kérdést a keresőbe, másféle eredményt kaptam: „igen, normális dolog, ha látjuk, halljuk, vagy egyéb módon érzékeljük elhunyt szerettünk jelenlétét… [ezek az élmények] rendszerint megnyugtatók és jótékony hatásúak”. Sokan úgy vélik, hogy csak az agyunk szeretne láttatni velünk egy hozzánk közel álló személyt, kinek felbukkanására számítunk, releváns külső jelekre adott válaszokkal töltve ki a hézagokat1. Csakhogy én nem számítottam Robin felbukkanására, az esetet megelőzően mélyen aludtam, és éber óráimban kínzó tudatában voltam annak, hogy a férjem örökre távozott. Egy a keresési találattal kapcsolatos vélemény szerint génvariációk, illetve az agyban lezajló kémiai folyamatok teszik lehetővé, hogy láthassuk az elhunytakat.2 Dr. David Hamilton szerint azoknak az ősi kultúráknak a képviselői, akik észlelték az elhunytak jelenlétét, és ezáltal hittek a túlvilági életben, kevésbé féltek a haláltól. Éppen ezért hajlandók voltak jóval nagyobb kockázatot vállalni, minek következtében az effajta szellemlátásért felelős gének fokozatosan háttérbe szorultak, és lényegében eltűntek. Csakhogy egyes génvariációk a mai napig fennmaradhattak az emberi fajban, így élhetnek köztünk olyanok, akik képesek látni és felismerni a holtak szellemét. Bár erre nincsen tudományos bizonyíték, neurológusként érdekelni kezdett a tudatunk természete, és hogy mi mindenre lehetünk képesek. Felmerült bennem a kérdés, hogy valóban csak az tekinthető-e az emberi tapasztalás részének, ami tudományosan bizonyítható.

Robin megjelenése után néhány nappal meséltem az élményemről Alice barátnőmnek, majd hetekkel később karácsonyi üdvözlőlapot kaptam tőle az alábbi szavakkal: „Örülök, hogy láttad Robint. Tudtam, hogy így lesz.” Aztán amikor a következő évben együtt vacsoráztunk, megkérdeztem tőle, honnan tudta, hogy látom majd Robint. Nemes egyszerűséggel így felelt: „Meglátogatott álmomban, és közölte, hogy eljön hozzád.”

Miközben darabokra hullott a világom, és a hatalmas veszteség ellenére is próbáltam meglelni az irányt, rá kellett döbbennem, hogy a modern tudomány nem képes választ adni az összes kérdésre, az Alice-szel folytatott beszélgetésem pedig megkérdőjelezte az érzékelésünkkel kapcsolatos nézeteimet, felvetve, hogy kapcsolatban maradhatunk-e elvesztett szeretteink szellemével.

Kezdtem rádöbbenni, hogy nincs meg bennem a megoldás az összes problémára. Korábban azt hittem, hogy képes vagyok megteremteni magamnak azt az életet, amire vágyom, de a cselekvéstábla,{2} a vizualizáció, a személyes megerősítés és a manifesztációs technikák, melyek tökéletesítésével éveket töltöttem, mind vesztettek a fényükből. Be kellett látnom, hogy egyik sem enyhítheti a gyászomat, és emiatt igen lelombozó időszak következett az életemben. Kellett valami, ami új irányt szab a lépteimnek. Támogató környezetben élő neurológusként és pszichológusként olyan háttérrel és erőforrásokkal rendelkeztem, amivel csak kevesek, mégsem támaszkodhattam többé azokra a képességekre, melyek olyan nagy szolgálatot tettek a múltban.

Úgy éreztem, az intuíciómat sem tudom használni többé, pedig már annyira hozzászoktam, hogy ezt tekintettem a szupererőmnek. Mindig egyértelműen megéreztem, hogy milyen irányba kell haladnom, és éveken át vezettem naplót, vissza-visszaolvasva a bejegyzéseket, megerősítve, hogy bízhatok az ösztönös döntéshozatali folyamatomban. Csakhogy abban az állapotban nem éreztem úgy, hogy bízhatok magamban, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Ám még ebben a kilátástalan helyzetben is ott pislákolt a remény szikrája, hogy képes leszek alkalmazkodni, új útra lelni, és visszatalálni az intuíciómhoz – tisztában voltam azzal, hogy nincs más esélyem.

Aztán néhány hónappal Robin halála után a kétségbeesés rávitt, hogy elmenjek egy médiumhoz, majd fél évvel később egy másikhoz is. A mondanivalójuk egybecsengett a gondolataimmal, mégis kételkedtem. Úgy éreztem, hogy amit mondanak, azt a neten vagy a közösségi médiában is megtaláltam volna, ráadásul egy jó részének sem akkor, sem később nem volt semmi értelme. Fűtött az önmagamba vetett hitem, és annyira bíztam abban, hogy képes vagyok optimalizálni az agyműködésemet, hogy emlékszem, azt gondoltam: „ha lehetséges kommunikációs csatornát nyitni az elhunytakhoz, és Robin volt az én férjem, legjobb barátom és tükörlelkem, akkor talán saját magammal is működne”.

