img5.png

Egyszer volt, hol nem volt, még az arab tengereken is túl, még a rongyos levelű erdőkön is túl, volt egyszer egy nagy hatalmú királynő. Igazságosan, bölcsen kormányozta a birodalmát, alattvalói között szigorú rendet tartott. Történt egyszer, hogy ellenség támadt az országra, és a királynőnek hadba kellett vonulnia. Induláskor kiadta a parancsot, hogy mindenki rendezett sorokban, egyszerre meneteljen; ha valaki előresietne vagy lemaradna, azt szigorúan büntessék meg. Vonult a hatalmas sereg a háborúba rendezett sorokban, élén a királynővel. Már a látványuk is félelmet ébresztett mindenkiben.

Volt azonban a seregben egy zöld egyenruhás dragonyos vitéz, akire vonulás közben igencsak rájött a szükség. Keresztbe tette volna a lábát, hogy visszatartsa, de hát lóháton ült, így nem tehette. Kínlódott, izzadt, forgolódott, végül csak nem bírta tovább visszafogni magát: egy óvatlan pillanatban, amikor egyik tiszt sem nézett oda, leugrott a lováról, és berohant az erdőbe. Csak azt nem tudta szegény dragonyos, hogy az erdő, ami mellett éppen vonultak, elvarázsolt hely, ahol máshogyan fordul az idő kereke, mint az emberi világban. Ahogy leguggolt egy bokor mögé, ott is maradt.

Ott guggolt a bokor mögött hetvenhét éven keresztül, és észre sem vette.

Amikor aztán a dragonyos végzett a dolgával, előjött a fák közül, és csodálkozva látta, hogy a hatalmas seregnek se híre, se hamva. Még a por is elült az úton utánuk. „Hajaj! – gondolta magában. – Ha észreveszik, hogy ennyire lemaradtam, nekem végem van!” Szedte a lábát, futott a sereg után, amíg a következő városba nem ért. Különös módon egy szál katonát sem látott közel s távol. „Hát hová tűnhetett el az egész sereg?” – tűnődött, és mivel jobb ötlete nem támadt, befordult egy kocsmába.

– Merre vonult a királynő a sereggel? – kérdezte a kocsmárostól. A kocsmáros nagy szemeket meresztett rá.

– Miféle királynő? Miféle sereg? Az öregapám idejében járt erre sereg utoljára!

A dragonyos ezen úgy megdöbbent, hogy rendelt egy kupa bort az ijedségre.

– Hát nem jött erre a nagy hatalmú királyasszony? Hiszen ma reggel kezdtünk vonulni a háborúba!

– Háborúba? Ember, a háború hetvenhét éve véget ért! Öregapám mesélte mindig, hogyan győzték le a csatatéren a királynőt, aki maga is alig tudott elmenekülni. Azt tartják, bezárkózott a várba ott a hegyen, és átkot is mondott saját magára, hogy az ellenség hozzá ne férhessen. Azóta se jár arra senki.

A dragonyos köszönetet mondott a kocsmárosnak, és ki akarta fizetni a kupa bort, de a pénzt, ami a zsebében volt, márt rég nem használták az országban. A kocsmáros megveregette a vállát, és azt tanácsolta, menjen haza, felejtse el a háborút meg a királynőt. A dragonyos oldalát azonban fúrta a kíváncsiság, meg aztán bűntudata is volt egy kicsit, hogy lemaradt a csatáról; addig-addig töprengett, míg elhatározta, hogy felmegy a kastélyba a hegytetőre, és megpróbálja megszabadítani a királynőt az átoktól. Nem volt könnyű dolga: az ösvényt réges-régen benőtte a tüske és bozót, a kastély kapuja pedig úgy berozsdásodott, hogy alig akart kinyílni.

Az elátkozott kastélyban csend honolt. A dragonyos szobáról szobára járt, és érintetlenül talált mindent. Az egyik étkezőben még terített asztalt is lelt, rajta frissen gőzölgő lakomával. Leült, és épp nekilátott volna az ételnek (éhes volt nagyon, hiszen hetvenhét éve nem evett semmit), amikor nyílt az étkező ajtaja, és belépett rajta egy hatalmas, fekete medve.

– Mit keresel itt, jó vitézem? – mordult rá a fenevad, aki nem volt más, mint maga az elátkozott királyné. – Nem tudod talán, hogy aki a seregből lemarad, arra a legkeményebb büntetést szabtam ki?

– Felséges királyné, életem-halálom kezedbe ajánlom, nem tehetek róla, hetvenhét évig varázslat alatt voltam! Eljöttem, hogy jóvátegyem a lemaradást, és megtörjem az átkot. Mit kell tennem?

