Szakemberként a komplex, rendszerszemléletű megközelítés híve vagyok, ami azt jelenti, hogy a gyermekpszichológiai foglalkozás nálam az egész családról és az azon belüli kapcsolatrendszerről szól. Egy gyermek tünetét ugyanis nem lehet a családi összefüggésrendszer nélkül helyesen értelmezni.
Egy gyermeket nem lehet a családi környezetéből kiragadva megérteni és „megszerelni”, hiszen a gyermek tünete sokszor a felborult családi egyensúlyt jelzi.
Először csak a szülővel beszélgetek, majd néhány alkalmas komplex pszichológiai felmérés keretében megismerkedem a gyermekkel is, hogy teljesebb képet kaphassak a családról. Ezután a konzultációkon már hasznos támpontokat tudok nyújtani a szülőknek, min lenne érdemes otthon változtatniuk, hogy minden családtag jobban érezhesse magát a bőrében. Fontos megjegyezni, hogy ami az egyik családban zavaró gyermeki viselkedés, az a másikban még éppen „elmegy”. Ha a jelenség egyébként az életkornak megfelelő, egészséges keretek között mozog, akkor a cél az, hogy a felmerülő problémára olyan megoldást találjunk, ami a szülőket megnyugtatja, és az adott család életét könnyebbé, kellemesebbé teszi.
Egyszer egy nagyon jó légkörű, szerető család jött el hozzám. Zorkáról, az iskolát a következő tanévben megkezdő lányukról a legnagyobb elfogadással beszéltek. A megkeresés oka az volt, hogy szerették volna a kislány számára megtalálni a legmegfelelőbb iskolát, ehhez vártak javaslatokat, tanácsokat. A szőke loknis, kerek, mosolygós arcú Zorka valóban elbűvölő jelenség volt, ám a szülők azt elfelejtették említeni, hogy a gyerek nincs túl jó viszonyban a szabályokkal. A szobámba belépve egyből kiszemelte a babaházat, odaszaladt, és máris osztogatni kezdte a parancsokat, hogy én hogyan vegyek részt a szerepjátékban. Nehezen tudtam rávenni, hogy odafigyeljen rám, és részt vegyen a szabad játékhelyzettől eltérő, strukturáltabb, feladatjellegű tevékenységekben is. Az öt alkalom során lehetőségem nyílt megismerni a kislányt, és miután kialakult köztünk a bizalmi légkör, sikerült úgy együttműködnünk, hogy nem ő dominálta és irányította a helyzetet. (És persze én sem kényszerítettem rá az elképzeléseimet.) Összességében azt tapasztaltam, hogy Zorka nagyon intelligens kislány, de a szabálytudata még nem alakult ki, figyelmének akaratlagos irányítása nehéz számára. Azokban a dolgokban, melyek érdeklik, hosszan képes elmélyülni, ám ha valami nem kelti fel a kíváncsiságát, szinte lehetetlen rávenni, hogy akár két percig is foglalkozzon vele. Mindemellett pedig nem lehetett figyelmen kívül hagyni a kislány tűzrőlpattant, cserfes, ám kissé akaratos, vezetői szerepre törő személyiségét sem. A tapasztaltakat összegezve át tudtam adni a szülőknek azokat a szempontokat, amelyekre érdemes odafigyelniük a megfelelő iskola kiválasztásakor. A kiváló képességű, tehetséges, ám szociális szempontból kissé éretlen lányuk számára érdemes lesz majd a pszichológusi foglalkozás légköréhez hasonlóan elfogadó közeget, nem túl gyors tempót diktáló, mégis érzékelhető struktúrát, biztonságos kereteket nyújtó iskolát keresniük. Ahhoz is adtam nekik támpontokat, hogy az otthoni környezetben mire érdemes figyelniük, hogy Zorka egyes részképességei – például a koncentrációja, feladattudata, szabálytartása és másokkal való együttműködése – fejlődni tudjanak.
