Első nap: 2011. november 3. csütörtök

 

Indulás Egerből fél nyolc körül. Nem sietünk, délelőtt kell odaérnünk a telephelyre. Gondoljuk mi. Így hát, még belefér a reggeli fürdés, hajmosás – szárítás. Életem párja csak mosolyog a nem létező bajsza alatt: ugyan minek ennyi csinosítgatás és a halom ruha, úgy se látja senki. Én, nem azért vagyok Éva lánya, hogy ruha ügyben hagyjam magam meggyőzni! Marad a két és fél bőröndnyi ruha a három táskányi pipere cucc. Elvégre, sose lehet tudni, hátha még az angol királyi udvarban kötünk ki. Tök életszerű lenne, nem? Jelzem, amúgy nem vagyok sminkelős, plázacica típus, de most csak belém bújt a kisördög: „utazni, csak csinosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. József Attila után szabadon. Nem fog sok idő eltelni, mire belátom (de be nem ismerem!), a férjemnek igaza volt. Hiába, no, belőle a tapasztalat beszélt, belőlem meg a hiúság. Igen hamar kiderült, hogy a három bőröndnyi ruhára csak annyi szükségem volt, mint Quasimodonak balettcipőre.

Amíg én szöszmötölök, az idő persze halad. Fél kilenckor már „visítozik” a speditőr, hogy hol vagyunk már? Bocsi, nekünk csak annyit mondtak: délelőtt indulás. A délelőttbe a tizenegy óra is belefér… Miért kell pattogni, mint szöcskének a kanászbálon? Fél tízre azért fenn vagyunk Pesten, a telephelyen...  Szerintem, ez még bőven délelőtt. Sőt! Egyenesen zöldhajnal.

Kipakolás, bepakolás, papírok elintézése és már startolhatunk is. Az első állomás: PRÁGA

 

Azért ne kapkodjunk, mint etióp gyerek az utolsó rántott csibecomb után! A bepakolásra érdemes egy-két szót vesztegetni. Aki képes négy négyzetméteres területre, amiben már alapból benne foglaltatik két ágy, két ülés, egy őrült nagy műszerfal kormánnyal becuccolni két méretes bőröndöt három-négy utazótáskát, és kb. három hétre való tartós élelmiszert, azért az tudhat valamit. És mi megoldjuk! Mert tudunk valamit. Igaz, ebben a pillanatban még nem látjuk, hogyan fogunk aludni, de fel a fejjel, alvásról most még szó sincs, tehát nem foglalkozunk érdemben ezzel a kérdéssel. A hídon majd akkor megyünk át, ha odaértünk. A lényeg, hogy minden, amit Egerből magunkkal hoztunk berakodásra kerül, és még mi is beférünk a fülkébe. Kis szerencsével, és némi ügyességgel. Mondjuk, az is igazsághoz tartozik, hogy három tetű a kisebb fajtából már nem bírná magát besuvasztani mellénk, de mi meg nem is tartunk igényt a tetvek társaságára. Probléma tehát megoldva, téma lezárva. Az azért ad némi aggodalomra okot, hogyan fogom megoldani a főzést ilyen körülmények között, de tudván, hogy férjecském már profi ebben a tekintetben, nem idegeskedek, lesz, ami lesz, most már nincs vissza út! 

 

