I. Fejezet

A kezdet

Az egész két éve, 1998-ban egy telefonhívással kezdődött.

– Csá, tesó, lenne egy ötletem, érdekel? – lelkesedett Gábor haverom a vonal végén.

Egy divatklip forgatáson ismerkedtünk össze. Akkor már évek óta modellkedtem. Igyekeztem kihasználni, hogy magas, jóképű sráccá cseperedtem. Szerencsémre jó géneket örököltem a szüleimtől, ha már egyebet úgysem kaptam tőlük. Az ősök még csecsemőkoromban lemondtak rólam, és nevelőintézetbe adtak. Sose találkoztam velük, így nem tudtam megkérdezni tőlük, hogy miért tették. Miért nem voltam elég jó nekik, hogy megtartsanak. Szóval, huszonévesen a külsőmből éltem. Divatbemutatókra jártam, kisebb reklámokban szerepeltem, fotózásokon pózoltam. Nem voltak nagy munkák, de ahhoz képest jól fizettek. Egy-egy jobb hónapban könnyedén összejött 70-80 ezer forint. Tisztán, zsebbe. Egy gond volt csupán, hogy ezzel az életvitellel nem lehetett fixen előre tervezni. A felkérések ugyanis meglehetősen rendszertelenül követték egymást. Előfordult, hogy hetekig nem történt semmi. Csak ültem és a telefonomat szuggeráltam, hogy csörrenjen meg végre. Rosszul viseltem a bizonytalanságot. Aztán persze volt olyan is, hogy minden összejött, és több különböző bemutatóra, vagy fotózásra választottak ki egyszerre. Ekkor meg azt kellett kilogisztikáznom, hogy miként lehessek mindenhol egy időben. Erre a legjobb megoldás a klónozás lett volna, de ennek hiányában maradt az idegeskedés, és az egyik helyszínről a másikra való rohangálás.

– Mert munkát nem adunk vissza! – Ezt egy modelltársamtól hallottam.

Mivel támogató család és rokonok híján csak magamra számíthattam, én is ragaszkodtam ehhez az alapelvhez. Két haverommal béreltem lakást egy nem túl menő városrészben. Ők recepciósként dolgoztak egy leharcolt külvárosi, úgynevezett kúrós panzióban. Olyan szállodafélében, ahova a tisztes családapák vitték a szeretőjüket vagy az olcsó kurváikat egy röpke gyömöszre. Nekem azonban nem volt „civil” foglalkozásom. Én két modellmunka között válogatásokra jártam és edzettem, hogy formában tartsam a testem. Ha megszólalt a mobilom, reménykedve vettem fel, hátha valamelyik modellügynökségtől keresnek. Azonban rendszerint a haverok hívtak. Utáltam ezeket az idegőrlő napokat. Bár sokan mondták, hogy engem a Jóisten is erre a pályára teremtett, de valamiért nem sikerült bekerülnöm abba a belső körbe, amelynek a tagjai akkor is kaptak munkát, ha elvesztették az egyik fülüket vagy lesántultak. A csapból is ők folytak. Minden jól fizető, zsíros melóra őket kérték fel. Nagy néha engem is kiválogattak egy-egy exkluzív divat show-ra – például több Náray Tamás-féle bemutatón is szerepeltem –, ennek ellenére nem sikerült a sztárok között megragadnom. De nem adtam fel. Kész voltam bármit megtenni azért, hogy befussak. Persze vállalhattam volna valamilyen rendes munkát is, mint a haverjaim, de erről egyelőre hallani sem akartam. Nem szándékoztam beállni a taposómalomba. Különbnek tartottam magam annál, hogy reggel nyolctól, délután négyig húzzam az igát nulla pénzért. Azzal kábítottam a fejem, hogy előbb-utóbb úgy is felfedeznek, és leszerződtet egy nemzetközileg is elismert modellügynökség. Másrészt imádtam a fellépések semmihez sem hasonlítható légkörét. A különleges ruhákat, a fényeket és a gyönyörű csajokat! A nevelőintézetben csupán két melegítőm volt. Vágytam a csillogásra. Főleg a két-három napos divatbemutatókat kedveltem. Ilyenkor több időm adódott összejönni a kolléganőkkel. Minél nevesebb divattervező kollekcióját mutattuk be, annál nagyobb volt a show körüli felhajtás. Egy komoly bemutatóval szinte elment az egész nap. Sőt, a próbákkal együtt akár három-négy is. Egyszer a David Divatház éves nagyszabású gálájára készültünk. Az ország legfoglalkoztatottabb koreográfusa, Medveházy Márk rendezte a bemutatót. Csak fiúk szerepeltünk benne. Komoly casting alapján választottak ki bennünket. A színpadi mozgást napokig gyakoroltuk. Márk kezdetben nagyon kedvesen viselkedett velünk.

– Srácok, ne feszüljetek be! Csak szépen, lazán. Ez nem munka, a meló az lenne, ha bányában kellene robotolnotok.

A második napon már karcosabban fogalmazott a próbán.

– Fiúkák, szedjétek össze magatokat! Én se vagyok a munkahőse, ha nincs feladat, elvagyok a kutyuskáimmal egész nap, de ha leszerződőm egy produkcióra, akkor azt überfaszán akarom megcsinálni! Nem tűröm a lazsálást! Ha kell, kora reggeltől késő estig addig próbálunk, amíg azt nem mondom, hogy most jó! Értve vagyok?

A harmadik napon aztán felrobbant. Éppen két csoportra osztva gyakoroltunk. Az enyém az előtérben várta, hogy sorra kerüljön, amikor a becsukott ajtón keresztül egyszer csak meghallottuk Márk üvöltését.

– Mert állandóan megy a buzizás! Mert ebben az országban csak az a normális, akinek nőre áll a fasza! – ordította teli torokból. Zengett az egész ház.

A hangerőből ítélve valamit nagyon elszúrhattak a srácok, de nem láttunk be a terembe, így titokban maradt, hogy mi válthatta ki a haragját. Megszeppenve cseréltünk helyett a bentiekkel. A kiabálásnak köszönhetően a szokásosnál is jobban odatettük magunkat. Persze így is hibáztunk.

