4. FEJEZET

EGY HÉT UTÁN kezdtem azt érezni, hogy beilleszkedtem.

Richarddal nem sűrűn találkoztunk, alig adott munkát, és elég gyakran a teakonyhában lógtam Lottével, Scarlettel és az egykori Miss BlackBerryvel, akit Lady Pennynek hívtak. Bár kiderült, hogy Penny csak időnként dolgozik az Enthrallban.

Hálás voltam, hogy befogadtak kis csapatukba, bátorítón szóltak hozzám, és megosztották tudásukat a szerelem, a munka és Scarlet szavai szerint, ami a legfontosabb, a vásárlás területéről, miközben Lotte házi készítésű morzsasütijét eszegettük. Dominaruháikban fenyegetőnek tűntek, de hozzám mindannyian nagyon kedvesek voltak.

Örömmel főztem nekik kávét minden reggel, és ügyeltem arra, hogy mindenük meglegyen, elintéztem nekik néhány apró-cseprő ügyet, kiszaladtam a postára, a tisztítóba, sőt néha be is vásároltam nekik.

A napom fénypontja az volt, hogy a klub hátsó udvarában az aranyhalakkal teli tóra néző privát kertben elfogyaszthattam céges büféebédemet. Megnyugtató volt nézni az ezüst és narancssárga halakat, és azon tűnődtem, rajtam kívül más miért nem élvezi ki ezt a látványt.

Mivel még volt fél óra Monsieur Trourville következő időpontjáig, az íróasztalomnál kinyitottam a naplómat, és fél órán keresztül számolgattam – átgondoltam az anyagi helyzetemet, és arra jutottam, hogy nagyjából két év alatt sikerül kifizetnem a mostohaanyám orvosi költségeit. Természetesen csak akkor, ha továbbra is odafigyelek arra, hogy mennyit költök és mire. A sötét alagút végén megcsillant a fény, bár ez aligha volt fogható életem legsötétebb éveihez. A pálmát az vitte, hogy a tizennegyedik születésnapom másnapján kokaintúladagolás miatt elveszítettem a szülőanyámat, néhány évvel később pedig apám halálos motorbalesetet szenvedett.

Borzongva száműztem ezeket a gondolatokat oda, ahová tartoztak – minél messzebb, oda, ahol már nem tudnak megérinteni vagy fájdalmat okozni. Nem volt joguk befurakodni új életembe, sötét felhővel borítani a kecsegtető, jobb jövő egét. Megmarkoltam az íróasztalom szélét.

A bejárati lift sípolt.

Felpattantam. Most az íróasztalom mögött maradtam. Lotte szerint Trourville nem szereti, ha megérintik.

– Vagyis csak akkor, ha az érintés a gyönyör vagy a fájdalom végleteiben történik – tette hozzá Lotte.

Eltűnődtem, miféle borzalmas dolgok történhettek vele, hogy ilyen lett. Kívülről olyan hűvösnek, olyan normálisnak tűnt.

Monsieur Trourville egy aktatáskával a kezében jelent meg. Gyengéd bólintással jeleztem együttérzésemet. Az órára pillantva úgy számoltam, hogy legalább tíz perccel előbb jött, valószínűleg kompenzálva, hogy a múltkor késett.

– Jó reggelt, uram! – üdvözöltem.

Monsieur megállt az íróasztalom mellett.

– A megismerkedésünkkor nagyon kedves volt hozzám. Ezért szeretnék köszönetet mondani.

– Ez természetes – mondtam. – Örömmel tettem. – Reméltem, hogy kedvességem ellensúlyozza Lotte komorságát. – Hozhatok valamit?

Monsieur feltette aktatáskáját az asztalomra, és kinyitotta.

– Hoztam egy ajándékot. – Átadta az öklömnyi, ezüst-piros csomagolópapírba burkolt dobozkát. – Remélem, hogy amikor legközelebb jövök, viselni fogja.

– Örömmel! – Eszembe jutott a vakító gyémánt, amit Lotténak ajándékozott. Elvettem a dobozt, ügyelve, hogy ne érjek a kezéhez. Arra céloz, hogy netán fülbevalót kapok?

– Nagyon sokat jelentene számomra!

– Akkor örömmel fogom hordani. – Eltűnődtem, meddig tudom megtartani az ajándékot, és mikor leszek kénytelen eladni. Ha ez a gyémánt csak feleakkora, mint amilyet Lotte kapott, egy szempillantás alatt rendezni tudnám a fele adósságomat.

