A GYERMEK TÜNETE A CSALÁDI RENDSZERBEN

Praxisomban a szülővel való beszélgetések elengedhetetlen, állandó elemei a „Mióta tapasztalja ezt?” és a „Mikor kezdődött a tünet?” kérdések. Ha ezekre meglepő válaszok érkeznek (mert például a szülő egy szenvedést okozó, feltűnő tünetet tapasztalva hónapokat várt, mielőtt hozzám fordult), kiegészítem őket a következő kérdéssel: „Miért épp most határozták el, hogy szakember segítségét veszik igénybe?” Így pontosabb képet kaphatok arról, hogy a szülő által nehéznek megélt, problémának észlelt dologgal esetleg miért csak hónapokkal vagy akár évekkel később jutnak el a pszichológushoz.

A jellemzően említett okok:

 

„Azt hittük, kinövi.” (Pisti, hétéves, másfél éve dadog.)

„Nem tűnt olyan súlyosnak a dolog, de most rosszabbodott.” (Janka, kilencéves, hat éve rágja a körmét.)

„Őt nem zavarta, nem akartuk frusztrálni vele, hogy még egy helyre elcipeljük.” (Janó, ötéves, egy éve tanácsolták az óvodában, hogy forduljanak szakemberhez tikkelésével.)

„Megpróbáltuk mi megoldani, de már be kell látnunk, hogy segítségre van szükségünk.” (Gabika, tízéves, három éve tűnt fel a szülőknek, hogy figyelme elkalandozik az iskolában.)

„El akartunk jönni már korábban is, de aztán jött a nyári szünet, és akkor úgy tűnt, hogy javul a helyzet, aztán valahogy el voltunk havazva, és csak most jutottunk el.” (Panna, hatéves, öt hónapja újra bepisil.)

 

Persze néha (ritkán) beválik a „nyári szünet majd megoldja”, „kinövi”, „elmúlik magától” stratégia, ám az esetek nagy részében a szülő maga is rácsodálkozik, hogy miért halogatta ilyen sokáig a segítségkérést. Ennek egyébként számos oka lehet – az anyagi és logisztikai nehézségeken túl sokszor emberi mulasztás, bagatellizálás, tájékozatlanság állhat a háttérben. Előfordul az is, hogy a problémát a szülők megtanulják elviselni, kibírni, így egy idő után már fel sem tűnik, hogy amit tapasztalnak, tulajdonképpen nem természetes. De az is lehet, hogy a tünet valamilyen hasznos funkciót tölt be a családi dinamikában, így a fennmaradásához a szülőnek érdeke fűződik. (Erre később még bővebben kitérek majd.)

Meg kell említenem azt a nagy kárt okozó előítéletet is, mely szerint „pszichológushoz csak a hülyék járnak”, mert emiatt sokszor indokolt esetben is túl későn jutnak el szakemberhez a segítségre szoruló családok. Ez teljes tévedés: pszichológushoz fordulni nem szégyen, hanem bizonyos esetekben a legokosabb lépés, amely segíthet kimozdítani egy elakadt, szenvedést okozó helyzetet. Persze nem arról van szó, hogy a pszichológus majd megoldja a család helyett a problémákat, hanem segít feltárni azok mögöttes okait, és magát a szülőt teszi képessé arra, hogy hatékonyabb eszközökkel meg tudjon küzdeni az aktuális nehézségekkel.

A segítségkérés előtt fontos szempont lehet annak mérlegelése, hogy az adott tünet egy 1–10-ig terjedő skálán mennyire okoz kellemetlenséget vagy szenvedést a gyermek vagy a családtagok számára. Ha ez a szám viszonylag magas, és a gyereket a tünet akadályozza a normális mindennapi életvitelében, akkor nem érdemes várni a segítségkéréssel.

 

Mi számít feltűnő, nagy szenvedést okozó pszichológiai tünetnek?

– Ha a gyermek viselkedése, hangulata gyökeresen megváltozik, rosszabbra fordul.

