Az ember évezredeken keresztül az érzékszerveire és a megérzéseire hagyatkozott a túlélés érdekében. Nem tudtak időjárási applikációkat letölteni, viszont tanulmányozhatták az eget és a szél zúgását a fák között. Érezték az eső kopogását a bőrükön, és az ösztöneikre hallgatva meg tudták állapítani, hogy mikor kell menedéket keresni a közeledő vihar elől. Jelentést társítottak a megfigyeléseikhez, ahogy az a művészi, illetve szimbolikus tartalmú ábrázolásokból, a különböző barlangrajzokból és totemekből is kiderül. Mindez nem csupán az őket körülvevő világra korlátozódott, de a céljaikat és a jövőről alkotott elképzeléseiket is ki tudták fejezni, megfogalmazva azt, ami igazán fontos. Az életünk tele lett a figyelem elterelésére alkalmas eszközökkel, és a mai modern világban elvesztettünk valami fontosat, ami elengedhetetlen a jóllétünkhöz és a kiteljesülésünkhöz.

Sokan érzik úgy, hogy csak sodródnak, hogy valami hiányzik az életükből. Nem érzed úgy, hogy kétszázzal száguld el melletted az élet? Szorongsz? Úgy gondolod, hogy többről is szólhatna az élet? Elutasítasz mindent, amit nem lehet racionálisan megmagyarázni, pedig a zsigereidben érzed, hogy mi az igazság? Ha ismerősen csengenek ezek a gondolatok, akkor megnyugodhatsz, nem vagy egyedül. A modern élet stresszel teli, ami jelentős részben a technológiai vívmányoknak köszönhető. Gyorsabb életvitelbe hajszolnak bennünket, keményebben kell dolgoznunk különböző képernyőket bámulva naphosszat ahelyett, hogy odafigyelnénk a környezetünkre, felismerve a helyes irányt és mindazt, amitől kiteljesedhetünk. Éppen ezért ma minden eddiginél többen érzik magukat elveszettnek. Kizökkentek, nem tudják, merre induljanak, odalett az önbizalmuk, és nem látják a célt maguk előtt. Pszichiáterként, neurológusként és tanácsadóként is sokszor találkoztam ezzel, a kórházban praktizáló kollégáim pedig egyre több esetben diagnosztizálnak szorongást, agresszív viselkedést, türelmetlenséget és az érzelmek nem megfelelő szabályozását a pácienseiknél.

A Mind nevű, mentális egészségügyi problémákkal foglalkozó jótékonysági szervezet jelentése szerint Angliában várhatóan minden negyedik embert utolérik a mentális egészségügyi problémák,1 és a jelenség a fiatalok körében emelkedő számot mutat. Míg 2017-ben csak minden kilencedik fiatalnál jelentkeztek mentális egészségügyi problémák, addig ez a szám 2020-ban már hatból egy.2 Többen is kapcsolatot vélnek felfedezni a mentális egészségügyi problémák növekvő száma és az okostelefonok mind gyakoribb használata között, főleg a lányok körében.3 Jonathan Haidt szociálpszichológus részletesen kifejti a fiatalokat fenyegető problémát A szorongó nemzedék című könyvében, ám egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy a közösségi média használata a felnőttekre is kedvezőtlen hatással van.4 Az okostelefon ma már mindenhol velünk van, és minél többet bámuljuk a képernyőt, annál kevesebb időt töltünk környezetünk megfigyelésével, és minél jobban elszakadunk a külvilágtól, annál elveszettebbé válunk.