– Semmi mást, csak azt, hogy három napot és három éjszakát eltöltesz ebben a kastélyban – felelte a királynő. – A folyosó végén, az utolsó szobában találsz egy asztalt, az asztalon egy könyvet, egy gyertyát és egy fekete kendőt. Amikor leszáll a nap, gyújtsd meg a gyertyát, nyisd ki a könyvet, és kezdj el olvasni! Akármi történjék is reggelig, fel ne nézz, meg ne szólalj, az olvasást abba ne hagyd!

Ez ugyan nem nagy feladat, gondolta a dragonyos. Jól megvacsorázott a finom ételekből, aztán bement az utolsó szobába, meggyújtotta a gyertyát, kinyitotta a könyvet, és belemerült az olvasásba. Nem is történt semmi különös egészen addig, amíg az óra el nem ütötte a tizenegyet. Akkor aztán kinyílt a szoba ajtaja, és bejött rajta egy sereg udvarhölgy és udvaronc csodaszép ruhákban.

– Nocsak, vendégünk érkezett! Mit keresel itt, te dragonyos? Csak nem lemaradtál a többiektől?

De akármit kérdeztek, a dragonyos fel sem pillantott a könyvből.

– Hozzád beszélünk, hé! Hetvenhét éve senki sem tette be a lábát ebbe a kastélyba. Szórakoztass minket!

A dragonyos olvasott tovább.

– Na, ha te nem szórakoztatsz minket, majd mi szórakozunk veled! – kiáltották az udvaroncok, azzal megragadták a dragonyost, kikapták a székből, és labdázni kezdtek vele. Hajigálták erre, hajigálták arra, dobálták egymásnak a szoba egyik végéből a másikba. A dragonyos meg repült, gurult, hengeredett, de a könyvet nem engedte el: még repülés közben is olvasott tovább. Mire az óra elütötte az éjfélt, már kék-zöld volt minden porcikája. Az óraütésre az udvaroncok elvonultak, a dragonyos pedig lerogyott a székbe, és olvasott reggelig.

Amint felkelt a nap, belépett a szobába a királynő – de már nem medveként, hanem szépséges asszonyként, tiszta vörös ruhában. Orvosságot hozott, megkente vele a dragonyos zúzódásait, és azok rögtön meggyógyultak. A vitéz az egész napot a kastélyban töltötte; délelőtt kialudta magát, délután pedig szobáról szobára kószált, és annyit evett-ivott, amennyi belefért. Estére aztán megint bement az utolsó szobába, ahol az asztalon várta a gyertya, a könyv és egy vörös kendő. Meggyújtotta a gyertyát, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett.

Úgy történt minden, mint az előző éjszakán. Amint tizenegyet ütött az óra, bejöttek az udvaroncok.

– Nézzétek, megint itt van a dragonyos! Vajon ma megszólal-e?

Próbálták szóra bírni a vitézt szépszerével, fenyegetéssel. Amikor egyik sem használt, kikapták a székből, és úgy elverték seprűnyéllel, esernyővel, meg ami még a kezük ügyébe került, hogy csak úgy ropogtak a csontjai. A dragonyos azonban még verés közben is fogta a könyvet, és rendületlenül olvasott. Éjfélkor az udvaroncok elvonultak; reggel bejött a királynő égszínkék ruhában, és megint begyógyította a vitéz sebeit.

– Már csak egy éjszaka van hátra, és megszabadulok az átok alól!

A dragonyos gondolta, hogy azt az egy próbát már csak kibírja valahogy. Megint a kastélyban töltötte a napot, és visszatért a könyvhöz az utolsó éjszakára. Leült, meggyújtotta a gyertyát, félrehajtotta az asztalon heverő kék kendőt, és olvasni kezdett. Éjjel tizenegykor nyílt az ajtó, és betódultak rajta az udvaroncok.

img6.jpg

– Már megint itt van ez a szemtelen! Nem szégyelled magad? Semmi keresnivalód a kastélyban! Takarodj, vagy megbánod!

A dragonyos azonban a füle botját sem mozgatta, csak olvasott tovább. Megragadták erre az udvaroncok, lerángatták a konyhába, lobogó tüzet gyújtottak, és feltették rá a dragonyost serpenyőben. Sült, sercegett a dragonyos, de közben olvasott tovább; amikor az egyik oldala megpirult, átfordították a másikra, de egy mukkot sem szólt. Végül elütötte az óra az éjfélt, az udvaroncok eltűntek, a dragonyos meg kifordult a serpenyőből a földre, és ott olvasott tovább reggelig.

Amint felkelt a nap, belépett a konyhába a királynő tiszta fehér ruhában. Gyorsan megkente a dragonyost gyógyírral, amitől ugyan eltűntek a sebei – ám olyan alaposan megsütötték a tepsiben, hogy még így is három napba telt, míg egészen meggyógyult. Ez alatt a három nap alatt a megszabadított királynő és a vitéz egymásba szerettek.

Amikor a dragonyos meggyógyult, így szólt hozzá a királynő:

– Kedvesem, én bizony hetvenhét éve nem voltam templomban. Menjünk el együtt most vasárnap!

