3

Mi van apuval?

Anyu azt mondja, hogy apunak tegnap azért volt olyan jó kedve, mert alaposan a pohár fenekére nézett, de én nem hiszem, mert ma én is kipróbáltam: legalább fél óráig bámultam egy pohár fenekét, de csak elálmosodtam tőle…

Szerintem anyu téved, és apu nem a pohár miatt énekelt össze-vissza minden vicceset, hanem azért mert berúgott.

Anyunak persze nem volt jó kedve. Neki mostanában sosincs. Inkább sokszor sír. Azt hiszi, hogy nem veszem észre, de én látom, hogy folyton piros a szeme, meg tegnap este is, amikor már aludnom kellett volna, hallottam, hogy nagyon szipog.

Nem sokat tudtam aludni, mert apu nagyon hangoskodott, még az ajtókat is csapkodta. Ha nem énekelt volna, akkor biztosan azt gondolom, hogy mérges, olyan nagy zajt csinált.

Az anyu sose csinál zajt, csak a takaró alatt sír, még akkor is, ha mérges.

Akkor is csak sírt, amikor apu torkán legurult az egész havi fizetése – még jó, hogy nem fulladt meg tőle. Kiskoromban egyszer én csak egy gombot nyeltem le, de majdnem megfulladtam, és mondták, hogy azonnal kórházba kellett velem rohanni. Apu elég jól nézett ki ahhoz képest, hogy olyan sok pénzt lenyelt, még orvoshoz se kellett elmennie, csak átaludta utána az egész napot. Szerintem papírpénzben kapta a teljes fizetést…

Ma reggel pedig nagyon furcsán viselkedett: leültetett maga mellé, és a karomat szorongatta, néha olyan erősen, hogy fájt, és a szeme majdnem olyan piros volt, mint anyué, amikor sírni szokott. Azt mondta, hogy megfogadja nekem, hogy soha többet nem iszik egy kortyot se, hogy csakis miattam örökre lemond az italról. Ettől én nagyon megijedtem, mert nem akarom, hogy apukám szomjan haljon, és meg is mondtam neki, hogy inkább mégis csak igyon, mert nem szeretném, ha emiatt valami baja esne. Erre ő elkezdett bőgni, pont úgy, mint egy lány, én meg gyorsan kispuriztam az udvarra, és most nem tudom, hogy mi van…

Meglepetés

Pisti álmából riadt fel, mert zörgést hallott az ajtó felől. A rémület a torkát szorongatta.

Lélegzetvisszafojtva hallgatózott egy darabig, de csend volt, az előbbi nesz nem ismétlődött.

A félelem azonban nem múlt el. Óvatosan lecsúszott az ágyról, halkan felnyitotta az ágyneműtartót, és takarójával, kispárnájával együtt belebújt. Mozdulatai rutinosak voltak, látszott, hogy nem először tölti éjszakája nagy részét odabenn. Szinte minden éjjel itt kötött ki, amikor egyedül maradt.

Tudta jól, hogy szülei nem tehetnek róla, hogy rendszeresen magára hagyják, de ezzel együtt is félt. Panaszkodni nem akart, hiszen már hét éves nagyfiú volt, és amúgy sem szívesen terhelte a felnőtteket saját gondjaival.

Édesapja beteg volt, éppen elég baj ez, Pisti gyerekes félelmei biztosan nem szolgálnák a gyógyulását. Amint az sem javítana az állapotán, ha tudná, hogy kisfia minden este sírdogál egy kicsit a takaró alatt, ha rá gondol.

Évente kétszer két hetet kellett szanatóriumban töltenie, de még ezen felül is gyakori vendége volt a városi kórháznak. Bizony, kevés ideje jutott arra, hogy fiával törődjön, és az ő

gondjaira figyeljen.

Pisti édesanyja, hogy el tudja tartani maroknyi családját, három műszakban dolgozott, heti váltással. Ha délelőttös volt, akkor ugyan otthon éjszakázott, de kora hajnalban kelt, mert a legelső busszal indult a munkába. Ha éjszakás volt, akkor már délután elment és csak másnap reggel jött haza. Ilyenkor Pisti iskolája miatt gyakran megesett, hogy egész héten át nem is 4

találkozott kisfiával. A délutános műszak sem volt sokkal jobb, mert a falu ritka buszforgalma miatt csak éjfélre tudott hazaérni.

A kislegénynek korán hozzá kellett szoknia az egyedülléthez. Nem is volt ezzel probléma máskor, csak éjszaka. Az apró neszek kétségbe ejtették, és egyetlen mentsvára az ágya alatti ágyneműtartó volt. Nem csukta magára teljesen, mert attól tartott, hogy úgy nem tudna kijönni, ezért egy párnát dugott a rácsukódó ágy széle alá, hogy az résnyire nyitva maradjon.