– Ha a gyermek tartósan levert, motiválatlan.

– Ha nincs étvágya, nem jól alszik, sokat sír.

– Ha félelmek gyötrik, nem mer eltávolodni a szülőtől.

– Ha önsértő viselkedése testi épségét veszélyezteti.

– Ha szélsőséges megnyilvánulásaival magát vagy másokat veszélybe sodor.

– Ha nagy fájdalommal járó tünettől szenved (fejfájás, hasfájás, bőrtépkedés).

 

Nagyon fontos, hogy mielőtt szakemberként pszichológiai tünetképzést feltételezek, mindig számolok az adott jelenség testi, biológiai működésben gyökerező hátterével, ezért van, amikor elengedhetetlennek tartom az orvosi kivizsgálást. Gyakran dolgozom együtt fejlesztő- és gyógypedagógus kollégákkal is, mert a gyerek fejlődése során előfordulhatnak olyan elakadások, amelyek ugyan pszichológiai tüneteket is okoznak, ám elsősorban idegrendszeri sajátosságokból, a részképességek egyenletlenségeiből fakadnak.

 

Előfordul, hogy egy tünet hátterében mind organikus, mind pszichés tényezők szerepet játszanak. A jól szituált, aggódó szülők ötödikes fiuk hasfájása és iskolától való félelme miatt fordultak hozzám. Elmondták, hogy számukra egyértelmű, hogy a gyermek fél a felső tagozat megnövekedett követelményeitől, mert minden reggel hasfájásra panaszkodik, csak hogy elkerülje az iskolát. Bár tényleg voltak arra utaló jelek, hogy a fiú nehezen tud megfelelni az iskolában és szorong, ragaszkodtam hozzá, hogy hasfájását alaposan vizsgáltassák ki, csak ezzel a feltétellel vállaltam a gyermek komplex pszichológiai felmérését. Az orvosi kivizsgálásokat megkezdve, néhány hét alatt kiderült, hogy a gyermek laktóz-intoleranciában szenved, mely puffadást, hasgörcsöt és hasmenést okozhat. A reggelire elfogyasztott édes müzli, több deciliter tejjel leöntve, azonnal kiváltotta ezeket a tüneteket. Megbocsáthatatlan hiba lett volna tehát egyből pszichés okokra visszavezetni reggeli hasfájását. Esetében kevert okokról volt szó, mert a biológiai hátteret feltárva tovább tudtunk dolgozni a szülőkkel, hogy rájöjjünk, miért érzi magát rosszul az iskolában a fiú.

A családi dinamika és a tünet kapcsolata

Ahogy korábban már utaltam rá, az is előfordul, hogy a gyerek tünetének valamilyen funkciója van, amihez családi érdekek fűződnek. A tünet ebben az esetben olyan dinamikát tart fenn, mely a figyelmet az eredeti problémáról a gyerek problémájára tereli.

 

