Egy

Damaróczy-uradalom, 1809. március

Csak egy pillanatra dugta ki a fejét a bokorból. Ennyi is elég volt, hogy észrevegye a két vadkacsát – még úgy is, hogy a tájat tejsűrű hajnali köd ülte meg, és a kastélytó, amelynek vizét a két madár bodrozta, legalább ötven lépésre volt tőle.

Amilyen hangtalanul csak tudta, emelni kezdte a puskát, amely addig az ölében hevert. Sikerült a trükk: a fegyver lövésre készen állt, és a kacsák még mindig gyanútlanul úsztak a tavon.

Tóni célba vette a madarakat.

Ám ekkor az a bosszantó, de hasznos érzék – amit vagy apjától, az uradalmi vadásztól örökölt, vagy a végeérhetetlen erdei csatangolások közben sarjadt ki benne, amelyek élete huszonegy évét kitöltötték – most is megsúgta neki, hogy nincs egyedül.

Valaki más is lapult az erdőben ezen a márciusi hajnalon. A fiatalember fölismerte a jeleket: a levegő mintha elnehezült volna, sőt mintha kurta hullámokat vert volna, gyorsan elhalókat.

Tóni várt a lövéssel, és lassan (semmi hirtelen mozdulat!) körbenézett.

Hamar észre is vette a másik pirkadati lopakodót. A tóhoz vezető ösvény közelében állt, alig behúzódva a fák közé. Puskája a vállán, ezüstszőke haja férfikalap alá rejtve.

„Lili!”, mosolyodott el Tóni a bokor rejtekében.

Vagyis őneki, a vadász fiának alsó- és felső-damaróczi Damaróczy-Stoffenberg Heléna Auguszta Friderika Lujza kisasszony, helyesbített gondolatban az anyja intelmeit követve. Helén kisasszony, Damaróczy grófnak, az erdő, a kastély, a vadászlak és a vadludak urának egyetlen, Tónival egyívású gyermeke.

A fiú nem tudta, hogy Lili észrevette-e (gyanította, hogy nem, egy vadász fia mindig jobban ügyel a rejtőzködésre, mint az erdő urai). Bárhogyan is, de félő volt, hogy a vízimadarat a grófnő kapja mindjárt puskavégre. Hacsak ő, Tóni nem cselekszik azonnal.

Hát cselekedett.

Fölmarkolta a követ, amelyet a tarisznyájára tett (bele ne kukkantsanak az éhes erdei kíváncsiskodók), és a tó felé hajította.

Fölháborodott gágogás, heves szárnycsapkodás vetett véget a hajnal csöndjének. Tóni azonban nem a tavat figyelte, hanem Lili grófkisasszonyt.

A lány arcán bosszúság suhant át. A fiú irányába fordult, és haragos pillantása egybekapcsolódott Tóni kárörvendő pillantásával.

– Alávaló jobbágy! – kiáltott.

Puskájával a kezében Tóni felé iramodott.

Tóni elhajította a fegyverét, amely csak akadályozta volna a menekülésben, és a tó felé vette az irányt. Kitárt karral, nevetve szaladt egyenesen a vadmadarak felé, akiknek végleg elegük lett a bolond kétlábúak színjátékából: gágogva, verdesve, tollborzolva hagyták ott a Békásnak nevezett kastélytavat, és repültek békésebb vizek felé.

– Megállni! – hallotta Tóni a grófkisasszonyt.

A fiú lelassított, és szembefordult az üldözőjével. De nem hagyta abba a menekülést, sietve hátrált tovább.

– Ülő madárra akartál lűni? – kérdezte tettetett fölháborodással. – Hát miféle vadász vagy te? A röptibe’ lőtt lúd, no, az mán valami!

– Bagoly mondja! – kiáltott vissza a lány, akinek az arcát megpirosította a hajnali hideg, és Tóni üldözése.

Most gyorsabb volt, mint a vadászfiú; nem csoda, hiszen míg Tóni hátrálva menekült, a kisasszony szemből közelítette meg őt, aki elriasztotta a zsákmányát. A távolság kettejük közt egyre fogyott.

