Négy

Böhönyalja, 1809. május

Tóni arra ébredt, hogy valaki a pucér fenekére csap.

Néhány héttel azelőtt még a puskáját kapta volna magához, ha bárki engedély nélkül a hátsójához ér, az utóbbi időben azonban hozzászokott az ébresztésnek ehhez a módjához. Azóta, hogy utoljára találkozott Helén grófkisasszonnyal, és hogy apja, a Damaróczy-uradalom erdésze eltiltotta a leánytól (nyomós okkal, ezt Tóni valamivel később be is látta), azt is megszokta, hogy idegen ágyakban ébred mezítelenül, és idegen nők ébresztik hol gyöngéd simogatással, hol pajkos érintésekkel, hol riadt, hol meg a tejfölös ibrikbe belenyaló macska élveteg arckifejezésével.

A nők azért nem voltak teljesen idegenek. Szájukat, formájukat, érintésüket Tóni rendszerint ismerősnek találta az előző estéről, éjszakáról.

– Pattanj föl, ember! – súgta egy női hang a fülébe, félig-meddig most is ismerős. – Mindjárt dél! Nekem ételt kell adnom a vendégeknek, neked meg haza kell menned apádhoz!

– Nem kell – morogta Tóni.

Hátára fordult, és jóleső nyögés kíséretében kinyújtózott. Most már megengedte magának, hogy fél szemét kinyissa.

Tekintete egy pirospozsgás, pufók nő aggódó tekintetével találkozott. Eleinte nem tudta, mit rejt ez az aggódó tekintet, de néhány hét gyakorlat is mélyreható tapasztalatokkal vértezi föl az emberfiát, állapította meg nemrég.

Úgy. Tehát közel a férj. Beugrott a szomszédasszony. Megjött az inas. Mégsem ment templomba a cseléd.

– Ebédre a fiam is itt lesz – adta meg a jelenleg érvényes választ az asszony.

Nem állta meg, meleg tenyerével végigsimított Tóni felsőtestén, domború mellkasától egészen a fiatalember keskeny csípőjéig.

– A fiam nem örül, ha férfiembert tanál az ágyamban.

Erre Tóni másik szeme is kinyílt, ő maga pedig fölült.

– Sűrűn megesik, hogy férfiembert tanál itt? – paskolta meg a lepedőt, és pillantásával már az éjjel sietve levetett ruháit kereste a szobában.

Az asszony tekintetében az aggodalmat incselkedés váltotta föl.

– Ha megesik, a fiam a böllérkéssel kérdi meg a nevüket.

Tóni képzeletében addig egy esetlen kamasz rajzolódott ki, aki most egy csapásra háromfejű, hatkezű szörnyeteggé alakult. Kezdte is magára kapkodni az inget, nadrágot. Ahogy az asszony segített begombolkozni, Tóni emlékezetében fölrémlett a tisztára söpört udvar, a nevető cimbalmos, és két kövér fácán.

Most már azt is tudta, hol van: Böhönyalja fogadójában. Igen, a damaróczi erdő fácánjait hozta eladni, az asszony pedig a fogadósné.

Dús idomok, végelgyengülésben elhalt férj. Gyerekről szó sem esett tegnap este, de Tónit néhány hét óta a semmiből fölbukkanó férfi rokonok sem lepték meg. Hamar megtanulta, hogy miközben őt a leányok, asszonyok az ágyra, a padlóra vagy az asztalra édesgetik, olykor egyenesen lökik, neki fél szemmel ablak, létra, padlás- vagy pinceajtó után kell kutakodnia.

„Meg lehet azért szokni”, állapította meg hajnalonta, amikor kilopakodott azon az ablakon, létrán, padlás- vagy pinceajtón. Az előző héten már egy mosoly is csatlakozott ehhez a gondolathoz.

Főleg azért, mert a szőke grófkisasszony képe ezeken a hajnalokon csak elmosódva merült föl a képzeletében. Ám ha Damaróczy Helén emléke halványult is, az indulat tüze még mindig föl-föllobogott Tóniban.

Rendszerint jól jött ez a mindig lesből támadó indulat, ahogy most is. Átmelegítette a tagjait, fürgévé tette.

Öt perccel később már ártatlan képpel ült odalent, az ivóban, és kanalazta a kissé elsózott kolbászos-ciberés levest. A cimbalmát hangoló cigány kacsintását kacsintással viszonozta a tányérból fölcsapó gőz takarásában.

