Öt

Pozsony, 1809. május

102. § Ne prüsszents, se ki ne köpj más emberek előtt, hanem fordulj félre. Messze magadtól a nyálat ne köpjed. Vigyázz, hogy nyáladdal azokat, akikkel beszélsz, meg ne mocskoljad, és ezen okból soha hozzájok közel ne menj.

Névtelen Gentelmánius intelmei

mértékbeli magaviselések csínjáról s bínjáról

Darinka szíve a szokásosnál gyorsabban dobogott, ahogy a széles Schöndorfer utcáról kisietett a Lajos király térre, hogy onnan a Kapucinus utcára forduljon, és a várnál kössön ki. „Elvégre”, gondolta, „nem mindennap kel ki az ember az ágyából azzal a céllal, hogy aznap férjet találjon.”

Jó néhány nap eltelt azóta, hogy Karolinnal az Esterházy-palota szalonjában itta a csokoládét, és igyekezett hozzáédesedni a feladathoz, hogy férjet találjon a huszadik születésnapjáig. Különben elúszik anyja öröksége, amelyről atyja is, mostohaanyja is mélyen hallgattak, egészen a halálukig.

Miután a házfőnök nővér fölvilágosította a végrendeletről és a hirtelen előkerült Subics-birtokról, Darinka egy ideig azzal a gondolattal játszott, hogy úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, mit rejt az a testamentum. Hiszen ez idáig nem is sejtette, hogy örökség száll rá, nem is akármilyen. Ha elfeledkezik róla, akkor csak folytatnia kell addigi életét, megelégednie a zárdai hétköznapokkal, idomítania a makrancos nemeslányokat. Később esetleg apácának állni. Miért hagyná, hogy az élete, amely addig biztos mederben folyt (ez egy árva leány esetében kivételes szerencse), fenekestül fölforduljon? Két hónapig, mindössze két hónapig kellene tudatlannak tétetnie magát! A júniusi születésnap után úgyis veszett fejsze nyele lesz az egész baranyai birtok, és bele kell törődnie abba, hogy öröksége Ferenc királyra száll. Vagy Napóleonra, hacsak a franciákat nem riasztja vissza a frissen elszenvedett asperni vereség, és a hírhedt Bonaparte Bécs után Pozsonyra is ráereszti megfogyatkozott hadait, végleg magát téve meg Magyarország urának.

Amikor az arisztokrata mamáknak (már amelyiknek) eszébe jutott, hogy van egy zárdaiskolában nevelődő leányuk, és – rettegve a francia hadaktól – Budára akarták menekíteni, mint a kalapos király óta oly sok mindent Pozsonyból, máter Perseveranda megnyugtatta őket, hogy korai a sietség. Előbb ki kell figyelni, történik-e a szerzetesi iskolákkal valami égbekiáltó, ha Napóleonnak sikerül betennie a lábát a császárvárosba. Ám miután a franciák bevették Bécset, már a házfőnöknő is csomagolásra utasította növendékeit és a nővéreket.

Ekkor érkezett az asperni Habsburg-győzelem meglepő híre.

– Megmenekültünk azoktól az istentelen forradalmároktól! – könnyebbültek meg az apácák, és abbahagyták a csomagolást. Maradtak Pozsonyban.

Darinka azonban, aki korántsem szurkolt elég lelkesen a franciák ellen, nyitva tartotta a fülét. Két nappal azelőtt elcsípte a várőrök piaci pletykáit, miszerint Napóleon jelentős erősítésre számít Itáliából és a meghódoltatott német fejedelemségekből. „Bonaparte újra összecsap majd a birodalmi seregekkel”, jósolta Darinka, és arra gondolt, talán tényleg bölcsebb volna odahagyni Pozsonyt. Mert bár tetszett neki a franciák szabad szelleme, és el tudta képzelni a világot a nemesek előjogai nélkül is (igaz, félig, anyja révén ő maga is hozzájuk tartozott), nem akart a háború útjába kerülni.

