Három

– Eldöntötted, leányom, hogy sorainkba kívánsz-e lépni?

Perseveranda anya, az angolkisasszonyok házfőnöknője úgy intézte a kérdést Popovátz Darinkához, hogy közben rá sem nézett. Májfoltos kezével az íróasztal fiókjait nyitogatta, és egymás után mindbe könyékig beletúrt.

A lányt váratlanul érte a kérdés. Arra készült, hogy valamelyik tanítványa gyámja, netán édesanyja vagy a városban élő rokona akarja kukoricára térdepeltetni, vagy éppen megdicsérni. Abban a három évben, mióta a leánynevelde bevezette a társasági viselkedés oktatását, főként e két célból kívántak vele szót váltani. Igaz, egyszer egy nevelőnő személyesen akart megbizonyosodni mágikus képességeiről, arra kérve, varázsoljon elő egy rókát a templomi perselyből. Egy élemedett birodalmi őrgrófnő pedig, aki kétszer is személyesen találkozott II. Józseffel, a hasonlóságot akarta megszemlélni a császár és eltitkolt leánya között.

Darinka nem készült rá, hogy most, két illemtani foglalkozás között kell eldöntenie a kérdést, amelyre az elmúlt három évben nem volt képes határozott választ adni.

A főnöknő abbahagyta a kotorászást. Megtalálta ugyanis a sárgult sarkú papirost, amit keresett, és vigyázva maga elé terítette. Darinkának fejjel lefelé nézve sem okozott nehézséget, hogy megállapítsa, az ő születésének és keresztelésének dokumentumát vizsgálja az idős apáca. Egy Somogy vármegyei matrikula oldalának a másolatát. Azt, amit az apja Darinkával együtt adott be az intézetbe tizenhárom évvel azelőtt.

„Hamarosan tizennégy”, számolta ki magában a lány, és bár erős ingere támadt, hogy beletúrjon a hajába a tarkójánál, természetesen legyőzte a késztetést. Már csak azért is, mert időben visszaemlékezett, hogy a főnöknőhöz menet beszaladt a szobájába, és a fejére simította két főkötője közül a régebbit. A főkötő most úgy szorította, mintha satuba fogták volna a koponyáját.

– Tehát nem lépsz a rendbe – válaszolta meg saját kérdését Perseveranda anya.

Kezét összekulcsolta az anyakönyvi bejegyzés fölött, és barna szemét, amely mélyen ült ráncokkal szabdalt arcában, az asztal túlfelén egyenes derékkal ülő fiatal nőre emelte.

– Így igaz, anyám – szólalt meg Darinka, és tiszteletteljesen lehajtotta a fejét. – A születésem napjáig kértem a Mindenhatótól időt, hogy kifigyeljem, valóban érzem-e a hívást, vagy csak a szeszélyeim játszanak velem.

– Szeszély? – Perseveranda anya elmosolyodott, amitől eltűnt arcáról a ráncok fele. – A te esetedben, Darinka? Ugyan. Nem akarsz belépni a rendünkbe, mondd ki bátran.

Darinka belenézett a főnöknő derűsen csillogó szemébe.

– Nem akarom ezt kimondani, anyám – vallotta be. – Ha kimondanám, túlságosan végleges elhatározásnak hangoznék.

Az idősebb nő előredőlt. Hátán susogott a szerzetesi habitusához tartozó fátyol.

– „Nem akarom.” – Halványan a fejét ingatta. – Leányom, pontosan ebben rejlik a nyitja a habozásodnak. Igen határozottan nem akarsz és akarsz. Nemhogy az Úr akaratára, de máséra sem szívesen hagyatkozol. Mindig is ilyen voltál. Attól a perctől, hogy atyád a gondjainkra bízott.

A nővér kézbe vett egy pecsétnyomót, és összehúzott szemmel vizsgálgatta.

– Az idők során be kellett látnom, Darinka – folytatta az intelmeket –, nem az ilyen teremtésekből lesznek Krisztus legengedelmesebb jegyesei.

A nővér beleejtette a pecsétnyomót egy dobozba.

Tekintete ismét Darinkán időzött, mintha így akart volna még többet kikutatni abból, mi hajdani növendéke bensőjében lakott.

Darinka ettől a vizsgáló pillantástól ismét annak a hatesztendős kislánynak érezte magát, akit az apja egy tél végi reggelen felköltöztetett Pozsonyba, kitett az intézet küszöbén, aztán elvágtatott, hogy újranősüljön. A lánya egyre ritkábban hallott róla az elkövetkező öt évben. Öt év múlva már csak annyit, amennyit a gyászjelentéséből kiolvashatott.

