Az elképelt dolgok és a valóság
Választások, döntések és tárgyak – avagy az elég jó puritanizmus előnyei
Testünket az ősembertől örököltük
Hogyan idomít bennünket a saját testünk?
A tartályok, amik boldoggá tesznek minket
A test és a lélek egymásra hatása
A jókedvű ébredés technológiája
A racionális agy optimális működése
Agyunk legjobb mankója: a táblázatkezelő
Boldogság és a stratégiai tervezés
Munka: átok vagy a boldogság forrása
Bemenő sávszélesség – az olvasás
Kimenő sávszélesség – a gépelés
A boldog tudatalatti 1. – Örömnapló
Egyszerű és könnyű módszer a teljes önpusztításhoz
Az Örömnapló kiterjesztett alkalmazásai
Örömnapló az emberek vezetésében
Boldog tudatalatti 2. – Komplett színház a fejünkben
Hogyan néz ki belülről az agyunk?
Milyen nyelven beszél a tudatalatti?
A világ legveszélyesebb állata, a Papagáj
A boldogság és a boldogság érzése
Boldog tudatalatti 3. – Technológiák
Biztonságos hely és más boldogság gyakorlatok
A tudatalattink munkára fogása
A szokások rendes és csodálatos megváltoztatása
A tudatos szokások kialakítása
Kellenek-e a szociális kapcsolatok a boldogsághoz?
Használati utasítás férfiakhoz
Boldog gyereknevelés avagy boldog gyerek nevelése
Lehet-e egy egész társadalom boldog?
Alkalmazott boldogságtechnológiák
Lépésről lépésre a boldog életben
Reziliencia, avagy hogyan álljunk fel
Megtanulandó dolgok, amik leginkább segítik a boldogságunkat
- A lényeget fiam, a lényeget! – mondta általános iskolai tanárom, amikor a diák a kérdésre mellébeszélt. Ennek a könyvnek az lényege, hogy megpróbálom mindazokat a dolgokat összeszedni, aminek segítségével ma boldogok lehetünk. Mint látható lesz, ennek nagyon sok eleme van: testi, gondolkozásbeli, a tudatunk mélyére ható, életmódhoz és munkához kapcsolódó, közösségi és párkapcsolati. Minden területen a cél olyan egyszerű módszerek alkalmazása, amivel elérhetjük a boldogságot.
Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat1 rögtön a második bekezdésében magától értetődőnek tartja, hogy mindenkit megillet a jog a boldogságra való törekvésre. Ezzel szemben az elmúlt ötven évben a felmérések szerint a fejlett országok többségében egyre boldogtalanabbak az emberek2.
Történik ez akkor, amikor a technikai fejlődés egyre kényelmesebb, szórakoztatóbb életet biztosít és drámaian megnőtt az emberi élet átlagos hossza. Ez alapján egyre boldogabbnak kellene lennie mindenkinek. Ezzel szemben a boldogtalanság szintje nő és ennek kóros formája, a depresszió mára az egyik legelterjedtebb betegség lett.3
Nagyapám, aki végigharcolta az első világháborút és túlélte a másodikat, jegyezte meg mindig, amikor valaki szerinte apróságokon problémázott: „Régen volt már itt háború!” Igen, a boldogság keresése akkor válik fontossá, ha az élet-halál kérdéseken túl vagyunk.
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak4 című sci-fi-jében azt írja, hogy minden civilizációnak két korszaka van, ahol a döntő kérdés az elsőben: Mit együnk? Ezzel szemben a másodikban: Hova menjünk vacsorázni? Örömmel jelenthetem, hogy a fejlődő országokban már eljutottunk a második szakaszba.
A jólét szintjétől függetlenül boldogtalannak lenni pocsék dolog.
Miért boldogtalanok ma tömegesen az emberek? Magyarázattal mindig tele a padlás, ezekből csak párat villantok fel:
A boldogsághoz elvileg mindenki ért, de csak nagyon kevesen gyakorolják.
A közvélekedés szerint:
Mi lehet igaz ezekből? A könyv alapkérdése: Hogyan legyünk boldogok? Ez nem egyszerű dolog, azonban egészen jól megoldható. Amikor végére ér ennek a könyvnek, szerintem igazat fog adni nekem.
Összesen négy nagy terület van, amiben boldogok lehetünk:
Mind a négy egyformán fontos és jól ki is vesézem mind a négy területet.
Előzetes bocsánatkérés
Más köszönetnyilvánítással kezdi a könyvet és bocsánatkéréssel. Van is miért!
Mindenekelőtt előre leszögezem, hogy nem vagyok szakember: pszichológus, pszichiáter, pap vagy boldogságkutató. Viszont gyakorló boldogtalan vagyok, és már nagyon régen és szívósan kutatom, milyen módon lehet magamat boldoggá tennem. Ezért ez a könyv sokszor nagyon szubjektív és gyakran távol áll a tudományos precizitástól.
Másrészt anyukám szerint orrszarvú volt a jelem az oviban. Ezzel arra utalt, hogy elég sarkosan (szerintem őszintén, mások szerint bunkó módon) vagyok képes megfogalmazni a véleményemet, amivel képes vagyok sokak lelkébe belegyalogolni. Ebben a témában különösen nehéz mindig kedvesnek és udvariasnak lenni, de én előre szóltam.