Tóni a fogadósné lakószobájából az ablakon át távozott, elosont az istálló mellett, és úgy lépett be odakintről az ajtón, mintha ebben a pillanatban érkezett volna. Hosszú, sötét szempillái alól körbevizslatta a tájékot, és noha a kerthelyiségben csirkecombokkal harcoló fél tucat császári dragonyos látványa nem töltötte el lelki békével, a beígért böllérkéses szörnyeteget nem észlelte sem kint, sem bent.

Úgyhogy most teljes nyugalomban evett.

– Jó étvágyat, fiam – telepedett az asztalhoz egy enyhén púpos, de széles vállú, hordómellkasú férfi.

„Alig idősebb nálam”, állapította meg Tóni.

– Magának is, uraság – válaszolt.

– Kelemen – mutatkozott be az ember.

A fogadósné föltálalt egy adag kását a jövevénynek, miközben Tóni legyőzte az ingert, hogy egy cuppanós csókkal mondjon köszönetet az éjszakáért, az ingyenvacsoráért, és most az ebédért.

– És dehogy vagyok uraság – folytatta Kelemen, miután az asszony visszasietett a konyhába. – Csak afféle vándor szíjgyártó – emelte meg a zsákját, és húzott elő belőle egy szépen megmunkált bőrövet. – Magának két forintért is…

– Ebéd közben nem dógozunk – zárta rövidre Tóni az üzleti ajánlatot. – Amúgy sincsen pénzem ilyesmire – tette hozzá, és rájött, nem emlékszik, hogy az özvegy fogadósné kifizette-e már a fácánokat.

– Igazán jó vásárt csinálna pedig, fiam – mondta Kelemen. Közelebb hajolt hozzá. – A győri szíjgyártó céh nem vett föl a soraiba, hát mit szól hozzá? Pedig háromszor is kérvényeztem. De csak a céhmesterek fiait, vejeit fogadják be. Vagy azokat, akik jól megfizetik a tagságot. Úgyhogy most vándorlok.

Tóni vállat vont.

– Úgy hallom, így megy ez mái napság mindenfelé – mondta, és újra a leves fölé hajolt.

Nem kerülte el azonban a figyelmét, hogy új vendég érkezett: egy nagydarab, kövérnek is bízvást mondható férfi cipóképpel, tokával és fekete szemmel.

Valahonnét ismerősnek tűnt.

– De megálljanak a céhes uramék! – suttogott tovább Kelemen. – Olcsóbban adom a portékát, mint ahogy ők megszabják a környék mestereinek. Ha leverem az árakat, majd elgondolkodnak, és a végin bevesznek.

– Inkább kitiltatják kendet a vármegyébül – komorult el Tóni. – Sok a tiltás Magyarországon, ha nem elég úr az ember.

Kelemen letette a kanalat, és olyan átható pillantást vetett Tónira, hogy a fiúban föltámadt a gyanú.

Talán Kelemen lenne a fogadósné fia? És már tudomást is szerzett róla, ki feküdt éjjel az anyja ágyában?

Nem, az nem lehet. Az özvegy nem mondta, hogy vándor szíjgyártó volna a fia.

– Ha megebédelt, barátom – fogta még halkabbra a hangját Kelemen –, találkozunk az istálló mögött.

– Mondom, hogy nem veszek magától… – ellenkezett volna Tóni, amikor a kerthelyiségben sörözgető dragonyosok közül benyitottak ketten.

– Mit szólna egy kör tartlihoz? – váltott témát fönnhangon Kelemen. – Nem forintban, hanem csak úgy – tette hozzá, mielőtt Tóni megint a pénzhiánnyal hozakodott volna elő.

– Ha magának van paklija… – tárta szét a kezét Tóni.

A szíjgyártó rakni kezdte a lapokat színükkel lefelé.

A cimbalmos mindeközben befejezte az ebédet, és halkan, amúgy próbaképpen ütögetni kezdte a hangszere húrjait. Az új vendég, a fekete szemű, tokás férfi odabattyogott hozzá, és váltott vele pár szót, Tóni nem hallotta, mit.

Nem is érdekelte igazán. A szíjgyártó kezét és a lapokat figyelte, a halk muzsika és a meleg leves elzsongította.

Az első játszmát Kelemen nyerte, amelynek örömére rendelt egy kancsó fehérbort a legolcsóbb fajtából. Tónit is megkínálta, akinek az utóbbi időben semmi kifogása nem volt az olcsó borokkal szemben.

A tartli második játszmájában Tóni állt nyerésre. Izgalmában sem az nem tűnt föl neki, hogy egyre szaporodik az ivó közönsége, sem az, hogy a tokás férfi az asztaluk mellé somfordált, kibicelni a játékot. Csak akkor nézett föl, amikor egy katona is csatlakozott hozzá, és az árnyéka rávetült a lapokra.

