Amint a gép földet ért a Richmond International Airporton, Roman felhívta Neveah-t. A húga az első csengésre felvette, a hangja karcos volt, akár a közepesen durva csiszolópapír.
– Halló!
– Én vagyok.
– Jaj, rá sem néztem a telefonra. Azt hittem, a kórházból hívnak. Mennyi az idő?
Roman az órájára pillantott.
– Kilenc negyven. Otthon vagy?
– Aha.
– Dante is? – kérdezte Roman. A húga morózusan felnyögött.
– Színét sem láttam a baleset óta. Fogalmam sincs, merre jár. Ez, mondjuk, nem újdonság. – Roman kihallotta a keserűséget a hangjából, de nem törődött vele, eleresztette a füle mellett, mert tudta, hogy legalább annyira szól neki, mint Danténak. Csak Dante a közelebbi célpont.
– A reptéren vagyok. Bérelek egy kocsit. Elmenjek érted, vagy találkozzunk a kórházban?
– Rome, már vége a látogatási időnek.
– Nev, meg akarom látogatni. Jössz, vagy sem?
Neveah pár másodpercig nem szólalt meg. A hallgatása többet mondott ezer szónál. Roman tudta, mi maradt kimondatlan.
Ó, most már érdekel, mi van apánkkal?
Ó, idejössz a városba, akár valami menő csávó, aki megtollasodott?
Öt éve nem jártál itthon. Öt éve, baszki.
Mindezekből semmit sem továbbítottak a telefontornyok jelei. Roman mindössze egy nehéz sóhajt hallott. Egy sóhajt, amelyet a testvére mintha az univerzum születése óta magában tartott volna.
– Találkozzunk a kórházban.
ROMAN A JEFFERSON RUN FELÉ vezető kijáratnál fordult le az Interstate 64-ről egy nyerges vontatós kamion mögött, amely fekete füstöt okádott a vezetőfülke két oldalán futó függőleges csövekből. Elszorult a gyomra, miközben a négyajtós szedánt a lehajtó enyhén lejtő félkörívén vezette, és ráfordult a Harper Streetre. Elhaladt a használaton kívüli buszmegálló előtt, a Jefferson Run ezen szakaszának négy jelzőlámpája közül az első alatt, és két őskövület pornótéka előtt, amelyek Jefferson Run polgárainak érzéki szükségleteiből tartották fenn magukat. Az utca két oldalán, egymással szemben működő üzletekben a filmek mellett szexjátékokat, jelmezeket és hamisított pöcspirulákat árultak. A test legelemibb vágyait kiszolgáló holmik kész bőségszaruja.
Nem vagy te kicsit képmutató?, gondolta, miközben a bérelt kocsi ülésében fészkelődött, és megérezte a sebeket a hátán. Elhajtott rengeteg mexikói étterem és pénzváltó, egy bizományi bolt, számtalan üresen álló épület és elhagyatott raktár előtt. Ráfordult balra a Lillyhammer Streetre, és elhaladt a Church’s Chicken előtt – a vállalkozás makacsul nem volt hajlandó feladni, ráadásul a személyzet legalább olyan rutinosan bunyózott, mint ahogy a csirkét szolgálta fel.
Elért egy stoptáblát. Balra egy kórház. De ha jobbra fordul, és megcélozza a városhatárt, akkor egy ipari parkba érkezik, a brutalizmus által ihletett egyik förmedvénybe. A gyerekkorából ismerős üzletek nagy része mostanra bezárt. Erről az apjával folytatott beszélgetéseiből tudott. De a Carruthers krematórium még működött, halványpiros téglából épült monolitként magasodott a düledező Jefferson Run sziluettje előtt.
Roman arra gondolt, hogy igen nagyvonalú gesztus a valaha nyüzsgő Jefferson Runt városnak nevezni, viszont felettébb sértő Virginia igazi városaira nézve. Amikor végzős volt a Jefferson Run Középiskolában (a Mighty Stags otthona), írt egy esszét szülővárosa hajdan felmagasztalt iparának történetéről. A két folyó és két államközi autópálya torkolatánál elhelyezkedő Jefferson Run valamikor gyártóközpont volt. Otthont adott egy hatalmas fékbetétgyárnak, dohányraktáraknak, egy befőttesüveg-üzemnek és az állam egyik legrégebbi, afroamerikaiaknak nyitott egyetemének, a Prosser State Egyetemnek. A csapatuk ráadásul a Mighty Stags nevet viselte. Roman ezt mindig röhejesnek találta.