Időnként úgy tűnhet, mintha egyik krízishelyzetből zuhannánk a másikba, vagy egyszerűen csak nem használnánk ki maradéktalanul az értékes időt, ami megadatott. Ennek számos oka lehet: minden eddiginél anyagiasabbá vált a világunk, melyben – főleg a „nyugati” világban –, a fogyasztás határozza meg az életünket, és a „tökéletes” élet képletét a közösségi média vázolja fel számunkra. Sokunk elvesztette a kapcsolatot a természettel ebben az egyre inkább városiasodó, technológiai környezetben, miközben az individualizmusnak köszönhetően megfeledkeztünk arról, hogy létezhet valami nálunk hatalmasabb. Miután a tudomány földbe döngölte a spiritualitást, és erőre kapott a szekularizáció, elvesztettük a biztos talajt a lábunk alól, amely évezredeken keresztül értelmet adott és irányt szabott az életünknek. Ennek eredményeként úgy érezhetjük, mintha szemellenzőt viselnénk a mindennapokban, és a beszűkült látóterünkben már nem látunk mindent, amit a világ nyújtani tud. Így aztán csorbul az önismeretünk és csökken az önbizalmunk, a közösséghez fűződő viszonyunk és az emberi kapcsolataink mind romlanak. Nem csoda hát, hogy a stressz, a szorongás és az egyéb fizikai és mentális problémák száma növekszik. Ha azonban eltávolítjuk az érzékelésünket gátló szemellenzőt, melyet a modern világ kihívásai és a hatalmas nyomás kényszerített ránk, akkor észrevehetjük a jeleket, melyek segítségével szorosabb kapcsolatot építhetünk ki önmagunkkal és magával az élettel.

Sokszor az észérvek mentén haladva igyekszünk szembenézni a problémákkal, túlságosan nagy hangsúlyt és jelentőséget tulajdonítva a racionalitásnak. Csakhogy nem mindig a racionalitás a megfelelő megoldás. A forrás című könyvemben leírtam, hogy egyéb döntéshozatali módszerek is rendelkezésünkre állnak, különös tekintettel az intuícióra, melynek köszönhetően a racionalitásunkon túl fellelhető tudáshoz is hozzáférhetünk – ezzel a tudással pedig kreatív megoldásokat találhatunk az olyan, elsőre megoldhatatlannak tűnő kérdésekre, minthogy ki mellett kötelezzük el magunkat, illetve hogy mit is kezdjünk az életünkkel. Sajnos sokan nem hajlandók figyelembe venni ennek a felbecsülhetetlen értékű erőforrásnak a jelentőségét. A tudomány tájékozódási pontokat nyújt számunkra, ám az intuíció biztosítja a finom átmeneteket, és ha hajlandók vagyunk egy szinten kezelni a racionalitással, akkor képesek leszünk árnyaltabb, illetve holisztikus döntések meghozatalára. Ez nem jelenti azt, hogy a megérzéseiknek nincs tudományos alapja. Az intuíció létjogosultságának alátámasztására szolgáló neurotudományos bizonyítékok száma ugrásszerűen megnőtt, főleg az agyiszkenner-technológia előretörésével (erről részletesebben a második fejezetben olvashatsz).

Sokat tanulhatunk a megérzéseinkből; ha hallgatunk rájuk, segíthetnek megérteni a testünkben és a tudatalattinkban tárolt tudást, és értelmezni az egyéb forrásokból származó jeleket, olyan információhoz segítve bennünket, melyekkel leküzdhetjük a nehézségeket, világos képet láthatunk magunk előtt, és felvértezhetjük magunkat a célunk eléréséhez szükséges eszközökkel. Ha megfelelően ráhangolódunk a megérzéseinkre, és bízunk abban, amit súgnak nekünk, akkor könnyebben észrevehetjük és hasznosíthatjuk a nekünk szánt jeleket.

A jelek sokszor a legváratlanabb helyről érkeznek, az én esetemben például vörösbegyek alakjában, ahogy arról a bevezetőben írtam. Sokan paranormális jelenségnek neveznék ezt, esetleg okkultizmust emlegetnének, ám ezek pejoratív felhangot hordoznak. Én jobban szeretem az ezoterikus vagy misztikus jelzőket használni, olyan eseményekként utalva ezekre a jelekre, melyek meghaladják a jelenlegi értelmünket. Meglehet, hogy egyfajta jótékony forrásból származnak, amit nevezhetünk istennek, angyalnak, univerzumnak, ki-ki a saját beállítottsága szerint, ám az is lehet, hogy elvesztett szeretteink küldik a jeleket, irányt mutatva és megnyugvást hozva számunkra. Bárhonnan érkezzenek is, válaszokat lelhetünk a kérdéseinkre, ha figyelünk rájuk – egyrészt úgy, hogy jobban megértjük a testünk és a környezetünk üzeneteit, másrészt úgy, hogy hajlandóak vagyunk elfogadni azt a körülményt, hogy az üzenetek forrása olyan erő, ami meghaladja a jelenlegi értelmünket. Elmesélem, én miért kezdtem el hinni ebben, és azt is megosztom, miként aknázhatjuk ki a jelekben rejlő lehetőségeket.

