ÚJFAJTA MEGALÁZTATÁS TALÁLT utat hozzám.
Úgy festett, új módszereket fedeztem fel, hogy miként tudom kínos helyzetekbe sodorni magam. A stúdiólakásomban ültem, a konyhapult mellett; újra és újra lejátszottam magamban a pokoli interjút.
Tenyerembe temettem az arcomat.
Az egyszobás lakás még jó ideig csak álom marad. Amikor először beköltöztem ebbe a stúdiólakásba, úgy éreztem, igazi kis palota; még soha nem volt ekkora lakásom. Bár mostanra már kinőttem, és a használtan szerzett bútoroktól igazi kudarchegynek éreztem magam. Ott volt a sarokban álló, ócska kanapé, a furfangosan elhelyezett párnákkal, amik elrejtették az előző tulajdonos által hátrahagyott foltokat. A recsegős, vén hűtő, aminek a dübörgésére minden éjjel felriadtam: a régóta tönkrement fagyasztóból próbálta kiköpni a jégkockákat.
A pohár sauvignon blanc sem enyhítette csalódottságomat. Még mindig dühös voltam magamra, hogy elszalasztottam egy ilyen kiváló alkalmat. Hullámokban öntött el a megbánás a gondolattól, hogy nem készültem fel eléggé, és az esély, hogy jó pénzt kereshessek, kicsúszott a kezem közül.
Tényleg átadtam a fehérneműmet egy állásinterjún? Odatettem a csipkés Victoria’s Secret bugyimat Scarlet úrnő elé, jelezve, hogy épp nincs rajtam semmi? Amúgy meg mi a csodát kezdhettek volna vele?
Tara pokolian cserben hagyott, és én próbáltam megérteni, hogy miért akarhatta, hogy pofára essem. Tara most már majdnem egy éve Bailey-vel járt, a legjobb barátnőmmel, és mindig is kedveltem; hétvégén gyakran találkoztunk, és soha nem éreztem azt, hogy ötödik kerék lennék. Tara egyszer sem mutatta, hogy féltékeny lenne rám, annak ellenére, hogy Bailey-vel nagyon régóta voltunk barátok, mivel együtt nőttünk fel Charlotte-ban. Tara és Bailey kapcsolata mostanában kissé feszült volt, de ennek semmi köze nem volt hozzám. Tara azzal fenyegetőzött, hogy Ausztráliába költözik, ahol a bátyja lakik. Szörnyű volt látni, hogy ez mekkora stresszt okozott Bailey-nek, annak ellenére, hogy soha nem akart mást, mint hogy Tara boldog legyen.
Mivel Bailey meglehetősen régimódi volt, nagyon meglepett, amikor pozitívan reagált arra, hogy jelentkeztem erre az állásra, pedig ő aztán szemtanúja volt minden egyes kudarcomnak. Első kézből tudta, hogy az élet jó néhányszor kegyetlenül elbánt velem.
Lehet, hogy Tara féltékenysége most először ütötte fel a fejét? Felkészületlenül mentem el arra az interjúra, túlságosam is ártatlannak néztem ki – szőke fürtök és az az ijedt kis őzikeszem…
Tara tudta, mennyire szükségem van erre a pénzre, milyen fontos nekem, hogy az életem újra sínen legyen, és ne érezzem még mindig azt, hogy csak túlélek. A mostohaanyám, Lorraine orvosi kiadási egyre sokasodtak, és én ígéretet tettem, hogy kifizetem őket. Egy kicsit muszáj volt levennem a válláról a terheket. Mindegy, Lorraine most tünetmentes volt, hála a kemoterápiának, és én úgy éreztem, imáim meghallgattattak. Miután apám meghalt, Lorraine vett magához, és így megmentett attól, hogy utcára kerüljek. Most rajtam volt a sor, hogy megmentsem őt.
Mélyet sóhajtottam; rájöttem, hogy nagyon közel jártam ahhoz, hogy sikerrel járjak.
Az utolsó pillantás, amit Lotte úrnő vetett rám, még mindig kísértett; az, hogy domina volt, csak rontott a helyzeten. A másik két nő helytelenítő pillantása elérte a kívánt hatást: tökéletesen jelentéktelennek éreztem magam. Ami még zavaróbb volt: banális válaszaimból nem derült ki vidám személyiségem, életszeretetem, és az a képességem, hogy mindenhez nyitott szívvel és nyitott elmével közelítek. Úgy néztem ki, mint egy rettegő kisiskolás. Elcsesztem, úgy, ahogy van.
Bánatosan felemeltem a kis, négyzet alakú, műanyag borítékot, amiben a tökéletes állapotú, 1952-es Mickey Mantle baseballkártya volt. Az imént vettem ki a szekrényemben féltve őrzött fémdobozból. Ilyen pillanatokban mindig elővettem. Ez volt a mentőöv a múltamhoz, és valahányszor ránéztem, megvigasztalódtam. Mindig apám jutott róla eszembe. Sikerült kimentenem egy dzsekiből, ami az övé volt. Az özvegye, Lorraine, minden mást eladott egy Rose Bowl cserebere-találkozón. Szükségünk volt a pénzre. Lorraine nem vette észre, hogy átkutattam apám holmiját, és kivettem ezt a kártyát. Pokoli bűntudatot éreztem, mivel újabb tízezer dollárt hozott volna a konyhára, talán többet is, ami számomra felért egy kisebb vagyonnal. Egyszer, amikor éheztem, felbecsültettem a kártyát, de amikor oda jutottam, hogy eladjam, képtelen voltam megválni tőle. Ez a Mickey Mantle-kártya volt az egyetlen tárgy, ami apámra emlékeztetett.
Ha nem tudom megszerezni ezt az állást, el kell adnom.
A bor keserű volt. Mivel a legolcsóbb fajtát választottam, most minden következményét éreztem annak, hogy túlfermentált bort iszom: hosszan megmaradó, savanyú ízt éreztem a számban. Mégis, az ígéret, hogy eltompíthatom ezt a fájdalmat, arra sarkallt, hogy tovább kortyolgassam.
És én még képes voltam órákon át azon tűnődni, hogy készen állok-e arra, hogy egy fétisklubban dolgozzam! A lélekbúvárkodásom meglepő eredménnyel zárult, és elfogadtam a gondolatot, hogy olyan helyen dolgozzam, mint az Enthrall. Biztosítottam magamat, hogy csupán titkárnői feladatot vállalnék. Nem mintha most már bármit is számított volna.
Továbbra is nagyon kíváncsi voltam arra, mi zajlik azokban a kínzókamrákban. Izgatott Lotte úrnő, aki Tara szerint Los Angeles egyik leghíresebb dominája. Fekete lakkbőrrel és korbácsokkal teli BDSM-világa egymillió fényévre volt az én kis életemtől.
Nagy bátran még egyet kortyoltam a borból, és csettintettem az ajkammal, hogy enyhítsek a nyelvemet megtámadó csípősségen.
Megszólalt az iPhone-om, én pedig arrébb toltam. Nem érdekelt, ki hív. Nem akartam felvenni. A kezem azonban elárult, és rápillantottam a számra. Ez nem Santa Monica-i körzetkód? Mi több, a Pacific Palisades?
Nagyot kortyoltam a borból.