Mielőtt azonban rábeszélné a nővéreket a menekülésre, miért ne tehetne próbát a férjvadászattal? Éppen ezek a nyugtalan idők szokták arra sarkallni az embereket, hogy gondolkodás nélkül döntsenek. Neki pedig egy olyan férfira volt szüksége, aki nem töri sokat a fejét. „A gondolkodás munkáját majd elvégzem én”, mondta magának Darinka nem minden rátartiság nélkül.

A leány nem csak a francia hadak közelsége és a fölbolydult koronázóváros okán döntött úgy, hogy kihasználja az esélyeit örökségére, az ősi udvarházra. Még növendék volt, amikor – látva a szaporodó magyar könyveket, hírlapokat – kitalálta, hogy az országnak és mindenekelőtt a magyarul olvasni tudó hölgyközönségnek akár ő maga, a nyomdász leánya is szerkeszthetne egy újságot. Nem is akármilyet: az volna a címe, hogy Nőhíradó, a cikkeket pedig hozzá hasonló, művelt, jó hírű honleányok írnák, olykor kiegészítve egy-egy nevezetes férfi költő vagy politikus eszmefuttatásaival.

– „Jó hírű”, no, majd meglátjuk – mormolta az orra alatt Darinka, ahogy a Kapucinus utcához érve kikerült egy tócsát, amely az éjjeli esőből maradt.

Darinka néhány hónapja ugyanis elkövette azt a hibát, hogy megírt, majd titokban kinyomtatott egy röpiratot, amelyben kikelt a lapindítást nehezítő császári intézkedések ellen. A városszerte itt-ott lopva elhelyezett röpiratlapok meglepően nagy visszhangra találtak, és nemcsak Pozsonyban, hanem Budán, sőt Bécsben is. (Darinka úgy vélte, hogy főleg a farsangi hetek alatt százszámra rendezett mulatságok segítették elő a röpirat terjedését.) A zajos siker következményeként a császár titkosrendőrsége is kíváncsi lett A cenzúra ellen szerzőjének kilétére, és országszerte nyomozták, kicsoda lehet a vakmerő kritikus, aki nem írta alá a röplapot. Miután azonban húsvétig nem leltek rá, elcsitult az ügy, Darinka föllélegezhetett. Habár előtte is úgy tartotta, a Jóisten, kihez a zárdában sűrűn fohászkodtak, no meg az, hogy szoknyát hord (nem a Jóisten, hanem ő), olyan védelmet biztosítanak számára, amelyen a császár besúgói nem képesek rést ütni.

Ám ha mégis lelepleződne, nos, akkor jó híre és valószínűleg a feje is elveszne.

Efféle sötét gondolatok rajzottak a szóban forgó, vörös fürtökkel és ómódi főkötővel fedett fejben, miközben Darinka a pozsonyi várhoz közelített. A várnál találkozott az irgalmasrendi Szűcs páterrel, aki hosszas kérlelés után megengedte neki, hogy vele tartson szokásos lelkipásztori körútján – előbb a várbörtönben, aztán az irgalmasok ispotályában.

És hogy mi dolga akadt Darinkának a börtönben?

No nem azért ment oda, hogy föladja magát a röpirat miatt. Még szép, hogy nem. Hanem mert Karolinnal együtt azt főzték ki, hogy olyan vőlegényt kell találni, aki csekély ellenszolgáltatásért cserébe nőül veszi Darinkát, majd gyorsan el is távozik az árnyékvilágból.

– Egy bűnöző, akit halálra ítéltek. Az volna a tökély! – ábrándozott Karolin. – Megkapnád az udvarházat, de nem kellene együtt élned egy okvetetlenkedő férfiemberrel!

– Ó… No de egy tüdővészes férfiú sem volna utolsó jelölt – sóhajtott vágyakozón Darinka is. – Kimondja az igent, kileheli a lelkét… Én meg elnyerem az örökséget. Okvetetlenkedő férfiember nélkül, ahogy oly bölcsen mondottad, barátném.

– Azért figyelj majd oda – billegtette mutatóujját Karolin –, nehogy az ifjú vőlegény a házasságlevéllel együtt valami csúf ragállyal, esetleg horribilis adóssággal is megajándékozzon!