A határ előtt még bevásárolunk az egyik neves bevásárlóközpontban, és megállapítjuk, hogy minden sokkal olcsóbb, mint Egerben. Irány a szlovák határ.  Az autópálya matricaleolvasó, illetve annak feltöltése kész elmebaj. Gyakorlatilag csak nyolcvan kilométert teszünk meg ebben az országban, de a határon félórát kell elpocsékolnunk a leolvasó miatt. Azt kell, hogy mondjam, annak, aki ezt a rendszert így kitalálta, esze annyi, mint pókmájban epekő. Addig húztuk az időt a feltöltéssel, hogy már teljesen besötétedett, mire újra nekivághatunk az útnak. Így tehát, nézzük a semmit. De azt alaposan szemrevételezzük. Megyünk bele a nagy szlovák éjszakába. (Épphogy elmúlt öt óra) Az autópálya egyébként jó minőségű, lehet rajta haladni. Nem úgy, mint a cseh, ami hogy finoman fogalmazzak enyhén szólva is alulmúlja a II. világháborús minőséget. Ahogy egy kamionos kolléga megjegyezte: vesegyilkos! Mit mondjak? Igaza volt. Kirázza az ember lelkét. Viszont, utolsó napjaiban járó kismamáknak, kifejezetten előnyös. Simán kirázza belőlük a gyereket. És mindezért horror áron kell fizetni autópálya használati díjat. (Viszont megspórolható a szülész orvos. Kár, hogy nem vagyok kismama.) Volt ugyan egy rövid szakasz, ahol nem haraptuk el a nyelvünket beszélgetés közben, de hamar kiderül, hogy a leállósávban haladunk, ami viszont tilos. Szóval és tettel, vissza kell térnünk a zötyögős, de legálisan járható sávba, mielőtt a rend marcona őrei felelősségre vonnának: vajh, miért is nem a nekünk rendelkezésre álló helyen haladunk. Aligha zárnának a szívükbe bennünket, ha a kérdésükre őszinte választ adnánk, ráadásul, magyarul, mert a csehet eléggé „csehül” beszéljük. De úgy is fogalmazhatunk, hogy egy mukkot se tudunk. Így hát, marad a magyar beszéd, egymás között, a „zetyergős”, lelket kábulatából felrázó autópályán. Nem baj, lényeg, hogy megérkezünk Prága külvárosába a lerakóhoz. Parkolási lehetőség nincs. Minek az? Úri huncutság az, nem más. Az út mellett állunk meg, és gyakorlatilag összeesünk a fáradtságtól. Vacsora: a „reggebédből” megmaradt szendvicsek. Hű, de finom, így szikkadtan is! Jól mondta anno nagyanyám: „Jól, jegyezd meg, édes lányom, az éhes gyomor nem válogat.” Nem is. Két pofára toljuk be a kaját, nem törődve azzal, hogy az egészséges táplálkozáshoz az is hozzátartozna, hogy lassan együnk, alaposan megrágva a falatot. Jó, mondjuk, az sincs éppen tiltó listán, ha már egészséges életmódról beszélünk, hogy friss ételt együnk, és ne fonnyadt, szikkadt szendvicset. De kicsire nem adunk. A nagy meg úgyse számít… Az utolsó falatokat már félig alvó állapotban nyeljük le. Az eddig az ágyra hajigált cuccok villámgyorsan a műszerfalra helyeztetnek, és pillanatokon belül ágyba kerülünk. A tisztálkodás kimarad az életünkből, mint Csipkerózsikának a harmincadik szülinapi bulija. Első éjszaka az ideiglenes otthonunkban. 

 

ImageImage

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Indulás előtt. Ez a kamionfülke lesz az ideiglenes otthonom egy hónapig.

 

 

Második nap: 2011. november 4. péntek

 

Éjszaka ki kell menni kisebb folyó ügyeimet elintézni. Vaksötét mindenhol, a préri közepén vagyunk. Arra gondolok, hogy az élet már megint a nőkkel igazságtalan. Egy pasi, általában nem tipródik azon, hogy oldja meg a gondját, ha szorít a szükség, de bennünket, nőket, másképp raktak össze. Bennünk azért, vastagon van szeméremérzet. Állítólag, a hapsikban is, de szerintem, bennük csak annyi, mint térdkalácsban mazsola. Engedve a szeméremnek, úgy döntök, hogy alattomban elintézem dolgomat. Magyarul, majd lapulok, mint imádkozó sáska pasi a nász után, és reménykedek benne, hogy senki nem fedezi fel, mi történik a sötét prágai éjszakában. Nem így történt. Ahogy leguggolok, egy autó fényszórója azonnal megvilágítja a nemesebbik felemet. Ezek szerint, mégse a prérin álltunk meg. Egy mellékút megy el mellettünk, amin huszonnégy óránként maximum egy autó halad el. Most volt a huszonnegyedik óra. Pech.  Reggel már okosabb vagyok, Attilát élő spanyolfalnak állítom be. Ő röhög és takar a munkásköpenyével. Amúgy nem értem a kárörvendezését, inkább hálásnak kellene lennie. Elvégre azzal, hogy elhozott engem kibicnek, fényt, izgalmat és változatosságot hozok az életébe. Most már nem pusztán a vezetés a feladata, hanem előléptetem „több, mint testőrnek”.