– Rendezői jobb! Mondom, jobb! Kisfiam, melyik a jobb kezem? Ne a sajátodat nézd, hanem az enyémet! Oh my God! – akadt ki néha.

A bemutatót Budapest ikonikus éttermében, a Gundelben tartották. Ott, ahol előttünk megannyi nemzetközi és hazai híresség, politikus, üzletember tette már a tiszteletét. Nagy volt a média érdeklődése. Az összes hazai divatlap és több tévécsatorna is képviseltette magát a show-n. Öltönyöket mutattunk be különböző szőrme kiegészítőkkel. Egyik szettemhez egy fehér róka kucsmát, a másikhoz egy vörös szőrmegallért kaptam. A legvadabbul akkor néztem ki, amikor a sötét öltönyömet ing nélkül, meztelen felsőtesttel mutattam be. A kreációhoz hófehér bundakesztyűt és szőrmés hótaposó csizmát viseltem. A színpadon, lazán, a begyakoroltak szerint mozogtunk, de ahogy eltűntünk a függöny mögött, örült kapkodás kezdődött. Gyorsnak kellett lennünk, mivel mindenkinek legalább négy öltözékben kellett végigvonulnia a kifutón. Két modellre egy öltöztető jutott. A hölgyek értettek a munkájukhoz. Átlátták a káoszt, és nem volt csúszás. Ahogy váltott a zene, már a következő fiú lépett a színpadra. Óraműpontossággal váltottuk egymást. Nyoma se volt a próbákon előforduló pontatlanságoknak. Mindenki a begyakoroltak szerint tette a dolgát. A függöny mögött még izgultam, de ahogy kiléptem a reflektorfénybe már flegma arckifejezéssel lépkedtem a világot jelentő deszkákon. Keményen, férfiasan néztünk bele a kifutó vége előtt egymást lökdöső fotósok és operatőrök kameráiba. A fináléra az összes modell visszatért a színpadra, és két oldalt egymással szemben felsorakoztunk. Az Ati & Guy tervezőpárost a közönséggel együtt mi is tapssal fogadtuk. A két sztár egymás kezét fogva, meghatottan sétált a kifutó elejére. Meghajoltak, majd elérzékenyülve, puszikat dobálva köszönték meg a közönség lelkesedését. A divatbemutató nagy sikert aratott, még Márk is elégedetten dicsérte meg a munkánkat. Miután távozott az öltözőből felszabadultan kiabáltuk a szállóigévé vált mondását.

– Mert ebben az országban csak az a normális, akinek nőre áll a fasza! – röhögtünk hangosan.

Márk nem hallhatta, éppen interjút adott valamelyik tévétársaságnak. A szakma által is jó kritikát kapó topkategóriás bemutató után biztos voltam benne, hogy most aztán tényleg befutok. De a várt áttörés elmaradt. Pedig tele voltak a divatlapok a show-n készült fotóimmal. Lelombozott, hogy ezután sem hívtak több helyre, mint előtte. Hiába jártam lelkesen a castingokra, naponta akár többre is, csak néha választottak ki. Ebben a szakmában ahhoz, hogy a köztudatban legyél, állandóan mutatni kell magad. Minél több válogatáson veszel részt, annál nagyobb az esélyed, hogy valamelyiken egyszer csak rád mutatnak. A divat világában hatványozottan igaz, hogy az egyik munka hozza a másikat. Ahogy egyre több reklámban, magazinban és divat show-n szerepelsz, úgy lesz egyre változatosabb a portfóliód. És ha már ismerik a neved, személyes megjelenés nélkül, a korábbi munkáid alapján is kiválaszthatnak. Ez a legkényelmesebb és a leggyorsabb megoldás, mert ilyenkor nem kell a válogatással bajlódnod, hanem rögtön mehetsz a ruhapróbára a szerződéssel a zsebedben. A melók döntő többségét én személyes casting alapján nyertem el. Már emiatt se lehetett normális nyolcórás melóm. A válogatások általában munkaidőben történtek, és kevés munkahely tolerálta volna, ha napközben állandóan elkéredzkedek két-három órára. Azonban hiába jártam rendszeresen a meghallgatásokra, a népes konkurencia miatt sok sikertelen próbálkozásra jutott csupán egy sikeres. A legnehezebb pillanatokat akkor éltem át, amikor túljutottam a második vagy a harmadik körön is, és kezdtem elhinni, hogy enyém lehet a szerep. Beleképzeltem magam az adott figura bőrébe, kigondoltam, hogy mit hogyan csinálnék a forgatáson. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor már a gázsi összegét is ismertem, amit fejben rendszerint el is költöttem előre. Tehát a győzelem olyan kézzelfogható közelségbe került, hogy a visszautasításra már nem is gondoltam, aztán az álmodozás után rendszerint jött a nagy büdös semmi.

– Sajnáljuk, de végül nem rád esett a rendező választása – közölték ilyenkor szűkszavúan, indoklás nélkül.

Gyűlöltem ezt a mondatot! Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy itt csak a kiválasztott kapott érmet. A többieknek nem járt fájdalomdíj. Egy adott reklámszerepre csupán egy megfelelő embert kerestek, mindenki más mehetett a levesbe. A sorozatos elutasítások után néha elment a kedvem az egésztől, és kezdtem kételkedni magamban.

– Lehet, hogy mégsem vagyok erre a pályára való?

Egy évek óta modellkedő haverom szerint azonban az, aki pár elutasítás után meghátrál, az jobb, ha abbahagyja.

– Nyugi haver, türelem és kitartás! A reklámhoz nem jóképűség alapján választanak szereplőket, hanem karakterek szerint. Ha nem illesz bele a rendező elképzelésébe, akkor lehetsz te a világ legjobb pasija, akkor se fognak kiválasztani. Ha viszont nem jársz castingokra, akkor esélyt se adsz magadnak, hogy rád találjanak. Nem leszel ott, amikor pont egy olyan fickót keresnek, mint amilyen te vagy. Ezen gondolkodj el, mielőtt feladod!

