3

A FOCIEDZÉS

Hogy mit? – Daniela, gyerekkori barátnőm majdnem kiköpi az üdítőt. A városunk legnépszerűbb kávézójában vagyunk.

Jól hallottad – sóhajtok fel a narancslével játszadozva.

Daniela szélesen elmosolyodik, mintha épp nyert volna a lottón. Fekete haja szépen keretezi az arcát, az a típus, akinek akkor is jól áll a frizurája, ha meg sem fésülködik. Úgy irigylem! Persze szeretetteljes irigységgel.

Daniela mióta az eszemet tudom, mellettem van, az óvodában kezdődött a barátságunk, amikor ceruzát dugott a fülembe. Igen, kissé szokatlan kezdés volt egy életre szóló barátsághoz, de ilyenek vagyunk: szokatlanok és elválaszthatatlanok. Valahogyan tökéletesen illeszkedünk egymáshoz. Ha ez nem örök barátság, nem tudom, mi az.

Dani arcán továbbra is az az ostoba mosoly ül.

És miért nem vagy lelkesebb? Aresről beszélünk, aki hétéves korod óta a reménytelen szerelmed.

Mondtam, hogy utálatos volt.

De beszélt veled, Raquel, észrevette, hogy létezel. Ez már sokkal jobb kezdet, mint az, hogy csak messziről lesed, mint egy zaklató.

Én nem leselkedem utána!

Dani a szemét forgatja.

Komolyan? Nekem mondod, aki ezerszer láttam, hogy elrejtőzve figyeled?

Ugyan már, csak véletlen, hogy messziről látom, ahogy a városban mászkálok.

Mászkálsz, vagy egy bokor mögül leskelődsz?

Na jó – zárom rövidre a kínos témát. – Inkább segítened kellene, valahogy meg kell akadályoznom, hogy használja a wifim, nem akarom, hogy megússza.

Miért nem változtatod meg a jelszót?

Hogy újra meghekkelje a számítógépem? Nem, köszönöm.

Dani előveszi a sminkszettjét, és a tükrében megigazgatja a haját.

Igazából nem tudom, mit mondjak. Ne kérjünk segítséget Andrestől?

Viccelsz? És utoljára mondom, Dani, André a neve,
s nélkül.

Mindegy – veszi elő a rúzsát, és feltűnő vörösre festi a száját. – Ért a számítógépekhez, nem? Nem véletlenül ő az osztály nerdje.

Muszáj ezt itt csinálnod? Nem nálad vagyunk – jegyzem meg a sminkelésre utava, bár tudom, hogy csak vesztegetem az időm. – És igen, azt hiszem, ért a dologhoz, Francisnak is segített a programozó projektjében.

Ennyi – Dani befejezi a sminkelést és feláll. – Látod, hogy mindig megtalálom neked a megoldást?

Szóra nyitom a szám, de folytatja:

Sőt, tudod, mit tanácsolok?

Hogy lépjek túl rajta?

Igen, csak vesztegeted az időd.

Csakhogy ő olyan… tökéletes – sóhajtok fel.

Dani figyelmen kívül hagyja a vallomásom.

Ki kell mennem a mosdóba, mindjárt jövök.

Megfordul és elmegy, egy csoport fiú utánanéz, ahogy elhalad az asztaluk mellett. Dani remekül tudja tálalni magát, amit csak megkönnyít, hogy magas és karcsú. Elmondhatom, hogy a barátnőm az egyik legjobb csaj a suliban.

A narancslé után a fagyival kezdek játszani. Pokoli meleg van, de örülök neki. Nem akarom, hogy véget érjen a nyár, mert akkor újra kezdődik a tanítás, és ha őszinte akarok lenni, félek kicsit a végzős évtől.

Újra Ares tölti be a gondolataimat, felidézem az előző estét, a hangját, az arrogáns mosolyát. Azt már tudtam, hogy nincs igazán jó természete, rájöttem, ahogy megfigyeltem, milyen hidegen és módszeresen csinál mindent. Mintha érzésekre képtelen robot lenne. Lényem egy része bízik benne, hogy tévedek, és a lelke mélyén gyengéd srác, vagy ilyesmi.

Megszólal a telefonom figyelmeztető jelzése, megnézem a bejegyzést: fociedzés. Mosolyra húzódik a szám. Köztudott, hogy minden kedden és csütörtökön délután ötkor Ares sulijának a csapata a környékünk egyik önkormányzati pályáján tart edzést.