– Az úri bálokon is az a kelendő menyecske, kit mindég táncoltatnak – jegyezte meg Tóni. – Hát nem te mesélted nekem, naccsága? Hogy ülő jányt nem visznek táncba az ifiurak?

A fiú szándékosan oda szúrt, ahol Lilinek fájt. A lány rosszul táncolt, ellenben fölvágták a nyelvét – nem is aratott sikereket a mulatságokban. A meghívók is egyre ritkábban érkeztek, igaz, nem csak Lili kétballábassága miatt.

– Az a réce lett volna az ebédünk! – háborgott a lány, mintha az ülő jányokra vonatkozó megjegyzést meg se hallotta volna. – Lehet, hogy én éhen maradok, de te legalább megkapod a magadét!

Egyre sűrűbben kapkodta a levegőt, de azért szaladt tovább. Tóni válaszul csak fölnevetett, és – huszonegy esztendős, meglett férfiemberhez képest méltatlanul – urának egyetlen leányára öltötte a nyelvét.

– Pus…ka van… nálam! – fenyegetőzött szuszogva Lili grófnő.

Tóni lába alól hirtelen kiszaladt a tisztás. Mivel rák módra haladt, nem vette észre a korhadó rönköt a háta mögött, és zsupsz, átesett rajta, bele a ködtől harmatos, hideg fűbe.

– Jaj! – nyögött fel.

A következő pillanatban Damaróczy Lili kisasszony kipirult arcát látta közvetlen közelről. A szürke szemekből sugárzott a káröröm.

– Aki másnak vermet ás… Avagy aki másnak az ebédjét az égbe röpíti… – csóválta fejét a lány.

Száját álságos szigorral összecsücsörítette, puskáját pedig meglendítette.

– Mit érdemel az a jobbágy, aki megfosztja urának asztalát a jóféle vadhústól? – kérdezte. – Mármint a hústól úgy általjában.

– Nem lűhetsz le, naccsága – mondta Tóni. Érezte, hogy kabátját kezdi átáztatni a fű. – Nem vagyunk mán a setét közepes korban.

– Középkorban, te tök – nevette el magát Lili. – Hékás bácsi járatott téged iskolába, nemde? Vagy romlik a memóriám?

– Tudok írni, az egy – számolt az ujján Tóni. – Meg olvasni, úgy-ahogy. Az kettő. És lűni, lovagolni, verekedni… És számóni… Vagyis nyóc dógot.

Sikerült megnevettetnie Lilit, pedig ez az utóbbi hónapokban, mióta pletykák keringtek az uradalomban a tiszttartó bajos dolgairól, egyre nehezebben ment. Úgyhogy Tóni most különösen büszke volt magára.

– Nyolc dolgot kell mondani, jobbágy, nem „nyóc”-at – javította ki Lili, és leült a rönkre, amelynek Tóni áldozatul esett. – Hé! Hogyan fogod így meghódítani a kocsmáros lányát? Ilyen közönséges modorral? Mariska verseket is olvas, úgy hallottam.

– Nyóc dógot – nyomatékosította Tóni, és kisöpörte homlokából a köd áztatta tincseket. – És nem akarom meghódítani azt a szemrevaló fehérnépet.

– Megkaphatnád vele a kocsmát, Takács uraság. – Lili meg se hallotta Tóni tiltakozását. – Te lennél Alsó-Damarócz királya.

A fiú elkedvetlenedett.

– Semmi kedvem egy falusi kocsmában megvénülni – morogta. – Én az erdőt szeretem. És vadászni.

– Olyan vadra, amelyik a magasban repül – folytatta a lány, szelíd mosollyal az arcán.

Följebb tolta a kalapot, így Tóni végre láthatta a szinte fehér fürtöket, amelyeknek az ezüstös fényével és selymességével egyetlen alsó-damaróczi szépség hajkoronája sem vehette föl a versenyt. Legalábbis az ő szemében.

