3. FEJEZET

BAILEY MEGINT KITETT magáért miattam.

Állandóan kölcsönadta az összes fekete ruháját, addig, amíg nem volt pénzem arra, hogy sajátot vegyek. Az Enthrall dress code-ja a fekete volt. Szinte szédültem a gondolattól, hogy valóban megkaptam ezt az állást. Hogy értelmezhettem ennyire félre a jeleket? Mégiscsak tetszettem annak a három boszorkánynak! Kész őrület!

Az íróasztalom egyszerű darab volt, elegáns elülső üvegborítással, ami tökéletesen alkalmas volt arra, hogy közszemlére tegye frissen szerzett, új csizmámat. A sík képernyős számítógépet könnyű volt kezelni, és Lotte átadta nekem az Enthrall határidőnaplóját, amibe beleírhattam az időpontokat.

Ebben az Elie Tahari Estelle ruhában azt reméltem, a legjobb benyomást keltem az első napomon. Fekete, magas sarkú, Calvin Klein csizmát viseltem hozzá: az egyetlen darab volt, amit megengedhettem magamnak, hogy újonnan megvegyem a Macy’s kiárusításán.

Már most hiányoztak a barátaim a művészellátóból, és megígértem nekik, hogy tartjuk a kapcsolatot, ahogy a cheesecake-es barátaimmal is, akik sokkal elviselhetőbbé tették azokat a hosszú estéket, amikor pincérnőként kellett dolgoznom. Azt mondtam nekik, hogy az új munkahelyem egy éjszakai bár háziasszonyi pozíciója; nem voltam biztos benne, hogy mit gondolnának rólam, ha elmondanám az igazságot. Még várt rám egy beszélgetés Lorraine-nel.

Beszívtam a füstölő friss illatát, és elcsodálkoztam azon, hogy milyen villámgyorsan történt ez az egész. Úgy éreztem, az egész életem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Évek óta először éreztem azt, hogy rend van bennem. Azt a félelmemet, hogy mindent elcsesztem és leégettem magam az interjún, felváltotta a büszkeség érzése: sikerült! Egyetlen esélyem volt megmutatni, mi rejlik bennem, és sokkal jobban sikerült, mint gondoltam. Ahogy átgondoltam a történteket, elfogott az izgalom.

A nagy bejárati ajtó mögött, tőlem balra, ahová a vendégeknek nem volt bejárásuk, három, luxusízléssel berendezett iroda helyezkedett el. Utánuk következett a fényűzően berendezett és felszerelt teakonyha; mi több, a személyzetnek még saját öltözője is volt, ami spává szélesedett ki. Engem az olyan menő helyekre emlékeztetett, ahová az ember azért megy el a születésnapján, hogy kényeztessék egy kicsit; mindent belengett a szantálfa mennyei illata, és a túlsó falnak támasztott, elegáns vízesésen egy Buddha-szoborfej pihent. Szemben egy fapad volt, ahol a személyzet tagjai lazíthattak; itt még szauna és jakuzzi is volt, emellett kedves gondolat volt a jéghideg citromos vizet adó ivókút. Amikor Lotte felszólított, hogy mindent kedvemre használjak, elöntött a boldogság.

Az Enthrall másik liftje ott volt mögöttem. Régi típusú, egymásba fonódó aranyrácsai drámai belépőként szolgáltak a legalsó szinthez. Lotte szigorú utasítása szerint előzetes engedély nélkül egyetlen vendég sem mehetett le oda. Lotte emellett azt is közölte, hogy oda nekem is tilos a bemenet. Nem okozott gondot számomra, hogy kitiltottak a kínzókamrákból.

A recepció területén minden a sötét faborításról és a visszafogott világításról szólt. A többi helyiséget látva ez ismerős témának tűnt. A burgundi vörös bársonykanapé kényelmesnek látszott. A keményfa padló loft érzetet keltett, bár a bejárat sötétvörös falaitól az embert önkéntelenül is elfogta a nyugtalanság. Ez a tökéletesség bennem aggodalmat keltett. Megszokom-e valaha?

