Quai de la Tournelle 15., Párizs 5. kerülete, Franciaország
Ez a nő tudja, hogyan nyűgözze le a vendégeit, fut át Gundlach fején Michelle párizsi lakásába lépve.
A nagy fogadószoba kellős közepén egy fa áll, világossárga és mentaszín füzérekkel beborítva. A nagy, de nem ormótlan, valószínűleg műfából készült asztalon gyümölcsök, vérvörös, ibolya- és orgonaszínűek, pontosan úgy, mintha véletlenszerűen rakták volna ki őket, s a színek csak véletlenül illenének egymáshoz tökéletesen. A falakon is növények futnak. A kanapék és fotelok mellett fehér edényekben paradicsombokrok és paprikatövek. Kicsi, régi kultúrnövények, régebben mindenfelé nőttek.
Azután Gundlach megpillantja az akváriumot. Olyan nagy, hogy az első pillanatban ablaknak vagy monitorfalnak is hihetné az ember. Benne pedig egy polip. Egy méter hosszú, a bőre világospiros-fehér, furcsa rácsos elrendezésű, világos és sötétebb részekből álló csíkmintázatú. Az állat fején egymástól távol ül a két szem, a szemhéjak lecsukva. Jó tízcentis szemek. Közvetlenül alattuk kezdődik a nyolc karcsú, a vége felé keskenyedő kar.
Michelle az asztalnál áll.
– Maximilian Gundlach! – A hangja még magasabb, mint Gundlach emlékezetében élt, és amikor Michelle arcára néz, alig tudja elhinni, amit lát. Nem létezik, hogy pusztán a vitamininfúziók hatása lenne!
– Úgy nézel ki, mint aki éppen most érettségizett, Michelle! Hihetetlen!
A francia nő indigókék, az egyik oldalán mindössze combközépig, a másikon a földig leérő selyemruhát visel. A kivágásában világospiros, valódi Mars-kövek csillognak.
Michelle a Párizsi Fenntartható Esztétika Főiskola igazgatója. A konviviális technika területén létrehozott alkotásai – attraktív, életigenlő mindennapi tárgyak – tették híressé.
– Bemutathatom Lionelt? – kérdezi.
Gundlach egy pillanatig azt hiszi, Michelle-nek végül tényleg sikerült találnia egy férfit, aki kiállta szigorú elvárásainak próbáját, de visszafojtja a gúnyos megjegyzést.
Michelle mosolyog.
– Lionel tegnapelőtt költözött be – mondja, a kezét a medencére téve.
A polip egyik karja megindul felé. Michelle Gundlachba karol, és a többiekhez fordul.
– Most pedig fordítsuk komolyra a szót, kedveseim! – kiáltja. – Öt perc múlva kezdődik a vezetés!
Gundlach csak most veszi észre a többieket. Odamegy Robert Glasshoz és Ann Georgiihez, akik csészével a kezükben állnak a nagy asztal mellett. Üdvözli őket és megpróbál nem túlságosan apaian viselkedni. Hozzávetőleg kétszer olyan idős, mint ők.
Gratulál Robertnek a kitüntetéséhez. Ideje lenne hozzászokni, hogy már ötvenes éveikben járó emberek is nyújthatnak csúcsteljesítményeket. A német–amerikai Robert nemrégiben nyerte el a fenntartható High-Speed startupok támogatásáért a Next Green Leadership díjat. A gazdaság és technika területén dolgozó fiatal, frissen végzett szakembereknek ad tanácsokat, valóban bámulatos teljesítményekre ösztönözve őket. Szakterülete a társadalom és a technika összekapcsolása. Foglalkozása gazdaságfilozófus.
A svéd Ann ugyanilyen sikeres. Az ő nevéhez egy egészségügyi rendszer világszerte legnagyobb átalakítási folyamata fűződik, egy Egészségügyi Change Management főiskola megalapítása, s mintegy mellékesen még a teljesen lebomlasztható oltóanyagokról is írt egy fontos tanulmányt. Bár még negyven sincs, Ann az egyszerű világosszürke kosztümjében szinte idősebbnek tűnik a kollégáinál. Kicsi, karcsú, csendes, figyelmes.