– Vagy nehogy végül kegyelmet kapjon az ördögadta – becézte kedvesen leendő férjét Darinka.

– Vagy meggyógyítsák! – borzongott bele a gondolatba Karolin, és máris töltött magának egy pohárka meggylikőrt, hogy csillapítsa az idegeit.

−

A várőrök nem akadékoskodtak. Szűcs pátert régtől ismerték, úgyhogy nem foglalkoztak sokat a kíséretében érkező nővel sem, aki szemérmetesen lehajtotta a fejét. Darinka ruhái nem különböztek sokban az apácákéitól, nem is keltett föltűnést. Kopottas, sötét, nyakig begombolt, idomtalan köpenye mindent elrejtett ruganyos alakjából. Az ócska kalap alól nem csúsztak ki a vörös fürtök sem, amelyek pedig szerették magukra vonni az emberek figyelmét, ahogy Darinka kelletlenül megtapasztalta még növendék korában.

– Ó, milyen szomorú! – csóválta a fejét Szűcs páter, ahogy lefelé haladtak a lépcsőn, a várkastély mélyére. – Te még bizonyára nem éltél, leányom, amikor ez a hely királyi módon tündökölt, gyönyörű festmények és fényes ünnepélyek otthona volt… Nem pedig ilyen sötét és utálatos hely.

A hajlott hátú, csaknem teljesen kopasz pap köhögésrohammal rontotta még jobban a kastély hangulatát. Darinka hátramaradt, nehogy a páter időnek előtte ragasszon rá valami tüdőkórt, és a végén meg se érje a születésnapját, amely miatt most a vár nyirkos folyosóin kellett keringenie.

– Mária Krisztina főhercegnő idejére gondol, atyám? – érdeklődött. – Aki Mária Terézia királynőnk leánya volt, és férjével, a szász herceggel lakott itt egészen a kalapos… öhömm, József király trónra léptéig?

Szűcs páter megfordult, és gyanakvó pillantást vetett a kísérőjére.

– Azt hittem, fiatalabb vagy – mondta. – Vagy gyorsabban vakulok a kelleténél? Tán még a koronázásra is emlékszel?

Darinka nem akarta elvenni a páter örömét azzal, hogy bevallja, csak egyetlen esztendős volt, amikor II. Lipót a kalapos király után trónra lépett. Tudott azonban olvasni, és az intézeti könyvtár polcai történelemkönyvek garmadája alatt roskadoztak. Inkább hagyta, hadd mesélje el a pap, hogyan tért vissza a koronázóvárosba Szent István koronája, hogyan lélegzett föl Pozsony József császár botrányos intézkedéseinek visszavontára, és hogyan remélték, a város újra olyan fényben fog tündökölni, ami a magyar királyság székvárosához illik.

Míg a páter magyarázott, odaértek a cellasorhoz, ahol az akasztófára ítélt rabok töltötték utolsó óráikat. A várban havonta egyszer ácsolták össze a bitófát, a következő gyászos alkalom egy hét múlva volt várható. „Éppen elég idő, hogy nyélbe üssem a házasságot”, remélte Darinka.

Abban is bízott, hogy Szűcs pátert az esketésre is ráveszi majd valamiféle ürüggyel. Végtére a pap azért látogatta a rabokat, hogy vigaszt nyújtson nekik a közelgő halál árnyékában, és ha egy halálra ítéltet boldoggá tesz a házasság, talán nem fogja megtagadni tőle. „Ha mégis”, szőtte terveit Darinka, „majd emlékeztetem rá, hogy szegény árva leány vagyok, és nincs kilátásom jobb frigyre. Ha így sem győzöm meg, akkor majd sírok, ahogy egy szegény árva leányhoz illik.” Annak idején többször is ezzel a módszerrel tudott dupla adag uzsonnát kicsikarni a konyhás nővértől. Talán most is menne. Habár, amióta tanított, Darinka fölhagyott a sírás harcművészetével.