Ráadásul, ha kiszáll az ember a mókuskerékből, akkor nemcsak az álmainak mondhat búcsút, hanem elveszítheti az ügynökség bizalmát is. Nekik ugyanis az a fontos, hogy a meghirdetett válogatásra minél több, a szerepre potenciálisan szóba jöhető embert küldjenek, ezzel is növelve az esélyüket arra, hogy a hozzájuk tartozó modellek közül válasszák ki a megfelelő karaktert a szerepre. Hiszen a sikeres kiválasztások hozzák a pénzt és a presztízst. Ha viszont valaki állandóan lemondja a válogatásokat, akkor egy idő után nem fogják hívni, és megbízhatóbb ember után néznek.

Megtehették, mert jelentkezőből akadt bőven. A ’90-es években Magyarországon minden második jó pasi modellnek képzelte magát. Egyszer egy olasz csaj meg is kérdezte tőlem a belvárosi éjszakában:

– Te, figyelj már! Budapesten mindenki modell? Ezen a héten Te vagy a harmadik hapsi, aki ezt akarja beadni nekem.

– Azok csak hülyítettek, nekem elhiheted! – mosolyogtam rá csábosan. – Profi modellből kevés van, viszont ma nagyon szerencsés vagy, mert tényleg kifogtál egy igazit!

– Persze, higgyem is el! – rázta a fejét kacagva. – Bár, igaz, ami igaz, te nézel ki közülük a legjobban!

Tehát modellkedésből próbáltam megélni, máshoz nem értettem. 16 éves koromig nevelőintézetben éltem, aztán nevelőszülők vettek magukhoz, de ők az utcára raktak, ahogy nagykorú lettem. Zsuzsa anya és Jani apa addig is csak kihasznált engem és a többi nevelt gyereküket is. Az utánunk kapott állami támogatás nagy részét magukra költötték. Leginkább elitták. A gimiben én voltam a legcsóróbb. Nekem még karácsonyra se hozott a Jézuska szart sem. Amit akartam, azt saját magamnak kellett megszereznem. Hogy legyen pénzem, kénytelen voltam ruhákat lopni butikokból. Bevittem az öltözőfülkébe hármat, kihoztam kettőt. A hiányzó darab a kabátom alatt lapult. A ruhaboltokban akkor még nem szereltek fel csipogókat a drágább holmikra sem, így aztán könnyen ment a szabadrablás. A lopott cuccokat pedig eladtam fél áron. Mindenki jól járt, kivéve az üzlet. A suli befejezése után aztán találkoztam egy sráccal, aki megmutatta, hogyan lehet ezt igazán profin csinálni. Az egyik szombaton Ákos haverom Ford Fiestájával kiautóztunk Ausztriába.

– Viktorkám, van kedved lazulni egyet Bécsben? Lecsekkoljuk milyen a szombat esti láz a sógoroknál! – szólt Ákos, én pedig rögtön igent mondtam.

A nővére kint dolgozott pincérként, és most felszabadult a bérelt lakása. Reggel korán indultunk Pestről. Négyen mentünk. Bélát Ákoson keresztül már ismertem, a másik srácot, Zoárdot, viszont akkor láttam először. Állítólag a jogra járt. Hétköznapi kinézetű, szemüveges, béna sérójú, nyegle fiú volt. Még oda se értünk, de már elkezdett izgulni.

– Tapossál bele Áki, már Bécsben kellene lennünk! – idegeskedett.

Nem értettem, hogy mire ez a nagy sietség, hiszen még tíz óra sem volt.

– Ne parázzál ember, előttünk az egész nap, messze még az este! – hűtöttem le.

– Ne okoskodjál kisgyerek, nekem dolgoznom kell, és mindjárt két óra – válaszolta kioktatóan.

– Miről beszélsz? Mit kell dolgoznod szombaton Bécsben, és mi lesz kettőkor? – értetlenkedtem.

– Kisgyerek, most jársz először külföldön? – fölényeskedett. – Kettőkor zárnak az üzletek. Nekem viszont van egy csomó megrendelésem, amit teljesítenem kell. Én nem csak szórakozni jöttem, mint ti.

Bár arra nem kaptam választ, hogy mit kell dolgoznia, de mivel csúnyán le lettem oltva, ezért inkább csendben maradtam. Bécs belvárosában, a Mariahilfer Strasse közelében parkoltunk le. Zoárd azonnal kipattant a kocsiból, és sietősen elindult a járókelőktől zsúfolt járdán.

– Fél háromkor itt találkozunk – szólt hátra. – Viktor, te meg gyere velem, hátha a segítségemre lehetsz!

Futnom kellett, hogy utolérjem. Szemkápráztató kirakatok előtt haladtunk el. Egy lemezboltnál megálltam, és sóvárgóan néztem a kínálatot.

– Erre most nem érünk rá! Ha végeztünk a melóval, visszafelé benézhetünk – hadarta és húzott magával.

Befordultunk egy kis mellékutcába, és megálltunk egy könyvesbolt előtt.

– Megjöttünk! – mondta, majd hozzám fordult. - Ide most bemegyünk. Kedvesen köszönjél, aztán pár méterrel maradj le tőlem. Csinálj úgy, mintha nem ismernénk egymást. Nézelődjél, és lapozgasd a könyveket. Menni fog? – nézett a szemembe.

– Persze. Lapozgatásban jó vagyok – válaszoltam, mintha érteném, mi fog történni.