A hajtépés rendkívül súlyos tünetnek számít. Jelzi a gyermek kezeletlen feszültségeit, indulatait, melyek agresszív töltetét önmaga ellen fordítja. Ez a tünet feltűnő külső változással is jár, hiszen a hajtépésben szenvedő gyerekek fejbőre, a kitépett hajszálak miatt, foltokban kopasz. A tizenegy éves Mira ezzel a tünettel érkezett hozzám. Ötalkalmas felmérésben állapodtunk meg a szülőkkel, én ugyanis csak a feltáró szakaszt vállaltam el, mert sajnos már bejelentkezéskor esélyt láttam arra, hogy a tünet súlyossága miatt gyermekpszichiáter bevonása válhat szükségessé. Mira nagy bizalommal fordult felém. Beszélgetéseink során kiderült számomra, hogy szülei elégedetlenek tanulmányi eredményeivel, mert két négyes is becsúszott a félévi bizonyítványába, emiatt eltiltották a korcsolyázástól. Amikor azt javasoltam a szülőknek, hogy elvárásaikat csökkentsék, és próbáljanak jobb egyensúlyt teremteni a kislány életében, hogy a mozgás, a sport segítségével le tudja vezetni a benne munkáló feszültséget, kirobbant a szülők közti ellentét. Péter, az apuka egyetértett velem, de felesége, Nóra hallani sem akart a dologról. Kiderült, hogy más kérdésekben is élesen eltér a véleményük, ami miatt az apuka már szinte menekül otthonról. Mira az apukájához érezte magát érzelmileg közelebb, szigorúbb anyukájával nehezen találta meg a közös hangot, bár nagyon igyekezett neki megfelelni. Az a benyomásom támadt, hogy a gyerek tünete a szülők közötti feszültséget jelzi, amit ők a szőnyeg alá söpörnek. Számukra könnyebb volt a kislány súlyos tünetéről beszélni, melynek esztétikai vetülete nagyon foglalkoztatta és bántotta az anyát. A házastársi problémákról nem esett szó, erre nem voltak felkészülve a szülők, így egy idő után a pszichológusi foglalkozásokról is elmaradtak, szinte megsértődve (leginkább az anya), amiért „rossz tanácsokat” adtam. A foglalkozásokon Mira szorongásait sikerült kissé oldani, azonban esetükben család- vagy párterápia is szükséges lett volna, mellyel a szülők nem kívántak élni. Nagyon sajnáltam Mirát, és gyakran gondolok rá szeretettel. Remélem, egy idő után nem lesz már szüksége erre a fájdalmas tünetre, és másképp is sikerül majd kifejeznie zaklatott érzelemvilágát.

 

Praxisomban rendszeresen tapasztalom, hogy néhány szülő nyitott arra, hogy gyereke tünetével foglalkozzon, de elzárkózik párkapcsolata rendezésétől vagy a családban eluralkodott feszültségek enyhítésétől. Sajnos ezekben az esetekben a segítés lehetősége is csak korlátozott, hiszen a családi dinamika táplálja a tünetet. Ha a helyzet nem tud jelentősen javulni, a gyerek problémája sem tűnik el. A szülőnek fontos felismernie, hogy gyermeke viselkedését, hangulatát vagy éppen tünetét nem lehet a családtól függetlenül értelmezni, javítani.

 

Mind a szülő, mind a gyerek pszichológiai támogatása elengedhetetlen. Így a szülő megerősödhet abban, hogy mit csinál jól és min lenne érdemes változtatnia, közben pedig a gyerek is kap segítséget elakadásának, pszichés gátjainak oldásához.

A tünet szimbolikus üzenete

Ha sikerül kizárni egy tünet organikus eredetét, elkezdhetünk azon gondolkozni, hogy vajon mit üzen nekünk. Lehet-e szimbolikus jelentősége? Óvakodjunk a tünetek szótárszerű értelmezésétől! Egy adott tünetet nem lehet megfeleltetni valamely fix jelentésnek, de az adott családot jól ismerve, feltárhatjuk a tünet jelentőségét, rejtett üzenetét.

– Szülővel együtt alvás (Párkapcsolati nehézség?)

Marcsi és Tamás házassága már évekkel korábban megromlott, elhidegültek egymástól. Kisfiuk, Barnabás hároméves kora körül szokott rá arra, hogy bekéredzkedjen a szülői ágyba, holott korábban már átaludta az éjszakát. Ez a szokás rögzült a családban, ami miatt Tamás idővel kiszorult a franciaágyból, mert hárman nem fértek el kényelmesen. A gyerek még nyolcéves korában is az anyukájával aludt az emeleti szülői hálóban, míg az apuka a nappali kanapéján talált magának fekhelyet. A szülők végül a gyerek önállótlansága, szorongása és szeparációs félelme miatt fordultak hozzám. Beszélgetéseink során kiderült, hogy Barnabás „babás” viselkedése voltaképpen jól jött nekik, mert elvonta a figyelmüket házassági problémájukról. Valójában számukra is kényelmes volt a külön alvás, hiszen érzelmileg már gyermekük születésekor eltávolodtak egymástól. Itt a gyerekkel való együtt alvás tehát nemcsak Barnabás, hanem az anya igénye is volt. Miután ezt felismerték, lassan a tünet is megszűnt, ám ehhez a párnak szembe kellett néznie a gyermektől független nehézségeikkel.