Két, puskával fölszerelkezett katona kísérte őt és a papot a halálsoron. Az egyik előttük bandukolt egy fáklyával, a másik mögöttük a kulcsokkal. A lépcső tetején is őrök álltak, nem beszélve a kastély- és a várkapuról, úgyhogy nem sok jóra számíthatott az a rab, aki a gyónás lehetőségét szökéssel akarta volna fölcserélni.

Darinka szíve mégis nyugtalanul vert, amikor a katona kinyitotta az első cella ajtaját. Hiába tervezte, a páterrel együtt ő is bemegy a rabhoz, hogy rendesen szemügyre vehesse (mégiscsak vőlegényt keresett magának!), most jobbnak látta, ha az elemózsiás kosárral szorosan a kulcsos katona mellett marad, a rácsos ajtón kívül.

– Könnyíts a lelkeden, fiam – fordult Szűcs páter az első halálraítélthez. – Isten téged is megajándékoz irgalmával, ha őszintén megbánod a bűnödet.

– Mit követett el? – kérdezte Darinka a katonát olyan halkan, ahogyan csak tudta. Közben próbálta nem feltűnően bámulni a rabot, aki inkább tűnt a cella sarkába gurult szőrcsomónak, mint veszedelmes gonosztevőnek.

– Megölte a feleségét – közölte a cseh egyenruhás, és elhúzta mutatóujját a torka előtt, hátha a lány nem értette az ő szlávos németjét.

Darinka nyelt egyet, és úgy döntött, nem ez a rab fogja hozzásegíteni az örökségéhez.

A következő cellában egy óriás várta halála óráját, akihez Darinka még akkor sem mert közelebb menni, amikor kiderült, gyengeelméjű.

Az együgyű góliát után egy kétfogú, enyhén leprásnak tűnő asszony következett. Majd egy közönyös öreg, akinek a zárkájából csak úgy áradt a bűz.

– Sokuknak nem bírja a bele a gondolatot, hogy az ördög már vár rájuk a pokol kapujában – világosította föl a katona a lányt nagy élvezettel.

Darinka megborzongott.

A hatodik rab láttán végre fölcsillant a remény. Igaz, a férfi vonásait nemigen figyelhette meg, mert sokat takarta sűrű, sötét szakáll és a hosszú, csapzott haj, ez a jelölt meglehetősen ember formájú volt, hangja pedig tanult férfiút sejtetett, amikor csöndesen szót váltott a páterrel.

A következő, azaz hetedik rab hangos, cifra káromkodásokkal tarkított vitába keveredett a pappal. A vita tárgyát Isten léte, avagy nemléte szolgáltatta. Darinka áldotta a szerencséjét („még egy érv Isten léte mellett”, gondolta), hogy így alkalma nyílt visszasurranni az előző cella – immár ismét zárt – ajtajához, amely mögé a megfelelő férjanyagnak tűnő férfit csukták.

– Uram! – súgta a lány a hatodik rabnak a faajtóba vágott ablakocskán át. – Váltana velem egy szót, ha kérhetem?

– Á, a bátor hölgy! – közeledett a férfi a sötétben. – Aki nem fél a gonosztevőktől, sőt alamizsnával ereszkedik alá a pokol e tornácára!

Darinka szíve a torkában dobogott. Egyszeriben úgy érezte, megfogta az Isten lábát! (Újra egy érv a legfelsőbb Úr léte mellett!) „Ez lesz az én emberem”, gondolta.

– Bocsásson meg, hogy bolygatom szomorú elmélkedését – kezdte, és nem zavarta meg, hogy a férfi gúnyosan fölhorkan. – De nincs sok időnk, nekem pedig volna magához egy kérdésem. – Köhintett. – Jobban mondva, ööö, egy rokon hölgynek volna kérdése. Egy bizonyos… Karolinnak.

„Ne járasd már a szád”, förmedt magára Darinka, de nem volt ideje félni, vagy megválogatni a szavait. Különösen, hogy a rab időközben az ajtóhoz préselte magát. Minél többet akart látni, hallani a lányból.