Az első lift halkan sípolt egyet.

Felkészültem arra, hogy találkozom a mai nap első vendégével; végiggondoltam, hogyan is üdvözöljem, milyen szavakat használjak, hogy tompítsam a szinte biztosan kínos élményt, miszerint meg kell látogatnia ezt a műintézményt. Ahogy kinyitottam az Enthrall határidőnaplóját, és végignéztem a mai napot, délután kettő előtt nem láttam beírva senkit.

A liftajtó kinyílt, és egy magas, jóképű, húsz év körüli fia­talember lépett ki; rövid, szélfútta, homokszőke haja volt, hátizsákjának pántja keresztezte a mellkasát. Gyors léptekkel igyekezett felém, kezével árnyékolva a szemét.

– Helló! – intett, és elindult a személyzeti bejárat felé.

Felpattantam a helyemről, és odaálltam a fiatalember és az ajtó közé.

– Elnézést, uram, de oda csak a személyzet tagjai léphetnek be! – mondtam, és büszke voltam magamra, hogy milyen hivatalos hangon szólaltam meg.

Ott álltam a fiatalember és az ajtó között.

Nemes, intelligens arcával lenézett rám. Az ilyen arc jó vérvonalú felmenőkről mesél; biztosan mindkét szülője kivételes külsejű. A fiatalember olyan volt, mintha egy jachtmagazin címlapjáról lépett volna le a maga napbarnított, privilégiumokat sugalló megjelenésével. Igen, egyszerre volt csodálatos és viharvert is. Rabul ejtő egyveleg.

– A kontaktlencsém lassan beleég az íriszembe. – Megvakarta az arcát. – Kérem, álljon el az utamból!

– Uram, meg kell kérnem, hogy foglaljon helyet!

– Melyik munkaközvetítőtől küldték ide ideiglenesen? – kérdezte a fiatalember.

– Nem ideiglenesen vagyok itt, hanem teljes munkaidőben.

– Nem, az nem lehet! – füstölgött a fiatalember, és megragadta a kilincset, majd kinyitotta az ajtót. Félretolt, és végigrohant a folyosón.

Bosszantott az arroganciája; az íróasztalomhoz rohantam, és megnyomtam a pánikgombot.

Semmi.

Mi értelme a pánikgombnak, ha senki nem reagál rá? Kinyitottam az ajtót, és végigkémleltem a folyosón. Legalább jeleztem, hogy valaki betört ide.

Megjelent Lotte úrnő; szép, komótosan újraprogramozta a riasztót, aminek a fali billentyűzete inkább egy légkondicionálóéhoz hasonlított.

– Mia – szólalt meg –, minden rendben van.

– Ismeri az urat? – Átnéztem Lotte úrnő válla fölött, és tekintetem megpihent a nemrég berontott fiatalemberen.

Ó, a francba!

A fiatalember haragosan, élénken bámult rám, sötétkék szemének tekintete szinte égetett. A büszke archoz szépen formált vonások társultak. És bosszantó magabiztosság. Mivel kivette a kontaktlencséjét, most kerek szemüveget viselt, és a borostája, ami eddig nem tűnt fel, azt sugallta, hogy ne szórakozz velem. Mégis úgy öltözködött, mint egy diák: fehér inge nyitva volt a nyakánál, fekete zakóját pedig valamikor levehette.

Lotte a fiatalember felé intett.

– Mia, ő Richard Booth. Az új főnököd. – Megfordult. – Richard úr. Örömmel mutatom be az új titkárnőjét, Miss Laurent.

A vérnyomásom az egekbe szökött, és remegő lábbal döbbentem rá, hogy ez a hihetetlenül jóképű férfi, aki láthatóan Dom, a főnököm.

Újra normálisan vettem a levegőt.

– Miát jól kiképeztük – mondta Lotte. – Látja? Még mi sem juthatunk be ide. – Úgy beszélt, mintha viccelne.

