4

A TEMETŐ

Ares ott áll előttem, a focicsapat sötétkék pulóverében, melyet az edzésen viselt zöld meze fölé húzott. Esernyőt tart a feje fölé, szabad keze a fekete rövidnadrágja zsebében. Pontosan annak fest, ami: gazdag, sportos és elegáns srácnak.

Nyugodt, mintha nem épp most ijesztett volna meg annyira, hogy kis híján elájultam. Most először állunk így egymás mellett, félénkké tesz, hogy olyan magas, átható, hideg tekintete szinte átdöf.

Megijesztettél – emelem a mellkasomhoz a kezem.

Nem felel, néma csendben néz rám.

Éveknek tűnő percek telnek el, míg húsos ajkai gúnyos mosolyra nem húzódnak.

Megérdemelted.

Miért?

Tudod, miért – fordít hátat nekem, és visszafelé indul
a kriptákhoz. Jaj, nem, szó sem lehet róla, hogy egyedül maradjak.

Várj! – szaladok rémülten utána.

Nem vesz tudomást rólam, de úgy tűnik, nem is zavarja, hogy kóbor kutyaként követem.

Ares egy tisztásra ér és leül egy sírra. Maga mellé teszi az esernyőt. Én csak állok ott, és bámulom, mint egy idióta. Egy csomag cigarettát és öngyújtót vesz elő a zsebéből. Nem lepődöm meg, tudom, hogy dohányzik. Miféle rajongó lennék, ha ennyit sem tudnék?

Rágyújt, beleszív a cigarettába, azután lassan kiereszti a fehér füstöt. A semmibe réved, teljesen a gondolataiba merül. Szóval dohányozni jött ide. Elég hosszú út csak ezért. Bár van benne logika, a szülei nem helyeselnék, hogy ragyogó, sportos gyerekük dohányzik. Tudom, hogy csak titokban, nagy óvintézkedések mellett teszi.

Egész este ott fogsz állni?

Hogy lehet ilyen fiatalon ilyen rideg a hangja?

Tisztes távolságra tőle leülök a szemközti sírra. Rám szegezi a szemét, míg lassan kifújja a cigarettafüstöt. Nyelek egyet, nem tudom, mit tegyek, de arról szó sem lehet, hogy egyedül induljak el a sötét ösvényeken.

Csak azért várlak meg, hogy ne egyedül menjek vissza – magyarázom, miért vagyok még mindig ott.

Rávetülnek a temető kis, sárga lámpáinak fényei. Bosszús mosolyt küld felém.

Mit keresel itt, Raquel?

Különös remegést kelt a gyomromban, ahogy kiejti a nevem.

Egy rokonomhoz jöttem – hazugság, hazugság.

Ares felvonja a szemöldökét.

Igen? És kihez?

A… egy távoli rokonomhoz.

Ares a földre dobja a cigarettáját, azután eltapossa a csikket.

Persze. És úgy döntöttél, hogy este, egyedül és esőben látogatod meg a rokonod sírját?

Igen, nem vettem észre, milyen késő van már.

Ares előre dől, a térdére könyököl, és meredten bámul rám.

Hazudsz.

Tessék?

Mindketten tudjuk, hogy hazudsz.

A kezemet tördelem az ölemben.

Dehogyis.

Feláll. Ülve védtelennek érzem magam vele szemben, ezért én is felállok. Egymással szemben állunk, felgyorsul, szakadozottá válik a légzésem.

Miért követsz?

Megnedvesítem az ajkam.

Nem tudom, miről beszélsz.

Ares hozzám lép, én pedig gyáván hátrálok, míg a hátam a mögöttem álló kriptának nem ütközik. A fejem mellett a falnak támaszkodik, kicsit beszorít.

Nincs időm a hülye játékaidra, felelj.

Összevissza veszem a levegőt.

Tényleg nem tudom, miről beszélsz, én csak… a rokonom…

Hazudsz.

Szerencsétlen szívemre nézve veszedelmesen közel van hozzám.

Szabad országban vagyunk, ott sétálok, ahol akarok.