Harmadrészt, mire elkészültem a könyvvel jöttem rá, hogy mekkora fába vágtam a fejszémet. A „Hogyan legyünk boldogok?” kérdés az emberi tudomány és szépirodalom központi kérdése, én meg itt összecsapok valamit erről? Sorban írtam egy-egy témáról két-három oldalas fejezeteket, amiről tudom, hogy egy jobb könyvtárban nem csak egy könyvespolcot, de komplett termeket töltenek meg az erről szóló könyvek. Bocsánat a túlzott önbizalmamért.
Végül, de nem utolsósorban, miután eredetileg kutató fizikusnak tanultam, mindig érdekelnek az okok. Értem, hogy villanymotor, de mi hajtja? Ezért lehet, hogy néha túlságosan is belemegyek a dolgok tudományos hátterébe, de még inkább a technológiák érdekelnek: mi a legjobb gyakorlat, milyen konkrét módszerekkel lehetünk boldogok.
Ezért lett ennek a könyvnek a címe: Boldogságtechnológia.
Mielőtt nekilátnék ismertetni a boldogságunkat megteremtő rengeteg technológiát és gyakorlatokat, szeretnék mesélni néhány olyan tudományos eredményről, ami nem közismert, pedig nagyon sok mindenben felhasználható a saját boldogságunk megteremtéséhez.
Nekem nagyon furcsa, hogy a pszichológia nagyon másként működik, mint egy „normális” természettudomány. Amikor a fizikában, kémiában, biológiában valami új felfedezés születik, akkor pár éven, de maximum egy évtizeden belül már tömegesen elkészülnek ennek gyakorlati alkalmazásai. Például a tranzisztor 1948-as szabadalmaztatása után hét évvel már nagy számban árultak tranzisztoros rádiókat.
Ezzel szemben a pszichológia számos kiváló tudományos eredményt dolgozott ki, amelyekről még évtizedek után – egy szűk szakmai közösségen kívül – sem tud senki. Pedig ezek nagyon sok emberen segíthetnének és tömegesen tudnának boldogtalan embereket boldogabbá tenni. Az is nagyon furcsa, hogy a közoktatásban szinte sehol a világon nem tanítanak önismeretet, önfejlesztést, vagy gyakorlati pszichológiát. Pedig sokkal fontosabb lenne önmagunkat jól kezelni és boldognak lenni, mint mély ismeretekkel rendelkezni a társadalom- és természettudományokban.
Először néhány olyan biológiai és pszichológiai kutatási területet mutatok be, amelyek a saját belső fejlődésünk és különösen a személyes boldogságunk szempontjából meghatározóak lehetnek.
Az evolúció meglehetősen furcsán dolgozik. Amikor valami minőségileg újat hoz létre, gyakran megtartja az eredetit is, biztos, ami biztos. Erre jó példa a mi agyunk. Durva egyszerűsítéssel három agyunk is van, amelyek egyszerre dolgoznak. Az egyiket még gyíkőseinktől örököltük, a következő réteget az emlősállatoktól és csak a legfelső réteg az emberi agy. Ezek a rétegek párhuzamosan dolgoznak és ebből rengeteg érdekesség származik.
A legbelső gyíkagyunk sok alapfunkciót lát el, amelynek legérdekesebb része az amygdala, egy kis mandula méretű és alakú rész agyunk belsejében. Az amygdala a szervezet „pánikgombja”, egy gyors reagálású központ, ami az állatokat a három vészhelyzeti állapot valamelyikébe kapcsolja: támadás, védekezés vagy lefagyás. Bármilyen hihetetlen, a lefagyás egyáltalán nem rossz túlélési stratégia, hiszen a ragadozók jó része a mozgást figyeli, és ha az áldozat mozdulatlan, jó eséllyel túlélhet.
Szélsőséges stresszhelyzetekben az embernél is az amygdala veszi át az irányítást és bekapcsolja a három állapot valamelyikét. „Eszemet vesztve nekiestem.” „Amikor a főnököm elkezdett kiabálni, teljesen lefagytam.” „Pánikszerűen menekültem.”
Ilyen pánikhelyzetekben elképesztő teljesítményekre is képesek vagyunk. Egyik gazdálkodó ismerősöm mesélte, hogy az udvaron dolgozott, amikor a bika váratlanul kiszabadult az istállóból és teljes sebességgel elindult feléje. Ő erre a két és fél méteres kerítést szinte álló helyzetből ugrotta át. Aztán megfogták a bikát, bezárták a helyére, és utána kipróbálta: még csak fel sem tudta magát húzni ezen a kerítésen! Az amygdala menekülési parancsa azonban olyan energiákat szabadít fel, amiről nem is gondolnánk, hogy bennünk van.
Ugyanakkor a legtöbb hétköznapi helyzetben nagyon nagy baj, ha a gyíkagyunk mondja meg, hogy mit tegyünk például egy közlekedési, munkahelyi vagy családi konfliktusban.
A következő réteg az emlősöktől örökölt limbikus rendszer. Ez a székhelye a megérzéseknek, érzelmeknek, érzéseknek, szerelemnek, ösztönös cselekedeteknek, berögzött szokásoknak és az álmoknak. Ez a rendszer is nagyon gyorsan működik, bár azért nem annyira gyorsan, mint a gyíkagyunk. Tipikus példa erre, ha lelépünk az úttestre és észrevesszük, hogy egy autó tart felénk. A limbikus rendszer villámgyorsan dönt és már ugrunk is vissza a járdára.
