Az anyjáról álmodik.
Az asszony mahagóni bőrét sötétebbre színezi a szépia szűrő, amely oly különössé teszi az álom pergő képeit. Tágra nyitja szentjánosbogárként csillogó, mélyen ülő szemét. Hátul rövidre nyírt, a feje tetején göndör haja mintha szintén fénylene. A nővérruhát viseli, amelyben utoljára látta aznap. A nadrágja bal szárának alján apró vércseppek, akár egy absztrakt hennatetoválás.
Álmában kinyújtja a kezét az anyja felé, nem azt a kezét, amelyen tizenkétezer dolláros órát hord, hanem a tizenhat éves énjének kezét. De mielőtt megérinthetné, az asszony elhalványul, akár egy fordítva működő polaroid kép.
Aztán felébred, nyelvén az anyja nevével.
A mellette fekvő nő íze ugyancsak megtölti a száját. Várja, hogy a nyelve és a szégyenérzete rátaláljon. A nő megfordul, egyik izmosan szép világosbarna combját átveti a lábán, és elsuttogja a nevét.
– Roman.
Ünnepélyesnek hangzik, akár egy imádság. A másik oldalára fordul, háttal a nőnek. Tudja a művésznevét, csak most kiment a fejéből.
– Hmmm?
– Reggelizünk? – kérdezi a nő. Fészkelődnek az ágyban, testtartást váltanak, végül a nő a mellkasához simítja a hátát, és a lábát csaknem felhúzza a melléig.
Roman lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz.
– Hmm – suttogja. A nő derekára teszi a kezét, és könnyed mozdulatokkal köröket rajzol rá az ujjbegyével.
– Beugrunk a Mammy’sba? Éhen halok – suttogja a nő. A neve még mindig nem jut eszébe, pedig látja a lelki szemei előtt. Összekuszálódtak a betűk, mint a napilapok rejtvényeiben, amelyeket az anyja szeretett fejtegetni.
A nő felé fordul, és ő meglátja állának finom vonalát és telt ajkait. Elmosolyodik, világoskék szeme mintha ragyogna. Korábban megkérdezte tőle, hogy kontaktlencsét visel-e, mire a nő játékosan megütötte. A szeme ragyog, akár a…
Zafír. A neve Saffire. A barátja neve Genesis. Ő a vendégszobájában szállt meg Roman barátjával, Khalillal. Mind meghívottként vettek részt Lil Glock 9 új kislemezének bemutatóbuliján. A kiadója szervezte az eseményt, hogy érdeklődést gerjesszen az összes nagyobb streamingszolgáltatón elérhető új dala körül. Roman tudta, hogy a buli leginkább Lil Glock rajongóinak szóló formaság. Alkalom, hogy a földre borulhassanak bálványuk lába előtt. A streaming nem igazán hozott pénzt. A koncerteken és a turnékon kaszált igazán, és még ezek sem voltak akkora aranybányák, mint régen. Roman vagyonkezelő cége segített Lil Glock 9-nak, polgári nevén Franklin Parrishnek maximalizálni a bevételét, és elkerülni az adóhivatal árgus tekintetét. A maximalizálás az évek múltával egyre több kreatív könyvelést igényelt, mivel a lemezkiadók mind nagyobb szeletet kértek a tortából, és a Lil Glockhoz hasonló zenészek mindent megtettek, hogy úgy tűnjön, továbbra is az asztalfőn a helyük.
Roman haloványan emlékezett rá, hogy Khalil mutatta be neki Saffire-t, mielőtt Roman Porschéjében végigszáguldottak Decaturon a lakása felé.
A 2012-es Porschém, gondolta. Az ügyfeleinek felelős kiadáskezelésről prédikált, de kevesen akartak közülük tízéves Porschével járni, netán bérelni az ékszereket a társasági eseményekre és a klipforgatásokra. Roman tisztában volt vele, hogy Amerika egyik leggazdagabb városában dolgozó pénzügyi menedzserként elvárnak tőle bizonyos külsőségeket, de nem volt hajlandó szegényházba jutni csak azért, hogy kiszolgálja ezt az igényt.
