2. fejezet

Suhanó árnyak

 

E:\becsapódásrajz\suhanóárnyak.jpg      Alfréd futott. Futott

az esti szürkületben, a

bükki erdőrengetegben.

Rémesen érezte magát. Ujjából csorgott a vér, pontosabban ömlött, akár a hömpölygő Duna. Hátranézett.

– Végre nem követ! – sóhajtotta, majd lerogyott egy fatönkre. Megvizsgálta az ujját. „Hát, ez jó mély!” – gondolta. – „Pompás. Ezt jól megcsináltad magadnak! Itt vagy az erdő közepén, mindjárt sötét, csak mert egy        Farkas Attila rajza

E:\becsapódásrajz\Alfréd.pngkiscsaj elbánt veled és belevágta kését az ujjadba!” „De miért is?” – szólalt meg benne egy másik hang. „Ki is támadott meg kit? Te őt, vagy ő téged?”

Nagyot káromkodott, majd megpróbálta az ujjára terelni figyelmét. Ez nem volt nehéz, mert iszonyatosan hasogatott. Egyre csak csorgott a vörös folyadék. Elkezdett az egész keze zsibbadni. Fogta, letépett pólója széléből egy darabot, és rátekerte, nehogy elvérezzen itt, a semmiben. Azt se tudta, hogyan tartsa, hogy ne legyen       Csatári Iza – Alfréd belőle nagyobb baj. A ruhadarab gyorsan átázott, így szétszedte az egész trikót. Előkapta a telefonját, hogy segítséget hívjon, és GPS-ével megtudja, hol van. Mert fogalma sem volt, merre is lehet, mennyit futott, és meddig. De a készüléket még be sem kapcsolta, amikor megállt a keze: mit mondjon? Mi történt? Ezt, ami történt, nem mondhatja el! Képtelenség! „Milyen szép is az Aranyhaj! Olyan kívánatosan kecses, mint egy vadmacska. De jó lenne igazán megismerni és úgy megölelgetni!... De tényleg! Ki is lehet? És mit keres itt? Egyedül?” – gondolta. „Mindegy. Én csak faragtam és megvágtam a kezem, majd ijedtemben eltévedtem!” – találta ki a fedősztorit. „Opsz… nincs térerő! Nincs világhálózat!”

Céltalanul állt fel. Most már valóban megrémült. Körbenézett. Hol az az út, amin jött? Bizony eltűnt! Vagyis nem is volt. Csak egy kis őzcsapást, vagy vaddisznójáratot látott.

Valami megreccsent a bozótban. Hirtelen szörnyű csend lett. Nem is. Hangzavar. Minden bokorban szellemek és árnyak lopództak. „Lehet… lehet az a lány egy… egy… egy varázsló? Hiszen egyedül volt az erdő közepén! Egyes egyedül! És nem úgy tűnt, mint aki fél! Egy boszorkány, aki rám uszította az alvilági lényeket! Mint ahogy azt a látomást is! A bosszúja nem engedi a netet működni! Üldöz és el akar kapatni a démonaival!” – az utolsó szavakat félhangosan mondta ki.

A cserjésben ismét megreccsent valami. Félve arra kapta a fejét, de nem látott a sötétben semmit. Annál kísértetiesebb volt minden, minél kevésbé tudta kivenni a dolgok körvonalait. A mobil gyenge lámpájának fénye alig hatolta át az éj sötétjét.

Alfrédnak eszébe jutott a videójáték, amit aznap reggel játszott. Fülébe lopódzott a kísérteties háttérzene a szellemekkel teli, ködös tájon, aztán az ellensége piros foltokban folyó vére, majd amikor a házfal mögül árnyként előlépett egy másik játékos fegyveres figurája, akit hamar leterített és vértócsába fagyasztott. Most a képernyő megelevenedni látszott. De csöppet sem tűnt olyan szórakoztató mulatságnak átélni ezt, mint lejátszani a gépen.

Lepergett előtte ismét az események sora. Az a bűbájos, mégis hihetetlenül erős leány!

Az erdő ismét zörrent egyet. „Valaki figyel!” – gondolta remegve Alfréd, amint megtett egy újabb lépést. „Ahogy én követtem őt!” – hiába férfisága, félt még a saját lépésének zajától is.

