Nyár volt, sütött a nap, csiripeltek a madarak, és Lotte észre sem vette, hogy körülötte milyen szép a világ. Csak ment, lesütött szemmel, gondolataiba mélyedve. Egyik buszra felszállt, aztán valahol meg le, aztán valami villamos döcögött vele soha nem látott részén a városnak.
Hoppá, na nézd már! A bal vállánál egy irtó helyes srác állt. Hogy ne unatkozzon, gondolta, megpróbálkozik egy kis ismerkedéssel. Szerencsére hatalmas volt a tömeg, a villamos meg lépten-nyomon kanyargott valamerre, így máris készen állt a zseniális terv. A következő kanyar előtt a szeméhez kapott, - mintha beleesett volna valami.
A kanyar jött, az egyensúlya ment.
Aztán egy erős kéz visszaállította megrongált egyensúlyát. Az erős karhoz egy zsíros malacpofa, hordópocak, és lógó szemek tartoztak.
Kocsányon lógók.
Szeme választottja ugyanis békésen olvasott a bal válla mögött. Lotte mérges lett. Hogy lehet valaki olyan érzéketlen, hogy a környezetében lévő, elesni készülő ifjú hölgyet figyelemre sem méltatja? Az ifjú hölgyön persze saját magát értette. Akár el is eshetett volna! Arról már nem is beszélve, hogy kitette annak, hogy egy ilyen undorító, kéjsóvár ürge tegye rá a mancsát. Tovább folytatta volna még eszmefuttatását, ha nem jön egy újabb kanyar.
Meg a sors keze.
Mert a kanyar után gyalogos jött, vezető fékezett, csengetett, majd káromkodott. Ebben a sorrendben, ami egyébként nem is kifogásolható semmilyen szempontból. Szóval a kanyar és a fékezés újból megtette a magáét. Bár előrelátóan kapaszkodott, a különböző erőhatások ilyen gyors változásai következtében valakinek a lábára taposott. Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja, kiére. A bal válla felől jött a hang. A hang, mely bársonyosan, hátborzongatóan mély volt, olyan férfias, hogy az ember, még ha nőnemű is, érzi, hogy ilyen hanggal csak valami nagyon intellektuálisat lehet mondani. S ez a hang most azt mondta:
- Baszd meg! - Ennyi, csapó! - mondta volna máskor, de most gondolkodott még egy pillanatig, hogy hasonlóan intellektuális stílusban válaszoljon-e rá, netán felvilágosítsa egy-két fizikai törvényszerűségről, de ez utóbbiról hamar lemondott, nem lévén erőssége a fizika. Szóval semmi igazán intellektuális nem jutott az eszébe, megpróbált hát udvarias lenni.
- Bocsánat! Ráléptem a lábadra? Nem állt szándékomban. Nagyon fáj? - kérdezte a legcukibb mosolyával.
- És akkor mi van, ha igen? Tán puszit adsz a bibire? Vagy ha nem fáj eléggé, még egyszer rátaposol?
Beszélgetőpartnere nem volt vevő az udvariasságra. Stílust váltott hát ő is.
- Amikor az udvariasságot osztották, nagyon a sor végén állhattál, és tuti, hogy mindig állt t valaki! Bocsánatot kértem, te kretén! A bibidre meg adjon puszit a kórház fertőző osztálya, aztán túl is éli!
Lotte rettentően dühös volt. A következő megállónál le akart szállni, hogy haza megy.
De ekkor meglátott valamit.
Egy hátizsákot.
Egy nem közönséges hátizsákot.
Ugyanis ez esetben tudni lehetett, hogy mi van benne. Tulajdonképpen már sajnálta az előző szóváltást. Ha az nem történik meg, valahogy csak kibulizta volna, hogy meghívassa magát a repülőtérre. Mert hogy a srác odamegy, az biztos. Ejtőernyős. Látott már ilyet Alexnél. És az lenne a legszebb, ha ugyanoda menne, ahol Alex is szokott ugrani, és akkor Alex látná, hogy van pasija, és akkor már nem tartaná csitrinek, és akkor…. és akkor…
- A fene egye meg! - Ez utóbbi felkiáltás az előbbi, kocsányos szemű úriember ténykedésének szólt, aki megpróbálta elmélyíteni el sem kezdett barátságát Lottéval. Első lépésként "Jaj, kedvesem, el ne essen!" felkiáltással a fenekére tette a kezét.
- Igazán kedves, hogy így félt, de vegye le a koszos kezét a hátsó felemről, amíg el nem töröm! – vicsorgott Lotte.
- Én csak segíteni akartam! Hiszen az előbb is majdnem elesett! - válaszolta a kocsányos szemű, és közben nyugodtan masszírozta a lány izmos fenekét. Lotte elvesztette minden türelmét. Lila lett a feje, mint a cékla és felemelte a hangját.
- Na, most már elég legyen! Vegye le a koszos mancsát a seggemről, vagy letépem a tökeit és a fülére akasztom! Rohadt, vén kéjenc!
Ezt nem kellett volna. Csak olajat öntött a tűzre.
- Kis cafka! Nem szégyelli magát? Itt riszálja a fenekét, aztán ha az ember véletlenül hozzáér, kikel magából. Járjon autóval, ha cukorból van. Szemtelen! - Ki tudja, hogy még meddig folytatták volna ezt a szócsatát az utasok legnagyobb örömére, ha nem szólal meg az előbbi kellemes bariton.
- Na, állítsa le magát, öregúr! A hölgy nem vevő a szatírságára!
A kocsányos szemű haragja most a kellemes bariton felé fordult.
- Mondott valamit, fiatalember?