Hatalmas könyvesboltba nyitottunk be. A polcok roskadoztak a regények és az albumok súlyától. Ahogy beléptünk Zoárd illedelmesen köszönt a pultnál álló eladóhölgyeknek. Ők is mosolyogva üdvözöltek minket. Köszönésen és pár szón kívül, egy kukkot sem beszéltem németül, így elképzelni se tudtam, hogy miben tudnék segíteni neki, de tartottam magam a megbeszéltekhez. Lemaradtam tőle, ahogy kérte, és az egyik könyvekkel teli állványhoz sétáltam. Fél szemmel Zoárdot figyeltem, de nem vettem észre semmi különöset a viselkedésén. Csak azt láttam, hogy célirányosan az üzlet kisebbik helyiségébe megy, ahol főleg művészettörténeti, fotó- és képzőművészeti albumok sorakoztak. A boltban nem voltak sokan, mindössze pár könyvmoly nézelődött ebédidőben. A rám osztott feladat elvégzését megkönnyítette, hogy az albumok tele voltak képekkel, így nem kellett megjátszanom az érdeklődő arckifejezést lapozgatás közben. Úgy tettem, mintha egy konkrét művet keresnék, és egymás után emeltem le a kiadványokat a polcokról. Ezt tette Zoárd is. Csakhogy ő céltudatosan vette kézbe a vastag kiadványokat. Picit beléjük lapozott, majd továbbment. Látszott rajta, hogy tudatosan keresgéli a megfelelőt. Fél órát lehettünk még csak a könyvesboltban, amikor azt vettem észre, hogy Zozi nagy lendülettel elindul a kasszához. Követtem. A kosarából egy kisebb méretű művészeti kiadványt tett a pultra. A fizetés után kedélyesen cseverészett még egy kicsit a hölgyekkel, aztán udvariasan elköszönt. Én is megvillantottam kevéske német tudásomat és a nagy magyar mosolyomat. A lányoknak bejöhettem, mert kedves osztrák integetéssel búcsúztak tőlem. A társamat az utcán értem utol.

– Mire volt jó ez az egész? – kérdeztem értetlenül. – Miért kellettem ahhoz, hogy vegyél egy könyvet?

– Ezért, kisgyerek!

Azzal elővett két vastag képzőművészeti albumot a kabátja alól.

– Baszki, ezt meg hogy csináltad? – képedtem el. – Minek kellenek neked ezek a nehéz könyvek?

– Van egy antikváriumos haverom Pesten, neki kellenek.

– De ezek németül vannak!

– És? Attól, mert te egy kukkot sem tudsz, más még beszélhet németül. Ráadásul az albumok esetében a kép sokkal fontosabb, mint a szöveg.

– És mennyit kapsz értük?

– Ez legyen az én titkom, de jól fizető meló, nekem elhiheted. Ezek a kiadványok piszok drágák otthon, és alig van belőlük, ezért nagy rájuk a kereslet.

Az órájára nézett.

– Siessünk, még két helyre be kell mennünk, aztán készen vagyunk.

– Áruld már el, én miért kellek ehhez?

– Mert megosztod az eladók figyelmét. Könyvesboltokban általában nők dolgoznak. Mivel te jóképű csávó vagy a csajok téged fognak hesszelni, és amíg ők téged stírölnek, addig én feltűnés nélkül dolgozhatok. Az előbb is azt figyeltem, hogy annyira elcsavartad a fejüket, hogy még azt sem vették volna észre, ha fizetés nélkül távozom egy könyvekkel telipakolt bevásárlókocsival.

– Hány albumot kell még lopnod?

– Mi nem lopunk, hanem beszerzünk! – figyelmeztetett felemelt mutatóujjal. - Négyet-ötöt, és te fogod cipelni őket. Elővett a zsebéből egy nejlonzacskót és a kezembe nyomta.

– A könyvekkel még kevésbé leszel gyanús. Ráadásul a csajok imádják a művelt szépfiúkat.

– Hihetetlen, hogy mennyire kitaláltad az egészet! Honnan szedted ezeket a trükköket? – néztem rá őszinte csodálattal.

– Rutin és az évek.

– Ja persze. Mennyi vagy? Huszonkettő?

Válasz helyett megálltunk egy újabb könyvesbolt előtt.

– Na, itt vagyunk a következőnél. A feladat ugyanaz, mint az előbb. Harcra fel! – adta ki az utasítást, és belépett előttem az üzletbe.

Ebben és a következőben is ugyanolyan hatékonyak voltunk, mint az első könyvesboltban. A három üzletből összesen hat drága albumot „szereztünk” be.

– Feladat teljesítve, haversrác! Jöhet a szórakozás! – nézett elégedetten az órájára Zoárd.

A küldetés végére egészen megkedveltem, pedig reggel még egy kis arrogáns pöcsnek tartottam.

– Milyen szórakozásra gondolsz? Innentől kezdve humoros könyveket lopunk? Akarom mondani, beszerzünk? – vigyorogtam.

– Nem, elég a kultúrából, divatra váltunk – jelentette ki határozottan. – A barátnőmnek megígértem, hogy hozok neki Osztrákiából ezt-azt.

– Egyre jobb! – lelkesedtem. – A divatban otthon vagyok.

Betértünk egy pesti mércével hatalmasnak számító bevásárlóközpontba. A figyelemelterelő szerepét továbbra is én alakítottam. A standok között egymástól külön mozogtunk, de végig Zozin tartottam a szemem. El akartam lesni a trükkjeit. Izgatott, hogy miként dolgozik a mester. Ő azonban percekig csak céltalanul flangált a ruhaállványok között. Úgy, mint aki csupán elképzelés nélkül unalmában nézelődik. Figyeltem, de nem vettem észre semmi gyanúsat a viselkedésén. Én sem mertem akciózni, pedig marhajó farmerok kellették magukat. Könnyű prédák lettek volna, de ellenálltam a kísértésnek, és nem vetettem be az otthon jól bevált próbafülkés módszert. A begyűjtött könyveket továbbra is én cipeltem, és a zacskók zavartak volna ügyeskedés közben, ezért inkább visszafogtam magam. Az vigasztalt, hogy Zoárd is üres kézzel távozott a plázából.

– Mi van, nagymenő? Itt nem voltál valami hatékony! – cinkeltem.

– Óvatosnak kellett lennem, mert az egyik őr kiszúrt.

Azzal benyúlt a kabátja alá, és egymás után vette elő a cuccokat.

– Csak ennyit sikerült.

A csodálkozástól leesett az állam.

