3. fejezet

Az elszabadult ló

 

E:\becsapódásrajz\HPIM4097.JPG

Andics Bernadett rajza

 

E:\becsapódásrajz\IMG_20250123_090906.jpg      A sportteremben fülledtség honolt, pedig már szeptemberben járt az idő. Az iskola beköszöntött a diákok legeslegnagyobb szomorúságára. A rendszeres edzések kezdetét viszont nem sajnálta Dani. Szerette az atlétika gyakorlatait, amikben szabadon engedhette energiáit. Erős testalkata volt, izmos, csöppet sem kövér. Barna haját egyik oldalt hosszabbra vágatta, míg a másikon rövidebbre lépést tartva a divatos féloldalasan menő hajviseletekkel. Igen ügyes és kitartó is volt edzője örömére. Mindig ő csinálta a legkészségesebben a            Csatári Iza - Dani legnehezebb feladatokat. Élvezte izmai minden mozdulatát, hatalmat érzett, büszkeséget, ahogy megélte erejét, feszegette korlátait. De most gondok nyomasztották.

Azt-az-An-dit!” – gondolkodott ütemesen, miközben bemelegítés közben rántogatta hátra, majd előre karjait: „Mu-száj-volt-sza-kí-ta-ni.-A-gyá-ra-men-tek-a-szen-tek” – guggolt, majd emelkedett fel. „ Kár-ér-te,-jó-nő-ci-volt! Nem-úgy,-mint-ez-a-má-sik-csaj!” – csinálta a haspréseket. „I-ga-zán-csa-po-dár-ez-a-Vi-ki,-hogy-má-ris-ott-ha-gyott-és-egy-ből-új-pa-lit-sze-dett-fel!” – lihegett, ahogy ugrott a rúd felett. „De-ez-van,-majd-ke-re-sek-mást!” – zakatolt az agya futás közben.

Vége lett az edzésnek. Épp jókor, mert rendesen kifáradt, megszomjazott és úszott az izzadságban. Hangosan beszélgetve rontottak be a többi fiúval az öltözőbe.

– Mi van, haver? Játszunk, majd délután a gépen? – vetődött oda mellé Jancsi.

– Jó!– vetette oda és lekapta átázott pólóját. – Roli, te jól elbénáztad azt a szaltót! – szólt oda egy kissé nyeszlet fiúnak.

– Amúúúgy… tényleg! – kiáltotta valaki. Erre kitört a ricsaj, majd hirtelen csend lett, mindenki kifogyott a szóból. Kigúnyolódták magukat, Roli sem tudott mit mondani, mert tényleg ügyetlenkedett.

– Fúj! Miki, milyen büdös a hónaljad! – ordította valaki hirtelen.

– Az enyém büdösebb! – hencegett Roli. Mindenki elkezdte egymás bűzét méregetni. Versenyt is rendeztek: ki a legbüdösebb?

A pályázatot mindegyikük közül a legdagadtabb Ádám nyerte. Megpróbálták felkapni, ahogyan a tévében látták a bajnoki ünnepléseket, de nem bírták el. Majdnem leejtették, mire elkezdtek harsányon röhögni, felbolydult ismét az egész társaság. Erre ünneprontóan beszólt a helyiségbe Artúr bácsi, hogy fogják be és siessenek, szeretne végre bezárni.

Dani lazán vállára dobta a sporttáskáját, majd megindult kifelé kezében a telefonjával. A készülék kisméretű volt, de igazán felvágós, vastag, fekete tokos. Megnézte az üzeneteit. Anyja írt, egy haverja, meg Andi. „Már vártam. Egy hónapja szakítottunk, de még mindig nem jött, hogy Dani kérlek, fogadj vissza, ne vesszünk már össze örökre, kérlek! Mindjárt megnézem!” – sóhajtotta. Szerette azt a lányt a maga módján és hiányzott neki.

Anyukáját elintézte azzal, hogy mindjárt hazaér, és igen megírta a dogát és igen, nem sikerült túl rosszul. Zsoltinak is csak annyit írt, hogy tényleg fincsi volt az ebéd a menzán, meg hogy jó hétvégét. Aztán jött az ügy, amit már hiányolt. „A csajok szinte mindig vissza akarják könyörögni magukat. De nem hagyom magam!” – erősítette magát. Megnyitotta az üzenetet.

– Hali
babát várok

tőled – olvasta döbbenten.

Dani megtorpant az út közepén. „Mi van? Nem, ez nem lehet! Biztos csak álmodom!” – kirázta a hideg, de a tenyere izzadt. Állt ott, mint akit villámcsapás sújtott, csak meredt maga elé, majd fáradtsága ellenére hirtelen futásnak eredt. Zsebre vágta a készüléket és futott, egészen hazáig. Otthon anyukája meleg étellel várta.