– Tisztelendő anyám – szólalt meg –, maga engedelmesebb volt nálam, amikor az Úr szolgálatába szegődött?

A nővér egy alig észrevehető szemöldökemeléssel mutatta, hogy meglepődött. Egy darabig várt a válasszal.

– Nem – mosolygott titokzatosan, akár azok az oroszlántestű, emberfejű szobrok, amelyeket Napóleon is meglátogatott az egyiptiánus sivatagban. – Ám én olyan célokat akartam elérni, amelyek illettek hozzám.

Darinka hallgatott (bár ez éppen őhozzá nem illett), magában ellenben hevesen szidalmazta Karolin barátnőjét, aki, úgy fest, legutóbbi látogatásakor elkottyintotta Perseveranda anyának a tervüket.

– Ámde nem azért kérettelek, leányom, hogy az én ifjúságom dőreségeire vesztegessük az időt – simította ki a házfőnöknő a fiókból elővadászott papírt. – Híreim vannak, amelyek talán bánatot okoznak majd neked.

Darinka csak a rézvörös hajkoronára és a szomorú mosolyra emlékezett az anyjából, akit akkor vitt el a vérhas, amikor még csak két betűt tanított meg a lányának az ábécéből. Darinka úgy vélte, nemigen kaphat olyan hírt már ebben az életben, amely igazán bánatot okozhatna neki.

– Hallgatom, anyám – bólintott.

A nővér ismét a fiókba nyúlt, és ezúttal keresgélés nélkül emelt ki belőle egy borítékot, amelyen feltörték a pecsétet.

– A helyzet az, hogy mostohaanyádat elszólította az Úr az élők sorából – közölte annyi érzéssel, mintha Darinka a pontos időt kérdezte volna tőle.

A lány sem adta érzelemnek jelét. Gondolatban úgy helyesbített, hogy Johanna asszonyt nem az Úr, hanem a vágott patás ördög szólította el az élők sorából. Hangosan azonban csak mormolt valamit, amit akár Isten nyugosztaljának is érthetett, aki annak akarta érteni.

– Hagyatékában, amelyet atyád végakaratával egybehangzóan mostohahúgod, az ifjabb Johanna örökölt – lebbentette meg a pecsétes levelet Perseveranda anya –, a leltárt végző királyi hivatalnok talált egy iratot. Egy testamentumot, amelyről sem atyád, sem mostohaanyád nem tett említést a vármegye közönsége előtt.

Darinkában mocorogni kezdett az érdeklődés.

– Az apám egy testamentuma? – kérdezte. – Melyet korábban írt?

A nővér a kezével intett nemet.

– Az édesanyádé – válaszolta. – Subics Jelka asszonyé.

A lányt elöntötte a forróság a név hallatán. Fölvillant benne egy emlékkép: az anyja leengedett haja, amit ő, a kislánya csak fésül, csak fésül, és közben gyönyörködik a tűzfényű hullámokban.

Egy udvarházban, a zöldellő dombok alján.

– Nem tudtam róla, hogy… – nyújtotta kezét a levél felé. – Hogy írt végrendeletet.

Perseveranda anya úgy tett, mintha nem látná a kezét.

– Mikor töltöd be a huszadik esztendődet, Daria? – kérdezte, és az anyakönyvmásolatra sandított. – Június hó tizenkilencedik napján, igaz?

– Úgy van – vágta rá a leány, még mindig a végrendelet felé nyújtózva. – Ebben az esztendőben. Két hónap múlva. Miért?

A nővér fölnézett, és Darinka meglepve vette észre, hogy vidáman csillog a szeme. Perseveranda anya láthatóan remekül szórakozott, egy gyászhír hozójához egyáltalán nem illően. A lány fején átsuhant, hogy ha a tisztelendő anya az ő neveltje lenne, sarokba kellene állítania. Nem mintha a mostohája halála megrendítette volna, de ami illetlenség, az illetlenség.

– És mit gondolsz, leányom – közelítette a főnöknő a pecsétes iratot Darinka kinyújtott keze felé –, tudsz keríteni addig egy férjet?

−

– Egy fé… férjet? – hápogta Szegő Karolin egy héttel később, amikor úrnőjével együtt Pápáról Pozsonyba látogatott. – Két hónap alatt?

– Mostanra kevesebb mint két hónap – pontosította Darinka olyan arccal, mint aki citromba harapott.

S mintha abból a citromból az orrába és a szemébe is jutott volna.

