Nagymamának miatyánk-szaga volt.
Nem csak a templomban. Otthon is. Akkor is, ha füstölt kolbászt reggelizett, hagymával. Akkor is, amikor gondosan megélezte a nagykést, mielőtt elvágta vele a tyúkok torkát az udvaron. Akkor is, amikor gondosan beletette a négy újszülött kismacskát a zsákba, aztán elásta őket a kert végében. Gyúrta a tésztát, könyékig lisztesen, közben mormolta, hogy szenteltessék meg a te neved. Egész nap a Miatyánkat mormolta, hogy ne kelljen gondolkodnia. Meg emlékeznie. Arra, hogy a Kiskarcsi hatévesen leesett a padláslétráról, és meghalt. Arra, hogy a nagypapa is korán meghalt. Meg hogy anyu is meghalt. Meg arra sem akart emlékezni, amikor bejöttek a szovjetek, és rálőttek. A nagymama életét a boldogságos szent szűz mentette meg. Konkrétan. Mondták a szomszédok, hogy jönnek a ruszkik, el kell rejteni az értékeket. Nagymama leakasztotta a falról az ágy fölött lógó hatalmas festményt, amin Mária tartja az ölében a kisdedet, és futott vele a fészer felé. A ruszki rálőtt, és a képkeret fogta fel a lövedéket. Azóta is benne van. Mária feje fölött ott van egy puskagolyó. Nagymama semmire sem akart emlékezni, mert nem voltak szép emlékei. Megkérgesedett a lelke. Egyedül volt. Csak én maradtam neki, de engem nem mert szeretni, nehogy én is meghaljak.
Bennem nem szólalt meg a Miatyánk. Hiába ültem ott minden misén, hiába olvastam a Szentírást, nem éreztem az áhítatot. Esténként letérdeltem az ágyam mellé, és úgy tettem, mint aki imádkozik. A nagymama miatt. De a Miatyánk helyett én azt mantráztam magamban, hogy őszi éjjel izzik a galagonya. Nem csak ősszel szólt ez bennem. Mindig. Reszket a galagonya magába. Biztos mérges volt rám emiatt az Isten. Nem szeretett. El is intézte, hogy más se szeressen.