– Hogy a francba csináltad? Végig rajtad tartottam a szemem, de nem vettem észre semmit!

– Ezek szerint te is jó lennél biztonságinak! – röhögött a képembe.

Zoárd észrevétlenül lenyúlt két Replay farmert, két Guess felsőt és néhány Nike pólót.

– Remélem, valamelyik tetszik majd a nőmnek, ha nem, legfeljebb eladja! – vonta meg a vállát, és rágyújtott egy cigire.

– Zseni vagy, ember! Én is szoktam pénz nélkül vásárolni otthon, de egy ruhadarabnál soha nem merek elhozni többet. Ráadásul az elrejtést mindig a próbafülkében csinálom, nem az eladótérben. Könyörgök, taníts mester! – kérleltem.

– Könnyű dolgom volt, mert most is faszán elterelted a figyelmet rólam. Szerintem, jó páros lennénk! Lehet, hogy tényleg dolgozhatnánk együtt! Gondolkozom rajta.

– Szólj, és jövök! Nekem lenne megtiszteltetés. - ajánlkoztam fel lelkesen. Kifújta a füstöt, és csak úgy mellékesen megjegyezte.

– Idefelé megálltál egy lemezboltnál, és nagyon bámultad a kirakatát. Megtetszett valami?

– Sok tök jó lemezt láttam. Oda szívesen visszamennék – mondtam vágyakozva.

Az órájára nézett.

– Zárásig még pont van annyi időnk, hogy körülnézzünk az üzletben. Induljunk!

A bolt felé menet megkérdezte, milyen együttesek érdekelnek, aztán az ajtón belépve a szokásos módon szétváltunk. A szívem a torkomban dobogott, ahogy nyugalmat színlelve a lemezek borítóit nézegettem. Zoárdra rá se mertem pillantani, nehogy felhívjam rá a figyelmet. Bíztam benne, hogy az eladócsajok most is engem néznek helyette. Pontban kettőkor szóltak, hogy záróra. Illedelmesen elköszöntünk, és az utcán, a bolttól pár méterre, bevártuk egymást.

– Hú, de kajás vagyok. Ehetnénk valamit! Nem vagy éhes? – nyújtózott egyet Zoárd.

Feszengve álltam mellette. Vártam, hogy megmutassa, mit sikerült elcsennie.

– Figyelj, itt marha jól csinálják a döner kebabot. Kérsz egyet? – folytatta cuppogva.

– Éhes vagyok, de kajálás közben szívesen hallgatnék valami dögös rockzenét! – céloztam a lemezboltban tett látogatásunkra.

– Baszki, el kell, hogy szomorítsalak, ez most tényleg nem sikerült. Nagyon figyeltek, rizikós lett volna! Sajnálom!

Óriási csalódást éreztem.

– Öt kilós böhöm nagy albumokat könnyedén elloptál, de nekem egy kurva CD-t sem sikerült lenyúlnod? – fakadtam ki mérgesen.

– Viktor, az élet nem egy habos torta, minden csak illúzió! – Azzal benyúlt a zsebébe, és elővette a Guns n’ Roses – Use Your Illusion I.-es albumát.

Nagyot dobbant a szívem.

– Köszi haver, nagy vagy! – öleltem át elérzékenyülve.

– Szívesen, de az élet párban szép – vette ki a másik zsebéből az Use Your Illusion II.-t is.

Legszívesebben puszit is adtam volna neki, annyira megörültem a dupla albumnak. A sikeres akciókörút és egy ízletes kebab után visszatértünk a többiekhez. Már az autónál vártak minket.

– Na, mi van tolvajok, sikerült kifosztani Bécset? – érdeklődött a kocsijának dőlve Áki.

– Kérlek, ne sértegess minket! Mi csak elfogadtuk a felkínált ajándékokat – vigyorgott Zoárd, és megmutatta a begyűjtött szajrét.

– Most már biztos vagyok benne, hogy miattatok írták ki az egyik boltban ékes magyarsággal, nagybetűkkel, hogy „MAGYAR, NE LOPJ!” – ingatta a fejét Ákos.

– Még a feltételezést is visszautasítom! Pofátlanok ezek az osztrákok, mi csak visszakértük, amit a Habsburgok elvittek – játszotta a felháborodottat Zozi.

– Nem semmik vagytok! Bécset csak Mátyás királynak sikerült megsarcolnia előttetek – csettintett elismerően Béla, miután szemügyre vette a könyveket. – Szerencsétek, hogy nem repülővel jöttünk, mert a túlsúly miatt pótjegyet kellene vennetek – tette hozzá a zacskókat emelgetve.

Ákos tesója egy külvárosi társasházban lakott. A környék utcái és az épületek is úgy néztek ki, mintha a VII. vagy a VIII. kerületben jártunk volna. Miután leparkoltunk, a sarki boltban vettünk egy karton sört. Haverom nővére Magyarországon töltötte a hétvégét, így egyedül a miénk volt az egész kétszobás lakás. Bekapcsoltuk a tévét, és kinyitottuk az első söröket. Éppen a Rapid Wien játszott a SK Vorwarts Steyr csapatával. A Rapid a Fradi osztrák testvércsapatának számított, így természetesen nekik szurkoltam. A bécsi zöld-fehérek nagy fölényben játszottak. Egy idő után azonban éreztem, hogy az ebédre elfogyasztott döner kebab feszíteni kezdi a hasam, ezért a félidőben elmentem vécére. Ezzel azonban adódott egy apró probléma: a kecóhoz nem tartozott toalett. Ákos nővére a szemben lévő lakással osztozott egy, a folyosón lévő mellékhelyiséggel. Elsőre meglepett ez a megoldás, pedig Pesten már többször belefutottam hasonlóba. Valahogy nem gondoltam, hogy a fejlett Bécsben is lehetnek olyan lakások, amikhez nem tartozik saját vécé.

