Kongresszusi Palota, Peking, Kínai Népköztársaság
Gazemberek, gondolta a szenátor. Lenyűgözte és szórakoztatta, amit látott. Mindenesetre jobban csinálják, mint mi.
Minden a legtökéletesebben szervezett volt, még a kísérő motoros rendőrök is pontos ék alakzatban haladtak a limuzinok előtt és mellett. Az út szélén vigyázzban álló rendőrök mosolyogtak. A képeskönyvbe illően zöld sávok növényzetét tökéletesen egyenletesre vágták. Karthauzi zöldek. Valószínűleg gyeptekercsek. Nagyon hatékonyak ezek a mi kínai barátaink és vetélytársaink.
A szenátort egy pillanatra elfogta az irigység, aztán elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
Apró mozdulat volt, de így sem kerülte el a mellette ülő asszisztense, John Chang figyelmét.
– Minden rendben, szenátor asszony?
Lefelé szegzett tekintettel, udvariasan, aggodalmas hangon beszélt. A kínaiak folyamatosan aggódtak, hogy valami esetleg nincs rendben.
– Igen, igen, minden csodálatos. Csak láttam az utcákon az óriás képernyőket és a zászlókat, és azt gondoltam, ez már valami! Ha mi rendeznénk egy ilyen konferenciát, odahaza, Sacramentóban vagy Los Angelesben, valami biztosan félresikerülne, biztosan kaotikusabb lenne, távolról sem ilyen…
– Nos, bölcs vezetőinknek és népünknek természetesen leghőbb vágya, hogy a legjobb benyomást keltse a vendégeinkben – mondta Chang.
Mintha verset mondana fel. Szinte teljesen akcentus nélkül beszélt angolul.
A két kezét a térdén nyugtatta, tökéletesen párhuzamosan. A körmei tiszták voltak, ápoltak, valószínűleg manikűrözöttek.
A szenátor rámosolygott a férfira.
– Ezt szépen mondta, Mr. Chang.
A kísérő szerényen lehajtotta a fejét.
John Changot a nagykövetség adta mellé, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a kínai külügyminisztérium közvetítette ki, tehát ajánlatos tartózkodással kezelni. Más szavakkal: Chang minden este jelentést ír a külügyminisztériumnak és a különböző titkosszolgálatoknak.
Kamala Harris kaliforniai szenátor és John Chang, a helyi asszisztense a konferencia három napjára, egy sötétkék,
S-osztályú Mercedes hátsó ülésén ült, amely a rendőrök által lezárt sávban suhanó konvoj részeként robogott a Pangu Hoteltól a Kongresszusi Palotához. A várost máskor beborító szmogot most nem lehetett látni. A sofőrt sötétített üveg választotta el tőlük. A kocsiban bőr és virágok finom illata érződött. Az ülések borvörösek voltak.
Egyértelműen különleges bánásmód, gondolta a szenátor. Akárcsak a Pangu Hotelban kapott luxuslakosztály is, kilátással a hatalmas város fénytengerére. Csak a fürdőszobája kétszer akkora volt, mint a szenátor sacramentói irodája.
De miért?
A szenátor kétségkívül feltűnő jelenség volt: ötvenes évei közepén járó, élénk, karcsú, csillogó szemű, egykori ügyész, egy tamil nő és egy jamaicai közgazdászprofesszor lánya,
a Demokrata Párt tagja – a nemzetközi konferenciák világának hierarchiájában azonban a pozíciója inkább jelentéktelennek volt mondható.
Az április napos és tiszta volt. A szenátor kinézett az ablakon. Még több zászló, még több üdvözlő felirat.
Megérkeztek a Kongresszusi Palotához. A limuzin puhán fékezett. Livrés segítők és biztonsági emberek siettek az autó mellé. Kinyitották az ajtót, a szenátor kiszállt. Tengerkék kosztümöt viselt, ugyanolyan színű táskával. Észrevette, hogy a legtöbb begördülő limuzin kevésbé elegáns, mint az övé.
A férfiakra pillantott, akik tiszteletteljes távolságban, tőle három méterre felsorakozva várták, most pedig meghajoltak.
– Ni hao! – köszönt hangosan a szenátor.
A köszönésre sok fej felemelkedett, itt-ott egy óvatos mosolyt is látott.
No kérem, még ha a kínaiak megelőznek is minket a gazdasági teljesítményükkel és a szervezettségükkel, azért van valami, amihez mi, amerikaiak, mégiscsak jobban értünk: tudunk kedvesek lenni.
A konferenciát háromnaposra tervezték, témája „az új selyemút” volt, Xi Jinping államfő szeretett óriásprojektje, amelyen már hat éve dolgoztak a kínaiak. Új kereskedelmi utak Ázsia és Európa között, új vasúti összeköttetések, utak, az útba eső vagy távolabbi országoknak hitelek, infrastruktúra-projektek. A felzárkózás és a belső fejlődésre összpontosítás évtizedei után Kína immár a világ maradék része felé tekintett. Hiszen a birodalom a tizenkilencedik század elejéig az első volt, a kínaiak legalábbis így látták. Most megint az első lesz.
Ezért kellett ez a konferencia. A találkozások, a munkacsoportok mind egyetlen üzenetet közvetítettek: itt vagyunk, színre léptünk, a csúcsra törünk.
Száz országból érkeztek küldöttek a tanácskozásra, közöttük csaknem negyven állam- és kormányfő. Egy egyszerű kaliforniai szenátor ebben a mezőnyben leginkább közkatonának számított, ilyen különleges bánásmódot pedig végképp nem érdemelt volna – a kínaiak azonban nyilvánvalóan tudtak valamit, amit nem sokan.
A biztonsági ellenőrzés, a táska- és testszkennelés előtt feltorlódott kissé a sor. A szenátor arab küldötteket látott hófehér disdásában, afrikai politikusokat hosszú, tarka öltözékben, és ott volt a tongai hercegnő, hagyományos, kagylókkal díszített déltengeri viseletben, mindenfelé mosolyogva. Tonga, a polinéziai szigetország, ugyan igencsak messze esett a selyemúttól, gyakorlatilag semmi köze nem volt hozzá, a kínaiak azonban nem voltak kicsinyesek.
A szenátor néhány ismerőst is látott: itt volt az olasz diplomata, akivel más konferenciákon is találkozott már, és aki folyamatosan flörtölni akart vele, és a volt német államfő, egy magas, szőke, barátságos férfi, akit mindig rokonszenvesnek talált. Odaintett neki, a férfi visszaintett.
A nagyterem a második emeleten volt. A szenátor feltette a táskáját az átvilágító gépezet futószalagjára, és meglepve érezte, hogy kezd izgatott lenni.