A táskámba teszem a telefonom és fizetek. A mosdóval szemben nekidőlök a falnak, hogy megvárjam Danit. Türelmetlenül jár a lábam, míg a legjobb barátnőm végre kegyeskedik kijönni.

Azt hittem, itt vacsorázunk – vonja fel a szemöldökét Dani.

Fociedzés.

Azt akarod mondani, hogy magamra hagysz, csak hogy megnézz egy csapat jóképű és vonzó, valószínűleg póló nélküli srácot? – kérdezi, de tudom, hogy viccel.

Elkísérsz?

Nem, nem az én stílusom, hogy távolból fiúk után kémkedjek, én ennél sokkal direktebb vagyok, te is tudod – kacsint rám.

Kímélj meg a részetektől – sóhajtom sebzettséget tettetve.

Te meg szabadulj már meg a szüzességedtől – ölti rám a nyelvét.

Talán már nem is vagyok az – nyújtok nyelvet rá én is.

Dehogynem. Nem kellene a plátói szerelmednek tartogatnod magad.

Dani, nem tartogatok semmit.

Jól van, jól van, menj – emeli égnek a szemét. – Isten ne adja, hogy miattam lemaradj arról, hogy talán póló nélkül láthatod.

Ő sosem veszi le – suttogom.

Dani elneveti magát.

Legnagyobb bánatodra, rossz kislány.

Dani!

Jól van, befogom. Menj csak, majd máskor vacsorázunk, ne aggódj.

Ég az arcom, ahogy kilépek a kávézóból, és megindulok a pálya felé. Dani őrült, mindig így beszél, hogy zavarba hozzon. Bár nincs tapasztalatom a fiúkkal, tudom a szexről, amit tudni kell. Mégsem tudok úgy beszélni róla, hogy ne jöjjek zavarba.

A pályára érve megveszem az ananászturmixom – a kedvencem –, és felteszem a napszemüvegem, a kapucnim alá rejtem a hajam, és felülök a tribünre a pálya mellett, hogy élvezzem a kilátást. Rajtam kívül csak még néhány lány van itt.

A fiúk a pályán a szokásos nyújtásokkal kezdik. Bár Ares előkelő iskolájához tartoznak, egész nyáron itt kell edzeniük. Ares körbefutja a pályát, fekete sortot és zöld mezt visel, hátán az 5-ös számmal. Csak bámulom, és el is feledkezem az előző esti szócsatánkról.

Olyan gyönyörű!

Épp véget ér az edzés, amikor megdördül az ég, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül zuhogni kezd. Hideg vízcseppek záporoznak rám. Morgok magamban, és megigazgatom a fejemen a kapucnit. Leszaladok a tribünön, a parkoló felé. A fiúk mindjárt kijönnek, fennáll a veszély, hogy Ares észrevesz. Annyira sietek, hogy kijussak, hogy figyelmetlenül nekiszaladok valakinek.

Au! – kapom az orromhoz a kezem.

Az egyik csapattag, egy magas, barna hajú, világos szemű fiú az, aki mintha egy tévésorozatból lépett volna elő.

Jól vagy?

Bólintok, és kikerülöm, hogy folytassam az utat. És akkor megtörténik, meghallom reménytelen szerelmem hangját.

Mit állsz itt az esőben? – kérdezi Ares a barna fiútól mögöttem.

Összeütköztem egy nagyon fura csajjal, napszemüveg volt rajta ebben az esőben.

„Fura a nagyanyád”, gondolom magamban, és megpróbálom kihallani Ares válaszát az eső zajából, de már túl messze vagyok. Egy hajszálon múlt.

Olyan gyorsan megyek, ahogy csak bírok, és megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy meglátom a pálya kijáratát. Jobbra fordulok, hazafelé. Zuhog, de nincs hol fedezékbe húzódnom, nincs még egy buszmegálló sem. Hangokat hallok, és ösztönösen befordulok egy mellékutcába. A falnak döntöm a hátam, és kikukucskálok.

Ares néhány csapattársával beszélget, természetesen mindannyiuknak van esernyője. Meg kellett volna néznem az előrejelzést!

Biztos nem akarsz velünk jönni? – kérdezi makacskodva a barna hajú, akivel az imént összeütköztem.