Egyszer az éjszakát egy pesti bérház földszinti lakásban töltöttem egy hölgynél. Az aktus után szólított a szükség, de kiderült, hogy az illemhely az udvaron van. Nem volt mit tenni, magam köré tekertem a törülközőm, és a villany felkapcsolása nélkül, a koromsötétben osontam ki a hátsó lépcsőnél kialakított budikhoz. A csaj adott egy kulcsot, és elmagyarázta, hogy melyik az övé. Minden lakáshoz járt egy saját, így szerencsére nem kellett közösködnöm sem az ülőkén, sem a vécépapíron. Amikor másodszor mentem, már nem is siettem, peckesen vonultam könnyíteni magamon. Miközben trónoltam eszembe jutott, hogy a nevelőszüleimnél sem használhattam a benti angol vécét. Nekünk, gyerekeknek az udvari pottyantósra kellett kijárnunk. Jani apa így spórolt.

– Ha nem a fürdőszobai vécébe tojtok, akkor a pöcegödör se telik meg, és nem kell egy vagyont fizetnem a szippantásért – okoskodott.

Persze normális toalettpapírra se költött, újságpapírral kellett kitörölnünk a fenekünket. Ücsörgés közben a felszeletelt Nők Lapja színes, kemény oldalait, alaposan összegyűrtem, hogy minél puhábbak legyenek. Bár, ha télen fagy volt, akkor hiába küszködtem a papír durván kemény maradt. Télvíz idején azonban ez volt a kisebbik baj. Az sokkal rosszabb volt, hogy a jéghidegben, a fűtetlen fa budiban szó szerint odafagyott a seggünk a deszkához.

A körgangos, málló vakolatú, belsőudvaros pesti bérház vécéjében ücsörögve azon merengtem, hogy ilyen balkáni állapotok biztos nincsenek tőlünk nyugatra. Aztán évekkel később kiderült, hogy vannak. Szóval, Áki nővérénél a közös illemhelyen könnyítettem magamon. A második félidő már javában ment mire visszatértem a szobába. Izgalmasan alakult a meccs, mert az osztrák kis csapat egy talált góllal a lefújás előtt nem sokkal kiegyenlített, és támadásban maradt. Ráadásul a Rapidból egy játékost kiszórt a bíró, így emberhátrányban kellett kivédekezniük a hátralévő perceket. Erősen rezgett a léc a bécsi zöld-fehéreknek. Egészen beleéltük magunkat a szurkolásba, amikor csengettek. Meglepetten néztünk Ákosra.

– Ez meg ki lehet? Nem azt mondtad, hogy a nővéred nem lesz itthon a hétvégén?

– Biztosan nem ő. Neki van kulcsa – kémlelte a bejárati ajtót a házigazdánk.

– Akkor ki nyomja a csengőt ilyen kitartóan? – idegeskedett Zoárd. – Remélem nem a rendőrök!

– Franc tudja, mindjárt megnézem – állt fel Áki a fotelből, és a bejárathoz sietett.

Füleltünk, kinek nyit ajtót.

– Valami öreg nő az – állapította meg Béla. – Nem a rendőrök.

– Danke schön! – hálálkodott Zozi.

Lehalkítottuk a tévét, hogy jobban halljuk, miről dumálnak az előtérben. Az idős hölgy rikácsolt, Ákos higgadtan válaszolgatott.

– Nem értem pontosan, hogy miről beszélnek, de a maminak nagyon nem tetszik valami, és fel akarja jelenteni az Ákost – tolmácsolt Zoárd.

Eltelt bő tíz perc mire távozott a haragos perszóna. Áki meglehetősen feldúltan tért vissza hozzánk.

– Viktor, melyik vécépapír gurigát használtad? – támadott le a szobába toppanva.

– Hogy-hogy melyiket? – lepődtem meg a nem várt kérdésen.

– A tartóban vagy a földön lévőt? – faggatott tovább.

– Azt, amelyik kézre esett. Gondolom a tartóban lévőt, a másikat nem is láttam.

– Mondtam, hogy ne azt használd!

– Nem tök mindegy? Nem kellett az egész, maradt belőle, és különben is ott a másik.

– Igen, de amelyiket használtad az a szomszéd öregasszonyé, és észrevette, hogy hiányzik belőle.

– Most szívatsz? Hogyan vette észre? Kukucskált? – néztem röhögve a többiekre.

– Mindig bezsírkrétázza a végét, és így ellenőrizheti, hogy fogyott-e belőle. Most, amikor bement utánad, nem látta a jelet, és ebből rögtön tudta, hogy az övével törölted ki a segged.

– Ez nagyon beteg! – dőltünk a nevetéstől. – Csak azért kiment utánam a klotyóra, hogy ellenőrizze a vécépapírját?

– Mindig ezt csinálja! Annyira azért nem vicces a dolog, mert a házirend megsértése miatt fel akarja jelenteni a nővéremet a házfelügyelőnél! Megkértem, hogy ne tegye, inkább bocsánatkérésként veszünk neki holnap egy új tekercset. Illetve nem mi, hanem te.

– És mégis milyet vegyek? – vigyorogtam.

– Puha, epres illatút. Az a kedvence.

Még jobban nevettünk. Zoárdra néztem.

– Zozi, tudom, hogy holnap vasárnap lesz, de hallottad mi történt. Muszáj lesz körülnéznünk egy éjjel-nappaliban!

– Minő borzalom! Azt kívánod, hogy képzőművészeti albumok után, epres illatú vécépapírt lopjak a szabadnapomon? Ha ezt egyszer elmesélem a klubban! – visítottunk jókedvünkben.

Közben vége lett a meccsnek, de az általam okozott skandalum miatt lemaradtunk a végjátékról.

– Tudja valaki a végeredményt? – érdeklődtem dühösen.

– Ne az eredmény érdekeljen, hanem az, hogyha én nem vagyok, akkor bilincsben vittek volna el a rendőrök, mert megkárosítottad a szomszéd néni vagyonát. Inkább légy hálás, hogy elsimítottam a dolgot, te semmirekellő vécépapír tolvaj! – korholt Áki fülig érő szájjal. – Úgy tűnik sokat kell még tanulnod Zozitól!

– A hálám üldözzön örökké. Egyébként milyen büntetést kaphattam volna jogosulatlan toalettpapír használatért?