Egy percig csöndben ültek, hallgatva az ébredő erdő neszeit. Tóni lopva Lilit nézte, ezüst haját, hosszú nyakát, karcsú, fehér ujjait a puskán.

– Mi a helyzet a vitézkedéssel, he? – Lili az ég felé fordította az arcát. – Még mindig csodálod ezt a Napóleont, aki fölégette egész Európát?

– No, egy vadásznak azért hasznát venné, akármilyen okos is ez a franc marsall – fordította ibolyakék szemét a szürke égbolt felé Tóni is. – Fenemód okos pedig, ismerd el, kisasszony. Ő ki tudná tanáni, hogy szakajtsa le Bécsrűl a mi fogoly Magyarországunkat.

Lili, akinek az anyja egy igazi Stoffenberg őrgróf lánya volt, és nem másutt, hanem a császári udvarban ismerkedett meg az ifjú Damaróczy gróffal (mindezt Tóni is jól tudta), térdére fektette a puskát, és megbökte Tónit a mutatóujjával.

– Úgy véled, ez a te francia marsallod nem foglalná el a magyar trónt? Hanem csak úgy fölkínálná a magyaroknak, hogy nesztek a korona, csináljatok vele, amit akartok, he?

Tóni végre rávette magát, hogy fölkeljen a fűből. Lili kisasszony elé guggolt, egyik kezével a lány mellett a rönkre támaszkodott.

– „He?” – utánozta a lányt. – Tán nem is nekem kéne udvarónom a Mariskának, hanem teneked, naccsága!

Lili fölnevetett, kalapját Tónihoz vágta. A fiú ezt a pillanatot használta ki, hogy fölkapja a grófkisasszony puskáját, és elszaladjon vele.

– Hé! – kiáltott utána Lili, aki, úgy tűnt, aznap főleg „hé”-ben meg „he?”-ben volt képes kifejezni magát.

Újrakezdődött a kergetőzés. Tóni azonban kisvártatva lelassított, részint, mert kifulladt a nevetéstől, részint, hogy esélyt adjon a gróf úr lányának. Lili még azelőtt beérte a fiút, hogy az bemenekült volna az erdő mélyére. Kinyújtotta a karját, hogy visszavegye Tónitól a puskáját.

Már-már el is érte, amikor a természet újra közbeavatkozott. A nagy nyújtózásban a lány csizmája megcsúszott a vizes avaron, és Tóni már csak a kalapot látta, ahogy kigurul az erdészházhoz vezető ösvényre.

– Naccsága! – kiáltott ijedten, és tüdejéből minden levegő kiszaladt. – Lili!

A kisasszony mozdulatlanul hevert, arccal a földnek. Fényes haja szétterült a hátán. Tóni letérdelt mellé.

– Megsebesült? – kérdezte.

Remegett a keze, ahogy a lány álla alá nyúlt, hogy oldalra fordítsa a fejét. Észre sem vette, hogy magázni kezdte Helén grófnőt, aki még azelőtt lett a játszópajtása, hogy a saját nevét (Takács Antal) megtanulta volna kimondani.

– Hát – hangzott a szőke hajtömeg alól –, ha az ember nem ehet sült vadkacsát, akkor marad a jóízű anyaföld.

Azzal Lili fölemelte a fejét, és fél falat földet köpött Tóni tenyerébe. A fiú megkönnyebbülten sóhajtott föl, és a másik kezét nyújtotta.

– Nem tört el semmije, kisasszony? – kérdezte, amikor a lány belekapaszkodott, és fürgén fölült.

Lili elhúzta a száját, és csizmás lába felé sandított.

– A bokám. Én azt hiszem…

– Ne is akarjon ráállni! – szakította félbe Tóni, akinek még márciusban is napbarnított arcából most kiszaladt a vér. – Majd én viszem. Csak adjon egy percet, hogy elrejtsem a puskákat, és…

– Édesapád mindig arra tanított, hogy fegyvert nem hagyunk az erdőben. Főleg nem őrizetlenül – mondta Lili. – Te hozol engem, én meg a puskákat. Jó lesz így, Tónikám?