– Maguk is vernék a blattot? – kérdezte Kelemen, amikor Tóni győzelmével lezárult a parti. – Lehet eztet négyen is játszani, kérem alássan.

A kövér férfi Tónit figyelte, ahogy összesöpri a lapokat, és megkeveri a paklit.

– Én csak azt figyelem, trükközik-e valamékük – mondta.

– Őfeleség tiltá hazárd – rázta a fejét a katona. – Hercig Moravicza is, kinél van állomás mienk ezred.

– Nem pénzben játszunk – rakta le megint a lapokat Tóni.

– Hanem? – kérdezte a kövér. – Tán asszonyok becsületében?

Tóni keze megdermedt a levegőben. Most végre vette a fáradságot, hogy alaposabban is megnézze a hatalmas embert, aki az asztaluk mellett ácsorgott.

Már tudta, honnan ismerős a kerek arc, a fekete szem. Arra is rájött, miről beszélgetett a cimbalmossal ez a férfi.

„Milyen furcsa”, futott át Tóni fején. „Ilyen lehetett, amikor a Bibliában az a két tökagyú tanítvány fölismerte a Krisztust. Csak nekik egy kenyértörés kellett hozzá, nekem meg egy cimbalom.”

– Ignác, gyere! – szólt oda a fogadósné a pult túloldaláról. – Segíts kimerni a gulyáslevest!

– Fácán tolla volt a dunyhán! – bődült föl Ignác, és gallérjánál megragadta, majd kiemelte Tónit a székéből. – Ezzel a nyikhajjal henteregtél az este, anyám? Ez akar béfeküdni az apám örökségébe?

Örökség.

Apák.

Tóni később se igen tudta megmagyarázni (ámbátor nem is igyekezett oly nagyon), miért épp ez a két szó hatott rá úgy, mint szilaj csikóra az ostorpattintás. Annyira ismerte azért magát, hogy tisztában legyen vele, az önuralom, a higgadtság, a bölcs kivárás nem az ő természetének a fundamentumai – kivéve, ha rókát kell kilőni a damaróczi erdőben.

Gallérja még mindig a fogadósné fiának hurkaujjai közt gyűrődött, lába még mindig a levegőben kalimpált. De a feje szabad volt – nekilendült hát, és homlokát keményen odacsapta az Ignácnak szólított behemót kobakjához.

A kezdeményezés azonban nem úgy sült el, ahogy várta. Ő csillagokat látott, az óriás azonban meg sem billent. Egy pillanatra ugyan egymás felé szaladt a két szeme, de csak pislantania kellett, máris helyreállt a rend.

A behemót harsány kacajra fakadt. Meglódította Tónit, a söntéshez vágta.

Az erdész fia érezte, hogy megroppan valami a derekában, és hogy a csillagok még vadabb táncba kezdenek a szeme előtt. Hallott egy halk hangot is a tudata mélyéről (talán az esze józanabbik felét?), amelyik arra biztatta, hogy fusson.

Örökség.

Apa.

Az esze józanabbik felére hallgatni Tóni számára mindig az unalommal volt egyenértékű. Józan ésszel nem lehet leszedni a leghamvasabb barackot a fa tetejéről a méltóságos Damaróczy gróf kertjében. Józan ésszel nem lehet megnevettetni ezüst hajú grófkisasszonyokat sem.

Udvarolni pedig sem józan, sem félárbócra eresztett ésszel nem lehet nekik. Őneki, a senkiházinak egyenesen tilos.

Mire Ignác öles léptekkel a söntésnél termett, Tóni már talpra is ugrott. Jobbját pofonra lendítette, hogy elterelje a figyelmet. Sikerült: míg az óriás azzal volt elfoglalva, hogy elhajoljon az ütés elől, Tóni az ágyékába rúgott.

Ignác elterült, hatalmas teste porfelhőt vert föl a padlóról.

– Abbahagyál! – parancsolta a dragonyos, és ő is megrohamozta Tónit. Olyan lendülettel, hogy kisodorta egy vendég kezéből a söröskorsót. A korsó egy másik vendég térdén koppant, onnan a földre hullt, ahol darabokra tört.

– Abbahagyni! – sikoltotta az özvegy fogadósné is.

Erre talpra szökkent az eladdig békésen eszegető két fakereskedő, három szőlősgazda meg a cimbalmos, és egymásnak esett. Székek törtek, aztán egy ablak, kisvártatva egy orr is.