A legkülső, legfiatalabb és legfejlettebb része az agyunknak a racionális agy – más néven agykéreg ill. neocortex. Ennek segítségével képesek vagyunk racionálisan gondolkozni, a múltból tapasztalatokat levonni és a jövőre nézve tervezni. Ennek egy nagy hibája van, a viszonylagos lassúsága.
A limbikus és a racionális agy párhuzamos működése nagyon sok problémát okoz és ezzel rengeteg boldogtalanságnak az oka. Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás5 címmel írt elég vaskos könyvet erről.
Jó példa a kettős gondolkozás problémáira, amikor valamit vásárolunk. A marketingesek szerint minden vételi döntés a gyors limbikus rendszerben születik meg, és aztán a racionális agy csak megmagyarázza később, miért is döntöttünk jól. Ez persze egyáltalán nem mindig optimális.
Ingatlanos barátom mesélte, hogy egyszer beállított hozzá egy fiatal pár egy cetlivel, amin öt pontban összeírták, hogy milyen lakást keresnek maguknak. Majd kiválasztottak és megvettek egy olyat, amely az öt pontból egyetlen egynek sem felelt meg, de a ház udvarán volt egy olyan fa, mint abban a házban, ahol a feleség felnőtt. Itt egyértelműen a racionálisan összeállított feltételrendszer felett győzedelmeskedett az érzelem.
Mindig látnunk kell, hogy mikor van az a helyzet, amikor a lassú racionális gondolkozást kell elővennünk. A stratégiai tervezés, erőforrások összeszedése, módszeres problémamegoldás – ezek olyan dolgok amikor a lassú, racionális gondolkodást kell előnyben részesítenünk. Egy komoly döntésnek, (pl. autó, ingatlan, háztartási gép vásárlásánál) is racionálisnak kellene lennie – akárhogyan buzgólkodnak a marketingesek, hogy érzelmi alapon sózzák ránk a holmijukat. Az is fontos lenne, ha legalább az esküvő előtt racionálisan átgondolnánk a párválasztást….
Az érzelmi alapú gyors döntések néha meglepően jól működnek. Ösztönösen tudjuk, hogy ki a szimpatikus és ez gyakran beválik. Az ösztönös döntések a sok agyalás helyett rendkívül sok energiát meg tudnak spórolni. Bár a tudatalattinkban rengeteg minden félrehúzhat. Például, ha egyik munkatársunk hasonlít egy, még az iskolából utált srácra, aki mindig szekált bennünket, nem sok esélyt kap nálunk.
Sokszor az életben a legtöbb boldogtalanságot az okozza, hogy összekeverjük, mikor kellene a gyors és mikor a lassú gondolkozást használni. Hibázunk,
A későbbiekben egy pár technológiát fogok mutatni arra, hogyan lehet kihasználni ezt a két gondolkozásmódot a boldogabb élet céljaira. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban a gyík és a limbikus agyunkat közösen fogom „tudatalatti”-ként emlegetni. Igen, tudom, hogy ez így nem szakszerű, de amint az elején említettem, ez nem egy „igazi” szakkönyv.
Már az agyunk három rétege és ezek konfliktusos együttélése is izgalmas dolog, de talán még megdöbbentőbb, hogy az agyunk gyakran nem képes megkülönböztetni az elképzelt dolgokat a valóságtól.
Erre először a sportpszichológusok jöttek rá, és azóta is nagyon sokféle módon kihasználják. A versenysport az a terület, ahol nincs mellébeszélés, az eredmények nagyon pontosan mérhetőek. Ma már minden bajnoki cím mögött egy egész pszichológuscsapat munkája is áll. Ugyanakkor egy olimpiai bajnok is ugyanazon lelki technikákat alkalmazza, mint amiket egy átlagember is megvalósíthat magában, ha a saját területén akar sikeres és boldog lenni.
Az alapkísérlet a következő volt: a kosárlabdában a büntetődobás képességét fejlesztették a játékosokban, mivel itt az eredmények nagyon jól mérhetőek. Az egyik csoport valóban ezt gyakorolta, a kontrollcsoport pedig leült és behunyt szemmel csak elképzelte, hogy hibátlanul bedobja a büntetőt. A mérések azt mutatták, hogy a második csoport ugyanannyit fejlődött, sőt még egy kicsit többet is.
A két agyterületünk hat is egymásra. Amikor elképzelünk valamit, ezt a képet a külső racionális agy hozza létre. A belső tudatalatti (limbikus) rendszer számára ez a kép ugyanolyan valóság, mint amit nyitott szemmel látunk. Ugyanúgy átélhetjük a racionális agy teremtette kép alapján az örömöt, a bánatot, és ugyanúgy fejlődnek azok az idegpályák, amelyek az adott (elképzelt) mozgássorhoz vagy tevékenységhez kapcsolódnak.