Az asztal másik oldalán Andzsana Tiwari és Iljana Lubalka áll, akiken jól látszik, hogy már maguk mögött hagyták a barátságos csevegés fázisát, és elérkeztek a vitához. Nem ez lenne az első alkalom, és a téma is mindig ugyanaz: milyen mértékben szabad digitalizálni és feljavítani az emberi agyat – s mekkora hatalmat szabad aztán adni egy ilyen agynak. A vitát eredetileg valamivel későbbre tervezték.
Iljana sovány, szigorú pillantású, a humortalanságig tárgyilagos orosz neurológus és tanuláskutató. Kifejlesztett egy eljárást, amely számítógépes chipekkel jelentősen leegyszerűsíti az agy neuronális hálózatainak technikai bővítését. Mellette a Mind Uploading optimalizálásán dolgozik, amelynek során a tudat biztonsági másolatát egy külső médiumon tárolják. Számára világos: a legtöbb folyamatban a mesterséges intelligencia már régóta megelőzi az embert. A vezetés visszaszerzése reménytelen, de ha az agyat könnyebben lehet fejleszteni és frissíteni, az ember legalább a lépést tartani tudja.
Iljanát három éve meghívták a Világkormány orvosi szakbizottságába, s mindjárt az első bizottsági ülésen egy kékes színű folyadékkal megtöltött injekciót mutatott fel a többi tagnak és a vendégeknek, közöttük két miniszternek:
– Hölgyeim és uraim! – kiáltotta. – Ez az injekció körülbelül akkora, mint egy hippocampus, ami a legfontosabb rész az önök agyában. És ez a folyadék… – itt kinyomott egy keveset a tűből – csak a hűtése egy chipnek, amelyet szabad szemmel nem is látnak, mégis okosabb, mint mi itt, mindannyian.
A két miniszterre pillantva folytatta:
– Magától adódik tehát a kérdés, miért önök ketten hoznak itt döntéseket, nem pedig ez a csepp.
Andzsana akkoriban nézte a közvetítést, de az ő véleménye már elvi szinten is teljesen ellentétes Iljanáéval. Jogászként más kérdéseket tesz fel. Alapvetőbbeket. Ki alkothat jogot és milyen célból?
Andzsana Indiából származik és néhány éve tagja a kisebbségek jogaival és a bevándorlással foglalkozó nemzetközi bizottságnak. Családjának története az egyenlőtlenség ellen és az igazságosságért vívott harc története.
– Mit szóltok Michelle új lakótársához? – kérdezi Gundlach. – Döbbenetes teremtmény, nem igaz?
A két nő elhallgat. Andzsana elmosolyodik. A bőre sima, egyetlen ránc nincs rajta. A haja még mindig őrzi természetes feketeségét.
A polip felé néz, és bólint.
– Abszolút. És szerencsére elég öntörvényű is – mondja. – Michelle nem fog unatkozni mellette.
Iljana arca komoly marad.
– A kérdés sokkal inkább az, a polip nem fog-e unatkozni Michelle mellett.
Lefelé fordítja a pillantását. Egyik tenyerén kivetített billentyűzet jelenik meg, amelyet a kontaktlencséje vezérel. Iljana máris nyomogatni kezdi a billentyűket.
– Vannak arra utaló jelek, hogy a tintahalak egyes területeken intellektuálisan felsőbbrendűek nálunk – mondja mintegy mellékesen. – Különösen az egyre összetettebb realitások konstruktív kezelésében…
Michelle félbeszakítja.
– Mindenki éhes? Akkor feltűnés nélkül kövessetek!
Megindul egy világos folyosón, Robert és Ann, Andzsana és Iljana pedig csatlakozik hozzá. Gundlach éppen megindulna utánuk, amikor egy másik szobából hirtelen előlép Seitz. A szociofizikus szokás szerint nem vesződik a köszönéssel. Az ő világában már az is szívélyes gesztusnak számít, hogy Gundlach mellé szegődik.