– De ha sikerül, tiéd ez a… – Karolin az orrára csíptette kis úti okuláréját, és újra elolvasta Darinka anyjának végrendeletét. – A zerinfalvi udvarház a hozzá tartozó kétszáz holdas birtokkal.

– A Subicsok ősi földje – tette hozzá Darinka. Elkámpicsorodottságán is átsütött a büszkeség. – Sokáig a Frangepánok uralták, aztán a Zrínyiek.

– Akkor a császáré kellene hogy legyen, nem? – nézett a szemüveg fölött a barátnőjére Karolin. – Merthogy volt az a kis összeesküvés a nagy-nagy-nagybátyáddal…

– Amikor a labancok mindent elvettek, és mindenkit megöltek. – Darinka arca elsötétült. – Ez a birtokrész csak azért maradt meg, mert leányágon öröklődik.

– De még erre is kimondták – bújt vissza a végrendeletbe Karolin –, hogy a koronára száll, amennyiben az örökös nem megy férjhez húszéves koráig.

Darinka bólintott. Ezek után jó ideig csöndben ültek.

– Az anyám tizenkilenc volt, amikor az apám elvette – morfondírozott Darinka.

Az éjfekete hajú, fekete szemű, bronzbőrű és kétes származású Karolin, akit ugyancsak az angolkisasszonyok neveltek, és aki korábban gazdálkodási ismereteket tanított az alma materben többek között Darinkának is, megtapogatta a csokoládéitalos porcelánkancsó oldalát, hogy ellenőrizze, meleg-e még. Úgy találta, hogy igen, ezért töltött belőle az Esterházy-címerrel ékes csészékbe.

Amikor Darinka aznap délután megjelent a pozsonyi Esterházy-palota cselédfolyosóján, Karolin rögtön kiolvasta barátnője szokatlanul feldúlt tekintetéből, hogy a helyzet válságos, és különleges eszközökre van szükség a kezeléséhez. Mivel élvezte a grófné bizalmát, és a grófné most éppen egész napos alvással pihente ki az utazással járó fáradalmakat, Karolin, a kulcsárnő nem érezte kockázatosnak sem a csokoládéitalt, sem a porcelánt.

Sőt inkább a megoldás szerves részének.

– Tizenkilenc volt? – kérdezte, és lehunyta a szemét, úgy mártotta bele az ajkát a csokoládéba. – Nos, az sokat megmagyaráz.

– Micsoda, és micsodát magyaráz meg? – türelmetlenkedett Darinka.

Karolin nem válaszolt. Ő, aki öt évvel idősebb és számos tapasztalattal gazdagabb volt a barátnőjénél, ráadásul a szokatlan helyzeteket vele ellentétben nem mindenáron kerülendőnek, hanem örömteli kihívásnak tekintette, még fél percen át némán élvezte a csokoládé fenséges ízét.

Darinka ebben a fél percben azt latolgatta, a fáradt rózsaszín tapétás falhoz vágja-e a címeres csészét, vagy az egyik értékesnek látszó szőnyegbe tapossa a cipője sarkával. Persze szigorúan csak gondolatban. Aztán eszébe jutott, hogy Karolin, a gazdálkodás és háztartásvezetés géniusza bizonyára legalább három biztos módszert ismer, amivel a tapétából kivehető a csokoládéfolt, a porcelán pedig láthatatlanul összeragasztható.

– Jaj, hát hová tűnt az a borotvaéles agyad, amelyből a Nőhíradó ötlete kipattant? – csóválta a fejét Karolin, és végre megmozdult. De csak azért, hogy ujjbegyével finoman megcsiklandozza a barátnője állát. – Megzavarta ez a testamentum, ugye?

– Mi magyaráz meg mit? – ragaszkodott a kérdésekhez Darinka. – Nem az én agyammal van a hiba, hanem a te homályos kinyilatkoztatásaiddal!

– Anyád házasságát és a zerinfalvi udvarházat – emlékeztette Karolin, és letette a csokoládés csészét az intarziás asztalra. – Édesanyád nemesek leánya volt, nem is akármilyen családfával. Szerinted férjhez ment volna apádhoz, a közrendű nyomdatulajdonoshoz, ha nincs ez az örökség a korhatárral? Már tizenkilenc esztendős volt! Talán csak napok választották el attól, hogy elveszítse a hajdan óriás Zrínyi-birtok e kis maradékát!

– Talán neki is csak nyolc hete volt, mint nekem – húzta el a száját savanyúan Darinka. – De azért ne zárjuk ki a lehetőséget, hogy szerelmi házasságot kötöttek – tette hozzá.