– Na, mi volt a suliban? – faggatta.

– Semmi – dünnyögte. Megtúrta a kajáját, de alig evett egy-két falatot. Felment a szobájába, lefeküdt az ágyba és nézte az üzenetet. Most mit feleljen? Hirtelen ismét villant a képernyő.

– Musz töröljem az üzit az ősök miatt – írta Andi. – Olvastad?

Dani érezte, valamit felelnie kell.

– OMG – pötyögte. Andi erre az összes üzenetet visszavonta.

– Mi legyen? – csippant a teló újra.

– goz se – írta a fiú lazán, de belül kavargott. Végül folytatta:

-vetesd el

fizetem

– Neeem!

Nem lehetsz ilyen! – erre csak ennyit válaszolt:

– de

– ez egy cuki-muki baba

nem ölöm meg

– nem erdekel

egy sejtcsomó

a tied

– A tiéd is!!! – erre aztán igazán nem tudta, mit mondjon. Félt, mi lesz, ha ezt valaki megtudja. És, hogy Andi meg akarja tartani? Mit kezdjen két gimis egy gyerekkel? „Na, nem!”

– Komolyan

Írj!

Na! – jelzett a képernyő.

Szinte érezte Andi tekintetét, ahogy könnyekkel áztatott arccal várja a támaszt. Egy hónapja együtt csinálta volna vele végig ezt a cirkuszt. Persze nem a megtartást, de mellette maradt volna a balhéban. Mert Andi gyönyörű, menő kiscsaj volt. De most már nem. Már egy dilis. „Minek is kezdett el lelkizni meg papolni azzal a szenteskedő csávóval?!” – gondolt vissza a fiú.

Ha valaki vagány akar maradni, de nem tudja egy helyzet megoldását, azt tetteti, hogy közömbös számára, és elfedni bizonytalanságát, inkább beszól. Dani is az ilyenek közé tartozott. Meg is fordult a fejében, hogy odavágja: „Köszönd az Istenednek!” – de végül nem merte megtenni. Hiszen az ő magva is.

– nem tud semmit

hagyj

nem lesz en dolog – petyegte idegesen és kilépett.

Tétovázott egy kicsit, aztán rákoppintott a tiltás gombra. Biztos? – kérdezett vissza a Facebook. Újabb kattintás. Mit tehetett volna? Feküdt az ágyán és bámulta a plafont.

Hirtelen egy budapesti pályaudvarra került. Minden falat plakátok díszítettek, amiken rövid felirat díszelgett pirosan:

– Lukács Dániel apuka! Tóth Andi anyuka!

Amikor magára nézett, meglátta: ruhájára van nyomtatva a neve.

Egyszerre csak rezegni kezdett a telefonja. Megdörzsölte a szemét. „Hát, én bizony elaludtam!” – nyújtózkodott. Megállt a keze a levegőben. „Apa vagyok!” megrázta a fejét. „Csak álmodtam!… De nem!”

A mobil újfent megrezdült, ám nem ex-je írt, – nem is írhatott a tiltás miatt – hanem Jancsi.

– Hahóóóóó

raérsz?

– jesz – kattintgatott félkézzel. Ráment a megfelelő menüre és bepittyantotta játékbeli nevét: DaaNii. Megpillantotta Jancsit is a képernyőn.

– kinyírlak! – írta neki, majd teljesgázra kapcsolt. De Jancsi sem volt tétlen, száguldott rakétaként, meg is gyilkolt egy-két játékost Dani csapatából. Gyorsan ő is üldözőbe vett egyet, kergette falakon és labirintusokon át, de az kereket oldott, így egy másikat sikerült csak lelőnie. Végül aztán Jancsi esett el előbb egy ismeretlen golyójától. Újabb játékmenet következett, mígnem Danit vacsorázni hívták.

A tejbegríz rengeteg fahéjjal máskor a kedvence volt, de ma nem esett jól neki, hiába hagyta szinte ki anyja ebédjét is. Hamar felállt, elköszönt, majd ismét szobájába indult. Édesanyja kutatón nézett utána. „Csaknem beteg lesz?” – morfondírozott.

Dani végigment a folyosón, bekanyarodott és leült a foteljába. Játszott még egy kicsit a gépen. Nem akart a gondolataival egyedül maradni.

Amikor feleszmélt, a ház kihalt volt, már mindenki lefeküdt aludni. Kiosont az esti hűsbe és futásnak eredt. Rohant az utcákon cél nélkül, míg az éjfélt el nem harangozták. Akkor hazament, lefeküdt, s egyből elnyomta a felszabadító álom.