A fák közt kikukkantott az ezüstös ég. A csillagok ragyogtak, középen a hold vöröses fehéren izzott. Vakító fénye maga körül elnyomta a csillagok világát. A fiú megborzongott. Teli hold! A szellemek éjjele! A gondolatra, mint egy nyomatékként, zörögni kezdett valami a háta mögött. Futásnak eredt rémületében. Azt hitte, egy kísértet épp a nyakát akarja lekaszabolni. De ha megfordult volna, és nem úgy viselkedett volna, mint egy félőrült, láthatta volna, amint egy szarvas csörtet végig az erdőn.

Ismét futott, bár igazából jártányi ereje sem volt a megerőltetéstől és vérveszteségtől. Egy meredek hegyoldalba ütközött. Megállt és lihegett. A kötszer megint átázott, így a maradék pólót csavarta rá, amit eddig a markában szorongatott. A szúnyogok marták, mert megállt és felső testén nem volt ruha.

Nekiindult a hegynek, gondolva, ott talán lesz térerő a magasban. Ám lábai alatt kipörögtek a kavicsok. Átesett egy kidőlt fán, mert nem vette észre az éj feketeségében. Elkezdett lefelé gurulni a hegyoldalon, neki egy fatörzsnek.

– Szellemek! – visította túlfűtött agya teljes erejével. A zuhanáskor beütötte az ujját és ettől fájdalmában is ordítani kezdett.

– Mi folyik itt? – hallott ekkor egy mély hangot.

– Ááá! – kiáltotta, amint megpillantotta a közeledő fénycsóvát. – A fődémon? Segítség! Távozz tőlem, Sátán!

Észvesztett rohanásba kezdett, de most nem fel, hanem szintben a meredek mellett. Mögötte futó léptek hallatszottak. Szeme akaratlanul is leolvasta villogó karórájáról az időt: éjfél. Gyorsabb iramba igyekezett kezdeni, de felbukott és elterült a földön. Üldözője utolérte. „Itt a vég!” – gondolta Alfréd.

– Maga mit keres itt? – hajolt a fekvő alak fölé egy terepruhás férfi. Alfréd arrébbkúszott, majd szembefordult vele, és reszkető hangon rákezdte:

– Eressz, te alvilági lény! Kegyelmezz! Eridj a pokolba! – hadarta.

– Mit beszélsz? Honnan veszed ezeket, fiam? – az ismeretlen megerőltette magát, hogy fel ne kacagjon.

– Ember vagy?

– Igen, az vagyok. Mi más is lennék? Hogy jönnek ilyen gondolataid?

– Egy barlangi banya elátkozott!

– Tessék? – csodálkozott az erdész.

– Nyissz! Csatt, kés! Aú! Az ujjam! Aranyhaj utánam – Alfréd úgy beszélt tőmondatokban, mint egy hároméves. Rég elfeledte az álcatörténetet, amit kitalált.

– Te sokkot kaptál, úgy megijedtél – állapította meg az erdőőr.

– A húgomat akarom! Niki! Jaj, meghalok! – mutatta az ujját.

– Tyúha! Ezt meg kéne mutatni orvosnak! – csodálkozott el az erdész. – Gyere velem! – segítette fel a még mindig remegő fiatalt.

Csendesen sétáltak egy olyan száz métert, majd beszálltak egy terepjáróba. Hosszasan zötyörögtek, mire elérkeztek a miskolci éjjeli klinikára. Az orvosok már a faragós beszámolót hallották, ahogy kezdett Alfréd tudata kitisztulni. Az ujját bevarrták, bekötötték, lefertőtlenítették. Aztán felbukkant idegeskedő anyja, majd valahogy hazakeveredett. Álmosan dőlt be az ágyba, és megfogadta, hogy soha, de soha többet nem enged a vágyainak és tisztességes életet fog élni. Lenyugvás előtt még váltott pár szót húgával és hálásan állapította meg, hogy épségben hazaért bulijából, ahol annyi sérelem érte csak, hogy nagyon koszos lett a ruhája egy felelsz vagy mersz játék közben.