A TANÁCS
– Nem halhat meg! – kiáltok rá a tévére.
Ezt utálom a Walkind Deadben, ezt a félelmet, hogy valamelyik kedvenc szereplőm bármelyik pillanatban meghalhat.
Yoshi csipszet eszik mellettem.
– Mindjárt vége az epizódnak, nem tudjuk meg, ki hal meg.
Kitépem a kezéből a csipszes zacskót.
– Fogd be! Ha megtörténik, esküszöm, nem nézem tovább a sorozatot.
Yoshi a szemét forgatja, és megigazgatja a szemüvegét.
– Az első évad óta ezt mondod.
– Gyenge vagyok, oké?
Mindketten a földön ülünk, háttal az ágynak dőlve. Meleg van, rövidnadrágban és fehér pólóban vagyok, melltartó nélkül. Megszoktam, hogy Yoshi mellett kényelmesen lehetek, és tudom, hogy így van ezzel ő is. Rocky békésen alszik az ablak előtt.
Elég nagy a szobám, elfér benne egy queen size ágy, a barnára festett falakat mindenütt a kedvenceim poszterei borítják. Karácsonyi égősor lóg az ágy fölött, a sötétben nagyon hangulatosan világít. Az ággyal szemközt van a tévé, az egyik oldalán nyílik az ablak, a másikon a fürdőszobám ajtaja.
A képernyőre meredünk, ahogy véget ér az epizód, és pereg a stáblista.
– Neeeee! Utálom a Walking Dead összes íróját és producerét! Utálom őket!
– Megmondtam – morogja mindentudó Yoshi. Fejbe csapom. – Aú! Ne rajtam állj bosszút!
– Hogy tehetik ezt velünk? Hogy hagyhatják itt abba? Ki fog meghalni?
Yoshi megpaskolja a hátamat.
– Jól van, nyugi – nyújtja felém a hideg pepsit. – Igyál.
– Meghalok.
– Lazíts, ez csak egy sorozat.
Teljes kétségbeesésben kikapcsolom a tévét, és leülök Yoshival szemben. Nyugtalannak tűnik, és tudom, hogy nem a sorozat miatt. Mézszínű szemében még sosem látott csillogást látok. Idegesen rám mosolyog.
– Történt valami?
– Igen.
Valamilyen furcsa okból nyomasztó lesz a hangulat, nem tudom, mit akar mondani nekem, de nyugtalanít, hogy ennyit habozik. Mi történt? Faggatni akarnám, de tudom, hogy időt kell hagynom neki.
– A tanácsodra van szükségem.
– Hallgatlak.
Leveszi a sapkáját, szabadjára engedi rendetlen haját.
– Mit csinálnál, ha tetszene neked egy barátnőd?
Megugrik a szívem, de igyekszem természetesen viselkedni.
– Hát, felfedezném a leszbikus énemet – mosolygok, de Yoshi nem viszonozza, sőt, még jobban elkomorul az arca.
– Komolyan beszélek, Raquel.
– Oké, oké, bocsánat, komoly uraság – simogatom az állam, mintha mélyen elgondolkodnék. – Megmondanám neki?
– Nem félnél, hogy elveszíted a barátságát?
Ebben a pillanatban valami bekattan az agyamban, és rádöbbenek, miről beszél Yoshi. Talán… ez a barátnő, aki tetszik neki, én vagyok? Yoshinak nincsenek lány barátai, csak én, meg van néhány lány ismerőse. Oh… a torkomba ugrik a szívem, miközben gyengéd gyerekkori barátom figyelmesen várja a választ.
– Biztos vagy abban, amit érzel? – kérdezem, és az ujjaimat bámulom az ölemben.
Rám szegezi azt a szép szemét.
– Igen, teljesen biztos, nagyon tetszik nekem.
Kiszárad a torkom.
– Mikor jöttél rá, hogy tetszik neked?
– Azt hiszem, mindig is tudtam, csak gyáva voltam.