Amikor jól csinálunk valamit – és ez éppen úgy igaz egy élsportolóra, mint egy átlagemberre – akkor azt általában a limbikus rendszerből tesszük. Addig gyakoroljuk tudatosan, amíg az beidegződött és alulról, „zsigerből” „ösztönönösen” cselekszünk. Amikor megtanulunk autót vezetni, eleinte nagyon oda kell figyelnünk: hogyan nyomjuk ki a kuplungot, merre húzzuk a sebességváltót. Aztán ahogy gyakoroljuk, erre már nem kell odafigyelni, mivel teljesen magától megy. A tudatos agyból a minta átíródott a tudatalattiba, és hogy ez konkrét cselekvésekkel megy-e vagy annak elképzelésével, az szinte mindegy.
Egyébként mégsem mindegy. Mert cselekedni csak a saját fizikai és társadalmi korlátaink közt tudunk, de elképzelni bármit. Itt megint csak a sportpszichológusok találtak érdekes példákat. Egy sportlövő több fontos versenyen az egyik lövését a szomszédja táblájába lőtte. Hogyan lehet ezt kijavítani? A múltat is át lehet írni? Nyilván itt egy rossz beidegződés rögzült. Erre való a javítás technikája. A sportlövő újra és újra lélekben eljátssza az előző versenyeket és itt a gondos és hibátlan lövéseket képzeli el. Ilyenkor az elménkben felülíródik a valóságban kialakult rossz minta és az (elképzelt) jó rögzül. A következő versenyen a versenyző az új minta alapján már hibátlanul fog lőni.
Ez a mechanizmus rengeteg mindenre jó. Sajnos ahelyett, hogy az iskolában tanítanék ezt a technikát, a tanítónő rászól Pistikére: Ne ábrándozzál! Pedig legtöbbször a kisgyerekek éppen a grandiózus fantáziálással erősítenék meg a megroppantott önképüket – ami a jelenlegi iskolákban rendkívül hasznos dolog lenne.
Nem mindig és mindenkor engedhetjük meg magunknak, hogy úgy csillapítsuk le a stresszes feszültségünket, hogy egy nyugágyban egy egzotikus tengerparton heverünk vagy egy sziklaszirten ülve bámuljuk a magas hegycsúcsokat. De el tudjuk képzelni, és ez is pontosan olyan hatásos lesz.
Ha valami nagy kihívás vár ránk, – vizsga, felvételi interjú, prezentáció -, akkor lehetőségünk van ezek sikeres lefolyását előre elképzelni, és amikor már valóban ott leszünk, akkor ismerős lesz a szituáció és a valóságban is otthonosan fogunk mozogni a helyzetben.
Hogy ez utóbbi mennyire így van, azzal kapcsolatban Lénárt Ágota6 sportpszichológustól hallottam a következő történetet:
Risztov Éva7 a 2012-es londoni olimpián már jóval a versenyszáma előtt kiment az olimpiai faluba. Szerzett egy lepedőt, kiakasztotta a falra, majd filctollal felrajzolta a 10 kilométeres nyíltvízi úszás pontos pályáját, a helyszín alapján. Aztán minden nap órákat állt a lepedő előtt, fejben ismételten végigment a pályán és mindig megnyerte a versenyt. Aztán a verseny napján beugrott a vízbe, végigúszta a pályát és élesben valóban megnyerte az aranyérmet. Addigra ez már a fejében kialakított és megélt otthonos pályája, szinte a saját hazai versenye lett.
De nem csak a jövőre alkalmazható ez a technika, hanem a múltra is. A múltat nem lehet megváltoztatni – és a múlt hibái végigkísérnek az egész életünkön – gondolják sokan. De ez nem igaz. Nyugodtan elképzelhetjük, hogy leülünk régen meghalt nagyapánkkal és bocsánatot kérünk tőle, vagy elmondjuk neki a sérelmeinket és ő kér bocsánatot tőlünk. A lelkünk ugyanúgy helyreáll, mintha ez valóban megtörtént volna – és ez nagyon fontos.
Ennek a technikának számtalan alkalmazása van, és ezen alapszanak a legjobb boldogságtechnológiai módszerek, de ezt is el lehet rontani. Sok ember nagy élvezettel képzeli magát kínos és megalázó helyzetekbe, és játssza vissza a kudarcait. Ez nagyon rövid utat jelent a boldogtalanságba. Ahelyett, hogy a múltban történt rossz cselekedeteinket kijavítanánk és a jövőbeli sikerekre gyakorolnánk, módszeresen egy lúzert képezünk magunkból – és mindezt tudatosan tesszük!
Sok önfejlesztő könyvben olvastam, hogy úgy kell sikeresnek lennünk, hogy elképzeljük magunkat a sikereink csúcsán, hol vagyunk, mit érzünk stb. és akkor hatalmas energiák fognak felszabadulni bennünk, hogy valóban eljussunk oda. De ez nem igaz. Az agyunk (mármint a limbikus rendszer) már a siker elképzelésétől is boldog és elégedett – és akkor elszáll a motiváció, hogy valóban dolgozzunk ezért a sikerért. Ha jól akarjuk csinálni, akkor a sikerhez vezető eredményes munkát és annak pozitív végét kell elképzelnünk, - mint Risztov Éva.
A limbikus rendszer átállítását egyébként nem csak képekkel lehet elérni, hanem szavakkal is. Minden, amit hallunk, amit mondanak nekünk, és főleg, amit mi mondunk magunknak, azt a tudatalattink kritika nélkül elhiszi, és annak megfelelően rögzül benne.