Ares megfogja az állam, kényszerít, hogy felemeljem a fejem és ránézzek. Meleg a keze érintése a hideg bőrömön. Elakad a lélegzetem, vizes haja sápadt, tökéletes arcához tapad, ajka természetesen piros és nedves. Túl sok ez nekem. Messziről is kín volt látnom, az pedig, hogy ennyire közel van, túl sok.

Öntelt mosolyra húzódik a szája.

Azt hiszed, nem tudok a gyerekes rajongásodról?

A szégyentől kivörösödik az arcom, megpróbálom lesütni a szemem, de ő továbbra sem engedi el az állam.

Engedj el – követelem, és megfogom a csuklóját, hogy elhúzzam a kezét. Hagyja, de nem lép hátrébb, ott marad előttem, a pillantásától vitustáncot jár a szívem.

Nem mész sehová, amíg nem felelsz.

Elszántnak tűnik.

Nem tudom, miről beszélsz – ismétlem, és próbálok nem tudomást venni a testéből áradó melegről, mely az enyémet is átmelengeti.

Frissítsük fel az emlékezeted, rendben?

Egyáltalán nem tetszik a hangneme.

Régóta leskelődsz utánam, Raquel.

Beleborzongok, ahogy a nevemet mondja.

A számítógépeden egy csomó fényképemet tárolod, a facebook profilomról loptad őket, és a wifijelszavadban is benne van a nevem.

Elakad a szavam, mindent tud. Nem kifejezés, hogy szégyellem magam, a szégyen egészen új szintjére értem.

Én…

Nem tudom, mit mondjak. Tudtam, hogy lehet, hogy Ares tudomást szerez a rajongásomról, végül is meghekkelte a számítógépem.

Ellentmondásos érzések kavarognak bennem. Olyan diadalmasnak tűnik, annyira ura a helyzetnek. Látom az arcán a gúnyt, a fensőbbség érzését. Élvezi, hogy gyötör és megszégyenít. Arra számít, hogy tagadok, lesütöm a szemem, és hagyom, hogy kinevesse a szégyenem.

Ebben a pillanatban valami megváltozik bennem, felveszem a kesztyűt, nem akarom megadni neki ezt az örömet, elegem van abból, hogy én vagyok a félénk lány, aki viccek és szarkasztikus megjegyzések mögé rejtőzik. Úgy érzem, meg kell próbálnom bebizonyítani ennek a szépfiúnak, hogy téved velem kapcsolatban, hogy minden, amit tudni vél, színtiszta hazugság, hogy erős, független és nyitott lány vagyok. Ez a kihívó énem akkor szokott felszínre emelkedni, amikor sarokba szorítanak, amolyan védelmi reflexként. Elég volt az árnyékban bujkálásból, elég abból, hogy soha nem mondom meg, mit gondolok és érzek, csak mert félek, hogy visszautasítanak vagy félreállítanak.

Úgyhogy felvetem a fejem, és egyenesen a mélykék szemébe nézek.

Igen, leskelődöm utánad.

Ares összezavarodik. Diadalittas, gúnyos arckifejezését a teljes értetlenség veszi át. Megsemmisülve hátralép egyet.

Féloldalasan rámosolygok, és összefonom a karom.

Miért lep meg ennyire, szépfiú?

Nem felel.

Hölgyeim és uraim, tőlem, Raquel Mendozától elakadt örök plátói szerelmem szava.

Ares összeszedi magát, megsimítja az állát, mintha próbálná megemészteni a hallottakat.

Be kell vallanom, erre nem számítottam.

Megvonom a vállam.

Tudom.

Nem tudom eltüntetni a a mosolyt az arcomról, úgy örülök, hogy úgy érzem, én uralom a helyzetet.

Ares megnedvesíti az ajkát.

És megtudhatom, miért mászkálsz utánam?

Nem egyértelmű? – felelem könnyedén. – Mert tetszel nekem.

Aresnek kiguvad a szeme.

Mióta vagy ilyen… egyenes?

Mióta sarokba szorítottál, és mindent megtettél, hogy megszégyeníts.

Vizes hajamba túrok, és rákacsintok:

Öröktől fogva.

Ares elneveti magát.

Azt hittem, te is csak egy csendes, befelé forduló lány vagy, aki az ártatlant játssza, de úgy tűnik, ennél egy kicsit érdekesebb vagy.