De nem bírom tovább titkolni – süti le a szemét sóhajtva.
Amikor felnéz, újra azt a csupa érzelem csillogást látom a szemében.
– Belehalok, úgy szeretném megcsókolni.
Ösztönösen az alsó ajkamba harapok.
– Tényleg?
Yoshi egy kicsit közelebb jön.
– Igen, olyan igézőek az ajkai, megőrülök értük.
– Akkor nagyon szép szája lehet.
– A legszebb, amit csak életemben láttam, teljesen elvarázsol.
Elvarázsol.
Varázslat.
Banya…
Ares…
Nem, nem, ne gondolj Aresra!
Most ne!
Elkerülhetetlenül jelenik meg előttem tengerkék szeme, arrogáns félmosolya, a nyakamat csókolgató érzéki ajka.
Ne! Gyűlöllek, agyam!
Gyerekkorom óta legjobb barátom végre megvallani készül a szerelmét, én meg arra az arrogáns idiótára, a görög istenre, a szomszédomra gondolok.
– Raquel?
Yoshi hangja visszaránt a valóságba. Zavartnak tűnik, és nem ok nélkül: a lehető legrosszabb pillanatot választottam, hogy mentálisan kikapcsoljak. Viszont arra jó volt, hogy kicsit kitisztuljanak a gondolataim. Ahogy Yoshi ilyen sebezhetően áll előttem, rádöbbenek, hogy nem tudnám kezelni a vallomását. Most nem.
– Ki kell mennem a mosdóba – pattanok fel, mielőtt Yoshi bármit is mondhatna.
Besietek a fürdőszobába, és az ajtónak dőlök. Frusztráltan rázom a fejem, gyáva alak vagyok, és még hülye is: nem hoztam be a telefonom, hogy segítséget kérjek Danitól. Ki megy manapság telefon nélkül a fürdőszobába?
Senki, engem kivéve, morgom, és a gondolataimba merülve masszírozom az arcom.
– Raquel? – hallom Yoshi hangját az ajtó túloldaláról. – Mennem kell, majd máskor beszélünk.
Ne! Amilyen gyorsan csak tudom, kinyitom az ajtót, de már csak a szobám ajtajában eltűnő hátát látom.
– Jaj – vetem magam az ágyamra. Kitör rajtam a fáradtság. Nem akarok arra gondolni, mit akart mondani nekem Yoshi, csak azt akarom, hogy megpihenjen az agyam. Becsukom a szemem, és hamarosan elmerülök az álmok világában.
• • •
Hirtelen Rocky ugatására ébredek, folyamatosan, erőteljesen ugat, amolyan „komoly ugatással”. Olyankor csinálja ezt, amikor olyan valaki van a házban, akit nem ismer. Olyan gyorsan kelek fel az ágyból, hogy megszédülök, és a falnak kell támaszkodnom.
– Jaj!
Megfordulok, és látom, hogy a kutyám az ablakot ugatja. Már éjszaka van, a szél finoman mozgatja a függönyt. Nincs semmi az ablakban, megnyugszom.
– Rocky, nincs ott senki.
A kutya nem hallgat rám, ugat tovább, talán egy macska jár odakint, és a kutya ösztönével érzi? Rocky nem hagyja abba, úgyhogy odamegyek az ablakhoz, hogy megnyugtassam. Ahogy kihajolok, akkorát sikítok, hogy Rocky megugrik mellettem.
Ares.
Egy létrán.
Felfelé mászik az ablakomhoz.
– Mi az ördögöt művelsz? – ez minden, amit ki tudok nyögni, ahogy ott mászik a falétra közepén. A farmerjában és a sötét ingében most is ugyanolyan csinos, mint mindig, de
a helyzet őrültsége nem engedi, hogy a nyálam csorgassam.
– Mászásnak nevezik, ki kellene próbálnod.
– Nincs hangulatom a szarkazmusodhoz – vágom rá komolyan.