A barátnője felé fordult, hogy lássa, mit szól a gondolathoz. Karolin a szemébe nézett, és a két ifjú hölgy egyszerre fakadt harsány, gúnyos kacajra.

– Szerelmi házasság! – csapkodta a térdét Karolin olyan hévvel, hogy Darinkának nehezére esett magába fojtania az illemtanárt. – A tizenkilencedik század elején! Mily mulatságos!

– Hagyjuk meg e badarságot a szentimentális regények rajongóinak – jegyezte meg Darinka, combját a szokásosnál is jobban összeszorítva, hátha ezzel helyrebillenti az illendőség univerzumának egyensúlyát, amelyet Karolin bontott meg a fékezhetetlenségével.

Miután kinevették és kicsokoládézták magukat, és Darinka arcát sem felhőzte már a kétségbeesés, Karolin megkérdezte:

– Mennyire kell neked az a birtok? – És aztán: – Van terved?

Darinka a torkát köszörülte.

– Kell a birtok – jelentette ki. – Gondold el, a jövedelméből végre elindíthatnánk a Nőhíradót!

– Hát persze! – csapta össze a tenyerét Karolin. – És nem kellene megint néhai atyád nyomdájába osonni éjnek évadján, lefizetni az éjjeliőrt és a nyomdászinast, mint legutóbb, amikor azt a röpiratot…

– Pssszt! – hallgattatta el Darinka, és ösztönösen körülnézett.

– Ugyan – legyintett Karolin. Dús ajka széles, cinkos mosolyra húzódott. – Álmukban sem sejtik ezek a nagyokosok, hogy A cenzúra ellent egy olyan emberi lény írta, akinek nincs pecsenyezsírtól fénylő bajusza, ellenben van vonzó dekoltázsa.

Vetett egy pillantást Darinka apácásan állig gombolt, makulátlanul tiszta galambszürke ruhájára, és csüggedt képet vágott.

– Lehetne vonzó dekoltázsa – javította ki magát.

Darinka túl sokszor látta már ezt a lemondó tekintetet, és hallgatta végig Karolin prédikációit a takarékos, mégis divatos öltözködés titkairól ahhoz, hogy engedjen a provokációnak.

Annak, hogy most mégis csavargatni kezdte a füle mellett rakoncátlankodó huncutkát, egészen más volt az oka.

– Sajnálatos, hogy még nem tudom, miként szerezzek a célhoz férjet. – A félmeztelen görög istenekkel telipingált mennyezetre bámult. – Nehéz olyan férfit találni, aki olyan, mintha nem is lenne. Aki nem több, mint egy aláírás a papíron. Csak egy tétova „igen” az oltár előtt, hogy aztán színét se lássam többé.

Karolin csücsörített, és megkocogtatta a csészét a porcelán aljon. Darinka elszakadt a pucér istenségektől, és ismét a barátnőjére figyelt.

– Tehát a cél szentesíti a férjet – dörzsölte meg az állát Karolin.

– Úgy van – bólintott Darinka.

– A csokoládé pedig serkenti az elme működését – töltötte újra és emelte a csészét Karolin az ajkához. – Illene tudnod.

– Bizonyára tudnám is, ha a zárdai étrend nem főtt ürühúsból és ázott fehérrépából állna – reagált Darinka némi gúnnyal. – Mi ott nem kényeztetjük magunkat csokoládéval, ha még emlékszel.

Karolin nem vette magára a megjegyzést.

– Csakis ez lehet az oka – mutatott a kancsóra –, hogy neked még nem jutott eszedbe az, ami nekem most igen.

Darinka a szék karjába kapaszkodott, bal szemöldöke pedig megemelkedett.

– Mi jutott eszedbe?

Karolin lenyalta a csokoládécsíkot a felső ajkáról, és megigazította a cvikkert az orrán.

– Olyan férfit kell keresnünk neked, drága barátném, aki mintha nem is lenne.

– Én is ezt mondtam – csücsörített megrovóan Darinka.

– Bocsáss meg – ingatta a fejét Karolin. – Azt akartam mondani, hogy olyan férfit kell keresnünk, aki ma még van, de holnap már nem lesz.

Darinka félrebillentette a fejét.

– Vagyis olyat, aki…

– Aki már nem sokáig húzza – fejezte be a mondatot Karolin.

Fekete szeme sötéten ragyogott, akár egy angyalé, akit Lucifer épp most buzdított lázadásra – méghozzá sikerrel.