– Kurvára nem fogok bérelni semmit. Saját cuccokat akarok – fakadt ki Lil Glock, hiába próbálta neki Roman elmagyarázni az értékcsökkenés fogalmát.
Férfihangot, majd egy nő nevetését hallotta a nappaliból. Khalil és Genesis is felébredt. Pár másodperccel később kopogtak a hálószoba ajtaján.
– Figyu, Rome, lépünk, és szerzünk valami kaját. Ti nem jöttök? – kérdezte Khalil. Roman szinte látta maga előtt, ahogy a nagy, tetovált öklével megkopogtatja a fát, széles testével pedig csaknem teljesen eltakarja az ajtót. Khalil biztonsági feladatokat látott el Atlanta legfelső köreiben. Úgy mozgott az elit világában, ahogy egy delfin hasítja a tengert egy eltévedt tengerész megmentőjét játszva, de Roman tudta, mit jelentenek azok a tetoválások, és hogy Khalil távolról sem delfin. Inkább cápa.
– Ja, csak felveszek… – kezdte, de a telefoncsörgés félbeszakította a mondatot. Kibontakozott Saffire combjai közül, és levette a telefonját az éjjeliszekrényről. A felkelő nap Atlanta belvárosának körvonala fölé emelkedett, és úgy világította meg, akár egy petróleumlámpa lángja. Roman lenézett az érintőképernyőre, miközben szólt a Für Elise.
Neveah hívta.
Roman nagy levegőt vett, és fogadta a hívást. Rossz hír. Neveah csak rossz hír esetén kereste. Erre ugyanúgy mérget vehet, mint arra, hogy a nap, amely most kirajzolta az árnyékát az extra nagy ágyában, mindig fel fog kelni.
– Szia! Mi újság?
– Apu rosszul van. Baleset érte. Kómába esett. Jó lenne, ha hazajönnél, Rome – felelte a húga a suttogásnál alig hangosabban.
A luxuslakásában hagyta Khalilt és a lányokat, és bement a belvárosba, ahol a Carruthers and Associates irodái várták az ügyfeleket a számtalan befektetési céggel egyetemben, amelyek az égig érő paszuly mintájára mintha egyetlen éjszaka alatt nőttek volna ki a földből Atlantában.
– Simon vegye át a megbeszélésemet az új énekessel a Sonytól – mondta Roman az asszisztensének, aki vadul jegyzetelt a táblagépén. – Gary és Nick pedig vegye át a megbeszélést a két új nővel a Nem átlagos feleségekből. Tedd át másik időpontra a találkozót Elian Rhodesszal. Vele csakis én tárgyalok. A Falconsnál komolyan aggódnak a költekezési szokásai miatt. Mondd le a következő alkalmat Lil Glock 9-nal. Halaszd el a megbeszélést a Kee Law Grouppal. És senki ne beszéljen a Morehouse igazgatójával, amíg vissza nem érek.
– Mire számítasz, meddig leszel távol? – kérdezte a nő.
Roman elhallgatott.
– Amíg biztos nem leszek benne, hogy apám életben marad.
A GÉPE CSAK ESTE NYOLCKOR INDULT. Korábbira nem tudott helyet szerezni, hiába lakott a Delta Air Lines egyik csomópontjának közelében. Maradt ideje összepakolni, elintézte a munkával kapcsolatos feladatait, és adott egy tartalék kulcsot Khalilnak. Felkészült a hazaútra.
Már csak egy helyre kellett beugrania.
Az órájára nézett. Időben érkezett a találkozóra, de már tíz perc eltelt a megbeszéltekhez képest. Tudta, hogy ez is a szolgáltatás része, de egy kicsit akkor is bosszantotta.
Egy csúcskategóriás, klasszikus koloniális stílusú kétszintes épület páratlanul visszafogott várószobájában ült az atlantai Buckhead városnegyedben, a Peach Tree Roadból nyíló lezárt zsákutcában. Egy New Age-stílusú, instrumentális dal szólt a rejtett hangszórókból, miközben mindkét sarokban alig észrevehető füstölő égett. Roman a térdén dobolt a mutatóujjával, miközben a zene elért egy crescendót.
Végül Miss Delicate kilépett az ajtón.