Gundlach az utolsó pillanatban fogja vissza magát, hogy ne veregesse vállon fiatal kollégáját. Seitz felfogása szerint a testi kontaktus szükségtelen, a csevegés felesleges.
Seitz a társadalmi célok elérésének digitális módszereit kutatja, a mesterséges intelligencia szociális kompetenciáit és a csoportos folyamatok megjósolhatóságát. Harmincnégy éves, és Oxfordban, Chicagóban és a Massachusettsi Műszaki Egyetemen tanít – virtuális előadások formájában, a lakásából, egy zürichi toronyház tizenötödik emeletéről, aminek megvan az az előnye is, hogy így elkerülheti a valódi kontaktusokat.
Belépnek a konyhába, amely a szalontól eltérően már-már sterilnek hat. Még az illata sem konyhaillat. Az asztalon csak néhány élelmiszer fekszik, mellettük egy túlméretezett mixernek tűnő gép áll.
– A konyhát száz százalékig napraforgóból készítették – magyarázza Michelle, és végigsimít a világosszürke, márványmintázatú munkalapon. – A bútorok a szár préselt kéregszálaiból készültek, és napraforgómagból készült lakkal impregnálták őket.
Odalép Iljana mellé, és egy szögletes pálcának tűnő tárgyat emel fel, amelynek közepén különböző színű fénycsíkok látszanak.
– Lennél az önkéntesem, Iljana?
– Amíg a tudományt szolgálom vele – feleli az orosz nő.
A csoport nevet.
Iljana haja szinte világít a számtalan mennyezeti lámpa fényében.
Michelle egy apró tablettát és egy pohár vizet ad a kezébe.
– Kéretik lenyelni!
A neurológus habozás nélkül engedelmeskedik.
Néhány perc telik el teljes csendben, aztán Michelle lassan szkennelni kezdi a pálcával a kolléganője hasát. A pálca sípol, Michelle pedig kihirdeti az eredményt:
– Kedves Lubalka professzor, önnek jelen pillanatban egy 48,6 százalékban teljes értékű szénhidrátokból, 27,3 százalékban fehérjékből és 24,1 százalékban lehetőleg háromszorosan telítetlen zsírsavakat tartalmazó zsírból álló étkezésre van szüksége, amelynek 2700 milligramm káliumot, 865 milligramm kalciumot, 11 milligramm vasat és 98 milligramm C-vitamint kell tartalmaznia. A további összetevőket itt olvashatja el részletesen…
Iljana kezébe nyomja a pálcát, aztán feláll egy kis fellépőre a gép mellett, kihúz egy fiókot, és kis, szögletes üvegtartályokat vesz elő.
– Koncentrátumok, amelyeket élelmiszerekből állít elő a masinám – magyarázza, és magasra emeli az egyik, mélyvörös anyagot tartalmazó tartályt. – Cékla. Ez a sötétzöld pedig alga. Ez a fehéres pedig lisztkukac.
Gundlach elfordul. A lisztkukac és a sáska azok közé a modern élelmiszerek közé tartozik, amelyektől még hosszú évek után is idegenkedik.
Michelle lelép a padlóra és bepötyög valamit a gép vezérlőjébe. A masina zümmögni kezd, vízgőz száll fel, hozzávalók siklanak egy tányérra. Két perc sem telik el, és Michelle már ki is emeli a gőzölgő tányért a főzőablakból: világoszöld habon egy dinnyeszerű gyümölcs két fele, rajta sárga csíkokból álló, leheletvékony hálóminta.
Michelle átnyújtja a tányért és egy kiskanalat Iljanának.
– Nem rossz – közli Iljana. – Intenzív íz, újszerű konzisztencia, érett esztétika.
– Ami pedig a legjobb – folytatja Michelle. – Hogy egy teljességgel hulladékmentes, abszolút zero waste termékről van szó.
Michelle háza mintaház. A szemetet árammá alakítják, rostokká formálják, vagy trágya készül belőle a zöldségeknek és gyümölcsöknek. Az erjesztésből származó gáz a konyhai gépek üzemanyagául szolgál, ami pedig még ezután is megmarad belőle, azt festékpigmentekké őrlik, és Michelle a festéshez használja fel. Mert mindennek a tetejébe még fest is.