– Újra kell indítanom a routered, elveszett a jel, és csak így tudom megcsinálni.
– És úgy döntöttél, hogy egy létrán felmászva engedély nélkül behatolsz a szobámba? Tudod, hogy hívják azokat, akik ilyet tesznek? Betörőnek.
– Kerestelek, de nem vetted fel a telefont.
– Ez nem jogosít fel arra, hogy betörj a szobámba.
Ares a szemét forgatja.
– Abbahagynád a drámázást? Csak egy pillanatra kell belépnem.
– Drámázás? Drámázás? Majd én megmutatom neked az igazi drámát – ragadom meg a létra ablakomhoz támasztott végét, és megrázom. Ares erősen megkapaszkodik, és gyilkos pillantást küld felém.
– Ha még egyszer ilyet csinálsz, Raquel…
– Nem félek.
– Akkor csak csináld.
Hihetetlen intenzitással néz a szemembe.
– Ne provokálj.
– Komolyan hagynád, hogy leessek?
– Nem érné meg – figyelem, ahogy Ares felfelé jön a fokokon, míg az arca az arcom elé nem ér. Rocky újra megveszekedetten ugat, ahogy meglátja a betolakodót, de túlságosan döbbent vagyok ahhoz, hogy bármit is tegyek.
– Visszafognád ezt a bolhafészket?
– Ebben a hónapban nem is voltak bolhái, úgyhogy egy kicsivel több tiszteletet!
– Persze. Nem érek rá egész éjjel.
Mérgesen felsóhajtok.
– Rocky, hallgass és ülj le. Nyugi.
A kutya engedelmeskedik. Hátrébb lépek, hogy Ares be tudjon jönni a szobámba. Olyan magas, hogy kicsinek tűnik körülötte a szoba. Tetőtől talpig végigmér, és megállapodik a tekintete a mellemen. Eszembe jut, hogy nincs rajtam melltartó.
– Ki kell mennem a mosdóba.
Az este folyamán már másodszor alkalmazom a fürdőbe menekülés stratégiáját, de egy részlettel nem számolok: Ares nem Yoshi. Ares nem hagyja, hogy ilyen könnyen megszökjek. Elkapja a karomat, és lehetetlenné teszi a menekülést.
– Szó sem lehet róla, hogy magamra hagyj a kutyával.
– Nem fog bántani.
– Nem kockáztatok.
Megragad, és a számítógépemhez húz. Lenyom a székre, ő pedig letérdel, hogy újraindítsa a routert.
– Miért képzeled, hogy a tiéd az internet-hozzáférésem?
Megvonja a vállát.
– Feljelenthetnélek, hogy betörtél a házamba, tudod, ugye?
– Tudom. De azt is tudom, hogy nem teszed meg.
– Honnan vagy ilyen biztos benne? – bámulok rá megütközve.
– A zaklatók nem szokták feljelenteni a zaklatottjukat, fordítva szokott történni.
– Ez – mutatok az ablakra, azután rá – szintén zaklatás.
– De nem ugyanaz.
– Miért nem?
– Mert én tetszem neked – kis szünetet tart –, te viszont nekem nem.
Puff! Egyenesen a szívem közepébe!
Szeretném megcáfolni, és mindennek elmondani, de a szavai úgy hatnak, mintha alkoholt öntött volna egy friss sebre. Tovább dolgozik a routeren, én pedig hallgatok.
Mert én tetszem neked, te viszont nekem nem.
Olyan egyszerűen, olyan őszintén mondta. Ha nem érez semmit, akkor miért csókolta meg a nyakam a temetőben?
Ne foglalkozz a szavaival, Raquel, ne hagyd, hogy hassanak rád.
– Mi van? Megsértettem az érzéseid?
– Pfff, kérlek! Dehogy! – nyelem vissza összetört szívem. – Csak csináld már meg a wifit, hogy visszamehessek aludni.
