A Robin halálát követő évben felkérést kaptam a filmes Sarah Kapoortól. Megkért, hogy vegyek részt a Kedves én projektben (Dear Me Project), melynek keretében eltérő hátterű embereket kértek meg arra, hogy húzzanak számot egy kalapból 0-tól 130-ig, ami a képzeletbeli életkorukat jelöli, majd írjanak rövid, néhány száz szavas levelet önmaguknak. A kísérlet alapja a gyógyításra és személyiségfejlesztésre használt „írásterápia”, ami az esetek többségében érzelemdús, sőt alkalmanként sorsfordító tapasztalat1. Sarah azt szerette volna, ha neurológiai magyarázatot adok a jelenségre, ám én nem akartam pusztán elméleti síkon kezelni a kérdést, ezért részt vettem a kísérletben.

A felvétel elkészítéséhez Sarah elutazott Kanadából a londoni otthonomba a férjével, John Christensennel. Sok kedves ajándékot hoztak, köztük egy üveg juharszirupot, Robin kedvencét, aki félig kanadai származású volt. Megdöbbenten hallgatták a halálhírét. Alig várták, hogy megismerkedjenek vele, hiszen a vezetéknevéből (Bieber) kitalálták, hogy kanadai. Helyette mutattam nekik néhány fényképet.

Az egyik interjú alkalmával Sarah-val a kanapén ültünk, az operatőr a szoba szélére helyezkedett, John pedig a helyiség végéből figyelt bennünket. Sarah megkért, hogy húzzak számot a kalapból, majd viccesen elmesélte, hogy John nem szeret pazarolni, ezért egy használt papírlap hátuljára nyomtatta ki a számokat. Így aztán véletlenszerű betűk kerültek a cetlik hátuljára, a korábbi alanyokhoz kapcsolódó nevek kezdőbetűi – nem tudtam, hogy a betűk mi célt szolgálnak. A hetvenes számot húztam. Robin abban az évben töltötte volna be a hetvenet. Elakadt a lélegzetem, ez szívfacsaró volt.

A beszélgetés végére John felegyenesedett, jól láthatóan elragadták az érzelmek. Ez kizökkentett. Egy idegen, akit alig ismertem, miért pityereg a házamban?

– Fordítsd meg a papírt – kérte könnyek közt.