Akkor kezdtem e felé a nehezen magyarázható kommunikációs csatorna felé fordulni, amikor Robin élete már a végéhez közeledett. A halála napján magához hívott, még mielőtt felébredtem volna, és vizet kért, mert már nem tudta a szájához emelni a poharat. Kimerült voltam. Aggódva nézett rám, és közölte, hogy szeret. Amikor visszatértem a sarokkanapéhoz, ahol éjjelente aludtam, hogy szükség esetén a közelében legyek, kirajzolódott előttem az arca, amikor még egészséges volt – mintha csak egy néhány évvel korábban készült nyaralási fénykép lett volna. Aztán csak ennyit mondott nekem: „ünnepelj!”. Akkor nem tudtam mire vélni, ám később úgy értelmeztem, ünnepeljem meg, hogy én még élek, és legyen célom az életben, még akkor is, ha egyedül kell továbbmennem az úton. Azóta már másoktól is hallottam, hogy hasonló spirituális élményben volt részük, amikor a halál küszöbén álló szerettük búcsúzni kívánt tőlük. Robin aznap délben halt meg, amikor kimentem a konyhába, ahol a kórházi ágyát tartottuk, hogy levest vigyek neki.

Ezekkel a tapasztalatokkal a birtokomban vettem elő neurológus énemet, és kezdtem el vizsgálni, hogy a gyász miként hat az agyra, illetve tanulmányozni a tudomány határain kívül eső, a halál kezelésével foglalkozó spirituális gyakorlatokat. Vizsgálni kezdtem például a halálközeli élményt és a terminális tisztánlátást, hogy megérthessem, képes-e létezni a tudat test nélkül (erről bővebben az első fejezetben írok). Amikor Robin távozott, megszállt a bizonyosság, hogy aki ott fekszik előttem az ágyon, az nem ő, hogy létezésének esszenciája kilépett ebből a testből. Ez a bizonyosság később lehetővé tette, hogy oly módon értékeljem át a saját hozzáállásom és mások viszonyát a halandósághoz, ami megerősített és bizakodóvá tett a jövőt illetően. Abban is egyre biztosabb lettem, hogy nem mindent tudunk megmagyarázni a tudattal kapcsolatban, hogy van itt még valami más, valami több, és ebben a könyvben az erre vonatkozó bizonyítékokat szeretném megosztani.

Miután megnyíltam a lehetségesnek vélt dolgok előtt, lassan de biztosan elkezdtek beszivárogni a jelek az életembe. Szíveket láttam mindenfelé, majd csupa olyasmit, amiről úgy véltem, hogy Robintól kapott jelek lehetnek, például számunkra jelentéssel bíró zeneszámok; vörösbegyek, melyeket vagy én magam láttam, vagy mások számoltak be róluk; üzenetek ismerősöktől, melyeket ők kaptak Robintól álmukban. Kezdetben véletlenszerűen bukkantak fel ezek a jelek, kis számban és nagy szünetekkel, ám idővel gyakoribbá és egyértelműbbé váltak. És nem minden jel érkezett Robintól, amire apám az egyik legjobb példa, aki három hónappal Robin után hunyt el. Egyszer azt mondta nekem, „csak a holttestemen át”, miután közöltem vele, hogy az irodalomtanárom szerint színésznőnek kellene állnom. 2023 decemberében azt írtam a naplómba, ha most, a halála után engedélyt kapnék tőle a túlvilágról, akkor belebotlanék egy híres színésznőbe. Néhány héttel később elmentem a Lady Garden alapítvány jótékonysági betlehemes énekestjére, ahol kuratóriumi tag vagyok. A bejáratnál ácsorogtam az egyik barátnőmmel, amikor felénk lépett valaki. Ki akartam térni előle, de ugyanabba az irányba mozdultunk és szó szerint egymásba botlottunk. Elnézést kért, és ment tovább. „Atyaég, ez Anna Friel, imádom őt”, mondtam a barátnőmnek. Csak mikor később átlapoztam a naplómat vettem észre az apámmal kapcsolatos bejegyzést. A mai napig beleborsódzik a hátam, ha ilyesmi történik velem. Egy üzenetben megköszöntem Annának, hogy felolvasott a jótékonysági esténken. Néhány nappal később válaszolt, megírva nekem, hogy a fivére, aki történetesen orvos, megnézetett vele egy YouTube-podcastot, ami után a The Diary of a CEO (Egy CEO naplója) című podcast egy epizódja ugrott fel, méghozzá az, amelyikben én szerepeltem. Megnézte, és mesélt róla az összes ismerősének és az egész családnak még mielőtt elküldtem volna neki az üzenetet.