Monsieur lepillantott rám.

– Ha valóban hordja, teszek róla, hogy külön juttatást kapjon!

– Természetesen hordom – mondtam; megdöbbentett a nagylelkűsége.

Lotte rohant be a személyzeti ajtón.

Arra számítottam, hogy örülni fog Monsieur Trourville korai érkezésének, de Lotte láthatóan bosszankodott. Pillantása a dobozra tévedt, amit a mellemhez szorítottam.

– Megtarthatod – mondta Lotte, és korbácsával Trourville-re mutatott. – Netán különleges engedékenységre számít ezért?

– Soha, úrnőm – mondta Trourville.

A kulcsért nyúltam.

– Miss Lauren, majd együtt nyitjuk ki az ajándékát – mondta szigorúan Lotte.

– Igen, Lotte úrnő – mondtam, és rámosolyogtam Monsieur Trourville-re.

A számítógép mellé tettem a dobozt.

Ők ketten eltűntek a tiltott zónában, én pedig becsuktam mögöttük a kaput.

Még volt egy kis szabadidőm utánanézni azoknak a dolgoknak, amik itt folytak. Megnyitottam a keresőt, beütöttem, hogy szadomazo, és elmerültem a kibertérben….

Képtelen voltam felfogni, miért akarhatja bárki is, hogy megkötözzék és kipeckeljék a száját. Nem beszélve arról, hogy egyesek szexuális segédeszközöket dugnak fel maguknak ide-oda. És mi a csodát látni az arcukon? Átszellemültséget? Egész egyszerűen nem volt odaillő.

Ez a rövid, a szadomazo területére tett kirándulás teljesen megdöbbentett.

Hátradőltem a székemben; nem igazán értettem a képet, amit épp néztem, és azon gondolkoztam, hogy ilyeneket itt is csinálnak-e. Talán nem a megfelelő honlapokat kerestem fel. A hardcore képektől, amiken bőrbe öltözött férfiak különféle segédeszközöket használtak meztelen nőkön, megdöbbentem, de különös módon fel is ajzottak. Richard nem olyan alkatnak tűnt, aki ilyesmibe belemegy. Mindig egy könyvbe temetkezett, a múlt héten talán Chaucert olvasott, mostanában pedig Thomas Hardy Lidércfény című regényét.

Összezártam a lábamat, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a combom között vibráló érzéseket. Fantáziám vadul szárnyalt, ahogy elképzeltem, hogy Richard mindezt velem csinálja az egyik ilyen kínzókamrában. Azon a helyen, ahová tilos belépnem. Amitől még titokzatosabb az egész. Még tiltottabb.

Száguldoztak a gondolataim…

Richard, ahogy elfenekel. Richard, ahogy megcsókol. Richard keze, ahogy végigvándorol a mellemen, és megcsavarja a mellbimbómat. Vajon használt már olyan mellbimbócsipeszt, amit a fotókon láttam? Nem fáj nagyon? Egy szeánsz után oda lehet bújni hozzá egy ölelésre? Beszívnám az illatát – azt az illatot, amiben keveredik az óceán és még valami másnak, valami drága dolognak az illata.

Egy csipetnyi izgalom. Valami csodálatos, bizsergő érzés odalent…

Richard szája lecsúszik a combom közé, nyelve a puha húson köröz, nyaldossa…

Sípolt a lift.

Az egér után nyúltam és bezártam a keresőt; úgy tettem, mintha roppant elfoglalt lennék.

Richard lépett ki a liftből.

– Hogy telik a reggele?

Kerültem a tekintetét, és így szóltam:

– Köszönöm, jól.

– Nem hívtak?

– Nem. Az imént érkezett meg Monsieur Trourville. Lotte van vele. – A kapu felé pillantottam.

– Minden rendben van, Mia?

– Igen – mondtam, és igyekeztem nem elpirulni.

Attól, ahogy a nevemet mondta, megborzongtam, és szinte képtelen voltam ránézni. Főleg azután, hogy a képzeletemben elrepültünk a fájdalom termébe. Richard összehúzott szemmel méregetett.

– Milyen a mai napja? – kérdeztem.

– Csak most jöttem. – Richard a bontatlan ajándékomat nézte. – Ezt Monsieur Trourville adta?