Egy szót sem szól, én is csak nézem, ahogy dolgozik. Még mindig olyan valószerűtlennek tűnik, hogy itt van, ilyen közel: látom az arca minden részletét, a selymes, tökéletes, pattanások nélküli bőrét. Néha olyan igazságtalan az élet, Aresnek mindene megvan: egészség, pénz, ügyesség, intelligencia és szépség.
– Kész – söpri le undorral a port a kezéről. – Néha ki kellene takarítanod a szobád.
Gúnyosan felnevetek.
– Jaj, bocsásson meg, felség, hogy méltóságán aluli szobámba kellett lépnie.
– A tisztaságnak semmi köze a pénzhez, lustaság.
– Hagyd már. Nincs időm takarítani. A nyári munka, az alvás, az evés, a leselkedés mellett…
A szám elé kapom a kezem. Miért mondtam ezt? Miért?
Ares szélesen elmosolyodik, szemében gúnyos fény villan.
– Időrabló, hogy leskelődsz utánam, igaz?
Pislogni kezdek.
– Nem, nem ezt akartam mondani.
Ares még mindig térdelve közelebb hajol hozzám, hátrahúzódom a kis székemen. Mélykék szeme az enyémbe fúródik, olyan közel jön, hogy szét kell nyitnom a térdem, hogy elférjen. Csak néhány centi választja el az arcát az enyémtől.
– Mit csinálsz?
Nem felel, egyszerűen csak a szék karfájára teszi a kezét, a derekam két oldalán. Érzem az izmos testéből áradó meleget. Túlságosan közel vagyunk. Olyan átható a pillantása, hogy
a lélegzetem is elakad. Kíváncsi tekintetem az ajkára siklik, jól látom a piercingjét is.
A szeme az arcomról a mellemre téved, majd a széttárt lábamra, azután visszatér az arcomra. Csibészes mosoly ül ki nedves ajkára, melyet úgy szeretnék megízlelni. Újra súlyos és fülledt lesz körülöttünk a levegő.
Ares megfogja a kezem, és felteszi a székkarfára, hogy szabaddá tegye az utat. Egy pillanatra sem hagy el a tekintete, ahogy a térdem közé hajol.
– Ares, mit csi…
Megcsókolja a térdem, levegő után kapkodok.
– Akarod, hogy abbahagyjam? – a tekintete az enyémet keresi. Megrázom a fejem.
– Nem.
Nedves csókokkal borítja a combom tövét, és végtelenül izgatónak látom, ahogy közben megfeszül a karja, a válla.
A tetoválása csak tovább szítja a vulkán tüzét, melyet a testemben ébreszt. Finom ajkai csókolják, nyalják, szívják a combom belsejének érzékeny bőrét. Megremeg a testem, a gyönyör kis hullámai futnak végig az idegpályáimon, lángra gyújtják az érzékeimet, elködösítik az agyam és az erkölcseim. Fekete haja csiklandozza meztelen combom.
Ares felnéz, ahogy megharapja a bőröm, mire kis nyögés száll fel az ajkamról. Kapkodom a levegőt, szerencsétlen szívem őrülten kalapál. Ares folytatja az ostromot, fel-le jár a combomon, támad, felfal a szája. Magától mozdul a csípőm, még többet akar, azt akarja, hogy valamivel feljebb érjenek az ajkai.
Lehunyom a szeme.
– Ares – suttogom a nevét, és érzem, hogy a bőrömön mosolyra húzódik az ajka, de nem érdekel.
– Kívánsz? – az ajka a lábam közé ér a sort fölött, érzem, hogy mindjárt szívrohamot kapok, csak bólintani bírok.
– Azt akarom, hogy mondd ki.
– Kívánlak.
Megáll.
Kinyitom a szemem, olyan közel van az arca az enyémhez, hogy érzem a leheletét az ajkamon, tekintete az enyémbe fúródik.
– Az enyém leszel, Raquel.
És amilyen váratlanul jött a szobámba, olyan váratlanul távozik is.