A dolgok előrehaladtával az a benyomásom támadt, hogy Robin számokon keresztül próbál kommunikálni velem, ami érthető volt, hisz az üzleti világban dolgozott, és a Fibonacci-sorozat{3} megszállottja volt. Úgy döntöttem, próbára teszem az elméletemet, arra kérve őt, hogy küldjön nekem bizonyos számokat jeles alkalmakon, mint például az évfordulónk. Első ízben a halála első évfordulójának közeledtével éreztem úgy teljes bizonyossággal, hogy Robin számjelet küldött nekem. Egy héttel az évforduló előtt bármerre néztem, az 1-es, a 11-es és a 100-as számokat láttam – a telefonomon, rendszámtáblákon, órákon vagy a közösségi médiában –, míg az évforduló napján a 108-as számon keresztül kaptam üzenetet, amely egy kifejezetten spirituális szám. A hinduizmusban a 108-as szám jelöli a teljességet és az isteni kapcsolatot, továbbá szent szövegekhez és olyan gyakorlatokhoz is köthető, mint a mantrázás, amikor 108 alkalommal ismételnek meg egy-egy verset, vagy említhetem a 108 gyöngyből álló rózsafüzért is. A megdöbbentő események sora folytatódott, sőt a jelek egyre célzottabbak és egyértelműbbek lettek. Robin halálának második évfordulóján például a 200-as számot kértem és kaptam meg jelként kevéssel éjfél után Instagramon, amely aztán egész nap elkísért, 201-es számmá változva másnapra.

Szintén a második évforduló napján kellett elhagynom a Navajo Nation amerikai indiánrezervátumot, ahol egy héten át filmeztem. Los Angelesbe repültem volna, és az utolsó pillanatban derült ki, hogy át kell szállnom. Korábban arra kértem Robint, hogy küldjön főnixmadárral kapcsolatos jelet amíg úton vagyok, mert kezdtem úgy érezni, hogy egy kiégést követően új emberként születek újjá, és szokatlan volt, hogy nem kísérik véletlen egybeesések az életemet. Mielőtt a Navajo Nation rezervátumba indultam volna, egy hetet töltöttem Oklahoma Cityben, ahol a stúdió áll. A szállodát elhagyva mindennap elsétáltam a Phoenix Garden nevű kínai étterem előtt, a repülőjegy-foglalásnál pedig kiderült, hogy Phoenixben kell átszállnom. Aztán valamivel később, immáron újra Londonban, hazafelé menet útlezárásba futottam, ezért kerülnöm kellett egy szép, szűk kis utcán át. Emlékszem, teljesen biztos voltam abban, hogy most jelet kapok – egy „tisztántudásnak” nevezett, nagyon erős érzés kerített hatalmába –, és a sarkon befordulva egy kocsmával találtam szemben magam: The Phoenix, hirdette a cégér.

Az ehhez hasonló, komoly jelentőséggel bíró jelek felbukkanása folytatódott: fehér madártoll a küszöbön, szív alakú tárgyak, végtelen jelek és jelentéssel bíró számok, mint például a 09. 21. (Robin születésnapja), melyek időről időre felbukkantak a telefonomon vagy számlákon, illetve házszámok és rendszámok formájában. Bárhonnan eredtek is, ezek a jelek mindig megnyugvással töltöttek el. Segítettek megszabadulni a félelmeimtől. Utat mutattak életem legnehezebb időszakában. Lehetővé tették, hogy ismét teljes életet éljek, és tovább haladva méltó örökséget hagyjak hátra a férfi tiszteletére, akit mindennél jobban szerettem, és épp ennek az örökségnek a megteremtése adott erőt a folytatáshoz. Lehetővé tették, hogy teljes pompájukba lássam a világ csodáit, túllépve a tudományos magyarázat határain. És persze felkorbácsolták a kíváncsiságomat – mégis mi ez az újfajta megvilágosodás, és vajon másoknak is segíthetek meglelni ugyanezt? Ez a könyvem célja: megosztani abbéli meggyőződésemet, hogy mind sokat profitálhatunk abból, ha megnyitjuk az elménket a jelek előtt. Kaphatunk megerősítést azzal kapcsolatban, hogy jó úton járunk, vagy hozhatnak megnyugvást azzal, hogy valami vagy valaki vezet bennünket. Ennek az új, külső megerősítésnek hála leküzdhetjük az élet nehézségeit, és kiteljesedhetünk, mint korábban még soha.