– Miért nem én felvételiztettem? – kérdezte Booth jeges hangon.

– Az igazgató úr igent mondott rá – mondta Lotte. – Kijelentette, hogy ebben nem ismer pardont.

– Mégis miben ismer pardont? – kérdezte Richard.

– Köszönjön már! – suttogta oda neki Lotte.

Zsarnoki viselkedése a várt hatást keltette Richardban, aki bólintott felém.

– Miss Lauren. Egy cukorral iszom a kávémat. Öt perc múlva várom az irodámban.

– Kérem – mondtam.

Lotte meglepett pillantást vetett rám.

– Kérem – mondta Richard homlokráncolva.

– Szólítson Miának – mondtam, mert eszembe jutott, hogy Tara kitanított, hogyan kell magabiztosan viselkednem. – Szólíthatom Richardnak?

Richard sarkon fordult, és bement az ajtón.

– Ragyogtasd rá azt az édes mosolyodat! – mondta Lotte. – Majd észhez tér.

Kicsit kizökkentett, hogy Richard nem tudta, hogy felvettek ide, de elmentem Lotte mellett, majd beléptem a konyhába.

Beszívtam a legjobb minőségű kávészemek friss illatát. A csomagra tűzött árcédula szerint még drága is volt. Eltűnődtem, hogy az illat miért mindig sokkal finomabb, mint az íz; a kávéba öntöttem tejet a rozsdamentes acél hűtőben talált dobozos tejből, fogtam egy kis zacskó alacsony kalóriatartalmú cukorpótlót és egy kis zacskó kristálycukrot, majd elindultam. Megálltam Richard ajtaja előtt, és igyekeztem összeszedni magam, próbáltam közönyösnek mutatkozni. Richard kissé félelmetes volt.

Richard épp telefonált, és mutatta, hová tegyem le a csészéjét – az íróasztalán heverő ezüst poháralátétre. Nagyon igyekeztem, hogy ne löttyintsem ki; letettem a csészét az alátétre, és hátraléptem. Richardból akkor is áradt az intenzitás, amikor nem is nézett oda. Örömmel indultam kifelé.

– Mia! – szólt utánam Richard, eltakarva a telefont. – Egy pillanatra, kérem.

Közelebb léptem az asztalához.

Beletúrt az előtte heverő, nyitott, bézs mappába.

– Itt van előttem az anyaga – mondta a hívó félnek. – Mi történt?

Még soha életemben nem voltam ilyen menő irodában – a könyvszekrény még a faborítású falaknál is sötétebb színben pompázott. Könyvek helyett azonban különféle dísztárgyak sorakoztak rajta: a legalsó polcon egy Buddha ült, folytatva az öltözőben megkezdett témát, a legfelső polcon egy jachtmodell állt, alatta pedig, egy külön kis dobozban, egy középkori hüvelykszorító volt, ami éles ellentétben állt a Buddhával.

A bal oldali, túlsó fal mellett drága, bőrszegecses kanapé helyezkedett el. Elképzeltem, ahogy Richard kinyújtóztatja hosszú lábát, és ebédszünetben szundít egyet.

Jobbra három fénykép függött, fekete keretben. Mindegyiken egy-egy ember szerepelt, aki valamiféle fenegyerek-mutatványt hajtott végre. Az első egy férfi szó szerint lelógott egy sziklafalról – a fotó egy helikopterről készült. A másodikon egy férfi az Eiffel-toronyról ugrott le, hátán egy vékony ejtőernyővel. A harmadik képen, ami láthatóan a legextrémebb volt mind közül, egy víz alatti ketrecben úszó férfi nyújtotta ki a kezét egy cápa felé.

Elkaptam a pillantásomat, és azon tűnődtem, hogy vajon Tara eldöntötte-e már, hogy Ausztráliába megy, bár Bailey miatt reménykedtem, hogy meggondolta magát.