 

Nyolcra a lerakón kell lenni. Gyorsan bemegyünk a telephelyre, ami azért nem akkora, mint Magyarország, de emberfia nem tudja megmondani, hol is kell lepakolni. Nagy nehezen találunk valakit, akiben az értelem legalább pislákol, és megmondja, hol van az iroda, ahol le kell adni a papírokat. 

Ahhoz képest, hogy bennünket határozottan felszólítottak, hogy nem lehet késni, nyolcra pontosan, de szigorúan pontosan ott kell lenni, az irodában közölték: csak nem képzeljük, hogy itt bárki is fél kilenc előtt munkába áll! Várjuk ki szépen a sorunkat, és az adott időpontban jelentkezzünk. Remek. Gondolok egy tisztességeset arról, hogy a kedves irodistáknak mit, és milyen minőségben kellene bekapniuk, illetve annak a feltételezésemnek is hangot adok, hogy szerintem, a kedves mamáik, mivel keresik a kenyerüket igen régóta. De végül, mégiscsak felülkerekedik bennünk az örök optimizmus, és a fölösleges időt máris hasznossá tesszük. Megreggelizhetünk. Izgatottan, mint egy háromlábú sün az autópályán, nézek szembe a kihívással: elkészítem életem első kamionos reggelijét. Elvégre, mi az nekem? Abszolút magabiztosan fogok neki a dolognak, és hozom is a tőlem elvárható színvonalat.

 

Én, mint ügyes háziasszony – aki abszolút nincs hozzászokva a nomád körülményekhez – amit csak lehet, azt kiborítok. Forró vizet, kávét, capuccinót… Így, mire életem párja visszaér, a kamion fülkéje némileg egy katasztrófa sújtotta területhez kezd hasonlítani. Drága férjem, elnézően mosolyog, és lerí az arcáról: látod, látod, a konyhában úr lehetsz, de itt csak kisinas. Annyit érsz a megszokott konyhád nélkül, mint halottnak a manikűr. A vajas kenyeret már meg tudom kenni, segítség nélkül, de azért egyet csak sikerült a képes felével a szőnyegre borítanom. Erre már férjecském is megszólal: hát, ez a kempingezés romantikája. Ne aggódj, három hét alatt majd csak hozzászoksz. Hozzá hát, mint múmia a sebkötözéshez!

 

Fél kilenc! Irány az iroda, gyorsan, mert a többi kamionos is erősen az irodaház felé orientálódik. Olyan ez, mint a futóverseny: aki a gyorsabb, az pakol először. A többi meg vár, vár, és még mindig csak vár...

Kilenc felé felvillan egy halvány reménysugár: mehetünk pakolni a harminckettes lerakóhoz. Spuri! Tányérnyi helyen megfordulni a tizenkét méter hosszú szerelvénnyel: nem kis ügyességet követel a sofőrtől. Nekem, ha pisztolyt szegeznének a fejemhez, akkor se sikerülne. Upsz! Mire a rámpához érünk, egy szlovák sofőr beelőz. Ő volt a gyorsabb, ő pakol először. Arcán kaján vigyor. Lassú voltál kicsi nyuszi, várhatsz a sorodra! Még nincs minden veszve: újabb érdeklődés, intézkedés után megkapjuk a huszonhármas rámpát. Ajvé: azon is állnak! Nem baj, az a kamion mindjárt végez, aztán mi jövünk.

 

Fél tíz magasságában végre sikerül beállni a pakolóhelyre. Most egyajtónyi helyre kell belavírozni a szerelvényt. Milliméterre pontosan. Én csak ámulok és bámulok, mint Riska tehén a pesti villamosra. Valószínű, ha életem hátralévő részét gyakorlással tölteném, akkor sem sikerülne ezt a műveletet végrehajtanom.