A becenévre a fiatalember szíve tájékába visszakúszott a melegség.

– Legyen, ahogy akarja, kisasszony – mondta engedelmesen. – De kérem alássan, üljön nyugton azon a nagyságos fenekin, amég én idehozom a puskámat és a tarisznyámat!

−

Így esett, hogy az erdész daliás, fekete fürtös fia a karjába emelte és egészen a kastélypark széléig cipelte a gróf karcsú, szőke leányát. Vitte volna egészen a kastély omladozó főlépcsőjéig is, de még az emeleti leányszoba küszöbéig is, ha a kisasszony az erdészháznál meg nem állítja.

– Innentől egyedül is megy – jelentette ki, és beleegyezést nem várva a földre szökkent. – Jobb, ha nem lát így együtt a szakácsné. Vagy, ó, jaj, még rosszabb: az én nagyméltóságú anyám.

– No de a bokája, kisasszony! – tiltakozott Tóni, és már nyúlt, hogy megint a karjába emelje Lilit. – Úgy fáj, hogy menni se bír!

A lány azzal a dévajsággal kacsintott rá, amelyet a leggazdagabb hercegi örökösökre pályázó kisasszonyoktól tanult.

– Egy percig sem állítottam, hogy nem bírok járni – mondta, és megigazította a kalapját. – Sem azt, hogy fáj a bokám.

Tóni tátva maradt szájjal kutatott az emlékeiben. Ha akarta, ha nem, igazat kellett adnia Damaróczy grófnőnek.

– Hogy az a… – vakarta meg az üstökét.

– Hogy az a…? – érdeklődött Lili ártatlanul pillogva.

Nem volt türelme megvárni a választ. Magához vette a puskát, és elindult a kastély felé. Néhány lépés után mégis hátranézett: Tóni még mindig földbe gyökerezett lábbal bámult utána.

– Hogy az a…? – kérdezte Lili megint. – Tóni, sose felejtsd el befejezni, amibe belekezdtél! Hisz most mondtam neked, hogy az a valaki verseket olvas! Ver-se-ket!

Ránevetett a fiúra, és elsietett a kastély irányába.

– Micsoda egy… – mordult föl Tóni, amikor a lányt elnyelték a park régen metszett, fegyelmezetlenül burjánzó bokrai. (Kertészre fél éve nem telt az uradalomban, ezt bárki megállapíthatta.)

Elmosolyodott, és fejcsóválva fordult otthona, az erdészház felé. Hirtelen szembe találta magát az apjával, az erdészház kevés beszédű urával, akit – a felesége után – mindenki Hékás bácsinak hívott, még a kastélybeliek is.

Hékás bácsi olyan közel állt a fiához, hogy Tóni csaknem nekiütközött, amikor elfordult az ösvénytől és Lili látványától. Az egy személyben erdész és vadász fiához hasonlóan inas és széles vállú férfi volt, összefonta mellén a karját. Tekintetéből Tóni semmi kedveset nem tudott kiolvasni.

– Verd ki a fejedbül, édes fiam.

Csak ennyit szólt. Nem is vallott volna az öregre, akinek már az apja is a Damaróczyak erdeit vigyázta, ha köntörfalaz.

– Micsodát, apámuram? – kérdezte ártatlan képpel Tóni, holott pontosan tudta, az apja mit, jobban mondva kit forgat a fejében.

– A kisasszonyt! – mordult föl az erdész.

Hékás bácsi nemcsak szószátyár, de különösebben szigorú férfiú sem volt. Amikor egyetlen fia átlépett egy határt (például amikor Lilivel párbajosat játszott tízévesen, és leverték a csillárt a kis szalonban, vagy amikor Tóni a francia res publicások Bécsben tiltott könyveit szerezte be egy vándor könyvárustól, holott egy kukkot sem beszélt franciául), Hékás bácsi ki tudta mutatni a foga fehérjét. Fiáéhoz hasonló, sötétkék szeme szinte feketén villogott, ősz borostája apró acéltűk erdejeként meredt előre.