– Persze, mindenképpen fosszuk meg a tagságától! – mondta Richard. – És adjuk vissza a pénzét. – Felpillantott rám.

Elfordítottam a tekintetemet a cápás fotóról, de valahogy ismét magához vonzotta.

– Nem, teljes mértékben egyetértek – tette hozzá Richard. – Dominic, nagyon köszönöm, hogy ezt elintézed. Később beszélünk. – Letette, és pillantása követte az enyémet.

– Ezek a pasik tiszta őrültek – mondtam, bár azt, aki a cápát próbálta megsimogatni, némileg megértettem.

– Visszahúzta a karját, mielőtt a nagy fehér cápa közelebb jött volna – mondta Richard. – Gyávaság, ha engem kérdez.

Igenis kiérdemelte azt a haragos pillantást, amit rá vetettem.

Richard belekortyolt a kávéjába, és elfintorodott.

– Ó! Nem tudtam, hogy édesítővel szereti, vagy…

Richard biccentett.

– Rendes cukorral.

Feltéptem a zacskót, és beleöntöttem a csészéjébe a kristálycukrot, majd elkevertem a fapálcikával, amit aztán az íróasztala mögötti szemetesbe hajítottam.

Richard ismét belekortyolt a kávéba.

– Így már jobb. – Pillantása lefelé vándorolt. – Szép a csizmája!

– Új. – Igyekeztem nem összerándulni saját idétlen válaszomtól.

– Tetszik.

Úgy éreztem, pontosan erre a fajta kedvességre van szükségem attól az embertől, aki a főnököm lesz, és nagyon örültem, hogy kaptam némi ízelítőt figyelmességéből.

Richard ismét ivott egy kis kávét.

– Lotte mindent átbeszélt magával?

– Igen.

Richard megfordult magas támlájú székében.

– Tisztában van azzal, hogy mit csinálunk itt, ugye? És száz százalékban benne van?

– Ó, igen – mondtam, remélve, hogy nem tér rá a részletekre.

– Mindennap előttem fél órával érkezik. Megnézi az e-mailjeimet, és közli velem, melyek sürgősek. A nevemben ne válaszolja meg őket. Soha. – Előrehajolt. – Azzal kezdünk, hogy végigmegyünk az adott nap időpontjain. Nem mindegyik az Enthrallba szól. – Legyintett. – Ezt majd később megbeszéljük.

– Köszönöm szépen ezt a lehetőséget – mondtam. – Nagyon hálás vagyok!

Richard meglepettnek tűnt.

– Nem én vettem fel magát. Hanem az igazgató.

– Ó.

Richard hátradőlt, és jeges pillantása kissé túl sokáig pihent rajtam.

– Még egy kávét? – kérdeztem.

– Még ezt sem ittam meg. – Továbbra is bámult.

Különös, eddig ismeretlen, remegő érzés támadt a gyomorszájam környékén.

Richard kinyitott egy oldalsó fiókot, belenyúlt, majd felém nyújtotta a tenyerét.

– Tessék.

Előreléptem, és kivettem a kezéből a kulcsot. Érintésétől bizseregni kezdett az ujjam. Richard visszakapta a kezét.

– A kínzókamra liftkapujának kulcsa – mondta. – A maga feladata lesz kinyitni a kaput a vendégeknek és kísérőiknek. Tartsa jól elzárva. Ne vigye haza. – Összehúzta a szemét. – Az engedélyem nélkül ne menjen le oda! Megértette?

Bólintottam.

– Egyelőre ennyi.

Az ajtó felé indultam.

– Tegye boldoggá a vendégeinket! – szólt utánam Richard. – Csupán ennyit kérünk magától. Legyen udvarias. Türelmes. Kedves.

– Természetesen – mondtam; visszafordultam, hogy szembenézzek vele. – Mi más lennék?

Érdeklődő pillantása ismét rám irányult.

– Buddha kilenc.

– Tessék?

– A Gmail-fiókom jelszava.

