Roman leparkolt a bérelt kocsival az aszfaltozott beállóra a ház előtt, amelyben az apja együtt lakott Neveah-val és Dantéval. A kétszintes, modern farmház stílusú épület tornáca elnyúlt az egyik sarkától a másikig. Kivette a poggyászát a csomagtartóból, és bevitte a vendégszobába. A ház háromszor akkora volt, mint amelyikben felnőttek, miközben a szüleik spóroltak, hogy megnyithassák a krematóriumot. Ekkoriban az apja sírásóként dolgozott a petersburgi Bama Mathews kriptaszolgáltatónak, az anyja pedig műtős asszisztens volt ugyanabban a kórházban, amelyben most az apja két világ közt lebeg. Roman emlékezett a fojtogató hőségre, amely halotti lepelként ölelte körbe, és a csípős hidegre, amely kiszívta testéből a meleget, amikor egyszekciós mobilházban kellett élniük a Jefferson Run külterületén található Shady Hill lakókocsiparkban.
A türelem és a kitartás eljuttatta őket az alumíniumdobozból ebbe a huszadik századi kúriába a dombon a társasházkezelők és a zárt lakóparkok országában. Egy gyönyörű, háromszázhetven négyzetméteres házba, amelyben az anyja mindössze hat hónapot töltött, majd eltűnt a kórházban lehúzott éjszakai műszakja után.
A rendőrség szerint 2003. június 6-án Bonita Carruthers kilépett a Jefferson Run Memorialból, és nyoma veszett, akár egy porfelhőnek a nyári szellőben.
Roman a konyhába ment, leguggolt, és kinyitotta a mosogató alatti szekrényt. Az apja üveg whiskey-je ugyanúgy a helyén volt, mint amikor kiskamaszként Dantéval lopva megdézsmálták. Töltött magának egy italt két jégkockára.
Miközben belekortyolt, egy macit formáló kerámia süteménytartóra meredt a hűtő tetején. A maci már az anyja eltűnése előtt is ott ült. Mosolygó, világosbarna kismackó élénkvörös csokornyakkendőben. A feje volt a csupor teteje. Roman régen azt mondogatta Danténak, hogy levágják a maci fejét, akárhányszor odahúztak egy széket az ebédlőasztaltól, hogy ebéd előtt szerezzenek pár sütit. Az anyjukkal történtek után Neveah már nem találta viccesnek ezt a poént.
– És ha valaki megölte anyát, Rome? Levágta a fejét… – jegyezte meg egyszer a húga.
– Ezt fejezd be, jó? – kérlelte Dante.
Soha többet nem járt rá a süteményescsuporra.
Roman lehunyta a szemét. Próbált szabadulni a gondolataiban megjelenő képtől, hogy az anyja egy sekély sírban hever fej nélkül.
Kortyolt még egyet a whiskey-ből, és kiment a tornácra. Leült az egyik kinti hintaszékbe, és a gyorsan sötétedő éjszakába meredt. Elnézett a kerten túl a lejtős domb felé, amellyel párhuzamosan futottak a vasúti sínek. A domb tövéből indult egy járda, amely egyenesen átszelte Jefferson Run szívét. De ezen a helyen, ahol az apja felépítette PVC-vel borított kastélyát, a város inkább hatott suttogásnak, mint kiáltásnak. A hátsó kertben, a téglákkal körberakott grillezőn túl, amelyet az apja és a nagybátyjuk, Harold épített, az erdő folyamatosan terjeszkedve talán arra a napra készült, amikor valaki megnyom egy gombot vagy elejt egy mérőpoharat, és kioltja az emberiség fényét, mintha egy kisgyerek fújna el egy gyertyát. Várta, hogy visszahódíthassa a földet, az égboltot és az éjszakát.
Roman ivott még egy kortyot az apja whiskey-jéből. Huszonöt éves Macallan. Könnyen lecsúszott, akár egy férfi vagy nő, aki kétségbeesetten vágyik olyan dolgokra, amik térdre kényszerítik az embert.
Talán az erdőnek mindent vissza kellene vennie, gondolta Roman. Elképzelte, hogy miként nézhetett ki Jefferson Run, miként nézhetett ki Virginia az emberek ideje előtt. Édenkert, amelyet ők rontottak meg.
– Túl sokat filózol, öreg – suttogta Roman.
Fényszórók ragyogtak fel az éjszakában a domb lábánál. Egy piros Dodge Challenger parkolt le Roman bérelt autója mellett. A fényszórói élesen felvillantak, majd kialudtak. Kinyílt a sofőrülés ajtaja, és Dante lépett ki az aszfaltra. Becsapta az ajtót, elfintorodott, tett egy fél lépést jobbra, egy fél lépést balra, kihúzta magát, és elindult a ház felé. Romannek feltűnt az elrévedő pillantása. Dante úgy be volt tépve, hogy világát sem tudta.