Minden pszichológus kedvence, hogy megnézeti, mik voltak azok a mondatok, amit gyerekkorunkban a szüleink, környezetünk sűrűn mondtak nekünk. Ezek nagyon mélyen belevésődnek és sajnos meg is valósítják magukat. A börtön tele van olyan emberekkel, akiknek gyerekkorukban mindig azt mondták: „Egyszer úgyis a börtönben fogod végezni!”
Nagyon oda kell figyelnünk, kinek milyen mondatát ismételgetjük magunkban, ugyanis ezek nagyon mélyen beépülnek a tudatalattiba és könnyen megvalósítják magukat.
Miért felejtünk el dolgokat? Ez sok szempontból az agyunk természetes védekezése a túlterhelés ellen. Az emlékek tárolására csak korlátozott hely áll rendelkezésre. Ezért elménk úgy viselkedik, mint akinek kis méretű memóriája van a telefonjában. Mivel minden nap új fényképeket készít. Ahhoz, hogy elférjenek az újak, minden nap átnézi az összes fotóját, és ezek egy részét törli. A régi fotókból már sokat törölt, de azok egy részét is törli. Aki matematikát tanult, az tudja, hogy így az emlékek száma az idővel exponenciálisan csökken. Hermann Ebbinghaus 1885-ben mérte ki a felejtés exponenciális jellegét.
De ez nem mindig van így.
Nagyon érdekes, ahogy az agyunk az emlékek részére fenntartott korlátozott tárhellyel bánik. 12 éves korunk tájékán beindul egy hatalmas átrendeződés az elménkben. A kamaszkorban a gyermekállapotból egy teljesen más, felnőtt állapotba kerülünk. Ehhez az agyunknak sok szabad memóriára van szüksége és ezért ilyenkor rengeteg korábbi emléket töröl. Ezért az emberek döntő részének nagyon kevés emléke van a gyerekkoráról.
Azonban vannak olyan emlékek, amik még ebből a korból is megmaradnak. Ezek általában olyan események emlékei, amik valami nagyon erős érzelmi élményhez kapcsolódnak, ezért ezek az emlékek nagyon erősen rögzülnek.
A legkorábbi emlékem 1 éves koromnál is korábbi – ami ritkaság. Arra emlékszem, hogy fürösztenek engem a szobában, körbeáll az egész család, amikor hirtelen a falról leesett a szarvasagancs és kis híján a nagynénémre esett. Ez nyilván egy nagyon erős érzelmi élményt jelentett, ezért tudott megmaradni felnőtt koromra is.
Van egy másik mechanizmus, amivel elérhetjük, hogy megmaradjanak az emlékek – akkor, ha újra és újra elővesszük őket. Másik gyerekkori élményem, hogy kitaláltam, hogy bizonyos pillanatokra emlékezni fogok. (Elég furcsa gyerek lehettem, így belegondolva...) 6-7 éves koromból két ilyen esetre is emlékszem, amikor szándékosan elhatároztam, hogy erre a pillanatra későbbiekben emlékezni fogok, így aztán újra és újra elővehettem ezeket az emlékeket. Ezt a technikát nagyon ajánlom mindenkinek. Igenis, lehet így „rögzíteni” az élete nagy és boldog pillanatait és utána rendszeresen elővenni és gyönyörködni bennük.
Az elme általában igyekszik a kellemetlen dolgokat törölni. Nagyon veszélyes dolog például naplót írni. Pár év után az ember visszaolvassa a rég feljegyzéseit és szembesül vele, hogy mennyi szörnyű dolog történt vele akkor. Közben pedig ezeket a negatív dolgokat már rég elfelejtettük volna, és csak a jó dolgokra emlékeznénk.
Sajnos itt a „normális” kifejezést hangsúlyoznom kell. Ugyanis az emlékeink kialakítása nagyon is tudatos tevékenység. Olyan ez, mint a bélyeggyűjtés: van, aki a fekete gyászbélyegeket gyűjti, és van, aki csak a vidám színeseket. Mindketten albumokba szedik és azt nézegetik. Ugyanígy, aki folyton csak élete kellemetlen emlékeire emlékszik vissza, annak az emlékei tele lesznek rémes dolgokkal, mert az agyuk törlik a nem használt szép emlékeket, mint feleslegeseket. Az ilyen „sötét bélyegeket gyűjtő” embernek ez alapján a teljesen jogosnak vélt véleménye az lesz, hogy az élet szörnyű. Aki viszont rendszeresen a jó emlékekre emlékszik vissza, annak főleg ezek maradnak meg, a rossz élményeket, kudarcokat elfelejti és bátran vallhatja, hogy boldog élete van.
Különösen igaz ez a bizonyos emberekre vonatkozó élményekre. Vannak, akik csak a negatív élményeket tartják meg valakivel szemben, és később hosszan sorolva ezeket az embereket démonizálhatják. Mások csak a pozitív élményeket tartják meg és idealizálják a képet valakiről. A párkapcsolatoknál nem ritka, hogy az elején idealizáljuk a párunkat, aztán ha megromlik a kapcsolat, akkor meg démonizáljuk – ugyanazt az embert!