Tóni akkor látta alkalmasnak az időt az elpárolgásra, amikor egy jókötésű, elegánsan öltözött fiatalember is a verekedők gomolyagába vetette magát. Tóni fölismerte: a férfi a környék ura, Moravicza herceg egyik titkára volt. Mivel a hercegre bírói hatalmat is ruházott a törvény, Tóni lelki szemével már a közeli kastély tömlöcében látta magát, patkányok és rablók közt. Úgyhogy nekifogott, hogy guggolva-féltérden megközelítse a kijáratot.

Miután elhajolt egy tányér elől, és kimászott az egyik szőlősgazda alól, aki a hercegi titkár sebészi pontosságú jobb horga következtében ráájult, Tóninak sikerült is kereket oldania. Már csak a lovához kellett eljutnia, hogy ép bőrrel távozzon. Az úton majd kitalálja, mit mondjon az apjának a fácánok áráról.

Mivel az istálló nem messze, a fogadóépület mögött húzódott, a küldetés nem látszott lehetetlennek. Tóni átviharzott az udvaron, és csak azért torpant meg, hogy megkeresse a sajátját a nyergek közül, amelyek rendben sorakoztak az istállóban, egy szúette gerendán.

Megkönnyebbült, amikor nemcsak a nyerget találta meg, de a fácánok árát is a nyeregkápa alá rejtett tarisznyában. Miután a tarisznyát átvetette a vállán, megmarkolta a nyeregkápát, és…

– Hova, hova, te kurafi? – harsant egy hang.

Tóni lova fölnyerített, az istálló elsötétült. Az ajtónyílást teljesen kitöltötte Ignác, a kikapós fogadósné fia.

Tóni megfogadta, hogy a legközelebbi üzletkötés során megkérdezi a fogadósnét, ugyan mivel eteti a fiát, hogy ekkorára nőtt. „Tán trágyázta is?”, futott át a fején.

Sok ideje nem maradt a gondolkodásra: a behemót ugyanis átlépte a küszöböt, és ijesztőnek szánt vigyorral Tóni felé lépett.

A vigyor működött, Tóni hátán ugyanis végigfutott a hideg. Mivel azonban a hátrálást vadászhoz méltatlannak, a gondolkodást pedig mindig unalmasnak és fölösleges időhúzásnak találta, futni kezdett – egyenesen a támadója felé.

Aki ettől a nyílt sisakos ellenszegüléstől – ahogy Tóni ellenfelei rendszerint – egy minutumra zavarba jött.

Tóni eközben a bal lábával fellépett a nyeregtartó gerendára, és a magasba lökte magát. Mindkét kezével sikerült belekapaszkodnia a tető mestergerendájába, és már lendítette is előre a lábát. Erővel és kecsesen, akár egy udvari táncmester.

Ignác azonban most gyorsabban cselekedett, mint odabent az ivóban. Jobban is időzített, mert abban a pillanatban, hogy a gerendán lógó Tóni páros lábbal gyomron rúgta, előrenyúlt.

Tóni a kést még észrevette, de a lendülettől már nem tudta visszahúzni a lábát.

Érezte, ahogy a kés hegye végigszalad a lábszárán, közvetlenül a sípcsontja mellett.

Elengedte a gerendát. Sikerült ugyan a talpán földet érnie, de fölszisszent.

Azt is meglátta, hogy nadrágján, a térde alatt vérfolt vöröslik.

„Egy ló! Bármelyik ló!”, villant a gondolat a fejében, amikor ráeszmélt, ha a saját lovához akar eljutni, akkor el kell haladnia Ignác mellett.

Akit a rúgás lelassított, de nem terített le. Már lépett is Tóni felé, sőt már szúrt is. Ezúttal nem ellenfele lábát vette célba a késsel, hanem a hasát.

– Nem csinálsz kurvát az anyámból! – bömbölte.

Tónin átfutott a sejtelem, hogy itt a vég.

„Lehetne rosszabb vég is. Például vérhas”, jutott az eszébe, miközben fölidézte az előző éjszakát Ignác sokat emlegetett anyjával, a húsos-feszes női formákkal, és a ropogós, szappanszagú fehér lepedővel.

A vég meglepő módon késlekedett. Mert valami csattant, ellenfele pedig döbbent képpel kapott a hátsójához. Ignác meg akart fordulni, de nem volt rá ideje, mert most meg koppant valami.

Egy lapát. A tarkóján.

A fogadósné fia aznap másodjára is elterült, ezúttal arccal egy kupac lócitromba. Tóni előtt így vált láthatóvá a megmentője – Kelemen, a szíjgyártó, egyik kezében egy lapáttal, másikban egy nadrágszíjjal, amelyet céhes engedély nélkül, jutányosan árult.

