Pozsony, 1809. április
12. § Már megnőtt gyermekekhez nem illik szüléiket úgy nevezni: Papá vagy Mamá. Nagy rendű uraságoknál ezek a nevek immár szokásban sincsenek. Főrendű gyermekek mondhatják szüléikről: a Herceg, a Gróf.
18. § Ezekhez a szókhoz: Uram vagy Asszonyom, azon személynek, akivel beszélsz, nevét vagy titulusát hozzájok ne tedd. Igen rútul esnék, ha példának okáért mondanád: igenis, Báró Uram! Midőn véle magával beszélsz, csak együgyűen kell mondanod: igenis, Uram.
Névtelen Gentelmánius intelmei
mértékbeli magaviselések csínjáról s bínjáról
– Leülhet-e egy jól nevelt kisasszony a szobában, ha mindenki más áll? – kérdezte fennhangon Popovátz kisasszony, az aprócska hölgyeknek Darinka néni, édesanyjának és legbensőbb barátnéinak Daria.
Míg a válaszra várt, gratulált magának, hogy sikerült lenyelnie a kikívánkozó türelmetlen sóhajt.
Ahogy az lenni szokott, a tíztől tizennégy esztendős leányok, akiket tehetős szüleik a pozsonyi angolkisasszonyok gondjaira bíztak, válasz helyett ajkukat harapdálták, fülcimpájukat húzogatták, vagy padlóra szegezett szemmel keresték a láthatatlan hangyákat.
– Neeem? – kockáztatta meg a legidősebb Tamássy leány, egy alispán öt gyerekéből a második.
– És ha fáj a lába, mert minden táncot végigtáncolt? – kérdezett vissza Gerharda, Holowitz titkos tanácsos családjának reménysége, egy halovány arcú-hajú kislány.
– Téged attól nem kell félteni! – szegte föl az arcát Batthyány Amálka, a legrangosabb famíliából származó növendék, aki ránézésre szintén nem a legbájosabb elsőbálozó címének várományosa lett volna kissé görbe hátával és elálló fülével, ha hozománya nem rúg ötezer pengő forintra.
Egy-két leányzó fölvihogott, de rögvest elcsöndesültek, amikor Darinka kisasszony zöld szeme rájuk villant.
– „Vigyázz, hogy midőn mások fent állanak, le ne ülj, vagy fel s alá ne járj, midőn mások veszteg állnak” – hadarta egy nyurga, szemüveges lányka, akinek az orcáját majdnem olyan sűrűn pettyezték a világospiros szeplők, mint Darinka kisasszonyét.
– Helyes, Ilona! – bólintott a tanárnő. – Legközelebb azért elegendő, ha röviden válaszol. Nem kell a Névtelen Gentelmánius egész könyvét fejből elrecitálnia.
A tucatnyi tanuló azon törte a fejét, ugyan mit jelenthet a recitálás, kérdezni azonban nem mertek. Csak álldogáltak némán a kerek asztal körül egészen addig, míg Darinka kisasszony helyet nem kegyeskedett foglalni.
– Hogyan illendő ülnünk, hölgyeim? – következett az újabb kérdés.
A kisasszony dallamos hangja betöltötte a termet, amelyet a tisztelendő nővérek kisebb iskolai ünnepélyekre használtak. Habár a tanárnő még a húszat sem töltötte be, gyakran öt-tíz esztendővel idősebbnek nézték mélyen zengő hangja, határozott járása és fegyelmezett viselkedése alapján. A rangos édesanyák vagy rátarti német guvernántok nem győzték fantasztikusabbnál fantasztikusabb történetekkel szórakoztatni egymást arról, miért nem vették még föl soraikba az apácák ezt a csupa szeplő, kerek arcú nőt, akinek leánysága napja bizonyára túlhaladt már a delelőjén, és mégsem feleség, se nem apáca. Dellamartin hercegnőtől eredt az az elképzelés, hogy Popovátz Darinka nem lehet más, csak a házfőnöknő, a szintén határozott fellépésű Perseveranda anya természetes leánya magától II. József császártól. Igaz, ezt a meggyőződését szigorúan csak a szalonok legsötétebb sarkában, három pohárka meggylikőr elfogyasztása után merte másokkal megosztani, mert nem hiányzott neki, hogy két igencsak élénk és hangos leányát kizárják a pozsonyi intézetből. Ő döbbent meg legjobban, amikor kiderült, hogy a szóbeszéd két héten belül minden második pozsonyi lakoshoz eljutott.
Holowitz titkos tanácsos nyolcvan év és a halál között évtizedek óta szilárdan ingadozó édesanyja azonban kinevette Dellamartin hercegnő értesüléseit. Ő ugyanis határozottan emlékezett rá, hogy Popovátz kisasszony öreganyja egy mágusnő volt, ki éjjel róka bőrében csecsemőket ragadott el bölcsőjükből („elég ránézni erre a lányra!”), el is rekkentették a szögedi boszorkánypörben. Leszármazottai azonban örökölték a mágusnő erejét, így Popovátz Darinka is azzal bírja rá évről évre az angolkisasszonyokat, hogy megtartsák iskolájukban mint a társasági magaviselet oktatóját. Ez a teória különösen azért terjedt futótűz módjára, mert megmagyarázta, hogyan birkózik meg a kisasszony az előkelőségek rakoncátlan lánygyermekeivel – sötét varázslattal, más egyébbel nemigen.