Ares a fejét rázza.

Nem, dolgom van otthon.

A barátai elmennek, csak Ares marad ott az esőben állva, mintha várna valamire. Összehúzom a szemem. Mire várhat?

Ares végre megmozdul, és meglepetésemre nem hazafelé indul, hanem az ellenkező irányba. Hazudott a barátainak? A kíváncsiság rossz döntésre sarkall: a nyomába szegődöm.

Egyre sötétebb van, távolodunk a városka központjától, egyre elhagyatottabbak az utcák. Nagyon rossz ötlet. Mi a fenét csinálok? Korábban soha nem követtem, de tudni szeretném, miért hazudott a barátainak, holott valójában semmi közöm hozzá.

Ares habozás nélkül lépked, mint aki pontosan tudja, hová tart. Átmegyünk egy kis fa hídon, beköszönt az este hűvöse, miközben a sötét felhők eltakarják a megmaradt fényt. Fázósan összefonom a karom, megnedvesítem az ajkam. Hova megy ebben a sötétben?

Már nem látom az aszfaltot, csak egy földút vezet az erdőbe. Egyre jobban elbizonytalanodom, hisz tudom, hogy errefelé nincs más, csak fák és sötétség. Ares átugrik egy alacsony kerítésen. Erre nem számítottam: a város temetőjébe jöttünk.

Mi az ördög? Nem is tudtam, hogy erről is meg lehet közelíteni a temetőt. És mit keres itt? Jaj, ne! Őrülten elszabadul a képzeletem: vámpír, és azért jött ide, hogy meggondolja, megölje-e a következő áldozatát vagy sem. Vagy még rosszabb, tudja, hogy követem, és azért hozott ide, hogy az utolsó cseppig kiszívja a vérem.

Nem, nem, nem, nem halhatok meg szűzen.

Kétségek közt vergődve átugrom a kerítésen. El sem hiszem, hogy követem a temetőbe is! Átkozott kíváncsiság!

Finoman szólva is iszonyatosan sötét a temető, az esteledő eget eltakaró fekete felhőkkel, a sírokat megvilágító villámokkal úgy érzem magam, mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna.

Amilyen hülye vagyok, követem plátói szerelmemet a sírok és a szélben hajladozó fák között. Talán valakihez jött, de nem emlékszem, hogy Ares családjában lennének halottak. Hidd el, egy kisvárosban mindenről tudomást szerzel, mindenki tud mindent.

Ares most gyorsabban lépked, szinte futnom kell, hogy a biztonságos távolságot megtartva a nyomában maradjak. Egy kriptákkal beépített területre érünk, melyek mintha kis házak lennének azoknak, akik már nincsenek közöttünk. Ares befordul egy sarkon, gyorsan utána megyek, de amikor a sarokra érek, már nincs sehol.

A francba!

Nyugalmat erőltetek magamra, és végigmegyek a kripták közötti kis úton, de sehol sem látom. Nyelek egy nagyot, őrülten kalapál a szívem. Ijedten összerezzenek, ahogy villámlik és dörög. Tudtam, hogy nagyon rossz ötlet. Hogy jut eszembe utána jönni egy temetőbe, alkonyatkor? Megfordulok, próbálom azt az utat követni, melyen jöttem a sírok között. Ki kell jutnom innen, mielőtt egy kóbor léleknek eszébe jut, hogy elragadjon.

Ez jár annak, aki kíváncsi, megérdemlem a sorsom. Újabb villám, újabb mennydörgés, szegény szívem mindjárt felmondja a szolgálatot. Ahogy egy kripta előtt haladok el, furcsa zajokat hallok.

A francba, a francba, a francba!

Nem maradok itt, hogy megtudjam, ki vagy mi az. Szinte már futok, de természetesen amilyen ügyetlen vagyok, amikor megijedek, megbotlom egy fa gyökerében, és térdre esem.
A hátsómra huppanok, épp a sarat söpröm le a kezemről, amikor megérzem: valami vagy valaki van mögöttem, egy árnyék vetül az útra előttem, egy alaktalan árnyék.

Sikítok, olyan hangosan, hogy belesajdul a torkom. Rémülten felpattanok és megpördülök, hogy védekezőn imádkozni kezdjek, és akkor meglátom, ő az.

Ares.