Zorka esete azért jutott eszembe, mert pontosan tudom, hogy egyes szülők sokkal szolidabb viselkedéses megnyilvánulásokat is nagyobb problémaként érzékelnek, ám ez a kislány a saját családjába jól beleillett. Remélem, hogy sikerült neki olyan iskolai közeget találni, amelynek elfogadó, gyermekcentrikus légkörében kibontakoztathatja a benne rejlő potenciált, építve az erősségeire, és folyamatosan töltve-fejlesztve a jelenleg kissé éretlenebb részképességeit.
Lénárd anyukája azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy nagy baj-e, ha a kisfia ötévesen szopni kezdte az ujját. Az előzményekről beszélgetve megtudtam, hogy Lénárd egyéves koráig szopott, korábban sosem cumizott, és az ujjszopás új szokásként jelent meg nála, mely a szülei közelmúltban történt különköltözése és válása után kezdődött. A nagyszülők megdorgálták a gyereket a „dedós dolog” miatt, amit szerintük ilyen nagyfiúként már szégyellnie kellene. Én viszont egészen mást mondtam Lénárd édesanyjának. A kisfiú biztonságérzete az utóbbi időben megrendült, az ujjszopás pedig egyfajta önmagába kapaszkodásként is felfogható, mely felidézi benne a kiskori szopóreflex ősi, jól behuzalozott érzésvilágát, és segít neki abban, hogy meg tudja magát nyugtatni. Lénárd nem szopja az ujját az óvodában, a keze nincs állandóan a szájában, ez a szokás nem akadályozza a beszédben vagy a játékban, csupán a lefekvés előtti öt-tíz percben fordul elő. Tényleg meg kell emiatt szégyeníteni egy kisgyereket? Az anyuka bevallotta, hogy ő nem osztja a nagyszülők nézetét, és legbelül maga is érezte, hogy a fiának erre most szüksége van, ezért nem szabad ezt a viselkedést megtiltania vagy megakadályoznia.
Míg az egyik családból az ujját szopó gyermek azonnal a jelenség megszüntetésére irányuló erőfeszítéseket vált ki, a másikban nem tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget. A körülmények és az előtörténet ismeretében szakember segíthet eldönteni, hogy aktuálisan melyik attitűd szolgálja jobban a gyermek érdekét.
Amennyiben a gyermeknek terápiára is szüksége van, jelzem a szülőknek. Ilyenkor gyakran az indulatok szabályozása vagy a szorongás oldása a cél, ami hosszú távon érhető el a játékos, gyermekközpontú foglalkozások segítségével.
A probléma feltárását célzó első szülőkonzultáción gyakran hallok az alábbiakhoz hasonló mondatokat:
„Kicsúszott az irányítás a kezünk közül.” (Harmincas, elkeseredett anyuka, dackorszakban lévő gyerekéről mesélve.)
„Mostanában sokat kiabálok vele, pedig tudom, hogy ez nem jó.” (Harmadik gyerekével gyesen lévő, meggyötörtnek tűnő anyuka.)
„Görcs van a gyomromban, ha felébred a gyerek, mert tudom, hogy balhé lesz.” (Kétéves kisgyerek fiatal anyukája.)
„Úgy érezzük, nagyon meg kell gondolnunk, hogy mit mondunk neki, hogy ne kezdjen el megint cirkuszolni.” (Ötéves, nagyon akaratos gyerek karikás szemű szülei.)
„Azt hittem, ha szeretettel állok a dolgokhoz, majd minden rendben lesz.” (Harmincnyolc éves mérnök, két kislány édesapja, a felesége most ment vissza dolgozni.)
„Biztos elrontottunk valamit, más gyereke nem ilyen.” (Negyvennégy éves informatikus apuka, indulatkezelési nehézségekkel küzdő tizennégy éves gyerekéről.)
Munkám során jellemző élményem, hogy bűntudattal terhelt szülők keresnek fel, akik úgy érzik, hogy tehetetlenek, elakadtak, valamit talán el is rontottak, és fogalmuk sincs, hogyan csinálhatnák jobban. Ők ezen a ponton még nem tudják, amit én tudok: hogy a legtöbben átlagos élethelyzetekről, életkori sajátosságokról számolnak be, és teljesen elfogadható, „elég jó” szülői magatartásról, működésmódról. Nem sejtik, hány száz vagy ezer másik család szembesül nagyon hasonló, hétköznapi nehézségekkel az azonos korú és fejlettségi szintű gyermekeinél.