A nyaklevest sem csak úgy ímmel-ámmal kente oda, hanem erővel, amellyel különben mindig takarékosan bánt, ha túl nyakas növényt vagy állatot kellett megregulázni.

– Bizonyosan hallottad, hogy az a gazember Griffán meglépett a pénzesládikóval – folytatta az öreg. – Ha mástól nem, Mariskától a kocsmában. Vagy Gerdától, a mészáros lányától.

– Kinek újság az? – legyintett Tóni. – Már két éve se tudta kiadni édesapámnak a fertályéves jussát. Az egész falu tudta, hogy a tiszttartó elprédálja a Damaróczy-birtokot, és a gróf hamarosan a tönk szélére jut.

– Neked nem gróf, hanem „az úr”, fiam – javította ki az apja. – És meg ne halljam, hogy a kisasszonyt tegezed, mintha a fajtája a te fajtáddal együtt makkoltatott vón’ disznót az erdőben!

Tóni szívesen tiltakozott volna, hogy de hát azóta tegezi a kisasszonyt, amióta a kisasszony háromévesen fejbe dobta őt egy fából faragott lóval. Úgy gondolta azonban, rossz felé kanyarítaná a beszélgetést, ha megint Lilit emlegetné. Ezért inkább hallgatott, és bűnbánatot mímelve lógatta a fejét.

– Az úr télleg a tönk szélére jutott, az már igaz – hagyta rá az erdész. – De ettül még nem lesz egyenlő a mi fajtánkkal, fiam.

– Nem is gondoltam, hogy így vóna – dörmögte Tóni, és háta mögé rejtett kezét ökölbe szorította.

– Márpedig én tudom, mit forgatsz a fejedben! – dörrent rá az öreg. – Vésd bele abba a rövid eszedbe, fiam, hogy Helén kisasszony mostantól még többet ér a Damaróczy famíliának, mint eddig! Ha őtet jól adják férjhez, az uraság föllélegezhet.

„Toll a fülébe az uraságnak!”, gondolta Tóni veszedelmesen forradalmi lelkülettel. Nem mintha nem állhatta volna az urat, a halk szavú, költői babérokra törő, vele mindig igazán kedves György grófot. Lili anyja, a Stoffenberg nőszemély, no, ő már egészen más eset volt.

– Úgyhogy mostantól a közelébe se menjél, édes fiam – lépett közelebb az erdész. – Ha rossz hírbe kevered a kisasszonyt, az uraság is, de a kisasszony is kódisbotra jut.

– Mit gondol rólam, édesapám? – horgadt föl Tóniban az önbecsülés. – Egy ujjal se nyúlnék a kisasszonyhoz!

„Hacsak ő nem akarja”, érkezett fejében az önkéntelen folytatás. Tóni maga is belepirult a gondolatba – eddig nem is tudta, meddig menne el, és miféle vágy bimbózott ki benne azóta, hogy előbb Lili, aztán ő is megkamaszodott.

– Nem-e? – sandított föl rá az apja, aki egyre alacsonyabb volt nála.

Tóni megrémült, hogy az apja, lám, a szándékaiba lát. Ijedtében odavetette:

– És ha a kisasszony nem akar jól férjhez menni?

Az erdész arca fehér lett, akár a borostája.

– Mit csináltál vele a tónál, te hatökör? – förmedt a fiára. – Miért hoztad az öledben haza?

Tóni elvörösödött. Ha valakitől nem várt volna gyanúsítgatást, az az apja volt, aki pólyás kora óta vitte magával erdei útjaira, és tanította állatra, növényre, életre, tisztességes viseletre.

– Semmi olyat nem míveltünk, mi másra tartozik! – paprikázódott föl.

Az apja sem sokat gondolkodott: már lendült is a keze.

Csakhogy a fia időközben nemcsak magasabb, de vállasabb, erősebb is lett. Egyszerűen elkapta az apja karját, és dühösen szorította.