– Talán a fülükön ülnek a kisasszonyok, hogy nem válaszolnak a kérdésre? – érdeklődött most Popovátz tanárnő angyali nyugalommal. – Fülön ülni biztosan nem illendő, annyit mondhatok.
– El se tudom képzelni, hogy ülhet a… – nyúlt a fülcimpájához Szobek báró igencsak kövér leánya, Titánia – …fülére az emb…
– Kímélje meg a képzelőerejét a rajzóráig, báró kisasszony – szakította félbe a tanárnő. – Utoljára kérdezem: hogyan ülünk illendően?
A hölgykezdemények igyekeztek úgy az asztal alá pillantani, és a helyes válasz reményében meglesni a tanárnő szoknyás lábát, hogy a láb tulajdonosa ne fogjon gyanút. Bár tudván tudták, hogy ez reménytelen.
– Ha még egyszer kérdeznem kell – jelent meg könnyű mosoly Popovátz kisasszony arcán –, kénytelen leszek ismét egy fogalmazványt kérni méltóságtoktól a szokott címmel.
– „Hogyan kerültem a Vigalmi Harsona legutolsó oldalának Makula című rovatába?” – suttogta Dellamartin Lujzika rémülettel a hangjában.
– Ó, csak azt ne! – kiáltott föl halálra váltan a kis Titánia is.
– Tehát akkor a kérdés… – kezdte a tanárnő.
– Ülni egyenesen kell! – vágta rá ijedten Batthyány Amálka.
Mindnyájuk megkönnyebbülésére Popovátz kisasszony bólintott.
– És még?
– Gyerünk! – bökte oldalba Amálka a szeplős Ilonát. – Reci… raci… vacilláld már el azt a könyvet!
– „Mikor ülsz, akkor előtted lábaidat egyformán tartsad a földön, s azokat se egymásra, se egymástól messze ne rakjad, s székedtől távol ki ne nyújtsad, s midőn veszteg ülsz, egyik lábadat másik eleibe ne tegyed.”
– Ilona megint fején találta a szöget – nyelt le újabb ingerült sóhajt Popovátz kisasszony. – De már mondtam, hogy…
Ilonát azonban nem volt könnyű megállítani, ha egyszer lendületbe jött.
– „Mikor az orrodat kifúvod vagy megtisztítod, azzal nagy lármát ne csinálj, és a keszkenődbe ne nézz, s midőn csinos szobában avagy asztal felett vagy, nem a földre, hanem a keszkenődbe köpj.”
Darinka tanárnő emberfeletti erővel állta meg, hogy ajkába harapva tartsa vissza a kacagást. Ugyanis azt is tiltotta az illem.
– Elég volt, Ilona, köszönöm – mondta fojtott hangon. – Remélem, azt mondanom sem kell, hogy egy hölgy akkor sem köp se keszkenőbe, se máshová, ha éppen nincs csinos szobában vagy asztalnál.
Ránézett a keble alatti kék szalagon függő zsebórára, amely szokatlan viselet volt a városban. A kislányok mind el is határozták, ha eladósorba kerülnek, ők is így hordják majd az órát, amely nem tartozott a bevett női ékszerek közé.
– Még egy ismétlőkérdésre maradt időnk – állapította meg a tanárnő, és tekintetét végighordozta a tanítványain. Erre azok kihúzták magukat, lábukat pedig úgy igazították el az asztal alatt, hogy attól a világ legzordabb szívű illemtanászai is boldogan aléltak volna el.
– A kérdés pedig: hogyan bánunk a tekintetünkkel?
A kishölgyek máris az asztal lapját fixírozták bőszen.
– Én tudom! – jelentkezett hősiesen Batthyány Amálka. – Valahogy a… a hányáshoz van köze.
Darinka kisasszony sem a szemét nem forgatta, sem az ajkába nem harapott. Nem csoda, hogy fegyelmezettsége legendák faragására sarkallta a pozsonyi közönséget.
– Igen! – csatlakozott Amálkához Titánia is. – Nem szabad a szemünket ide s tova hányni! És senkire se nézhetünk kevély és megundorító…
– Megutáló! – javította ki a pedáns Ilonka.
– Igazad van, te pulykafejű nyalonc! Most boldog vagy? – feledkezett meg magáról Amálka, de csak egy pillanatra. – Juj! Bocsánatért esedezem, kisasszony! Én nem úgy értettem!
– Dehogynem úgy értette. – A tanárnő arcán nem tükröződött érzelem. Ilyenkor féltek tőle legjobban a leányok. – Be a sarokba, Batthyány kisasszony, és huszonöt bókolás! Olyan mély, lassú és alázatos, amilyen csak méltóságodtól telik! Sőt annál is mélyebb!