A huszadik század elején Carl Jung pszichológus megteremtette a „szinkronicitás” fogalmát az általa „jelentőségteljes véletleneknek” nevezett jelenségek leírására – amikor két vagy több esemény kauzálisan nem magyarázható módon összefügg egymással.5 Tudósember létére nem tartotta kizártnak, hogy a szinkronicitás valamiféle spirituális forráshoz köthető, amit a kollektív tudatalattival kapcsolatos értekezésében bővebben is kifejt (erről részletesebben a nyolcadik fejezetben olvashatsz). Nevezhetjük mélyebbről fakadó, jelentőségteljes véletleneknek, illetve szinkronicitásnak, ám ami a jelekkel kapcsolatban igazán számít, az az értelmezésük. Hogy milyen üzenetet hordoznak számunkra, és hogyan tehetik boldogabbá az életünket. A jelek, melyeket Robin halála után láttam, megnyugvással töltöttek el, és segítettek továbblépni. Kezdetben csak a gyász kezelésére használtam a jeleket, ám mostanra ezek mentén élem az életem. Felerősítik bennem az érzést, hogy az univerzum vezeti a lépteimet, általuk jobban bízom a megérzéseimben, és erősebb kötődést érzek a természet és mások iránt. Mivel a jelek személyesek, ezért a hatás mindenkinél más lehet, és ebben a könyvben szeretném bemutatni, hogy miért érdemes nyitottá válni a lehetőségre, hogy a jelek bizony valóban létezhetnek.

Történt már veled olyasmi, ami akár jelként is értelmezhető? Amikor elkezdtem megosztani a tapasztalataimat, és meséltem a jelekről, szinte mindenki beszámolt olyan esetről, amikor eszébe jutott valaki, és kisvártatva üzenetet kapott tőle, vagy összefutottak az utcán teljesen véletlenül. A vártnál jóval többen említették, hogy érezték elhunyt szeretteik jelenlétét, és ettől kezdve szabadon beszélhettek egy olyan témáról, amit mások előtt nem mertek felhozni, attól tartva, hogy bolondnak nézik őket. Ennek hatására nem csupán azt határoztam el, hogy beleásom magam a témába, de azt is, hogy mások számára is hiteles és segítő jellegű módon közzéteszem ezeket a beszélgetéseket.

Váljunk nyitottá a jelekre

A saját tapasztalataimra, az evolúciókutatás azon válaszaira, hogy miért vagyunk ilyenek és a saját, az agy működésének mélyebb megértését eredményező ideggyógyászati és pszichiátriai tudásomra támaszkodva a következő fejezetekben kifejtem, hogy a sokak számára ma már láthatatlan jelek észlelésével és kiaknázásával miként formálhatjuk magunkat olyanná, aki képes újra kapcsolódni önmagához, másokhoz és magához az élethez. Függetlenül attól, hogy mennyire hiszel vagy kételkedsz a spiritualitásban, most tedd félre a hitetlenkedést, és próbáld befogadni a személyes utazásom számodra is hasznosítható elemeit, és ha így teszel, garantálom, hogy más emberként teszed majd le a könyvet, és jobban fel leszel vértezve az élet még előtted álló kihívásaira. Hajlamosak vagyunk túlzott mértékben támaszkodni a racionalitásra, ami már nem is feltétlenül válik javunkra, ám a jelek segíthetnek kilépni ebből a mederből, szélesebb rálátást nyújtva egy olyan valóságra, melyben úgy érezhetjük, hogy nem kell mindent kierőszakolnunk, és nem kell feleslegesen aggodalmaskodnunk, helyette nyugodtan bízhatunk abban, hogy a dolgok kiforrják magukat. És ez attól függetlenül is igaz, hogy ki mit gondol ezeknek a jeleknek a forrásáról.

