1. fejezet

 

Ditte képtelen volt az írásra koncentrálni, csak a tévés szereplés járt az eszében. Az interneten megnézte a műsor weboldalát és rosszul lett. Alig kapott levegőt. Nem csak hogy élő a műsor, de a weboldalon külön meg lehetett nézni a legkínosabb jeleneteket egy-egy kis klipben. Előre látta ahogy csúcsot dönt a nézettsége a baki-parádéban.

Aztán úgy döntött, inkább vásárlással üti el a délutánt. Azt az egyetlen jelenetet bármikor meg tudja írni később is. Vagy éjszaka. Különben is még van egy hete a leadási határidőig.

Alaposan felöltözött, tekintettel a február végi időjárásra. Meleg pulóver, bélelt farmer, tolldzseki, sapka, sál, kesztyű – és indult. Kivételesen nem zárta ki magát, időben kivette a kulcsot az ajtó belső feléről, a táskáját és pénztárcáját is magához vette sőt még a telefonját sem felejtette a töltőn. Mindenre felkészült.

Vagy mégsem.

Mivel a kertkaput még mindig nem csináltatta meg, kicsit meg kellett lökni hogy kinyíljon. Mivel nem a kapura koncentrált, hanem még mindig a tévé műsoron járt az agya, csak azt érezte hogy nem sikerült kinyitnia elsőre, szóval másodszorra jóval nagyobb erővel lökte meg.

Kár volt.

Elsőre is kinyílt a kapu, csak éppen Donald, a postás próbálta megtartani az egyensúlyát a kapu túl felén, a lefagyott lépcsőn. Másodszorra Ditte teljes sikerrel járt, és nem csak szélesre tárta a kaput, de Donaldot is sikerült elsöpörnie az útból. Szegény postás három lépcsőfokot zuhant, háttal lefelé. A feje és a feneke szinte egyszerre ért földet. A táskájából ezer felé szóródtak a levelek, értesítők, újságok.

Jézusom, Donald, mi történt? – eszmélt fel a révületéből Ditte.
Azt én is kérdezhetném tőled – morgott Donald miközben próbált felülni. – Próbáltalak megfékezni de olyan voltál mint egy hurrikán. Te győztél. Már megint. Komolyan mondom, veszélyességi pótlékot fogok kérni amíg ebben a körzetben dolgozom.
Várj, ne mozdulj, majd én összeszedek mindent – sietett a postás segítségére Ditte.

Az utolsó, még jeges lépcsőfokot meg akarta spórolni, mivel utána a járda már jégtelenítve volt. De ebből csak az jött össze hogy a járdára ugrott majd megbicsaklott a bokája és hogy ne essen a térdére, a félig már feltápászkodott Donaldot használta tompításnak. Sajnos a térdét így is beverte, a bokája meg reccsent egy jókorát. És még Donaldot is kifektette, a szó szoros értelmében. Rövid időn belül másodszor.

Ditte az ég áldjon meg, muszáj kinyírnod? - jajdult fel a postás.
Basszus, bocs, és ezer bocs. Ne haragudj! Mindjárt segítek.
Ne, Ditte, ne segíts. Csak azt ne, jó? Maradj a fenekeden, oké? Miután lemásztál rólam, természetesen. Illetve hívhatnád a mentőt, mert attól tartok hogy nem bírok lábra állni és a csuklóm is kezd bedagadni. – nézett kárvallottan a kezére Donald. - Csak ne állj fel, kérlek, és ha lehet ne is mozdulj meg! Legalábbis ne az én közelemben. Menni fog?