Tudni kell, hogy bármilyen körülmények között nő fel egy gyerek, ő ezt tartja normálisnak. Csak később szembesül vele, hogy ez a helyzet nem biztos, hogy normális volt.
Nekem mély személyes élményem van erről. Apukám csecsemőkorában agyhártyagyulladást kapott és nagy szerencséjére kigyógyult belőle (személyesen Heim Pálnak köszönhetően) de visszamaradtak károsodások, például, hogy az egyik lába 8 centivel rövidebb lett. Nekem ez teljesen természetes volt. Tizennégy éves koromban találkoztam egy fiúval, aki apám tanítványa volt egy másik gimnáziumban, aki elmondta, hogy ők csak Suhanó Joenak hívják, – mivel sántított. Meg voltam döbbenve: az én apám sántít?! Hazamentem, megnéztem és akkor jöttem rá 14 év után, hogy igen, az én apám sántít. Ez annyira természetes volt, hogy addig észre sem vettem.
Az elme még radikálisabban is viselkedhet egyes élményekkel kapcsolatban. Egyes dolgok teljesen kiverik a biztosítékot. Ha annyira sokkos élményt élünk át, amiről az agyunk azt feltételezi, hogy képtelenek lennénk sérülés nélkül feldolgozni, akkor egyszerűen kitörli ezt az emléket, vagy annyira elzárja, hogy nem lehet hozzáférni. Ezek tipikusan a traumatikus emlékek. Ezért nagyon nehéz és egészen speciális képzettséget kíván a traumát átélt emberek pszichológiai kezelése.
Nagyapám 19 évesen végigharcolta az első világháborút az olasz fronton Doberdónál. Rengeteget mesélt a háború előtti és utáni egyetemi éveiről, de egy szót sem mesélt magáról a háborúról – ezeket az élményeket teljesen elzárta. Aztán pár éve megnéztem személyesen is Doberdót. Elmentem az ottani múzeumba, és megnéztem a táblát az emlékkápolnán, mely szerint az ő ezredéből minden kilencedik ember élte csak túl az itt folyt harcokat. Akkor megértettem, teljesen jogosan zárta ki magából ezeket az emlékeket.
Ha az emlékeinkkel tudatosan jól bánunk, akkor ez rengeteg kiváló technológiának lehet az alapja, amivel radikálisan boldogabbak lehetünk.
Kik vagyunk mi igazából? Ez egy nagyon nehéz kérdés. Ugyanis az elmúlt bő száz évben egyre inkább elterjedt a pszichológiában az a nézet, hogy a tudatunk egy társbérlet. Rengeteg jól elkülöníthető alprogramunk van, amit én csak agyférgeknek neveznék, ami csak bizonyos ingerre vár és akkor bekapcsol és átveszi felettünk az irányítást. Aztán utólag csak csodálkozunk: ezt meg miért tettem vagy miért mondtam?!
Minden olvasó figyelmét felhívom, hogy ez a rész kicsit száraz és ráadásul kifejezetten ijesztő. A horrorfilmek legrémisztőbb fajtája, amikor vírusok, gombák, vagy idegen lények veszik át az emberek felett az irányítást és csinálnak belőlük biorobotot vagy zombit. Szembesülnünk kell vele, hogy ezek a dolgok valóban itt vannak és irányítanak mindenkit – még minket is. Ráadásul nagy részük mindent megtesz, hogy boldogtalanná tegye az életünket.
Sok ilyen alprogramot még a pszichológia nagyapja, Freud fedezett fel és komplexusoknak nevezte el őket. Ezek nagyon összetett, az életünket sok szempontból befolyásoló gondolkozási minták. Csak néhány ilyen:
A pszichológia kezdeti szakaszában a komplexusokkal sok furcsa viselkedést meg lehetett magyarázni, de ezek inkább eseti magyarázatok. Ettől még ezek a komplexusok nagyon is léteznek. Mindenki, aki dolgozott egy nagyobb munkahelyen, találkozhatott kisebbségi komplexusos „mini Napóleon”-szerű, mindenkit leuraló főnökkel. Akik sokat randiztak, kizárt, hogy nem futottak bele a minden férfit az apjához mérő szuper elvárásokkal rendelkező apakomplexusos nőbe, vagy anyafüggő és minden nőre anyaként tekintő anyakomplexusos férfiba. Biztos, hogy emlékezetes randik voltak…
Azonban a pszichológusok vérszemet kaptak és ezeknek az agyférgeknek egész rendszertanát, kifejlődésének menetét és részben kezelésüket is kidolgozták nagyjából a 2000-es évektől kezdődően elsősorban Jeffrey E. Young vezetésével. Ezt nevezzük Sématerápiának. Most erről nagyon röviden írok, szerintem ez a modern személyiségpszichológia egyik legizgalmasabb és legátfogóbb területe, és ezzel lehet legjobban megismerni az agyunkban lakó „társbérlőinket”.
A sématerápia igazi „állatkertet” rendezett be. 5 tartományban 18 fajtát sorolnak fel8.
Már a nevük alapján is ráismerhetünk jó néhányra, hiszen mindenki találkozott állandó önbizalomhiányos (4. Csökkentértékűség–szégyen), iszonyúan nagyképű (10. Feljogosítottság–grandiozitás) vagy elképesztően pesszimista emberekkel (15. Negativizmus–pesszimizmus).