Ez a könyv számos gyakorlati útmutatást tartalmaz, melyek segíthetnek kiaknázni az én személyes tapasztalataimat, továbbá bemutatok gyakorlatokat, melyekkel sikerült magasabb szintre lépnem a hétköznapok megértésében és megélésében. Az első részben a jelek meglétére keresem a bizonyítékot, annak lehetőségét vizsgálva, hogy a test és az elme egymástól függetlenül létezik. Ezután rátérek arra, hogy mennyire fontos az intuíció megértése és kiaknázása a hatékonyabb döntéshozatal, illetve a jelek észlelése és helyes értelmezése szempontjából. Ha belátjuk, hogy érdemes hinni a megérzéseinknek, akkor az is egyértelművé válik, hogy érdemes figyelni a jelekre, mert mindkettővel szélesíthetjük a döntéshozatalhoz szükséges eszköztárunkat. Kifejtem, engem hogyan segítenek a jelek a mindennapokban, és hogyan lehetnek hasznodra. A második részben megmutatom, hogyan készülhetünk fel a jelek fogadására az érzékelésünk kiélesítésével, a kreativitás fontosságának felismerésével, és egy erősebb kötelék kialakításával a természethez és másokhoz.

Alapos megfontolást követően rendeztem sorba a témaköröket, így olvasás közben nem tanácsos eltérni attól. Miután végeztünk, természetesen érdemes visszalapozni egyes részekhez további magyarázatért vagy megerősítésért.

Ha nem volna kéznél, érdemes beszerezni egy jegyzetfüzetet vagy egy naplót, amelyben folyamatosan jegyzetelhetünk a könyvből, illetve leírhatjuk az önmagunkra és a körülöttünk lévő jelekre vonatkozó megfigyeléseinket. Menet közben a hatékony naplózással kapcsolatban is teszek javaslatokat.

Engem a gyász vitt el arra a pontra, amikor döntenem kellett, hogy az engem ért rettenetes tragédia mentén tengetem napjaim, félelemben és keserűségben élve, vagy a feje tetejére állítva mindent, elfogadom, hogy az élet szebb és jobb és jóval többet képes nyújtani annál, mint amikor leegyszerűsítve, csupán kétdimenziós látásmóddal szemléljük azt. Azt viszont nem gondolom, hogy sorsfordító eseménynek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy a javunkra fordítsuk a jelek felbukkanását, melyek irányt mutathatnak, megnyugvást hozva és értelmet adva életünknek. A könyvben megfogalmazott tapasztalatok bármikor beépíthetők az életünkbe, akár megerősítés, akár a döntéseink igazolása céljából, és ha így teszünk, több mindent tapasztalhatunk meg a világból, és minden korábbinál nagyobb mértékben kiteljesedhetünk.

Szeretném, ha a könyv révén több mindent tapasztalhatnál meg a világból, mint eddig, ha felismernéd és hálát adnál mindannak a szépségnek, ami körülötted és másokban lakozik, felismerve, hogy az élet több a mókuskerék mindennapos taposásánál. Ha így teszünk, életünk legrosszabb időszakából is olyan varázslatos pillanatokat csiholhatunk, melyek segítenek kiterjeszteni a tudatunkat, és képesek elképzelhetetlen módon megváltoztatni az életünket.

Ha megnyitjuk elménket a jelek előtt, azzal beengedjük az életünkbe a spiritualitást, kitöltve a társadalmi űrt, mely ott tátong sokunk életében. És ettől válhat hasznossá a könyv tartalma mindenki számára, nem csak azoknak, akik elvesztettek valakit.

Őszintén hiszem, ha képesek vagyunk megnyitni az elménket a saját személyes jeleink előtt, akkor korlátok nélküli életet élhetünk.