Egy kicsit? – csattanok fel. – A legérdekesebb lány vagyok, akivel valaha is találkoztál.

És ahogy látom, rendben van az önbecsülésed is.

Így van.

Ares újra közelebb lép, de ez alkalommal nem hátrálok.

És ez az érdekes lány mit akar tőlem?

Nem tudod? Azt hittem, neked a legmagasabb az IQ-d a környéken.

Ares felnevet, a nevetése visszhangzik a kripták falán.

Hihetetlen, mi mindent tudsz rólam, és igen, ki tudom következtetni, de azt akarom, hogy te mondd ki.

Azt hiszem, eleget beszéltem, rajtad a sor, találd ki, mit akarok tőled.

Ares előre hajol, alig néhány centiméter választja el az arcunkat. Erősen hat rám a közelsége, nagyot nyelek.

Kíváncsi vagy a szobámra?

Kihallom a hangjából az ajánlatot, ezért eltolom magamtól és megrázom a fejem.

Nem, köszönöm.

Ares felvonja a szemöldökét.

Akkor mit akarsz?

Valami egészen egyszerűt – közlöm nyugodtan –, azt, hogy belém szeress.

Ares az este folyamán másodszor is igazán elneveti magát. Nem tudom, mit talál ennyire viccesnek, mert én nem tréfálok, de nem panaszkodom, csodálatosan cseng a nevetése. Ahogy abbahagyja, különös pillantást vet rám.

Te megőrültél. Miért szeretnék beléd? Nem is vagy az esetem.

Ezt majd meglátjuk – pislogok. – És lehet, hogy őrült vagyok, de lenyűgözően elszánt is.

Azt látom.

Megfordul, és visszamegy a sírhoz, ahol az imént ült.

Miért jöttél ide ilyen későn? – kérdezem, hogy oldjam a feszültséget.

Nyugodt és magányos hely.

Szeretsz egyedül lenni?

Ares felnéz rám, újabb cigarettát tesz piros ajkai közé, melyeket olyan szívesen megkóstolnék.

Mondjuk, hogy igen.

Rádöbbenek, milyen keveset tudok Aresről annak ellenére, hogy évek óta leskelődöm utána.

Miért vagy még mindig itt?

Bánt a kérdése. Talán azt akarja, hogy elmenjek?

Félek egyedül visszamenni.

Ares kifújja a cigarettafüstöt, és megveregeti a helyet maga mellett, mielőtt megszólalna.

Gyere, ülj ide. Ne félj tőle. Ebben a bizarr helyzetben nekem kellene megijednem, kis zaklató.

Zavartan nyelek egyet, de bábuként engedelmeskedem. Leülök mellé, ő cigizik tovább. Egy darabig hallgatunk, el sem tudom hinni, miket mondtam Aresnek. Kiráz a hideg, reszketek egy kicsit, már sötét van, de így is mindent látok. A hold utat tört magának a felhők között, és bevilágítja a temetőt. Nem a világ legromantikusabb látványa, de így, Ares oldalán elfogadható.

Ránézek, a horizontra szegezi a szemét. Mintha megérezné, hogy nézem, felém fordul.

Mi van?

Semmi – fordítom el a szemem.

Szeretsz olvasni, igaz?

Készületlenül ér a kérdése.

Igen. Honnan tudod?

A számítógépedben rengeteg információ van, olyan, mint egy elektronikus napló.

Még nem kértél bocsánatot, amiért feltörted a gépem.

Nem is fogok.

Szövetségi törvényeket sértettél, tudod, ugye?

Te is legalább hármat megsértettél a zaklatásoddal, te is tudod, ugye?

Ott a pont.

Megszólal a telefonom, Dani az, gyorsan felveszem.

Anyukád kérdezi, mikor mész haza.

Mondd neki, hogy már úton vagyok.

Hol a pokolban vagy? Már rég véget ért a fociedzés.

Én… – Aresre nézek, aki csibészesen rám mosolyog
– a pékségben vagyok, megkívántam egy fánkot.

Egy nagyon vonzó fánkot.

Egy fánkot? Utálod a fánkot…

Az ajkamba harapok.