– Igen. Még nem nyitottam ki – közöltem teljesen fölöslegesen. – Lotte szeretné, ha megvárnám vele. – Nagyot nyeltem. – Vagyis Lotte úrnő.

– Ó.

– Most fő a kávé.

– Tökéletes. Kérem, tegyen le egy csészével az asztalomra.

Borzongás futott végig a gerincemen és megmerevedtem; elfogott a bűntudat az internetes keresés miatt.

Richard áthajolt fölöttem, és megszemlélte a számítógépem képernyőjét.

– Új háttérképet kellene beállítania. – Megkerült, és intett, hogy álljak fel.

Leült a székembe, megragadta az egeret és megrázta, hogy életre keltse a képernyőt. Megpróbáltam felidézni, hogy bezártam-e az utolsó keresésem után a böngészőt. Richard keze az egéren volt, és még mindig engem nézett.

– Hozom a kávéját – mondtam, és elindultam.

Égett az arcom a gondolattól, hogy esetleg rajtakap, hogy miket nézegetek a neten. Nekidőltem a konyhapultnak, és arcomat a tenyerembe temettem. Csak elképzelni tudtam, milyen tökéletesen elgyengülnék, ha valóban megérintene odalent. Igyekeztem valami másra összpontosítani, ezért elkészítettem Richard kávéját: cukrot és tejet tettem hozzá, majd visszamentem az irodájába, miközben megpróbáltam megnyugtatni még mindig vadul dobogó szívemet.

A forró kávét az asztalára tettem, amin katonás rend volt. Még a ceruzák is szétválogatva, külön feküdtek, ahogy a luxustollak is. A karcsú iMac és a mellette pihenő elegáns vonalú egér drágának tűnt.

Amikor Richard bejött, rémülten összerezzentem.

– Hallom, szereti a halastavat – szólt Richard, és hátizsákját a bőrkanapéra hajította. Közönyös arckifejezéséből úgy tűnt, nem vette észre, miket nézegettem, sem azt, hogy mindez milyen hatással volt rám.

– Megnyugtat – vontam vállat. – Az ebédszünetben maga is lemehetne.

– Le szoktam. A tűzlépcsőn keresztül.

Eltűnődtem, hogy a kínzókamrájában miféle vészkijárat lehet, bár úgy éreztem, még nem állok készen, hogy ezt megkérdezzem tőle, nehogy arra terelődjön a beszélgetés, hogy ő maga miket művel odalent.

– Szüksége van valamire? – kérdezte Richard.

– Ööö, nem.

Richard vidáman felvonta a szemöldökét.

Kifelé menet végig magamon éreztem a tekintetét.

Az íróasztalomnál hálás voltam azért, hogy olyan nagy a távolság a munkaasztalom és Richard irodája között. Richard háttérnek japán kertet állított be nekem, halastóval. A megnyugtató látványtól egészen ellazult a vállam, és elmosolyodtam a gondolattól, hogy Richard időt szakított arra, hogy mindezt megcsinálja nekem. Talán mégiscsak kedvel. Megbizonyosodtam, hogy valóban: minden netezős előzményt már jóval azelőtt eltüntettem, hogy Richard megpillanthatta volna. Értelmetlen volt ezen aggódnom.

Az ajándékos dobozom nem volt a helyén.

Végignéztem a fiókokat, aztán eszembe jutott, hogy hátha Richard tette el biztos helyre.

A telefonom megcsörrent.

– Mia, bejönne, kérem? – szólalt meg Richard hangja a házi telefonból.

Nem szívesen hagytam félbe a keresgélést, de felpattantam a helyemről, majd felkaptam a noteszemet és a tollamat.

Megálltam az íróasztala előtt, vártam, hogy felpillantson a jegyzetelésből. Az ajándékom a telefonja mellett feküdt.

– Lassan kifogy a nyomtatómból a festék – mondta Richard, és átadott egy cetlit. – Általában ezt rendeljük, de az utolsó titkárnőm kicsit túlterhelt volt. – Elmosolyodott. – Vizsgái voltak, amitől néha kihagyott az agya. Elhozná az Office Depot-ból?

– Természetesen.

Richard az ajándékra tette a kezét.

– Remélem, nem bánja. Úgy gondoltam, legjobb, ha visszaadjuk.

– Miért?