Magas nő volt, majdnem olyan magas, mint Roman, vagyis súrolta a száznyolcvan centit. Fekete bőre makulátlan, akár a legsötétebb éjszaka. Hosszú, fekete hajfonat omlott le a háta mentén az izmos, kerek hátsójáig. Roman negyvenöt vagy ötvenévesre tippelte volna. Nehéz volt megállapítani. Az arca ránctalan volt, a teste pedig szálkásabb, mint azé a nőé, akivel pár órával ezelőtt az éjszakát töltötte. Ha ötvenéves, akkor pontosan tizenöt évvel idősebb Romannél.
Ez tetszett neki. Pontosabban erre volt szüksége.
– Most már bejöhetsz – mondta a nő. Közvetlen, de ellentmondást nem tűrő társalgási hangnemet ütött meg.
– Jövök, anya – felelte Roman, miközben egy vattapamacsnak érezte a nyelvét.
A bilincsek épp annyira vájtak a csuklójába, hogy érezze őket. Valójában nem okoztak fájdalmat. A fájdalom, a valódi fájdalom később érkezik. A béklyók okozta szúrás szinte kellemes volt. Ismerős érzés, amelytől ellazult, bár egyre hevesebben kapkodta a levegőt. Nem félt. Komolyan vették a menekülőszót. Miss Delicate abban a pillanatban elengedi, amint kimondja. Amint elhagyja a száját, megszabadul.
Legalábbis fizikai értelemben.
Volt viszont egy hely az elméjében a vágyainak árnyai és öngyűlöletének alkonya között, ahol lelassult az idő és eltűnt a valódi világ, egy hely, ahol a menekülőszónak semmi haszna. Ahol Miss Delicate elengedi a füle mellett a tiltakozását. Ahol megkapja, amire szívének legmélyebb, legsötétebb bugyraiban vágyott.
Vezeklést. Büntetést. Feloldozást.
Általában csak egy hónapban egyszer kért időpontot, kivéve, ha szokatlanul stresszes hete volt, mint például amikor az egyik ügyfele megpróbálta rábeszélni, hogy az összes megtakarítását, közel negyvenmillió dollárt fektesse be egy kriptovalutával foglalkozó vállalatba. Abban az időszakban, amikor úgy érezte, Atlaszként cipeli a hátán az ügyfelei életét, a vagyonukat, a jómódjukat, amelyért vagy megdolgoztak, vagy nem, kért Miss Delicate-től egy pótalkalmat.
Tisztában volt vele, hogy egy ilyen helyen sok szempontból átlagos kuncsaftnak számít. Gazdag üzletember, aki le akar mondani a munka közben oly boldogan viselt hatalmáról, és átadni az irányítást valaki másnak. És őszintén szólva, ezt kár is lett volna tagadni. Valójában viszont csak kis részben magyarázta, hogy miért járt ide, és miért vett igénybe egy ilyen szolgáltatást. Nem a szexről szólt. Szexuális jellegű volt, persze, de nem szex. A szexualitás csak a toll, amellyel megírták a történetet, amelyet újra meg újra el kellett olvasnia.
A történetet, amelyben megakadályozza, hogy az anyja elhagyja aznap a házat, és nyom nélkül eltűnjön örökre. A népmesét, amelyben ő a legkisebb fiú, aki megakadályozza, hogy az anyja köddé váljon, akár a hajnali harmat a felkelő nap sugaraitól.
Miss Delicate megkerülte az andráskeresztet, cipőjének tűsarka minden egyes lépésnél élesen koppant. Megállt Roman mögött. A férfi érezte a leheletét a tarkóján.
– Bánod már? Bánod, hogy ilyen semmirekellő kölyök vagy? – kérdezte. Mélyebb hangon beszélt, mint korábban a váróteremben. Dallamosan és erőteljesen.
Egy angyal fekete glóriával.
– Sajnálom, anya.
Miss Delicate visszasétált az andráskereszt elé. Egy kilencfarkú macskát tartott a kezében. Kibontotta a korbácsot, és a bőrszíjak szárazon suhogtak, akár egy denevér szárnyai.
– Nem hiszek neked – felelte a nő.