Kovácsék panaszolják, hogy siettetéssel telik minden reggel, mert Petra lányuk piszmog, sok-sok nógatásra sem öltözik fel önállóan, pedig már ötéves.
Kissék elmondják, hogy az apuka már csak a garázsban hajlandó megvárni a fiúkat, mert hiába kelti fel őket korán, képesek annyira elhúzni az időt, hogy aztán extrém stresszes legyen az iskolába vezető út.
Varga anyuka azt ecseteli a szülőkonzultáción, hogy hiába készíti ki Nóra lánya holmijait minden este, a kislány reggelenként megmakacsolja magát, mesét akar nézni, és addig válogat a ruhái között, hogy kilencre sem érnek be az oviba.
Nagyon különböző családok, mégis van egy közös pont: a bajos, sietős reggeli készülődés. Ám mind Kovácsék, mind Kissék, mind Vargáék (a neveket és a felismerhető részleteket a titoktartási kötelezettség miatt természetesen megváltoztattam) meg vannak győződve arról, hogy egyedül náluk fordul elő ilyen. Ettől a gondolattól pedig csak még rosszabbul érzik magukat.
Bár ugyanazzal a nehézséggel fordultak hozzám, ahhoz mindegyik családban más-más okok vezettek, ezért minden esetben fel kellett tárnunk a probléma gyökerét, hogy aztán a konzultáción személyre szabott módszert kaphassanak a szülők a helyzet kezelésére.
Kovácséknál az segített, hogy a szülők felismerték: a lassú tempójú kislánynak több időre van szüksége ahhoz, hogy elkészüljön. Miután a reggeli készülődési időt húsz perccel megtoldották, sikerült oldaniuk a feszült reggeli hangulatot, és segítették a kislány önállóságának fejlődését.
Kisséknél kiderült, hogy reggelenként be van kapcsolva a gyerekszobában a Disney Channel. Ez jelentősen lassította a nyolcéves ikerfiúk készülődését. Amikor ezen változtattak, rögtön kiszámíthatóbbak, nyugodtabbak lettek a reggelek. Új rutint vezettek be, így a legtöbb esetben sikerült apukájukkal együtt, időben elindulniuk otthonról.
Vargáéknál az hozott változást, amikor a kislány egyszer a saját bőrén tapasztalta meg viselkedésének következményét. Egy fontos óvodai napon, amikor a csoport az állatkertbe ment, Nóri megint szöszmötölt reggel, és le is késte a várva várt program elejét. A gyerek nagyon csalódott volt, és az eset után végre sikerült megbeszélni vele, hogy jobban figyeljen oda arra, amit az anyukája mond. Később rátaláltak arra a kompromisszumos megoldásra, hogy este együtt választják ki a másnapi ruhát, amin Nóri reggel már nem változtathat. Pár hét után szépen beállt a rendszer, és a reggeli kapkodás és folytonos elkésés már csak rossz emlék maradt.
A hozzám forduló szülők gyakran abban a hitben élnek, hogy a szomszéd fűje (gyereke) mindig zöldebb (jól neveltebb). Így az ő szemszögükből úgy tűnhet, hogy míg más kislánya, kisfia csinosan-tisztán felöltözve, az anyukája kezét fogva, szépen, illedelmesen köszönve, rendeltetésszerűen használja a játszóteret, addig az ő csemetéje elszabadult tankként közlekedik. Kicsavarja kezét a felnőtt kezéből, nem köszön, csúnyán beszél, lapátot oroz el társaitól, a szemükbe homokot szór és a csúszdán csak fejjel lefelé hajlandó lecsúszni. A másik szülő pedig esetleg épp a másik végletet éli meg: míg az ő gyereke félénk, nagy ívben kerüli a többi kisgyereket, utál szerepelni, addig a többi kis vagány szívesen barátkozik, könnyedén kiáll a színpadra, és hangosan elszaval egy verset az óvodai ünnepségen.