– A rendszer egy hármas együttműködés eredménye, a főiskolánk a Pekingi Egyetem Műszaki Karával és a melbourne-i Makrobiotikai Intézettel közösen fejlesztette ki. Abban a megtiszteltetésben van most részetek, hogy velem együtt avathatjátok fel. Kérem a következőt!
Később, a szalonban, az első pohár bor mellett kezdetét veszi a találkozó hivatalos része.
– El sem mondhatom, mennyire örülök, hogy az idén én lehetek a házigazda – mondja Michelle. – Már a hetedik találkozónál tartunk, úgyhogy éppen ideje volt, hogy egyszer nálam gyűljünk össze. Ne aggódjatok, a vacsorát nem a kísérleti konyhám szolgáltatja majd.
Még szerencse, gondolja Gundlach.
– A ház földszintjén található a La Tour d’Argent étterem. 1582 óta működik. Ott foglaltam asztalt, ahol már Bismarck, II. Sándor cár és I. Vilmos porosz király, későbbi német császár is vacsorázott együtt.
Felemeli a poharát.
– A jó időkre! Santé! Ezzel át is adom a szót moderátorunknak. C’est à toi, Robert.
Robert feláll és ő is felemeli a poharát.
– Mi is nagyon örülünk, Michelle. Merci beaucoup!
Mindannyian felemelik a poharukat, először Robertre és Michelle-re, azután az akvárium felé.
– Mint előre bejelentettük, találkozónk során korunk valószínűleg legfontosabb kérdésével fogunk foglalkozni, s ennek során magától értetődőn a történelemre is vetünk egy pillantást. Különösképpen arra az időre, amely olyan szinten forradalmasította az emberiséget, mint talán egyetlen kor sem előtte. – A gazdaságfilozófus tanári üzemmódba vált. – Egy kor, amelyben azt a világot, amelyet ma ismerünk és nagyra értékelünk, mindössze egy hajszál választotta el a megsemmisüléstől. Elsősorban két kérdéssel fogunk foglalkozni: Mennyire volt döntő fontosságú, hogy néhány kormány átvette a vezetést és saját maguk alatt egyesítették a világot. És milyen döntéseket hozott volna meg korábban vagy jobban egy mesterséges intelligencia?
Gundlachhoz fordul.
– Te ott voltál akkor, egyedüliként közülünk. Milyen volt? Tudták, milyen helyzetben van a világ, nem igaz?
Gundlach habozik.
– Hogyne, természetesen. A tények egyértelműek voltak. Erdőtüzek Oroszországban és Ausztráliában, szmog Kínában – mindenki tudta, hogy a klímaváltozás Európát is eléri. Mindenki. Mégis használtuk a fosszilis energiákat és csak fűtöttük tovább a Földet. Így aztán olyan betegségek is visszatértek, amelyeket már régen felszámoltnak tartottunk…
Gundlach leteszi a poharát, mert mindkét kezére szüksége van a gesztikuláláshoz.
– Olvastunk a trópusi erdőkről. Tudtuk, hogy Amazónia a bolygónk tüdeje, és azt is tudtuk, hogy egyetlen értelmes lény sem tépné ki a saját tüdejét, de mit tegyünk, ha minden ország és minden kormány mindig csak saját magára gondol.
Szünet.
– 2020 elején 7,81 milliárd ember élt a Földön – szólal meg Seitz. – A rendelkezésre álló tartalékok ennyi embert már nem tudtak táplálni. Miközben a népesség egyedül Európában csökkent, Ázsiában az 1950 és 2020 között eltelt hetven évben 1,2 milliárdról 4,4 milliárdra nőtt. Afrikában ugyanebben az időszakban megötszöröződött a lakosság, elérte az 1,2 milliárdot.
Gundlach bólint.
– Ez is hozzájárult, igen. Ez mértéktelenül feldühített akkoriban – magyarázza. – És az irányítók vonakodása, hogy végre nekifogjanak a problémák megoldásának.