Kongresszusi Palota, Peking, Kínai Népköztársaság
Egy nappal és számtalan előadással később Kamala Harris szenátor már nem izgatott volt, hanem fáradt, és kicsit talán unatkozott is. A fülét nemcsak a fejhallgató melegítette, hanem az újra és újra elhangzó ismétlések is. Minden szónok elismert és bizonygatott valamit – a világkereskedelmet, a tisztességes partneri viszonyt, az átláthatóságot.
A gondolatai elkalandoztak. A lába fájt. Én egyvalamit bizonygatnék nagyon szívesen, azt, hogy ez az átkozott cipő túl szűk.
Elhatározta, hogy iszik egy jázminteát a számtalan büfépult egyikénél. Onnan nyílt a kijárat a kényelmes fotelokkal berendezett dohányzóteraszra is. A hamutartók átlátszó porcelánból készültek és akkorák voltak, mint egy kocsikerék, mégis hárompercenként ürítették őket: először egy kis porszívóval, azután ecsettel, végül nedves kendővel.
A szenátor kért egy csésze teát, és kisétált vele az egyik teraszra.
Alig töltött el kint néhány percet, amikor hirtelen két férfi állt meg mellette, akiket nem látott közeledni: az egyik az asszisztense, Chang volt, aki hirtelen sokkal öntudatosabbnak tűnt, a másik Arne Lindaunis, egy visszavonult svéd diplomata, akivel már más konferenciákon is találkozott. Lindaunis kissé merev tartású, de rokonszenves ember volt, azt beszélték róla, hogy több mint egy tucat nyelven beszél.
Néhány udvarias közhely után Lindaunis hangnemet váltott.
– Eltéríthetnénk néhány percre a harmadik emeletre, szenátor asszony? Néhányan szeretnének… nos, a legteljesebb diszkréció mellett beszélni önnel.
A szenátor tétovázott. Az ilyen kapcsolatfelvételek és külön beszélgetések a konferenciák természetes kísérői voltak, de mindig kissé kényesnek számítottak.
– Talán előbb egyeztetnem kellene a nagykövetséggel… – kezdte, de Lindaunis közbevágott.
– Kérem, ne tegye. Csak egy kötetlen, informális találkozóról van szó. Higgyen nekem, ezek az urak a legjobb szándékkal várják önt, ráadásul önnél sokkal többet veszíthetnek, ha valami kiszivárog. Rajtunk kívül senki sem lesz jelen. Én fogok tolmácsolni. Barátunk, Chang úr mutatja az utat.
Szünetet tartott, és amikor újra megszólalt, már kimondottan sürgető volt a hangja.
– Bízzon bennem, szenátor asszony! Kérem!
Chang két kisebb lépcsőn vezette fel őket a harmadik emeletre. A hosszú folyosó üres és csendes volt, minden ajtó csukva. Középtájon Chang megállt az egyik ajtó előtt, biccentett Lindaunisnak, azzal eltűnt.
Lindaunis kihúzta magát és kinyitotta az ajtót.
– Csak ön után, szenátor asszony.
Kamala Harris benézett a szobába. Kicsi helyiség volt, és a nagy termek pompájával ellentétben kifejezetten puritán berendezésű. Négy fotelt látott, kettő közülük foglalt volt. Két férfi ült bennük.
A szenátor Lindaunisra nézett.
Erre nem számított.
Az Egyesült Államok elnöke mellett a világ másik két legnagyobb hatalmú embere ült a szobában: Vlagyimir Putyin és Xi Jinping. Bátorítón biccentettek felé – látszott, hogy őrá vártak.
Őrá.
Mi a fene folyik itt?
Kamala Harris belépett a szobába.
Lindaunis követte, aztán becsukta az ajtót.