Ivott egy utolsó kortyot, és letette a poharat a hintaszék melletti asztalkára. Felállt, amikor a fivére fellépett a tornác legalsó lépcsőfokára. Látszólag Dante egyelőre észre sem vette. A virginiai kora őszhöz öltözött. Könnyű fekete bőrdzseki Roots feliratú fekete-fehér pólóval. Sovány fazonú kék farmerének szára közvetlenül a régimódi Timbs bakancsa felett ért végett. A bátyja legutóbbi látogatása óta eltelt öt évben Dante gyér kecskeszakállat növesztett. Roman arra gondolt, hogy inkább csak egy kecskeszakáll halovány mása: olyan ritkásnak tűnt, mintha akár a benyálazott hüvelykujjával is le tudná törölni. Dante új hullámos fekete hipsztermegjelenését városi mohikán afrofrizura koronázta meg.
– Helló – mondta Roman.
Dante felkapta a fejét, és a szeme enyhén tágra nyílt.
– Rome! Mikor jöttél? – Nem folytak össze a szavai. Sőt a hangja tisztán és örömtelin csengett.
– Ma utaztam. Épp most értem ide apától.
Az apjuk említésére Dante összerezzent. Csak annyit mondott:
– Ó.
Felkaptatott a lépcsőn, miközben Roman elindult hozzá lefelé, és amikor középen találkoztak, Roman átkarolta az öccsét. Dante vadul viszonozta az ölelést. Roman törékenynek érezte, akár egy madárfiókát. A csontjai, mint a cukorüveg, a bőre vékony, mint a krepp-papír. Vajon mikor evett utoljára?, gondolta Roman.
Ölelése azonban medvecsapdaként szorította.
– Örülök, hogy látlak, tesó – motyogta Dante Roman mellkasának.
– Én is. Menjünk be. – Besétáltak a házba, és Dante a konyha felé vette az irányt. Az üveg whiskey még mindig kint állt a pulton. Roman figyelte, ahogy az öccse a poharat elhagyva jókorát húz az üvegből.
– Szóval, mi történt apával? Cserben hagyás? Nev azt mondta, a zsaruk balesetnek tekintik, de szerinte szándékos volt.
– Baszki, fogalmam sincs. Meg sem kérdezed, hogy vagyok? Egy éve nem beszéltünk. – Dante megint meghúzta az üveget.
– Írtam neked múlt héten. Még csak válaszra sem méltattál. És ne vedd rossz néven, de apa fekszik a kórházban. Te még állsz a lábadon.
– Faszom, tudok róla, hogy kórházban van. Észrevettem. Csak azt mondom, rólam is kérdezhetnél. Kérdezd meg, mi újság. A kettő nem zárja ki egymást. Menni fog, geci. Próbáld ki a multitaskingot, a kurva életbe. – Dante elnevette magát, de a nevetését kétségbeesés járta át.
– Igazad van. Megy egyszerre a kettő. Mi újság? Jól vagy?
Dante a pultnak dőlt. A tenyerével dörzsölte a nadrágját, mintha valami büdös ragadt volna a kezére, és minden erejével próbálná letörölni.
– Megvagyok… fogjuk rá. Ami apával történt. Súlyos cucc. Thaliával meg pár hónapja szakítottunk. Azt se tudom, hol áll a fejem. Sok minden történik egyszerre. És nem jó dolgok. Nem értem. – Dante elhallgatott, és Roman látta, ahogy a süteményescsupor felé pillant. – Néha elgondolkodom rajta, milyenek lennének a dolgok, ha anyu még mindig itt lenne. Apa mintha csak ahhoz értene, hogy húzza az igát. Sosincs hozzám egy jó szava sem. Sosem mondja, hogy büszke rám. Faszom, legalább eljátszhatná, hogy szeret. De anya… anya ki tudta mondani. Ki tudta mondani, hogy jobban szeret, mint a napot, a holdat és a csillagokat. – Dante megdörgölte az arcát. – Ki tudta mondani, és komolyan is gondolta. És az ember tudta, hogy nem kamuzik. Nem muszájból mondott ilyeneket, nem azért, mert rosszulesne, ha nem mondaná, és ügyelt az érzéseimre. Szívből jött. Kevés ilyen ember maradt az életemben, bátyó.