– Kö… köszönöm – rebegte szédülten Tóni, mintha a hajlott hátú Kelemen őt is főbe kólintotta volna az ásóval. – Télleg jó az áru – mutatott a nadrágszíjra.

– Ha volna időnk, megvétetném veled – vigyorgott rá Kelemen. – De odabe’ a dragonyos kapitány keresi a főkolompost – intett fejével kifelé, a fogadó irányába. – Amondó vagyok, fiam, hogy ideje eliszkolni.

És már nyergelte is a lovát.

Tóniban megmoccant a becsület. Úgy érezte, jelentkeznie kellene a kapitánynál, nehogy Kelemenre vagy másra kenjék a verekedést. Az érzés azonban, mint ahogy Tóni legtöbb érzése, mulandónak bizonyult.

Vetett egy alapos pillantást a lábszárára, és megnyugodva észlelte, hogy Ignác kése a csizmaszárán szaladt végig, és csak félujjnyi sebet ejtett a csizma fölött.

– Gyöjjék el hozzánk – biztatta Kelement, míg sietve kivezették lovaikat az udvarra. – Apám háza a megyehatáron túlnan van, azt nem lépik át a zsandárok. Tán még egynéhány puskaszíjat is vennénk kendtől.

Kelemen átvetette a lábát a ló hátán.

– Még dolgom van ezen a környéken – közölte titokzatos képpel, és megváltozott, kifinomult hanglejtéssel. – S ha neked volnék, ecsémuram, nem indulnék hazafelé rögtön, nehogy jóapádhoz vezesd a katonákat.

Nem, azt nem. Tóni nem akarta belekeverni az öreg Hékást a szerelmi ügyeibe.

– Hát akkó? – pattant nyeregbe ő is.

– Ha átlépted a megyehatárt, kódorogj egy-két napig – javasolta Kelemen, és kihúzta magát. – Ha már bizonyos vagy benne, hogy nincsenek a nyomodban, hazamehetsz.

Tóni tátott szájjal bámulta Kelemen hátát, amelyről egyszeriben eltűnt a púp.

– Legalább lesz időd elolvasni ezt – nyúlt az ingébe a szíjgyártó, és húzott elő egy négyrét hajtott papirost.

A fiú ránézett a papírdarabra. Arra készült, hogy bevallja, neki talán egy hét kódorgásba is belekerül, mire kisilabizál egy egész lapnyi szöveget.

Ekkor kiabálás ütötte meg a fülét. Megfordult a nyeregben, hátrasandított.

A dragonyos kapitányt látta, ahogy a fogadó ablakában az öklét rázza, és németül ordít valamit. Tóni tapasztalatból tudta, ha magyarul ordít rá egy egyenruhás, az nem jelent jót. Ha németül, az meg kifejezetten baljós.

Még jó, hogy a dunyhák alatt folytatott kalandozásai rászoktatták a tájék előzetes földerítésére. Még ha ezúttal nem is volt elég alapos.

– Nincsen hátul kapu, Kelemen bátyám – figyelmeztette a megmentőjét. – Ha ki akarjuk kerülni a katonákat, át köll ugratnunk azon. – A derékig érő kerítés felé mutatott.

Az immár púptalan Kelemen ránézett a kerítésre, aztán megveregette a lova nyakát.

– Vita nihil aliud quam ad mortem iter est – mormolta.

Tóni nem tudta, ez mit jelent, de azt igen, hogy ő maga gyakran ugratott át kidőlt fák terebélyes lombján a lovával.

– A kerítésen túl te balra mégy, én jobbra – rendelkezett Kelemen, és vágtára fogta a lovát.

Tóni még egyet hajtott a Kelementől kapott papiroson, és az ingébe rejtette. Mire fölnézett, Kelemennek már se híre, se hamva nem volt.

Mégsem maradt magára, ugyanis három férfi szaladt felé császári egyenruhában. Kezükben puska, szuronnyal előrefordítva.

Császári egyenruha?

Tóni szeme előtt fölvillant az a néhány betű, amelyet Kelemen papirosának alján látott. Ebben a pillanatban értette csak meg, mit jelentenek ezek a betűk egymás mellett sorakozva.

Napóleon. Schönbrunn, 1809.

Napóleon. Bonaparte Napóleon.

Már csak egy szempillantás, és a katonák odaérnek hozzá.

Napóleon.

Tóninak melege lett, mintha valaki tüzet rakott volna a mellkasában.

– Hej, hej! – ösztökélte a lovát, csizmája sarkát az állat oldalába nyomva.

A katonák beérték.

De a kerítés is közel volt.

– Bonaparteeee! – üvöltötte Tóni, és előredőlt a nyeregben, rá a lova nyakára.

A ló pedig ugrott.