Vagyis megjelenik az összehasonlítás, amiből gyakran az sül ki, hogy a gyerek nem olyan fejlett, ügyes, tehetséges, jól nevelt vagy nyitott, mint másé. Ezek a fajta kritikus gondolatok nem hasznosak. A szülők ilyenkor egy-egy pillanatkép alapján vonnak le messzemenő következtetéseket a másik családról, a – sokszor nem is tudni, hány éves – másik gyerekről. Az ilyesfajta bizonytalan megalapozottságú, negatív kimenetelű összehasonlítgatásokról mindig igyekszem lebeszélni a szülőket, hiszen tapasztalatból tudom, hogy minden családnak (így az aktuálisan irigyeltnek is) megvannak a maga nehézségei.
Járt nálam egyszer egy apuka, aki aggódva mutatta négyéves gyermeke furcsa, obeliszkszerű, fekete ceruzával készült emberrajzát. Félve kérdezte tőlem, hogy vajon milyen lelki sérülésre utalhat a fallikus szimbólumnak is beillő, koromfekete emberábrázolás. Sikerült őt megnyugtatnom, hogy a gyerekek gyakran és szívesen használnak erős, sötét színeket. Egy, a firkarajzoknál alig fejlettebb ábrázolási képességgel bíró gyerek rajza valószínűleg sokkal inkább „így sikeredett”, mint amennyire szándékos kifejezésről árulkodik.
Nem szerencsés, ha összefüggésükből kiragadott puszta adatok, számok, fejlődési mutatók alapján ítéljük meg a gyerekünket vagy hasonlítjuk őt össze másokkal.
Minden kisgyerek különleges, tökéletes kis teremtmény a maga módján, formálódó, képlékeny egyéniséggel, óriási fejlődési potenciállal. Biztos vagyok benne, hogy ha a szülő mélyebben belelátna a „bezzegcsalád” életébe vagy jobban megismerné az irigyelt kisgyereket, árnyaltabban látná a képet, aminek valószínűleg az lenne a következménye, hogy mégsem cserélne velük.
Ugyanakkor létezhet hasznos összehasonlítás is, ám ehhez nagyobb merítést, például óvodai vagy iskolai közösséget érdemes alapul venni, több, a sajátunkhoz hasonló korú, nemű és fejlettségi szintű gyermeket megfigyelni, és a tapasztaltakból átlagot vonni. Ha például kiderül egy szülő számára, hogy az összes hatéves ovis csoporttárs önállóan öltözik és be tudja már kötni a cipőfűzőjét, csak az ő gyereke nem, azt valóban fontos jelzésnek tekintheti. Az ilyenfajta eltérés jelezhet az átlagosnál lassabb érési tempót, ugyanúgy, ahogy a fejlettebb területek, az egyedi tehetség megnyilatkozásai is kiütközhetnek az összehasonlítás során. A mozgásfejlődés, a beszédfejlődés, majd később a szobatisztaság terén is nagy egyéni eltérések figyelhetők meg a gyerekek fejlődési tempójában, a genetikai adottságok, az érési tempó és a környezeti sajátosságok okán. Egyes gyerekek fejlődése egyenletes ütemben, lineárisan, kiszámítható módon történik, míg mások hosszabb szünetek után, ugrásszerű nagy változásokat produkálnak. Amennyiben szülőként kétségei vannak, hogy vajon mindaz, amit gyermekénél tapasztal, belefér-e az amúgy igen tág normál tartományba, érdemes gyógypedagógust vagy gyermekpszichológust felkeresnie. Ez azért is indokolt, mert minél fiatalabb korban derül fény egy-egy lemaradásra, annál rövidebb idő alatt és hatékonyabban kerülhet sor az egyéni fejlesztési terv kidolgozására és a hátrány ledolgozására, enyhítésére.
A nagyobb, árnyaltabb, hitelesebb merítés segíthet formálni a szülő elvárásait, hogy valójában mit is kéne tudnia adott életkorban a gyerekének.