A „jó” hírek a sémákkal kapcsolatban:
Amikor egy ilyen sémánk van, akkor az ehhez kapcsolódó negatív érzelmi világ állandósul bennünk. Ez újból és újból aktív lesz akkor, amikor olyan helyzetekbe kerülünk, ami emlékeztet bennünket arra, amely helyzetben a séma kialakult. Ha valaki például felveti, hogy meg kellene csinálni valakinek valamit, egyeseknél máris bekapcsol a 13. Önfeláldozás séma és már jelentkezünk is, hogy mi majd megcsináljuk. Ha meg valaki valami rosszat csinál, az már aktiválja is bennünk a 6. Büntető készenlét sémát és követeljük, hogy büntessék meg az illetőt.
Természetesen ezeket nem is gondoljuk át, nem hozunk tudatos döntéseket, a sémák a tudatalatti limbikus rendszerből működnek.
A sématerápia szerint a sémák gyerekkorban sérülésekből alakulnak ki. Ezek okai, amikor a gyerek:
Ez után a sémát négy dologgal tartjuk fent: a sémát megerősítő gondolkozással, a sémát megerősítő érzésekkel, a sémát megerősítő cselekvéssel és a sémát megerősítő kommunikációval. Például, ha 15. Negativizmus–pesszimizmus sémától szenvedünk és bármi kis rossz is történik velünk, akkor rögtön megerősítjük magunkban, hogy ez is jól bizonyítja milyen szörnyű a világ, kiemelten átérezzük a dolog borzalmát, további védekező lépéseket teszünk és fűnek-fának elmeséljük milyen szörnyűség is történt velünk.
Négy dolgot tartalmaz minden séma:
Érdekes módon a sématerápia szerint a cselekvés nem a séma része. A sémánkra három módon reagálhatunk:
Például, ha 4. Csökkentértékűség–szégyen sémám van, akkor belefeküdhetek a séma világába és újra és újra kéjes örömmel átélhetem, hogy én milyen jelentéktelen alak vagyok. Megtehetem, hogy elkerülök minden olyan helyzetet amikor megmérnek és másokhoz hasonlítanak. Túlkompenzálhatom egy örült sikerhajszoló mindenkin átgázoló magatartással. Bármilyen hihetetlen, ezeknek a gyökeresen eltérő viselkedéseknek, ugyanaz az az alapja!
Ez a világ azért megdöbbentő, mert innentől magunknak sem hihetünk. Sémáink már eleve meghatározzák mit tapasztalunk, és mit látunk. Észre sem vesszük a sémáknak nem megfelelő dolgokat.
Egy 15. Negativizmus–pesszimizmus sémával küzdő megnyerheti a lottóötöst is, akkor is panaszkodni fog.
A sématerápia elképesztő érdekes és összetett téma.9 A lényeg: boldogságunk szempontjából ezek a sémák, komplexusok és akárhogy nevezem, az agyférgek módszeresen megpróbálnak boldogtalanná tenni minket. Meg kell tanulnunk felismerni őket és úgy kezelni, hogy mégis képesek legyünk boldogok lenni.
Gyakran a pszichológia legérdekesebb felfedezéseit a marketingesek teszik. Talán azért, mert nekik elég sok pénz áll a rendelkezésükre… A következő kísérlet nagyon tanulságos. Egy nagyáruházban elkülönítettek egy pultot, ahol lekvárokat raktak ki. Az egyik esetben 3 féle lekvárt, a második esetben 24 félét. Aztán bekameráztak mindent, figyeltek és mértek. Az eredmény elég meglepő volt. A 24 lekváros pultnál sokkal többen álltak meg, sokkal több időt töltöttek el. Viszont a 3 lekváros pultból sokkal többen vásároltak!
Ezt nevezik döntési paralízisnek: az agyunk, ha túl sok mindenből lehet választani, egyszerűen lebénul és nem képes dönteni, és ez nagyon boldogtalanná tud tenni minket.
Ha manapság bármit akarunk venni, autót, mosógépet, házat, mobilt, vagy csak sajtot a vacsorához, akkor hihetetlen választékkal szembesülünk. Aki szeretné mindenből a legjobbat megvenni, annak elképesztő sok energiát bele kell fektetnie, hogy elemezze, kiválassza a legjobbat. Arról nem is beszélve, hogy a marketingesek minden eszközt megragadnak, hogy a tudatalattinkra, a limbikus rendszerünkre hassanak, hogy „ösztönösen” az ő terméküket válasszuk – ami korántsem biztos, hogy tényleg a legjobb nekünk.
Ezért, ebben a környezetben, bármit válasszunk is, garantáltan csalódni fogunk, hiszen előbb-utóbb kiderül, lett volna szebb, jobb és olcsóbb is. Arról nem is beszélve, hogy a vételünk másodpercétól fogva folyamatosan jönnek ki jobb, korszerűbb és újabb modellek.
Az agyunk erre is kialakított védő mechanizmusokat. Például utólag kiválóan meg tudjuk győzni magunkat, hogy a legjobbat választottuk. Ennek ellenére, ez a túlzottan sok választási lehetőség miatti csalódás nagyon mély alapja korunk boldogtalanságának.