– Mert semmi köze ahhoz, ami a maga szerepe itt. – Hátradőlt. – Majd megmagyarázom Monsieur Trourville-nek. – Richard összeszorította az ajkát, amolyan köszönöm, ennyi volt módon.

– Lotte úrnő is megtartotta a Monsieur Trourville-től kapott ajándékát.

– Mert ő a dominája. – Richard belekortyolt a kávéjába. – Mindegy, ez másfajta ajándék. – Kifelé terelt. – Köszönöm, Mia.

– Megnézhetem, mi az?

Richard hátradőlt, és végigsimított a homlokán.

– Később.

Nem akartam ilyen könnyen feladni, és tovább próbálkoztam.

– Valami azt súgja, hogy nem örül majd neki – mondta Richard.

– Maga tudja, mi az?

– Sejtem.

– Miért ne örülnék neki?

Richard megadón felemelte a kezét, így izgalmamat leplezve a doboz után nyúltam.

– Jöjjön, a teakonyhában nyissuk ki! – Richard felállt, és előrement. – Legjobb, ha más nők is jelen vannak.

Ez annak a jele, hogy ez valóban egy gyémánt?

Ahogy beléptünk, Scarlet úrnő ránk mosolygott; pillantása az ajándékra tévedt.

Lady Penny felemelte a kávéskannát.

– Kér még?

– Hogyne – mondta Richard, és felé nyújtotta félig üres csészéjét.

Penny kávét töltött neki.

– Te is kérsz, Mia?

– Nem, köszönöm. – Letéptem a csomagolópapírt. A fekete doboznak két csuklópántja volt; könnyedén kinyitottam. A dobozban két finom ezüstgolyó volt, amit vékony zsinór kötött össze.

– Ezt kitől kaptad? – kérdezte Penny, és sötét pillantást vetett Richardra.

– Még csak az hiányozna! – Richard égnek emelte a tekintetét. – Monsieur Trourville.

– Ez micsoda? – kérdeztem, és megpróbáltam elrejteni csalódottságomat.

Richard belekortyolt a kávéba.

– Maga szerint micsoda?

Elgondolkodva húzogattam a számat.

– Levélnehezék?

Richard köhögésben tört ki, és elnyomott egy mosolyt. Penny és Scarlet tétován összenézett.

– Biztos, hogy nem tudod? – kérdezte Penny.

Élénken elpirultam, azon tűnődve, hogy a férfianatómia egy bizonyos részét ábrázolja-e.

– Ezt tuti nem rakom ki az íróasztalomra!

Richard együttérzőn intett felém.

– Próbáltam megkímélni ettől…

– Ez gésagolyó – közölte Scarlet.

Homlokráncolva nézegettem a dobozt.

– Mia, ez kéjgolyó – pontosított Penny.

Leesett az állam.

– Úgy érti, fel kell dugni a…

– Igen – mondta Scarlet.

Az asztalra tettem a dobozt.

– Elég gáz az is, hogy a tampont fel kell dugni, nemhogy még valami ilyesmit is…

Csend állt be, és arcukon csak meglepetést láttam.

– Jól van – szólalt meg Richard, és elindult kifelé a kávéjával.

Megvártam, amíg kiment.

– Monsieur Trourville megkért, hogy valahányszor idelátogat, viseljem. Azt hittem, fülbevaló.

Penny felnevetett.

– Te mindig megnevettetsz, Mia!

Égett az arcom.

– Jaj, ne! Azt mondtam neki, hogy boldogan megteszem!

– Mit ígért neked? – kérdezte Penny.

– Rendkívüli juttatást.

– Mondd meg Monsieur Trourville-nek, hogy betetted – mondta Scarlet.

– Rá fog jönni – ült le mellé Penny. – Megnézi majd a pupilláját.

Leültem Penny mellé, és fejemet a kezembe támasztottam.

– Hogy lássa, hazudok-e?

Penny megrázta a fejét.

– Hogy felizgultál-e.

– És ez nem okoz fájdalmat?

– Vibrál – mondta Scarlet. – Tulajdonképpen kellemesen izgató.

Bámultam a dobozt, és gyűlöltem magam a lepcses szám miatt, hogy rábeszéltem Richardot, hogy megengedje, hogy kinyissam a dobozt. Azon tűnődtem, hogy leszek képes még egyszer odaállni a főnököm elé. Azt kívántam, bárcsak megvártam volna vele Lottét.