– Gombóc a torokban (Titok a családban?)

A tizenkét éves Dávidot szülei toroktáji gombócérzés miatt hozták el a rendelésemre. A jelenségre az orvosok nem találtak organikus magyarázatot. Hamarosan kiderült számomra, hogy az apa lelkét súlyos titok nyomja. Amikor ugyanis az édesapa egy alkalommal egyedül keresett fel engem, megosztotta velem, hogy gyermeke született egy szeretői kapcsolatából, amit a felesége sejt, de nem beszélnek róla. Dávid erről elvileg nem tud. Az apa, hogy szorongását enyhítse, az alkoholhoz fordult: otthon ivott esténként, miután Dávid már lefeküdt. Ezt a szokását a felesége érthető módon nehezményezte. Abban az életkorban tehát, amikor Dávid számára különösen fontos lett volna a férfiminta, édesapja érzelmileg távol állt a családtagjaitól, és alkoholizált. Dávid tünetének hátterében a titok, a családban érződő, de magyarázat nélküli feszültség állt. A szülők végül beleegyeztek a családterápiába, de Dávid tünete csak hosszabb idő után tudott enyhülni, mert a szülőkben nagy volt az ellenállás, hogy saját problémáikat rendezzék.

– Lopás (Kevés figyelem?)

A tízéves Laura rágógumit és gumicukrot lopott a helyi közértből. Amikor ez kiderült, szülei leszidták és megbüntették, majd idővel pszichológusi segítséget kerestek. Kiderült, hogy Laura középső gyermek, akinek az életében sok változás történt: kistestvére született, és nemrég el is költöztek, ami miatt iskolát kellett váltania. A lopások kapcsán a szülők attól féltek, hogy Laura rossz társaságba keveredett vagy bűnözői „karrier” előtt áll. Számukra akkor nyert értelmet a tünet, amikor Laura szemszögéből kezdték szemlélni az elmúlt időszak eseményeit. Megértették, hogy lányuk nem találja a helyét a családban, és több figyelemre vágyik. Ezen az úton megkezdődhetett a történtek feldolgozása és jóvátétele, aminek első lépése Laura érzelmi biztonságának és a család bizalmának helyreállítása volt.

 

Mindhárom példában közös, hogy a tünet csak a családi összefüggésrendszerben értelmezve vált megfejthetővé. Ugyanezek a tünetek más családokban esetleg mást jelenthetnek.

A szülők gyakran csak akkor jutnak el pszichológushoz, ha a tünet miatt már elég nagy „szenvedésnyomást” élnek át. A lopás például tipikusan ilyen, hiszen a szégyen, a társadalmi megbélyegzés és a tünet súlyossága gyors cselekvésre készteti a családot.

Mint ahogy az is előfordul, hogy a szülők valami pici dologgal jelentkeznek be – például a gyerek néha éjszaka bepisil, vagy álmodozó a tanórán, vagy nem pakol el maga után –, ám a közös munka során kiderül, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, és a nem túl súlyosnak tűnő tünet mögött valami nagy gubanc húzódik meg.

Miért tünettel üzennek a gyerekek?