Ez nem csak a vásárlásnál van így, hanem a párkapcsolatoknál is. A barátomnak volt egy mondása: „A legkisebb faluban is megtalálhatod életed szerelmét és a legjobb barátodat”. Nyilván amikor egy kis faluban volt három szóba jöhető lány, és én kiválasztottam, megküzdöttem érte és elvettem a szerintem legszebbet, legjobbat, akkor teljes joggal boldognak érezhettem magam. Manapság amikor a társkereső applikációkon keresztül százezres nagyságrendben elérhetők szabad fiúk/lányok, akkor szinte biztosak lehetünk benne, bárkit is választunk, lett volna jobb és szebb is, és ez mély forrása lehet a boldogtalanságnak.
De más területen is elképesztően nagy a választék döntési lehetőségeben. Mit tanuljunk? Milyen szakmát válasszunk? Hova menjünk vacsorázni? Folyamatosan rengeteg dologból választás lehetőségek előtt állunk. Az élet egy olyan polc, amin nem 24, de egymillió lekvár van.
Erre aztán a hétköznapokban több olyan stratégia született, ami boldogtalanságot eredményez. Sokan képtelenek dönteni, folyamatosan válogatnak, hasonlítgatnak – az élet meg elszáll. Mások nem is gondolkoznak, hanem az első szembejövőt választják, és csodálkoznak aztán ha nem ez lesz az ideális.
Ennek a helyzetnek e kezelésére alakult ki az „elég jó” lelki technikája. Félre kell rakni a középkori kőfaragó mesteremberek maximalizmusát, tisztában kell lennünk, hogy egy elég jó dolgot, házastársat vagy akármit kell választani. Elég, ha tisztázzuk, mi azok a feltételek, aminek feltétlenül meg kell felelnie, de nem kell a legjobbnak lennie. Kemény dolog ezt megtanulni, de komoly boldogságforrás lehet.
Egy másik terület, amivel túlterheljük magunkat, az a tárgyak halmozása, ami bizonyos mérték felett függőség is lehet. Amikor megveszünk valamit, boldogsághormonok szabadulnak fel bennünk, és ettől jól érezzük magunkat. Ráadásul a modern kártyás fizetésnél nem kell megélnünk a pénzünk átadását, mert ez fájdalmat, veszteségérzetet okoz. Sokan úgy érzik a vásárláskor, hogy a tárgyakkal boldogságot vesznek maguknak, de csak a lakásuk lesz tele kacatokkal.
Az ősembereknek nem volt sok holmijuk. Mivel folyton vándoroltak, a felesleges holmikat, amit nem tudtak magukkal vinni, otthagyták a táborhelyeknél, az ősemberekkel foglalkozó régészek nagy örömére. A tárgyak felhalmozása nem az evolúció által kialakított, ősemberrel kompatibilis dolog, ezért okoz boldogtalanságot.
Erre válasz az új puritanizmus, a minimalista élet új koncepciója. Ennek néhány fő üzenete:
Ehhez az kapcsolódik egy másik alapelv, ami komoly forrása lehet a boldogságnak: „Élményekre költs, ne tárgyakra!” A tárgyak nem tesznek olyan boldoggá, mint egy utazás, egy baráti vacsora vagy bármilyen jó program emléke. Különösen, ha ezeket a boldog emlékeket rendszeresen felidézzük.
Nézzünk először egy nagyon furcsa pszichológiai kísérletet, még az 1960-as évekből. Az egyik nagy iskolában összehívtak néhány tanárt a tanév elején. Elmondták nekik, azért válogatták be egy új projektbe őket, mert tanári képességeik alapján kiemelkednek a többiek közül. Új osztályokat kaptak, ahol szándékosan a kiemelkedő képességű gyereket válogatták össze nekik. Aztán mindenki lelkesen munkához látott, és valóban a „normál” osztályokhoz és tanárokhoz képest nagyobb fejlődést értek el a gyerekek teljesítményében. Csakhogy volt egy kis bibi. Mind a tanárokat, mind a diákokat véletlenszerűen válogatták össze. Akkor honnan a kiemelkedő siker? Ennek oka az, amit a pszichológusok már 70 éve Pygmalion-effektusnak neveztek el.
A Pygmalion-effektus egy görög mitológiai alak történetéhez vezethető vissza. Pygmalion Ciprus királya volt, aki egy napon csodálatosan szép női alakot ábrázoló szobrot faragott, ami olyannyira élethűre sikeredett, hogy a király beleszeretett az alkotásba. Pygmalion nem tudott belenyugodni abba, hogy szerelme élettelen, mindenféle ajándékkal halmozta el őt, és valóságos nőként bánt vele, míg el nem érkezett Aphrodité istennő ünnepsége. A király áldozatot mutatott be, majd addig imádkozott szerelme beteljesedéséért, míg a szobor az istennő közbenjárására megelevenedett. Pygmalion úgy kezelte az alkotást, mintha az hús-vér nő lenne. Annyira hitt valamiben, hogy az valósággá vált. Ez a jelenség – ha nem is szó szerinti értelemben – erőteljesen jelen van a mindennapjainkban, sőt, mi több, folyamatosan hatással van ránk és a velünk érintkezőkre is, ezt hívják a köznyelvben önbeteljesítő jóslatoknak.