– Egy évig ingyen pucolhattad volna az öregasszony után a klotyót.

– Az szar ügy lett volna! Inkább veszek neki holnap két tekercs málnás illatú gurigát!

– Epreset! – javítottak ki kiabálva a többiek.

A bécsi kaland után rendszeresen kijártam Zoárddal a sógorokhoz. Sokan a Schönbrunni kastély miatt mennek a valamikori császárvárosba, minket a könyvek világa érdekelt. Egy idő után az összes könyvesboltban megfordultunk, és soha nem távoztunk üres kézzel.

Tehát 1998-ban Gábor haverom felhívott azzal, hogy lenne egy ötlete. Vele – ahogy már említettem – egy reklámfilm forgatáson ismerkedtem meg. Két modellcsaj, és mi ketten alkottuk a szereplőgárdát. Egy amerikai stílusú imidzsfilmben szerepeltünk. A reklámklipet egy azóta már megszűnt tévécsatorna megbízásából készítették. Különösebb koncepció nem volt, a rendező gyakorlatilag ránk bízta, hogy mit csinálunk. Egy kérése volt csupán:

– Legyetek lazák és dögösek!

Egy külvárosi autósmoziban forgattunk. A poros nézőtér közepén egy ’70-es évekbeli nyitott amerikai Ford Mustang parkolt. Benne, és rajta játszódtak a jelenetek. A lányok hol a motorháztetőn, hol a hátsó ülésen pózoltak. A hölgyek mélyen kivágott felsőt, feszülős rövid farmersortot és dögös western csizmát viseltek. Mi is veszkó csizmában, farmerben, fehér atlétatrikóban és lezselézett hajjal feszítettünk mellettük. Sötét fekete Ray-Ban napszemüvegben, mint a pokol angyalai néztünk kőkeményen a kamerába. A zárójelenetben Harley Davidsonokkal kellett körbemotoroznunk a Mustangot. A párom érzékien hozzám simult, nekem pedig a motort bőgetve úgy kellett elindulnom, hogy minél jobban felverjem a port. Gábor ugyanígy tett a saját kétkerekűjével. Hajunkat színes kendő, a meztelen felsőtestünket bőrmellény fedte. A rendező azt kérte, hogy viselkedjünk úgy, mintha a hírhedt Hells Angels motoros banda tagjai lennénk. Három kört tettünk meg a Ford körül. Az utolsó után már alig látszódtunk a mindent ellepő porfelhőtől. Szerintem sikerült. Angelika, a filmbeli partnerem szerint is. Éjszaka szeretkezés közben legalábbis a vágytól égve azt lihegte:

– Olyan keményen tegyél magadévá, mintha a motorod lennék! Úgy ahogy a forgatáson csináltad!

Gáborral ezen a munkán haverkodtam össze. A filmezés után is kapcsolatban maradtunk, és gyakran múlattuk együtt az időt. Magas, izmos, jóképű és ruganyos mozgású srác volt. Ezt annak köszönhette, hogy táncosként dolgozott az Operettszínházban. Fellépett többek között a Valahol Európában című film musical-változatában is. Ha kértem, kaptam tőle jegyet a darabra. A látványos előadást legalább háromszor láttam, mindig más nővel. A második után már a dalokat is kívülről fújtam. Gábor a tánc mellett a modellkarrierjét is szerette volna elindítani, de ez valami miatt nem akart összejönni neki. Nem értette – ahogyan én sem –, hogy ilyen külsővel miért nem kap gyakrabban munkát a divatszakmában. Szerintem minden adottsága megvolt ahhoz, hogy szép pályát fusson be. A kudarcok azonban nem szegték kedvét, rendületlenül próbálkozott tovább. Állandóan új lehetőségeken járt az agya. Amikor meghallottam a hangját a telefonban, már sejtettem, hogy megint kitalált valamit. Nem tévedtem.

– Figyelj, egy srác a tánckarból ajánlott egy tök új ügynökséget. Esküdözött, hogy ez most tuti jó. Szerintem fel kellene keresnünk! Mit szólsz hozzá? – lelkesedett.

– Rendben, mi bajunk lehet! – válaszoltam, bár én nem voltam olyan optimista, mint ő. Túl sok olyan „tuti” ügynökséggel találkoztam már, amelyekről aztán kiderült, hogy a lehúzáson kívül semmihez sem értettek.

A New Life a Falk Miksa utcában működött a Belvárosban, közel a Parlamenthez. Az irodájukat egy harmadik emeleti nagypolgári lakásból alakították ki. Bár lift is volt a házban, mi azonban sportosan, gyalog szaladtunk fel a lépcsőn. A bejárati ajtó nem volt zárva. Kopogás nélkül léptünk be az „L”-alakú folyosóra. Bal oldalon a vécé és a mosdó helyezkedett el egymás mellett, a jobb oldali falon pedig kabátakasztók sorakoztak. A fehérre festett falról modellek képei néztek le ránk. Beljebb haladva, a folyosó elkanyarodott jobbra. Befordulva, nagyméretű tükörrel találtuk szemben magunkat. Alatta heverő kínálta magát, balra pedig egy nyitott ajtón lehetett belépni az ügynökség fotóstúdiójába. Valamikor ebből nyílhatott egy másik helyiség is, de a két szobát praktikus okokból egybenyitották, így egy tágas műterem-irodát hoztak létre. A stúdió jobboldali részén a fotózásokhoz és a castingokhoz használható helyszínt, a másik végében pedig egy tárgyalót alakítottak ki. A hatalmas elnöki asztal mögött egy húszas évei végén járó hölgy foglalt helyet. Festett, hosszú szőke haj keretezte az ovális arcát. Vastag ajkait a vörös rúzs, dús kebleit a testéhez simuló fekete garbó hangsúlyozta ki erőteljesen. Összenéztünk Gáborral. Egy pillantásból is értettük egymást. A lány széles mosollyal fogadott minket.