Mi szükség van egyáltalán a tünetre? Hiszen a szülők jót akarnak, szívesen segítenének – miért nem mondja el egyszerűen a gyerek, ha valami baja van? Nos, bizonyos életkor alatt a gyerekek még nem is képesek érzelmi történéseikre vonatkozóan hitelesen, pontosan, a szavak útján kifejezni magukat. Amikor pedig erre már képes egy gyerek, akkor is hosszú folyamat felismernie saját mozgatórugóit, és feltárni a hangulatai, érzelmei mögött meghúzódó ok-okozati kapcsolatokat. Ez a fajta önreflektív működés tanulható, azonban tízéves kor alatt jellemzően még kezdetleges szinten van. A gyerekterápiás foglalkozáson sem beszélgetni szoktam a gyerekekkel, hiszen az ő nyelvük inkább a játék, melyen keresztül sokkal világosabban feltárulnak belső tartalmaik. Éppen azért olyan nehéz kamaszokkal együtt dolgozni, mert már nem játszanak, de általában még nem tudnak árnyaltabban, nagyobb mélységeket érintve beszélni önmagukról. Ritka az a kisgyerek vagy serdülő, aki valamennyire tisztában van saját érzelmi működésével, és azt meg is tudja fogalmazni.

 

A tünet nagyon fontos jelzés lehet, sokszor a gyermek egyetlen eszköze arra, hogy megmutassa, hogy van, mi nyomasztja, mitől nem érzi jól magát.

 

Az átlagos gyermek

Nagyon nehezen eldönthető kérdés, hogy mi számít normálisnak vagy átlagosnak egy gyermek nevelését vagy fejlődését illetően. Ennek meghatározása ugyanis az adott kulturális és társadalmi közegtől is függ, és koronként eltérő. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a normalitás határa elég tág. Sok minden beleférhet, a lényeg, hogy mind a tágabb társadalmi környezet, mind a szülők, mind a gyerek elfogadhatónak éljék meg az adott helyzetet, és a gyermek rövid és hosszú távú lelki épsége, harmonikus fejlődése biztosított legyen. Minden tudományterület, így a pszichológia, a génkutatás és az agykutatás is dinamikusan fejlődik, gazdagítva tudásunkat az ember biológiai és érzelmi, kognitív és pszichés működéséről. Ezek az új ismeretek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a megfelelőnek ítélt neveltetésről és az átlagosnak, egészségesnek, „normálisnak” tartott gyermekről is apránként, de folyamatosan változik a kép.

 

Egyszer járt nálam egy másfél éves pici lány, aki a rajzasztalnál ülve azt mondta nekem: „Éva néni, kérem szépen a sötétkék ceruzát!” Leesett az állam, ilyen hosszú mondatot másfél éves gyerektől még sosem hallottam. Más esetben két és fél éves fiúkkal találkozom baba-mama foglalkozás keretében, akiknél a selypítve, sok betűcserével kiejtett háromszavas mondatok dominálnak, udvariassági szófordulatok nélkül. Mindkettő belefér a nagy átlagba. Az említett példákban a nemek közötti eltérések is megfigyelhetők.

 

Egyfelől átlagos az a gyermek, akinek fejlődése nem tér el jelentősen az adott életkori átlagtól. Másfelől talán nincs is olyan, hogy átlagos, ezek csak laza keretek, amelyek némi támpontul szolgálnak, de ezen belül épp az egyedit, a különlegeset érdemes észrevenni minden gyerekben.

 

Fejlődési tempó

A gyerekek fejlődésének üteme nagyon eltérő lehet. Bár a statisztikák azt mutatják, hogy a legtöbb gyerek egyéves kora körül tanul meg járni, van, aki már tíz hónaposan stabilan jár, míg más csak tizenöt hónaposan kezd próbálkozni. Egyes gyerekek fejlődése kiszámítható, egyenletes tempójú, míg mások képességei ugrásszerűen fejlődnek.

Amikor kapcsolatba kerülök egy családdal, rákérdezek a gyerek fejlődésének történetére is. Nagyon meghatározó az aktuális tünet jelentőségének, súlyosságának szempontjából, hogy honnan ered, hogyan illeszkedik a gyerek fejlődésének történetébe.

 

Az is fontos lehet, hogy miként zajlott érzelmi és fizikai szempontból a várandósság, és azután hogyan alakult a gyermek fejlődésének íve. A korábbi fejlődési sajátosságokból következtetni lehet az aktuális helyzet tágabb összefüggéseire és a várható kimenetelre is.