Miközben a kórház felé hajtott, elhaladva a bedeszkázott épületek és az elromlott utcai lámpák előtt, arra gondolt, hogy Jefferson Run, vagy ahogyan a régi szép időkben a barátai nevezték, Jefferson Rötyi olyan volt, akár egy gépekre kötött beteg, aki makacsságában nem hajlandó megérteni, hogy már halott.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy ugyanez a hasonlat vonatkozhat az apjára is, aki egy ágyban fekszik, csapdába esve egy sötét bugyorban az élet és az utána következő valami között. Keith Carruthers azonban nem egy haldokló város volt. Hanem egy férfi, aki mindent feláldozott a családjáért. Többet, mint amennyit a legtöbben el tudnak képzelni. Egyelőre nem halt meg, és Roman még nem állt készen rá, hogy elengedje. Távolról sem.
Meglátta a kórház előcsarnokában feszülten álldogáló Neveah-t. Az apjuk testalkatát örökölte. Vékony, de inas, világosbarna arcbőrrel. Rövidre nyírt frizurája kiemelte nagy szemét és telt ajkait. A húga gyönyörű nő volt, de Roman észrevette, hogy az évek kezdenek meglátszani az arcán. Az évek, amelyeket azzal töltött, hogy segített az apjuknak vezetni a krematóriumot, amíg Roman Atlantában, a feketék új Mekkájában alapozta meg az életét, és megtanult bánni a burzsujokkal, akik A-Townként nevezték a várost az otthonuknak, miközben Dante… hát, Dante játszotta a kis herceg szerepét.
– Szia – mondta Roman.
Neveah felé fordult, és feszülten összeszorította a száját, ami távolról nézve akár mosolynak is tűnhetett volna. Roman odament hozzá, és átkarolta, majd egy pillanat múltán a húga viszonozta az ölelését. Persze, megkeseredett a viszonyuk, és persze, Roman nem vette ki a részét a közös terhekből, ahogyan kellett volna, de testvérek voltak. Ők hárman, Dante, Neveah és Roman ugyanabból a méhből jöttek világra, a szerelemnek, szenvedélynek, a szüleik egymás iránti vágyának ugyanazon alkímiájából születtek. Ez a varázslat örökké tartó köteléknek bizonyult, még ha ők maguk nem is egyformán ragaszkodtak a szüleikhez. Testvérek voltak, egy vérből valók. Senki más nem tudhatta vagy érthette mindazt, amit ők tudtak. Megőrizték egymás titkait. Nagyjából ugyanúgy, mint a legtöbb családban.
– Mi történt? – kérdezte Roman.
Neveah megdörzsölte a hátát, majd kibontakozott az öleléséből. Roman igyekezett meg sem rezzenni, amikor a húga keze hozzáért a még friss sebeihez.
– Egy teherautó leszorította az útról a vasúti síneknél. A vonat ütközött a furgonjával. Az orvosok szerint mindkét oldalon eltört a csípője. Kilenc törött borda. Koponyaűri vérzés. Még az egyik kisujját is eltörte, Rome. – Neveah elsírta magát.
– Hadd menjek be hozzá. Látnom kell.
– Nem fognak beengedni. Elmúlt kilenc.
– Látnom kell az apámat. Melyik szobában fekszik?
– A kettőnegyvenötösben, de mondtam, hogy nem engednek be minket.
Roman válasz helyett nekivágott a folyosónak a félkör alakú nővérpult irányába, és elhaladt a tábla mellett, amely a kórtermeket jelezte 201-től 245-ig. A pult mögött egy napbarnított fehér nő dolgozott egy számítógépen, aki szigorú kontyban viselte a haját.
– Elnézést, uram, a látogatási idő véget ért.
Roman megtorpant, és a nővér felé fordult.
– Most repültem ide Atlantából. Apám itt fekszik, és úgy tudom, hogy kómába esett. Nem szeretnék problémázni, de be akarok menni az apámhoz. Csak magán múlik, hogy hívja-e a biztonságiakat vagy a rendőrséget. Viszont a húgomnál van mobiltelefon, és gondoskodom róla, hogy rögzítse az egész szóváltást. Reggel nyolcra a Jefferson Run-i kórház pörög majd az összes közösségimédia-oldalon, mert maga letámadta egy helyi vállalkozó fiát, amikor az csak meg akarta látogatni az apját. Szeretné ezt az utat választani?
A nő napbarnított bőre elvörösödött.
– Csak kérem, ne maradjon tovább öt percnél – felelte elfúló hangon.
A KÓRTEREM ALACSONYAN LÉVŐ neoncsövei kékes árnyalatú fényt árasztottak. Olyan hatást keltett, mintha mind víz alá kerültek volna. Az apja háton feküdt, csukott szemmel, de a szája résnyire nyílt, és vastag, átlátszó cső nyúlt ki belőle. Egy lélegeztetőgép pumpált a sarokban. Roman az ágy mellé lépett, és gyengéden megfogta az apja kezét. Érezte rajta a hegeket, az égési sérüléseket, a karcolásokat és a gödröket. Ez a kéz elszántságról és kudarcokról mesélt. Sikerről és szenvedésről.
Roman megszorította az apja kezét. Remélte, hogy viszonozza a gesztust, de ernyedt maradt. Neveah az ágy másik oldalához ment, és a rácsra tette a kezét.