A két férfi – egymás ifjabb és idősebb tükörképe – egyszerre dermedt bele az indulatba. Széles mellkasuk sebesen emelkedett föl és alá, érezték egymás ismerős leheletét, hűvös moha- és füstszagát.

– Veletek meg mi az ördög…? – csattant föl egy asszonyi hang.

De már el is hallgatott.

Tóni anyja, a környékbeliek Nanus nénije az erdészház küszöbén állt. A fiú látta, hogy az asszony elsápad, és nem tudta, azért-e, mert egy apjára kezet emelő gyereket lát, vagy mert egy fiára kezet emelő apát.

– Beszélgetünk, édesanyám – mondta, és elhátrált az apjától, elengedve az ütésre lendülő kart.

– Férfidóg – pillantott hátra az öreg is, karja erőtlenül hullott az oldala mellé.

– Férfidóg – ismételte az erdész felesége gúnnyal, és kezével lesimította a kötényét. – Látom én, hogy az. De énnekem aztán be ne hozzátok a házba a férfidógotokat!

Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy fia is, férje is belerezzent.

– Gondolj anyádra, fiam – szólalt meg az erdész kis idő után. – Őneki már nehéz vón’ új házat, új konyhát, új veteményest megszokni.

Tóni értetlenül meredt az apjára, aki mintha egyre csak ment volna összébb és összébb.

– Mán mér’ kéne édesanyámnak új konyha?

Az erdész lehajolt, és fölvette a puskát, amit a fia az erdőből kifelé menet a kerítés mellé ejtett. Magától értetődő mozdulattal ellenőrizte, olajos-e, ahol kell, töltve van-e. Közben magyarázott.

– Az uraság a birtokot nem adhatja el, ez a törvény – mondta. – De ha a jövedelme kötve van előre, mert oly sokkal adós, a szolgáit sem fizetheti.

Tóni érezte, hogy az agyáról fölszáll a köd. Ezzel egy időben forogni kezdett vele a világ.

– Ha Lili… Ha a kisasszony nem egy pénzes uraság felesége lesz, hanem… – kapiskálta.

– Bizony, édes fiam – bólintott Hékás bácsi, és hosszú percek után először megint a fia szemébe nézett. – Ha a grófkisasszony valami senkiházit választ urául, minékünk itt köll hagynunk ezt a házat, mert nem lesz mibül megélnünk.

Az erdész vállára vette a puskát, és ettől mintha megint megnőtt volna, magasabbra, mint a fia.

„Vagy én mentebb összébb”, futott át Tóni fején. Aztán már csak az az egy szó harangozott a koponyájában, hogy „senkiházi… senkiházi… senkiházi…”

– Grófkisasszonyok nem állnak össze szegény fiúkkal – hintett sót a sebbe az apja. – Legföljebb cicáznak velük. Elég férfi vagy hozzá, hogy magadtul is tudjad.

Azzal otthagyta a fiát.

Tóni a kastély omlatag tornya felé tekintett, és megszédült. Sokat játszottak ott Lilivel: legtöbbször II. József szelleme üldözte a lányt, és Tóninak kellett megmentenie úgy, hogy nyúltrágyával hajigálta meg a szellemet. Olyan is előfordult, hogy Tóni alakította a sebesült Napóleont, Lili meg Jozefina asszonyt, aki – nem túlságosan gyöngéd mozdulatokkal – bekötözte a fájdalmakkal küzdő hős sebeit.

Tóni most nem volt játékos kedvében. Újra fölnézett a toronyra, és szavak nélkül esküdött meg, hogy ez az utolsó pillantás, amit a kastélyra vet. Mostantól száműznie kell teste-lelke minden zugából az ezüstszőke hajú leányt, gyermekkora leghívebb társát.

Még nem tudta egészen, hogyan vihető végbe ez a szörnyűségesen nehéznek látszó feladat…

Később aztán eszébe jutott, hogy a kocsmás Mariskának talán akadnak ötletei.

Talán a mészáros lányának is.

Meg a pék kökényszemű feleségének.