Roman gombócot érzett a torkában, keményet és éleset, akár egy darab obszidián. Neki is legalább ennyire hiányzott az anyja, de ő sosem vette le a véres kötszert, és mutatta meg magát meztelenül és sebzetten, mint az imént Dante. Még a számtalan nőnek sem, akit ágyba vitt, sem annak a nőnek, akit azért fizetett, hogy bőrszíjakkal és sikolyokkal űzze el a démonjait. Dante az egyszerű kijelentéseivel megragadta a lényeget, hogy mit veszítettek el aznap. Ők az anyjukat, az apjuk a feleségét, de ami ennél is fontosabb, elvesztették a vezérlő csillagukat. A jelzőfényt a sötétségben, amely mutatta nekik a hazafelé vezető utat. A jelzőfényt, amely egyúttal tűz is volt, melegítette őket, és biztonságban érezték magukat mellette, ahogyan csak egy anya karjaiban lehetséges.
– Tudom, hogy apát néha nehéz szeretni – mondta Roman. – Kis koromban úgy éreztem, hogy a krematórium a negyedik gyereke. De anyával tégláról téglára építették fel azt a helyet. Neki köszönhetjük ezt a házat. Neki köszönhetem, hogy elvégeztem az egyetemet. Neki köszönheted azt a Challengert. Mindent feláldozott értünk. Lehet, hogy a kedvesség hiányzik belőle, viszont jó ember, és ez számít. Meg kell látogatnod. Már rég meg kellett volna. Rossz állapotban van. Bánni fogod, ha történik vele valami, és te nem búcsúztál el tőle.
Dante lenézett a bakancsára.
– Bemegyek hozzá, oké? Bemegyek – felelte halkan. – Nem kell megdolgoznod, hogy szarul érezzem magam.
Roman erre nem válaszolt semmit. Nem tudta, milyen szavak hagyhatnák el a száját úgy, hogy ne hasson tudálékosnak, és ne kezelje gyerekként az öccsét. Dante felnőtt ember. Nem lett volna szabad bűntudatkeltéssel afelé terelnie, hogy meglátogassa az apjukat, mégis pontosan ezt tette, mert végső soron a bűntudat komoly motiváló erő, és ő nem bírta elviselni a gondolatot, hogy az apjuk úgy hagyja itt ezt a világot, hogy a gyermekei nincsenek ott mellette. Az anyjuk esetében lecsúsztak erről a lehetőségről.
Még egyszer nem engedi, hogy ez megtörténjen.
– Oké, reggel meglátogatom. Most bemegyek a városba. Ki kell szabadulnom innen – felelte Dante, és eltolta magát a pulttól.
– A városba? Majdnem nekihajtottál a háznak. Biztos, hogy menni akarsz?
Dante a szemét forgatta.
– Jöttem már haza szarabb állapotban is. Csak a Millicent Avenue-ra megyek.
– Mi van most a Millicent Avenue-n? Régen ott az a nagy mosoda volt, meg egy kocsma, mi is volt a neve, Cactus Spur?
– Nem, Golden Spur, csak volt egy nagy, világító kaktusz a cégérükön. Már bezártak, tesó. Most egy klub üzemel a helyén. Nyugis lebuj. Reggel találkozunk.
– Mindenképp oda akarsz menni azok után, hogy szétcsapva hazatántorogtál?
– Többek között az a jó abban, ha felnőtt az ember, hogy lófaszhoz sem kell engedélyt kérnem – felelte Dante nevetve. Az ajtó felé indult, majd megtorpant. – De ha annyira aggódsz miattam, miért nem vezetsz te? Vágom, hogy egy poros kis helyi csehó nem versenyezhet Faszatlantával, de baszki, innod kell egyet az öcséddel. A nagyvárosban nincs rá lehetőség. – Dante az alsó ajkába harapott, és felvonta a szemöldökét.
– Szóval annak érdekében, hogy megóvjam a jogosítványodat és vele együtt valószínűleg az életedet, muszáj felvizezett sütőrumot innom a legközelebbi becsületsüllyesztőben?
– Így megfogalmazva elég pocsékul hangzik. Mármint tényleg pocsék, de nem kéne hangsúlyoznod.
Roman Dantéra meredt.
Az öccse állta a tekintetét.
Roman nevetésben tört ki. Most először nevetett azóta, hogy Neveah felhívta ma reggel. Őszinte, szívből jövő nevetés volt, és kénytelen volt bevallani, hogy a történtek ellenére jólesett.
– Gyere, te marha, igyunk olcsó piát, és csúfoljuk szendvicsnek a két szelet kenyér közé bevágott csirkecombot.
– Na, végre nem úgy beszélsz, mint egy atlantai szépfiú, hanem mint egy igazi férfi Jefferson Rötyiből – felelte Dante, miközben kiléptek az ajtón.