II. Fejezet
A New Life ügynökség heteken keresztül hallgatott. Gábor haverom néha rám csörgött és érdeklődött, hogy engem hívtak-e már, mert őt még nem kereste senki.
– Ez az ügynökség is kamunak tűnik. Szerintem csak egy újabb pénzmosoda – osztottam meg vele a csalódottságomat.
Nem szeretek feleslegesen károgni, de a nagy csendből erre következtettem.
– Adok nekik még egy hónapot, aztán ha semmi, tényleg kihúzok Isztambulba – morogta a vonal másik végén.
Engem is zavart, hogy nem hívtak még, de mivel más ügynökségek foglalkoztattak, nem vettem a szívemre a dolgot. Éppen a napokban köteleztem el magam egy egész nyárra szóló divatbemutató sorozatra. Három fellépést vállaltam naponta egy étteremhajón. Nem ajánlottak érte óriási pénzt viszont garantáltak három hónap munkát, ami ebben a szakmában sokat számított.
A kétemeletes Prestige, a pesti oldalon, a XIII. kerületi Szent István parkkal egy magasságban horgonyzott a Dunán. A trendi rendezvény- és étteremhajó híres volt a dél-szláv konyhájáról. Az alsó szintje zárt volt, a fedélzetét viszont csak tető fedte. A nyitott megoldás miatt még a fülledt nyári estéken is kellemesen meg lehetett vacsorázni a vízen ringatózva. A hűs dunai szellő gondoskodott a természetes légkondiról. A hajón rendszeresen tartottak esküvőket, céges rendezvényeket és magánbulikat is. Ám akkor is tökéletes választásnak bizonyult, ha valaki csak a kedvesével szeretett volna kettesben eltölteni egy romantikus gyertyafényes vacsorát a Dunán. „Csipetnyi mediterrán hangulat Budapest közepén” - hirdette a szlogen aranybetűkkel az étlap borítóján. A félórás divatbemutatókat a fedélzeten tartottuk. Az elsőt hatkor, az utolsót tízkor. Négy lány és ugyanennyi fiú alkotta a csapatot. A koreográfia pofonegyszerű volt. Csupán azt kérték, hogy legyünk jókedvűek, mintha az adriai tengerparton sétálnánk a korzón. Ennek szellemében vonultunk végig lazán az asztalok között. A fedélzet végén picit megálltunk, mosolyogtunk egyet jobbra, egyet balra, és már jöttünk is vissza, átöltözni. A ruháink könnyed nyári darabok voltak. Világos színű géz nadrágok hosszú és rövid fazonban, hozzájuk illő lenszövet ingekkel. Kiegészítőként napszemüvegeket, kalapokat és színes táskákat viseltünk. Ötre jártunk, és tizenegy körül léptünk le a hajóról. Pár nap alatt egészen belaktuk a bárkát. A pincérek eleinte bizalmatlanul méregettek minket, attól tartottak, hogy zavarni fogjuk őket a mozgásukban. Aztán amikor látták, hogy profin végezzük a munkánkat, és nem a fedélzeten dobáljuk szét a holminkat, hanem az öltözködésre kijelölt kabint használjuk a tárolásukra, haverok lettünk. Ha valamire szükségünk volt, csak kérnünk kellett, és hozták. Az első hetet követően a Prestige tulaja olyan elégedett volt velünk, hogy meghívott minket vacsorázni.
– Őszinte leszek, egy kicsit tartottam ettől az egésztől – kezdte a köszöntőjét Dusan. – Mónika azonban rém meggyőző tud lenni, és neki lett igaza.
Tapsolva felé fordult, és meghajolt előtte.
– Megduplázódott a forgalmunk amióta híre ment a városban, hogy divatbemutatókat tartunk esténként. Köszönöm nektek a színvonalas előadásokat. Remélem, ti is jól érzitek magatokat nálunk! Igyunk a további gyümölcsöző együttműködésre, határ a csillagos ég! Egészségetekre, jó étvágyat! – emelte felénk a poharát elégedett tekintettel.
A tószt után nagyot kortyoltunk az ízletes, jófajta, délszláv fehérborból. A hajós melót Mónikának köszönhettem. Ő a párjával egy fizetős modell sulit működtetett a Belvárosban. A stáb valamennyi tagja ott ismerkedett meg a szakma alapjaival, egy kétszer három hónapos kurzus keretében. Szerencsémre, mivel felkeltettem Mónika fantáziáját, a tanfolyam második felére ösztöndíjat kaptam, így nem kellett kicsengetnem a tanfolyam teljes díját. Már a képzés alatt is voltak fellépéseink, például a karácsonyi vásár idején a Budapest Sportcsarnokban. Sok ember előtt bemutatóztunk egy nagyszabású show keretében. A műsorba rendszeresen érkeztek sztárvendégek is. Egyszer az úszófenomént, az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztinát láttuk vendégül. Óriási megtiszteltetésnek tartottam, hogy egy színpadon állhattam vele. A Prestige-en fellépő csapatot rutinos, évek óta dolgozó modellek és a tanfolyamot frissen befejező kezdők alkották. A legnagyobb név Szabó István volt köztünk. A szakmában Steve-ként ismerték. Korábban már én is hallottam róla, és egy kicsit tartottam is tőle, de kellemesen csalódtam benne. Egy rendkívül kedves, segítőkész srácot ismertem meg a személyében. Egyáltalán nem bizonyult nagyképűnek, és egyszer sem éreztette velünk, újakkal, hogy mi még csak kispályások vagyunk hozzá képest. Bármikor szívesen válaszolt a szakmai jellegű kérdéseinkre is. Például hasznos tanácsokkal látott el minket az edzés és a táplálkozás terén. Egy életre megjegyeztem az egyik mondását:
– 90 kilós modell nincs!
Ezt akkor jelentette ki, amikor éppen azon ment a brainstorming köztünk, mekkorára gyúrjuk ki magunkat.