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB Roman a világoskék Blugiallo ingét gombolta, miközben Miss Delicate, akinek nem ez a valódi neve, elrakta a játékszereit a lágy fényű rózsaszín LED-lámpák alá, amelyek a mennyezetet szegélyezték az ívelt díszlécek mentén. Romannek gyakran eszébe jutott, hogy a berendezés gótikus tömlöc helyett inkább érzéki budoárra emlékeztet.
Kilencágú korbáccsal.
Megköszörülte a torkát.
– Kénytelen vagyok lemondani a jövő heti alkalmat. Apámat autóbaleset érte. Vissza kell mennem Virginiába. Nem tudom, meddig leszek távol – közölte halkan.
Miss Delicate felszisszent.
– És még így is meglátogattál, mielőtt elutaztál volna, hogy apád mellett lehess?
Roman érezte, hogy égni kezd az arca.
– Igen. Én… csak… csak ritkán járok haza. Bizonyos rossz emlékek miatt. Ez segít megbirkóznom velük.
A nő odalépett hozzá, fekete cipőjének tűsarkai kopogtak. Megállt előtte, mélyen a szemébe nézett. Roman érezte a verejtékszagát. Erőteljes alkalmat kért, és azt is kapott. Az izzadságszag mögött érezte a nő tusfürdőjét vagy szappanját. Alatta pedig a természetes illatát. Nyers volt és bódító.
– A mai alkalom véget ért, de amit most mondok, azt tekintsd szakmai előzékenységnek. Sosem fogod megbocsátani magadnak, ha apáddal történt valami, amíg itt voltál. És a megbocsátással már eleve akadnak gondjaid. – A nő közelebb hajolt, és a fülébe súgott. – Előszeretettel hozol létre olyan helyzeteket, amik után büntetést érdemelsz. Még ha azt a büntetést te magad osztod is ki. Ez nem ilyen helyzet. Az apádról van szó. Menj. Igyekezz.
– Megyek, csak azt akartam… szükségem volt… – kezdte Roman, de Miss Delicate az egyik szemöldökét felvonva belé fojtotta a szót.
– Nem kérés volt – förmedt rá.
MOST, ÓRÁKKAL KÉSŐBB az első osztályon ült, és műanyag pohárból kortyolgatott egy Jamesont jéggel, miközben az utaskísérők átvették a biztonsági protokollokat, amelyeket Roman kissé röhejesnek talált. A biztonsági öv egy repülőgépen olyan, akár a sisak egy ejtőernyős ugráshoz. Leginkább azért használták őket, hogy az ember nyugodtabb legyen a hihetetlenül veszélyes utazás során, amelynek nekivágott. Az emberi test és a föld csatájában a föld nem veszíthetett.
Megitta a whiskey maradékát, és lehunyta a szemét. A tragédiák ereje járt a fejében. Ahogyan hívatlanul betörnek az ember életébe, és semmivel sem törődve, semmit sem tisztelve a feje tetejére állítják. Egyszer randizott egy elméleti fizikussal. A nő a mellkasán feküdt szeretkezés után, és mesélt a gyerekeiről, akik csaknem egyidősek voltak Romannel, vagy a legújabb cikkéről egy tudományos folyóiratban, az egyik este azonban az univerzum természetéről kezdett beszélni, csaknem bibliai hangvételben.
– Régen rettegtem tőle, hogy az univerzum gonosz. Ma már szinte azt kívánom, bárcsak az lenne. Mert a gonosszal lehet alkudozni, a gonosznak van célja, legyen az bármilyen borzalmas. De arra jöttem rá, hogy az univerzum közönyös, és ez sokkal rémisztőbb.
Miközben a repülő gurulni kezdett a kifutópályán, Roman arra gondolt, hogy nem ért egyet a nő megállapításával. Az univerzum egyszerre gonosz és közönyös. Egyszerre borzalmas és az ostobaságig menően apatikus. Akár egy isten, amely haraggal telve és aggályok nélkül járja a teret és az időt.
Lehunyt szemhéja mögött egy film kezdett peregni, a főszerepben a tizenkilenc éve eltűnt anyjával és az apjával. Látta, hogy mindketten elhalványulnak, porrá omlanak, és elfújja őket a szél, miközben az univerzum vállat vont, és folytatta az útját.