Csak mondd meg anyának, hogy már megyek – teszem le, mielőtt bármi mást kérdezhetne.

Ares gyönyörű ajkán még mindig ott a mosoly. Akaratlanul is azon tűnődöm, milyen lenne megcsókolni.

Hazudtál. Én vagyok a te sötét titkod?

Nem, csak… bonyolult lett volna telefonon elmagyarázni – mondom, mielőtt arról faggathatna, mit mondhattam volna Daninak. – Elkísérnél? Legalább az útig, onnan már egyedül is mehetek.

Persze, de megvan az ára – áll fel.

Ára?

Igen.

Felveszi az esernyőt, és felém bök vele. Hátrálnom kell, ha nem akarom, hogy a mellkasomba fúródjon a hegye.

Hagynod kell, hogy megcsókoljalak, ahol akarlak.

Égni kezd az arcom.

Ez… ez nagyon magas ár, nem gondolod?

Félsz? – gúnyolódik. – Vagy csak megjátszottad, hogy nyitott és bátor vagy?

Összehúzom a szemem.

Nem, egyszerűen csak túlzónak érzem az árat.

Megvonja a vállát.

Akkor kellemes sétát a sötétben.

Megfordul, hogy újra leüljön, de a szeme sarkából figyel, hogy lássa, nem indulok-e el egyedül. Ha nem kapja meg a csókját, akkor sem hagyja, hogy egyedül menjek, de kit akarok becsapni? Én is akarom azt a csókot, a puszta gondolatától is lángra gyúl a testem.

Várj – térek vissza az extrovertált énemhez. – Rendben.

Ares újra felém fordul.

-Tényleg?

Igen.

Bármelyik pillanatban szétrobbanhat a szívem.

Me… mehetünk?

Ares lassan megnyalja az ajkát.

Kell egy kis ösztönzés, hogy elinduljak.

Mondtam, hogy megadom az árat.

Néhány centire van az arca az arcomtól.

A szavadat adod?

Igen.

Lássuk, igaz-e.

Mi…? – száll fel a kiáltás az ajkamról, ahogy a nyakamhoz hajol.

Az arcomat súrolja a haja.

Ares, mit csi… – cserben hagy a hangom, cserben hagy mindenem a közelségétől.

Meleg lélegzete a nyakamat simogatja, felébreszti a hormonjaimat, és ösztönösen közelebb húzódom hozzá.

Félsz, Raquel? – suttogja a nevemet a fülembe, amitől édes remegés fut végig a testemen.

El sem hiszem, hogy ez történik velem, Ares hozzám simul, érzem a lélegzetét a nyakamon, a kezét a derekamon. Lehet, hogy álmodom?

Nem álmodsz.

A fenébe! Kimondtam.

El sem fér a szégyen a testemben, de abban a pillanatban, ahogy Ares ajka a nyakam bőréhez ér, mindent elfelejtek. Ares nedves csókokkal borítja a bőröm, elér egészen a fülcimpámig, és gyengéden beszippantja. Elgyengül a lábam, és ha Ares nem tartana erősen, már a földön lennék. Mit csinál velem?

Remegek, a gyönyör kis hullámai futnak végig a testemen, elakad a lélegzetem. Bizsergés ébred a hasam alján, el sem hiszem, micsoda érzéseket kelt bennem pusztán azzal, hogy a nyakamat csókolja. Felgyorsul a lélegzete, úgy tűnik, nem csak rám van hatással. A nyakamat elhagyva az arcomat csókolja, a szemhéjamat, míg végül a szám sarkához szorítja az ajkait. Várakozón kinyitom a szám, várom a találkozást, várom a csókját, de nem érkezik meg.

Ares önelégült mosollyal elhúzódik.

Menjünk.

Zihálok, feldúlt vagyok. Most hagyod abba?, szeretném kérdezni tőle, de visszafogom magam, mielőtt könyörgés hagyná el a szám. Ares felveszi az esernyőjét, és megindul, mintha nem is hatott volna rá, ami az imént történt. Visszanyerem az uralmam a testem fölött, összeszedem magam, és követem.

Tudom, hogy a mai este csak a kezdete volt valaminek, amiről nem tudom, boldogulok-e vele, de az biztos, hogy meg fogom próbálni.