– Rendben. – Becsuktam magam után az ajtót.

A konyhában öntöttem magamnak a maradék kávéból, és visszatértem az asztalomhoz. Pár perc múlva Richard kódja segítségével megnyitottam az e-mailjeit. Szerettem volna végigolvasni a régi üzeneteit, de aggódtam, hogy észreveszi, ezért nem tettem meg.

Egy bizonyos Cameron Cole új üzenetén kívül – aki a Soho House nevű helyre megbeszélt esti találkozójukat jelezte vissza – több órán keresztül nem jött semmi. Így volt időm átrendezni az íróasztalomat. Mindenütt irodaszerek hevertek, így kicsit több mint egy órámba került rendet rakni.

A lift sípolt, és tudtam, hogy Monsieur Trourville érkezik. Az ő neve volt elegáns írással bejegyezve az Enthrall határidőnaplójába délután két órára.

Lotte elmagyarázta, hogy az ügyfelek nem szeretik, ha a saját nevükön tárolják őket mindenféle adatbázisban, ezért minden időpontot ceruzával írnak be, és amikor a vendég megjelenik, a titkárnő kiradírozza. Eltűnődtem, hogy a számlázáshoz és az adózáshoz mindezt hogyan tartják számon, de nem akartam szóba hozni, nehogy átadják nekem az Enthrall adminisztrációjának ezt a részét. Jó érzés volt itt lenni a recepción, időnként átirányítani hívásokat, legépelni egy-egy levelet Richardnak és fogadni a vendégeket. Hálás voltam a kis lazaságért azután, hogy két munkahelyen próbáltam egyszerre megfelelni. És mindez fantasztikus, évi hetvenötezer dolláros fizetésért – ez megmutatta, hogy ez egyszer kivételesen nekem is lehet szerencsém.

Monsieur Trourville végigjött a folyosón. Felálltam, hogy üdvözöljem. A neve alapján idősebbnek képzeltem, de a harmincas éveiben járt. Rendkívül hivatalosnak tűnt háromrészes öltönyében és ballonjában, de amikor elmosolyodott, kipukkant az őt körülvevő fensőbbségesség buborékja. Ha a neve nem árulta volna el, kedves arca és nemes vonalú orra alapján rájöttem volna, hogy európai.

– Monsieur Trourville – szólítottam meg. – Hozhatok egy italt?

– Nem, köszönöm – mondta. – Maga biztosan az Enthrall új titkárnője. Lotte úrnő mesélte, hogy ha megjövök, új lány fog várni.

Odaléptem, hogy bemutatkozzam.

– Mia vagyok.

Monsieur Trourville rémülten pillantott a kezemre.

– Én nem…

Lotte rontott be a személyzeti ajtón.

– Monsieur! – Szokásos kedvessége eltűnt, viselkedése parancsoló volt. – Uram, ön késett! Ez elfogadhatatlan!

A falióra azt mutatta, hogy Monsieur idejében érkezett, mégis szó nélkül fogadta ezt a vádat, és szégyenkezve lehajtotta a fejét.

– Látom, megismerkedett az új titkárnőnkkel – fordult felém Lotte. – Kérem, nyissa ki a kaput, Miss Lauren.

Megkönnyebbültem, hogy Lotte komorsága nem nekem szól, és elővettem jól elrejtett kulcsomat felülről a második fiókból, majd beleillesztettem az arany keresztvasas kapu zárjába. Könnyedén fordult. Lotte bólintott, és egy gombnyomással már hívta is a liftet. Az ajtó kinyílt, Monsieur Trourville és Lotte belépett a fülkébe.

– Zárja be! – mondta Lotte.

Az ajtó bezárult.

Reméltem, hogy van menekülő útvonaluk, ha arra kerülne a sor. Bár őszintén szólva, elnézve a Monsieur Trourville-nak parancsolgató Lottét, az úriember emiatt aggódhatott a legkevésbé.

Lotténél egy korbács volt.