– Az orvos azt mondta, hogy beszéljünk hozzá. A kómában lévők hallanak minket. Bár ezt nem igazán vettem be.
– Rome vagyok, apa. Eljöttem.
Az apja arca kifejezéstelen maradt.
– Meddig leszel a városban? – kérdezte Neveah.
Roman vállat vont.
– Nem tudom. Otthon sok ügyem maradt függőben.
– Szóval már az az otthonod – jegyezte meg Neveah. Roman eleresztette a füle mellett. – Azért kérdem, mert legalább hat hullát be kéne tenni a kemencébe pár napon belül. Elvileg Dante segítene, de a baleset óta nem hallottam róla. Legalábbis állítólag baleset volt.
– Hogy érted, hogy állítólag?
Neveah megnyalta az ajkát.
– Nagyjából két héttel korábban valaki kiszúrta a furgonok kerekeit. Egy héttel előtte valaki felfújta a bejáratra, hogy „187”. Most meg leszorítják apát az útról? Nekem ez túl sok véletlen egybeesés egyszerre.
– Ki akarna ártani apának? Nem kell versenyeznie a vevőkért más krematóriumokkal. Ahogy mondani szokta, amíg az emberek meghalnak, addig menni fog az üzlet.
– Fogalmam sincs, de nem hagy nyugodni. Viszont ott tartottam, hogy mit gondolsz, át tudsz jönni holnap a boltba? Az egyik fickó legalább három mázsa.
Roman elengedte az apja kezét. Megtörölte a szemét, bár nem könnyezett. Sírni szeretett volna, de úgy érezte, a csövekre és gépekre kötött apjának sokkoló látványától bezárult egy ajtó a szívében, és gát emelkedett a könnyei elé.
– Persze. Átmegyek.
– Köszönöm.
– Ugye tudod, hogy nem kell megköszönnöd nekem semmit?
Rezgett Neveah telefonja. Elővette a farmerje zsebéből.
– Szia, rögtön megyek.
– Dante az?
– Nem – felelte Neveah, miközben kilépett az ajtón.
Roman megszorította az apja kezét, majd megérintette az arcát. Hűvösnek és nyirkosnak érezte a bőrét. A bal szemhéja résnyire nyílt, megmutatva egy vékony sávot a szeme fehérjéből.
Roman összerezzent, nagy levegőt vett, majd megfordult, és követte a húgát a folyosón. Neveah a falnak dőlve duruzsolt a telefonjába. Roman megállt, hogy ne zavarja, de így is hallotta a beszélgetés végét.
– Jó, oké, megpróbálom. Küldd át üzenetben. Mondtam, hogy megpróbálom. A bátyámmal épp apát látogatjuk. Rendben, oké. Szia. – Neveah visszatette a telefont a zsebébe, és Romanhez fordult. Nem igazán lehetett eligazodni az arckifejezésén. Nem harag volt, de nem is öröm. Inkább afféle beletörődés.
– Elmegyek a házhoz.
– Tessék, a kulcs. Még el kell intéznem valamit. Csak hagyd a cserép alatt a tornácon. – Elővett egy kulcscsomót a zsebéből, és az egyik kulcsot lehúzta a fémgyűrűről. Átnyújtotta Romannek.
– Oké. Jól vagy? – kérdezte Roman.
– Nem. Nem bírom elviselni, hogy így látom. Azt a gondolatot sem bírom elviselni, hogy nekem kell vezetnem a krematóriumot. Ugyanolyan érzés, mint amikor anyát elvesztettük. Egyáltalán nem vagyok jól, Rome.
A bátyja megérintette a vállát.
– Nem így értettem.
Neveah megpaskolta a kezét, majd elhessentette.
– Tudom. Nehéz év volt. A szokásosnál is sűrűbb. A Covid majdnem kicsinált minket. És többnyire apával ketten vittük a boltot. Alig lett jobb a helyzet. – A nő sóhajtott. – Kikészít a stressz, Rome.
Roman szerette volna azt felelni, hogy minden rendbe fog jönni. Hogy hazatért, a hajót irányba fogja állítani, és ezúttal mindenből kiveszi a részét. Megmondja a húgának, hogy azért jött haza, hogy a bátyjaként elegyengesse a rögös utakat. De nem ezt felelte, mert hazugság lett volna. Reggel segíteni fog a testvérének, mert így helyes, de ha őszinte akart lenni, és tudta, hogy egy családon belül az őszinteség ritka árucikk, nem akart a krematóriumban dolgozni. Nem akarta az orrában érezni az égett bőr szagát, nem akart hamvakat a hajába. Ettől még hálás volt az életért, amelyet a lángok biztosítottak neki, az öccsének és a húgának. De nem állt szándékában a Hamvak Királyává válni. Ez az apja titulusa, és Roman elfogadta, hogy vagy vele együtt él tovább, vagy vele együtt elemésztik a lángok.