Nem könnyű feladat összegeznem, hogy mit jelent számomra a versírás. Leginkább talán a vérvételhez tudnám hasonlítani.
Ugyanis minden egyes költeménnyel megnyitok valamit magamban, amin keresztül azt sem tudom, mi fog pontosan kifolyni, azt sem, hogy nem lesz-e baj belőle, hogy nem jön-e majd ki túl sok – ami már veszélyes és nem egészséges –, továbbá valóban eláll-e, ha el akarom állítani, s végül: túlélem-e egyáltalán?
Aztán – mint ahogy a vérvétel esetében is – természetesen nem történik semmi tragédia, de közben mégis mindig úgy érzem, hogy bajban vagyok. Több szempontból is: Minden vers elvesz belőlem valamit. Néha fájdalmat, néha talán még örömöt is, de energiát azt mindig. Akár a vér, ezek az érzések és a lelkierő is idővel újratermelődnek, a szavak mégis ott maradnak a papíron, akár a vörös, sűrű folyadék a kémcsőben, a nővér acéltálcáján. Kiadtam magamból, bennem újratermelődik, odakint mégis fennmarad, külön életet él, vagy egyszerűen csak továbbra is létezik. Ilyen értelemben a költészet kicsit olyan, mint a teremtés.
Minden költeményemmel magamból adok. Nem másokból próbálok elvenni, nem kitalálni akarok érdekes történeteket, hanem megnyílni, és kiengedni egy kis életenergiát. Ezáltal vesztek, mégis nyerek: Az adás örömét, és ha meg tudom fogalmazni azt, amit érzek, akkor sikerélmény is van belőle.
Számomra a költészet mindig is komoly dolog volt. Ezért sem írtam – ha jól emlékszem, soha – vicces, komolytalan verseket. Teljesen fiktíveket is elég ritkán írok. A nagy részük a saját magánéletemből táplálkozik és születik.
Az ebben a kötetben szereplő műveim is megtörtént eseteket, valós eseményeket dolgoznak fel (A Babilon kivételével, ami egy készülő horrorregényemhez kapcsolódik).
Tehát nekem ezt jelenti a költészet:
Az alkotásaim a vérem, ők a gyermekeim. Okkal születnek. Ám a gyerekekkel ellentétben a versek nem betegszenek meg, nem költöznek el, amikor felnőnek, nem haragszanak ránk, amiért szigorúak vagyunk, nem utálnak meg minket, és nem is halnak meg. A költemények halhatatlanok. Ezért érdemes megírni őket: Ha jól sikerülnek, az ember maradandót alkothat általuk. Én eddig még sosem töröltem vagy dobtam ki verset. Valószínűleg azért nem, mert mindig azt írom le, amit az adott pillanatban érzek. Hihet mindenki azt, amit akar, de minden költeményem igaz. Ilyen értelemben hasonlítanak egy fényképalbumhoz is: Az ember visszaolvasva őket, újra átélhet korábbi pillanatokat. El lehet rajtuk gondolkodni, sírni (gondolom, nevetni is, ha valaki olyanokat is ír), tanulni belőlük, konzekvenciát levonni, vagy megfogadni, hogy mi az, amit soha többé nem akarunk megtenni.
A fényképeket el lehet tépni, el lehet égetni. A verseket nem. Papírra nyomtatva talán igen, de ha valaki megtanul egy költeményt, és elmondja valakinek, onnantól szájhagyomány útján terjedve, valóban halhatatlanokká válnak.
Mi lehetne érdekesebb ebben a halandó, rövid, földi létben, mint teremteni valamit, ami valóban halhatatlan? Ha már Istennek nem sikerült, mert mi, emberek meghalunk, akkor hogyan lehetséges, hogy mi mégis képesek vagyunk létrehozni ilyesmit, ami évszázadokon, évezredeken át fennmarad?
Remélem, hogy ebben a kötetben is sok olyan alkotást fognak találni az Olvasók, amelyeket érdemesnek éreznek majd arra, hogy idézzenek belőlük, vagy akár kívülről megtanulják őket. Ha csak egyetlen ilyen is akad köztük, akkor már megérte megírni az összeset.