– Sziasztok, üdvözöllek benneteket a New Life-ban! – Azzal széttárta a karjait, mintegy bemutatva az ügynökséget. – Kérlek, foglaljatok helyet! – mutatott két kényelmesnek látszó bőrfotelre. – Sziasztok még egyszer, Kovács Orsinak hívnak, én vezetem Budapest legújabb és remélhetőleg hamarosan a legismertebb modellügynökségét!

– Szalay Gábor, Vermes Viktor – mutatkoztunk be mi is.

– Rólad már hallottam – mutatott rám. – Örülök, hogy velünk is szeretnél dolgozni. Hoztatok magatokkal olyan fényképeket, amiket itt tudnátok hagyni?

A modellkönyvem tele volt jobbnál jobb fotókkal. Bemutatókon, reklámfotózásokon és magazinoknak készült, különböző stílusú és technikával készült képekkel. Átnyújtottam neki az albumom. Figyelmesen átlapozta, majd rábökött háromra.

– Ezekből hagyjál itt légyszi egyet-egyet! Ha van szetkártyád, abból is kérek párat!

A szetkártya azért praktikus, mert nem egy felvételből áll, hanem a legjobb három-négy képből van összeválogatva. Egy portréból, egy egész alakosból és egy-két munkafotóból. A modellkönyv és a szetfotók elkészítése nem olcsó mulatság. Persze, ha az embert rendszeresen foglalkoztatják, akkor van miből frissíteni, ha viszont nem, akkor időről-időre a modellnek saját magának kell csináltatnia újakat egy profi fotóssal. Láttam olyan albumot, amit legalább százezer forintból hoztak össze, az enyém a felét se érte. Gábornak viszont nem volt se modellkönyve, se szetkártyája mivel korábban nem készültek róla modellfotók. Orsi azonban megnyugtatta, hogy emiatt ne aggódjon.

– Mindjárt lesznek friss képeid! Szólok a fotósomnak, és máris csinál rólad párat.

Aztán úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért rólam is lőnek egy sorozatot. Így Gábor után én is odaálltam a fehér háttér elé. A fotós hozzám igazította a lámpákat, és már kattogtatta is a gépét.

– Nézz a kamerába! Igen jó lesz, egy kicsit feljebb a fejeddel. Komoly arcot kérek! Most jöhet egy nagy mosoly. Látszódjanak a fogaid! Oké, most zárd össze a szádat! Jó, most jöhet a jobb profil, bal profil. Csinálunk egy-két egész alakosat is. Először szemből, majd fordulj teljes testtel jobbra, aztán balra. Nagyon jó! A kezeidet szeretném látni! Tartsd őket magad elé! Fordítsd meg őket! Oké, készen is vagyunk, köszönöm.

A fotózás után Orsi elénk tett egy jelentkezési lapot. Ezen meg kellett adnunk a magasságunkat, a láb, a mell, a derék és a csípő méretünket. A szemünk és a hajunk színét is. Nyilatkoztunk különböző képességeinkről is, például tudunk-e kerékpározni, lovagolni, énekelni. Az érdekesebb kérdések a végén következtek.

„Félaktot vagy egész aktot vállal-e?” Összenéztünk Gáborral, és vigyorogva bejelöltük mindkettőt.

„Vállal-e szereplést erotikus vagy szexfilmben?” Itt egy pillanatra megálltunk. Orsi, látva a hezitálásunkat, azonnal segítségünkre sietett.

– Fiúk, ne ijedjetek meg! Erotikus művészfilmekről vagy ízléses szoftpornóról lenne szó. Ne legyetek már ilyen prűdek! Attól féltek, hogyha kiderülne, anyuka elverné a feneketeket? – viccelődött.

– Mennyit fizetnek egy szoftpornóért? – tértem a lényegre.

– Legalább százezret! Ráadásul ezek külföldi produkciók. A filmeket csak forgatják Magyarországon, de külföldi piacra készülnek. Általában amerikai produkciókkal dolgozunk együtt. Itthon senki sem tudná meg, hogy szerepeltetek egy ilyen alkotásban, még a szigorú anyukátok sem! – újból felnevetett, és beleszívott a cigijébe.

Orsi már nem a bőrszékében ülve tárgyalt velünk, hanem átjött a mi oldalunkra, és kihívón felült az asztalra. Piros miniszoknyája felcsúszott a combján. Fekete, csipkés combfixet viselt piros tűsarkúval. Megint Gáborra néztem. Bólintott. Bejelöltük ezt a négyzetet is.

– Erről van szó srácok! Igaz, hogy nem fájt? – mosolygott elégedetten. – Ha lesz valami, csörgök! Köszi, hogy bejöttetek, remélem, hamarosan újra találkozunk!

Az utcán, mielőtt szétváltunk volna, Gábor megjegyezte:

– Viktor, ha ez sem jön be, akkor lehet, hogy kimegyek Törökországba táncolni. Az egyik operettszínházas haverom két hónapja Isztambulban van, és tök jól keres. A színházi pénzének a több mint a háromszorosát kapja, plusz teljes ellátást. Se kajára, se szállásra nem kell költenie.

– És hol táncol? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Egy melegbárban rázza a seggét, de semmi szex vagy ilyesmi.

– Gondolod, hogy a török buziknak elég, ha csak riszálja a hátsóját?

– Nem tudom, hogy náluk mi a szokás. Nem voltam még török buzi bárban – vonta meg a vállát. – Nem kérdeztem Lacikától, hogy pontosan mit csinál, ő meg nem részletezte. Egyébként meg nem mindegy? Lényeg, hogy itthon ne tudják meg! Ami Isztambulban történik, az ott is marad. Jobb, mint éhen halni! Itthon hiába gürizel, nem jutsz semmire! – jegyezte meg keserűen.

Este, amikor egyedül ültem a szobámban, újra eszembe jutottak Gábor kiábrándult szavai: „Egyébként meg nem mindegy? Lényeg, hogy itthon ne tudják meg! Jobb, mint éhen halni!”

– Ez lenne a kulcsa az egésznek? – Furcsa gondolatok kezdtek motoszkálni a fejemben.