– Hölgyek! – súgta, és a sűrű szakáll mögött Darinka mintha mosolyt látott volna fölvillanni. Vagy legalábbis fehér fogakat, és ez megint bizakodással töltötte el. – Azt hittem, e világon nem lesz már szerencsém hölgyekhez. Pláne ilyen finomakhoz, mint magácska.

A rab alaposan végigmérte, mire Darinka ösztönösen lesütötte a szemét. De volt annyi lélekjelenléte, hogy ne hátráljon.

– Nos, én… Vagyis a hölgy, akiről szó van, halálos beteg – hadarta. – Utolsó kívánsága, hogy férjes asszonyként szálljon a sírba. De… de nem akar egy szomorú özvegyembert hagyni hátra, ezért…

A rab arca a rácsoknak feszült, Darinka érezte magán a leheletét. Mégsem némult el: a Nőhíradóra, és örökségére, a gyönyörű dunántúli lankákra összpontosított.

– Lehetne szó arról, hogy nőül veszi a hölgyet? – bökte ki végül az okot, amiért a tömlöcös kalandra vállalkozott. – Néhány forinttal jutalmaznák a jóságát. És bizonnyal a mi kegyelmes Istenünk is…

– Néhány forint? – A férfi olyan halkan ismételte, hogy Darinkának közelebb kellett húzódnia. – Azért, hogy egy újabb rabigába, a házasságéba hajtsam a fejemet, miközben Lucifer küszöbén toporgok?

– Talán vehetne a pénzen egy… egy jobb cellát. – A lány próbált visszaemlékezni, hogyan próbálták el Karolinnal ezt a jelenetet. – Vagy egy jó vacsorát hozathatna a Magyar Királyból. Borral, pecsenyével meg…

– Hm – gondolkodott el a rab, és karikás fekete szemének pillantása megélénkült. – Nincsen nekem már szükségem pénzre ezen a világon.

– Hanem? – sürgette Darinka, és egészen közel hajolt a férfihoz. – Mire van szüksége? Velem alkudhat.

A szomszéd cellában csitulni kezdett a teológiai vita. „Nincs sok idő a házassági szerződés megtárgyalására”, ijedt meg Darinka. „Mindjárt észreveszik, hogy én…”

A gondolat befejezésére sem maradt ideje, mert a vőlegényül kiszemelt rab ebben a pillanatban kidugta az arcát a rácsok közt, és… És végignyalta Darinka száját.

A lány fölsikoltott, hátraugrott.

– Egy éjszaka veled, szépségem! – kiáltotta a halálraítélt, és még mindig Darinka felé nyújtogatta a nyelvét. – Egy éjszaka! Cserébe megkapod, amit akarsz! – Felnyihogott. – Kétszeresen is!

A férfi csak röhögött, röhögött, egyre fülsértőbben, egyre rémisztőbben. Darinka elszaladt az ajtótól, közben beleütközött a két katonába, akik az imént meghallották a sikolyát, és a segítségére siettek.

– Mit képzel, kisasszony, hogy így lemarad tőlünk? – ripakodott rá a kulcsos. A fáklyás ezalatt bevilágított a cellába, ahol a rab még mindig harsányan hahotázott. – Bántotta magát?

– Nem! Nem, én csak… – Darinka inkább kibérelt volna egy cellát az arcátlan fickóé mellett, csak ne kelljen bevallania, miről tárgyaltak. – Mintha egy patkány surrant volna el a… a fal mellett.

Legszívesebben ő is hazasunnyogott volna még ebben a minutában. Azt mindenesetre elhatározta, hogy nem keres tovább vőlegényt a halálra ítéltek között. „Micsoda illetlenség! Még a halál kapujában is lennie kell önmérsékletnek, hogy ne állatiasodjék el a világ!”, törölgette az arcát a köpenye ujjával. „A kórházban bizonyosan találok megfelelőbb jelöltet.”

Miután legyőzte a hányingert, még ezt is hozzágondolta: „A halálos betegek remélhetőleg ismerik az illemet. És kevésbé virgoncak is.”