5. fejezet

Gépezeti hibák

      Béla forrongva vágta be maga után a kertkaput. Még ilyet! Neki semmi sem sikerül! Azt akarják a szülei, hogy orvos legyen! Nem veszik észre, hogy ez egyáltalán nem neki való? Még, hogy ő! Ő… ő, aki otthon a jófiú, aki volt olyan kuka, hogy beadta a felvételi lapot és... felvették! Egy hónap múlva elkezdődik! De ő ezt nem akarja! Egyetem? Ötévnyi magolás az okosok közt! Nem, soha! Autószerelő akar lenni! Azaz a szülei szerint egy lenézett, senkiházi,            Kiss Bálint        aljamunkás… Szétvetette a düh.

      Aztán, most még mind a két szép lány is faképnél hagyta! Pedig olyan jó lett volna hozzásimulni, érezni puha bőrét és elfeledni az élet nagy gondjait tüzében! Kiereszteni a gőzt, megkönnyebbülni! Azt a gaz kiscsávót! Mit jön ahhoz, hogy tönkre tegye az estéjét! Odatolta a képét, és beszólt, mire a második csaj is otthagyta. Felháborító!

Dühösen, nagy léptekkel szedte a métereket, szinte futott. Csatári Iza – Béla Nem telt bele negyedóra és szülei háza előtt állt. Zsebéből előkotorta a kulcsát és kinyitotta a tekintélyes ház kapuját. Újépítésű volt, nagyméretű, amolyan szürke-fehér-fekete szögletes stílusú. A ház fala világosszürkén magaslott, tetejét sötétszürke cserepek borították. A kerítés alapzata fehér, a lécei feketék. Az épületben sötét honolt, ő észrevétlenül tűnt el szobájában. Még mindig fortyogott.

Idegességében előkotorta szerszámos ládáját, hiába járt éjjelre az idő. Valahonnan előkerített két régi telefont. Előkapta az ő tartaléktelefonját, ami ugyan működött, de nem gyakran használta. Leszerelte mindegyik hátulját, kipattintotta az akkumulátorokat. Eszébe jutott, amit a szomszéd mondott a minap:

– Béla, Béla! Nincs olyan nap, amikor ne szerelnél, vagy jönnél át, hogy „kaphatok egy alkatrészt?”! Komolyan mondom: nem barátaink az állatok, hanem a csavarok!

Motyogott valamit az orra alá, majd elszaladt a konyhába. Kiválasztott egy kést. Enyhén alkoholos kábultságát oldotta a szerelés vigasza, de ahogy kijózanodott, kissé másképp kezdte látni az eseményeket. „Vajon az az első kiscsajszi akart velem lenni? Ha nem ül ott a sötétben az a fickó, talán megerőszakolom! Hisz végig tiltakozott!… Most leszek öngyilkos! Hogy én semmire sem vagyok jó!” – gondolta, de végül csak fogta a kiválasztott kést s visszavonult vele a szobájába.

A csavar icipici volt. A legkisebb csavarhúzójával sem fért hozzá, viszont a kés apró hegyét pont bele tudta préselni a mélyedésébe. Alig hallhatóan csikorogva lazult a zár. Amikor felnyílt, elhajlított a készülékben egy-egy mütyüri drótot, mint, ahogy azt a jó telóban látta. Egy órán át is bögyölt, mire elkészült. Mindent visszacsavarozott: és láss csodát: két tökéletesen működő mobil került ki kezei alól. A rossz telefonokban, mind-mind más alkatrészek öregedtek el, így azokat összecserélte.

A megmaradt darabokat belesöpörte egy kifogyott margarinos dobozba, majd telikupacolt íróasztalára helyezte.

Az ágyában aztán gondolataiba merült. Ha nincs ott az a fickó, ő tényleg megteszi? Ilyen elzüllött lenne? – gondolta ismét.

      Nagyot böffentett. Alkoholszaggal telt meg a szoba. Elvigyorodott és kifejlesztette újabb találmányát: a műböfögést. Szájában hátratolta a levegőt, le a gyomráig, majd engedte feltörni és egy buborékkal kibuggyanni. Ezt addig csinálta, míg épp csak meg tudta akadályozni a levegővel együtt feltörni készülő hánytatát kirobbanni.

Hajnal volt már, mire végre elaludt. Másnap későn kelt, egészen délig fetrengett az ágyban. Senki nem volt már otthon, így felmérte a hűtő tartalmát. Kicsit másnaposan falta fel a sütit, amit anyukája rendelt. Hú, de finom volt!

Aztán feltette hirdetni eladásra a telefont, amit tegnap rakott össze.

Unatkozott, ma nem volt hangulata bandázni a haverjaival. Úgysem értenék meg. Mind ujjongtak volna a helyében, ha felvételt nyernek egy jómódi egyetemre. De ő nem. Nem, nem és nem. Orvos! Az undor fogta el még a gondolatra is. Méghogy felvágni másokat, vagy fekélyeket nyomkodni, öreganyókat szurkálgatni! Uh, soha! „Mikor növök már fel! Elmúltam 18, miért engedelmeskedek a szüleimnek, mint egy talpnyaló kutya?” – nagyot köpött haragjában.

Ekkor észrevett valamit. „Ott, annak az órának, mintha elmozdult volna a mutatója!”

Fogta és elhurcolta szobájába a zsákmányt. Tekergette, forgatta, teljesen szétszerelte. De összerakni már nem ment… ritkán fordult ez elő, de ezúttal pórul járt.      

„Ó, jaj!” – gondolta. „Remélem, nem veszi észre anya!”