Amálka boldogtalan képpel baktatott abba az irányba, amerre Popovátz kisasszony ujja mutatott, hogy végrehajtsa a kiszabott büntetést, és előre szenvedjen az izomláztól, amely másnap a combját szaggatja majd.
– Térjünk vissza a tekintethez – fordult a többiekhez a tanárnő, újabb pillantást vetve az órájára. – De sietve.
A belendült Ilonkát most sem sikerült megállítania, aminek a többiek igencsak örvendtek.
– „És ha te valakivel beszélsz, ne nézz merőn szemeibe, hanem a mellyére tekints. Kiváltképpen, ha az olyan főrendű személy, vagy véled nem egy nemből való.”
– Remek – bólintott a tanárnő, és kecses mozdulattal fölállt. – Ilonka, a következő órán kegyed nem szólalhat meg.
A leányok is fölkeltek az asztaltól, és már indultak volna az uzsonnához, amikor egy túl hosszú alsószoknyában botladozó, alacsony, göndör hajú, pirospozsgás lány hevesen integetni kezdett.
– Igen, Ochmuchiewich-Gargurich kisasszony? – hajolt le hozzá a tanárnő, aki maga sem tartozott a nyúlánk teremtések közé. – Mindig örülök, ha valakiben kérdés merül föl – körbenézett. – Értelmes kérdés.
– Kisasszony, ké… kérem – habogott a kérdező. – Én úgy hallottam a bátyámtól, hogy az előkelő hölgyek méregbe gurulnak, ha a mellyükre tekintenek, ahogy a könyv mondja. De ugye egy hölgynek nem illik méregbe gurulni?
Popovátz Darinka ezúttal nem fojtotta el a sóhajt. A jól hallhatóan bosszús sóhajt.
– A kérdése működő elmére vall, Ochmuchiewich-Gargurich kisasszony – kezdte. – Egy hölgynek valóban nem illik méregbe gurulnia, ámbátor az életben kétszer-háromszor mégis megengedett, mert lesz rá okuk. Ugyanakkor az uraknak sem illik sem előkelő, sem más női személyek keblét szemlélgetni.
Dellamartin Lujzika kuncogott, Batthyány Amálka pedig hangos puffanással fogott padlót az utolsó bók kivitelezése közben.
Popovátz kisasszony, tekintettel a kérdés fontosságára, ezúttal eltekintett az újabb büntetések kiszabásától. Helyette az ajtó felé terelte a szokásosnál jobban figyelő lánykacsapatot.
– Ha bevezetik méltóságtokat a társaságba – folytatta a tanárnő –, és bizonyos urak efféle helytelen irányba forgatják a szemüket, ne guruljanak méregbe. Van egyéb orvosság is a helyzetre. Először is megtagadhatják a táncot az úrtól – emelte föl mutatóujját. – Aztán szólhatnak az édesatyjuknak vagy a fivérüknek a tolakodó viselkedésről. A legkevesebb feltűnéssel azonban úgy intézhetik a dolgot, ha bájos mosollyal viszonozzák az illetlen nézést, s megkérdik az urat, hogy ugyebár az eltévedt tekintet azt jelzi, hogy másnap oltárhoz kívánja magukat vezetni az illető úr. S a leánykérésről máris értesíthetik a papát?
– Ó! – sikkantott föl Titánia kisasszony.
– Meglátják, az úr többé nem lesz ily merész – szögezte le a tanárnő. – És még valamit jegyezzenek meg, kérem.
Az ajtó előtt párokban felsorakozott méltóságos leánysarjak izgatottan néztek Popovátz kisasszony szemébe – még véletlenül sem a „mellyére”.
– Az illemkönyvet, melyből ismereteinket szereznünk kell, egy férfiú írta. Mint minden könyvet és hírlapot, mit a nyomdák kinyomtatnak – mondta a tanárnő változatlan nyugalommal. – A hiba, amelyre Ochmuchiewich-Gargurich kisasszony az imént bölcsen rámutatott, nem került volna a könyvbe, ha az író nem feledkezik meg arról, hogy női olvasók is léteznek. Vagy ha a könyvet egy nőíró írta vol…
– Hát itt vannak! – nyitotta rájuk az ajtót egy nővér. – A növendékeket ma én kísérem az ebédlőbe. Popovátz kisasszony, magát várja a főnöknő.
– Tizenegy órakor magánképzést kell tartanom Waldeck hercegnőnek – ellenkezett Popovátz kisasszony.
A nővér, egy idősebb, bibircsókos nő kiterelte a leányokat, és csak azután súgta oda:
– A képzést más tartja. – Közelebb hajolt. – Többé nem fogom figyelmeztetni magát, Popovátz, ezért egyszer s mindenkorra jegyezze meg, ha a főnöknő szólítja, akkor…
– Akkor Popovátz megy – hajolt meg a tanárnő a nővér előtt.
Magában pedig köszönetet mondott neki, hogy még azelőtt félbeszakította, mielőtt valami megbocsáthatatlanul botrányosat mondott volna a növendékeknek a könyvekről és a nőírókról.