Jamal-félsziget, Északnyugat-Szibéria, Oroszország
A legtöbb ember nem kedveli a hideget, Gennagyij Sadrin azonban kimondottan szerette. Kétrétegű bőrkabátja megvédte a széltől, a rénszarvasbőr bélés meg a nyakánál és a csuklójánál rávarrt prém melegen tartotta. Gennagyij felkészülten várta a szibériai hideget.
Csakhogy a hideg nem jött.
Már az előző tél is túl enyhe volt, az azelőtti ugyancsak. Most azonban még azoknál is melegebb volt, s ez aggasztotta Gennagyijt. A föld túl nedves volt, a szél túl meleg.
A rénszarvasai nem tudnak majd haladni a puha talajon.
A rénszarvasoknak jég kell.
Már régen fel kellett volna kerekedniük, megindulni a déli, táplálékban gazdag erdők felé, de hogyan tegyenek meg négyszáz kilométert ezen a puha talajon? Gennagyij pásztor volt, ahogyan a szülei és a nagyszülei is, és minden őse, akire csak a család emlékezett. A rénszarvasokkal és a rénszarvasokból éltek. A húsukat ették és a vérüket itták.
A bundájukból a nők kabátot és takarót varrtak, a csontjaikból szerszámokat, késeket, sátorhorgokat készítettek, az inakat varrásra használták.
Ősei minden tudása sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy Gennagyij választ találjon arra a nagyon egyszerű kérdésre: mit tegyen, ha nem jön a fagy?
Gennagyij nyelvén a jamal annyit jelentett, „a nagy messzeség”. A félsziget évszázadokon át isten háta mögötti helynek számított a messzi permafrosztban. A világ soha nem figyelt rá. Amikor Gennagyij megszületett, szűkebb hazájában, a Jamali Nyenyecföld autonóm körzetben nyolcvanezer ember élt – amíg fel nem fedezték itt a világ legnagyobb gázlelőhelyét. Mire Gennagyij negyvenéves lett, már több mint félmillió ember élt a körzetben. Hogy most, amikor az ötvenegyedik évében járt, hányan éltek itt, nem tudta megmondani.
Amit azonban tudott: a legtöbbjük számára már nem volt fontos a föld. Gyárakban és a fúróállomásokon keresték a kenyerüket, útjaikkal átszelték a rénszarvasok legelőterületét, megmérgezték a vizeket. Az Ob folyóból egyetlen év alatt százhuszonötezer tonna nyersolaj ömlött a Jeges-tengerbe.
Gennagyij sejtette, hogy már nem sokáig tudja megóvni a családját.
Ezen az éjszakán hirtelen gyereksírásra ébredt. Szergej, a legkisebb fia, aki nemrégiben töltötte be a negyedik évét, belázasodott. Már két napja alig evett valamit, még a nyáron gyűjtött bogyókat sem kívánta. Sápadtan, izzadva, reszketve feküdt a prémmel borított fekhelyen. Gennagyij felesége, a két lánya és az idősebbik fia a gyerek mellett térdelt, az anya a kisfiú fejét simogatta. Gennagyij belebújt bőrcipőjébe, és elindult, hogy elhozza Jorakot, a sámánt.
A nyenyecek mindennel gyógyítottak, amit csak a természet adott nekik. A sámán ismerte a növényeket, lázcsillapító tejet tudott préselni a fűzfaágakból, ismerte a fájdalom elleni ráolvasásokat, azonban volt annyira modern ember, hogy tudja, mikor nem segít többé a mágiája.
Jorak Gennagyij vállára tette a kezét.
– El fogjátok temetni Szergejt, barátom. Olyan mélyre temessétek, amilyen mélyre csak tudjátok. Egy átok tért vissza, egy ősi kórság.
Szergej, a kicsi fiú gyengén lélegzett. A láza egyre emelkedett, a fűzfavesszőből nyert tej már nem segített rajta. Jorak végigsimított a kisfiú homlokán.
– A fagy megvédett volna a betegség átkától, de most, amikor minden csak olvad, a veszély egyre nő. Valószínűleg az egyik állatod kapta el, vagy talán több is.
A rákövetkező napon Gennagyij eltemette a legkisebb fiát. A család rögtön a temetés után útra kelt, estére azonban a két kislány is belázasodott, s két nappal később meg is halt. Amikor a felesége, Katyerina is meghalt, Gennagyij már ahhoz is gyenge volt, hogy eltemesse. Az egész család meghalt – s velük kihalt a jamali nyenyecek egyik régi nemzetsége.
Amikor nem sokkal később egy másik nagycsalád megtalálta és befogta az elárvult rénszarvasokat, rövid időn belül még tizenöt ember meghalt, és a teljes rénszarvascsorda elpusztult. Minden, ami megmaradt belőlük, egy aprócska jegyzet volt az egyik jelentéktelen orosz internetes híroldalon: Halottak a permafrosztban – újra felbukkant a lépfene kórokozója?