– Nem bánom, menjünk – egyezett bele a dragonyos. Le is vonultak a városba díszes kísérettel (mert az átok alól megszabadultak az udvaroncok is). Útban a templom felé megálltak egy fogadónál; a fogadósnénak, aki gonosz boszorkány volt, megakadt a szeme a dragonyoson. Azt vette a fejébe, hogy ha a királynő eltűnne, és a vitéz örökölné meg a trónt, meg tudná igézni, hogy őt vegye feleségül, és királynét csináljon belőle. Így aztán amikor a menet továbbindult a templomba, a boszorkány megfizetett egy inast, hogy titokban szúrjon bele egy gombostűt a dragonyos ünnepi kabátjába. Az inas bele is szúrta; nem sejtette, mekkora bajt fog okozni vele.

Amikor beléptek a templomba, a királynő így szólt a párjához:

– Kedvesem, vigyázz, hogy mise közben el ne aludj, különben elveszítesz engem!

A dragonyos meg is ígérte, hogy ébren marad – de amint leült, a gombostű megszúrta, és egyszerre olyan álmosság tört rá, mintha ólomból lettek volna a szempillái. Hiába küzdött, hiába pislogott, mégis úgy elaludt, hogy a horkolását az egész templomban lehetett hallani. Csak akkor ébredt fel, amikor a misének vége lett.

– Megmondtam, hogy el ne aludj, mert egyedül maradsz! – mondta neki hazafelé menet a királynő. – Jövő vasárnap jobban vigyázz!

De hiába mondta: a gombostű benn maradt a dragonyos ünnepi kabátjában, és a következő vasárnap, amint leült, ismét megszúrta. A vitéz elaludt egy ültő helyében, mint akit fejbe vertek. Hiába böködte oldalba a királynő, csak a mise végeztével ébredt fel. Akkor aztán ezerszer bocsánatot kért, és megfogadta, hogy a következő vasárnap jobban fog vigyázni.

– Úgy legyen, ahogy mondod – sóhajtotta szomorúan a királynő. – Mert ha nem, megint elválasztanak bennünket egymástól!

A dragonyos a harmadik vasárnap mindent megtett, hogy ébren maradjon. Mocorgott, dörzsölte a szemét, csipkedte magát… de a gombostű szúrásától úgy álomba merült, hogy lefordult még a padról is. Hiába rázta, keltegette a királynő. Mire a dragonyos magához tért, üres volt a templom, és üres a kastély is: a királynőnek nyoma veszett.

Futott a dragonyos fűhöz-fához, mindenhol kereste a kedvesét, és azt, aki elválasztotta őket. Eljutott végül a fogadóba, ahol az inas kivallotta, mit kért tőle a fogadósné. A dragonyos megtalálta az elátkozott tűt a kabátjában. Azonnal börtönbe záratta a boszorkányt, majd lóra pattant, és elindult, hogy megkeresse a királynőt, akár a világ végén túl is.

Addig-addig lovagolt, míg a tenger partjára nem érkezett. Nem volt ott más, csak egy rozoga kunyhó, és még egy annál is rozogább csónak. A kunyhóból előjött egy öregember, betessékelte a vendéget, és megkérdezte, mi járatban van. A dragonyos elmesélte az egész történetét elejétől végéig; amikor a végéhez ért, megkérdezte az öreget, nem látta-e arra menni a szépséges királynőt.

– Én ugyan nem láttam, fiam… de a tenger túlsó partján él a bátyám, őt kellene megkérdezned. Annak a tengeren túli országnak királya van, de trónörököse nincs, ezért mindenki, aki ebben a világban nem szerencsés, oda kerül előbb vagy utóbb. Nézd, odaadom neked még a csónakomat is, ez biztonsággal átvisz a túlpartra.

A dragonyos megköszönte a segítséget, és beült a rozoga csónakba. Kétkedett, hogy átjut-e vele a tengeren, mert bizony a csónaknak minden eresztékén szivárgott befelé a víz. Ahogy evezett, egyre mélyebbre süllyedt, végül már úgy elázott, mintha fürdőkádban ült volna, de ahogyan az öreg ígérte, végül mégiscsak baj nélkül megérkezett a túlsó partra. Ott ugyanolyan kunyhót talált, benne egy még öregebb, még ráncosabb apókával.

– Jó napot, öregapám!

– Neked is, fiam! Tudom ám, hogy mi járatban vagy. A mátkádat keresed, ugye? Fenn lakik a királynő az Üveghegy tetején egy kristálypalotában. A királyunk lányává fogadta, férjhez is akarja adni, de a királynő kihirdette, hogy csak ahhoz megy, aki háromszor felugrat a hegy tetejére, és három ajándékot elvesz a kezéből. Sokan próbálkoztak már, hercegek, grófok, bárók, de egyikük sem jutott fel az Üveghegyre… Engem persze egyikük sem kérdezett meg, mit kellene tennie. De most, kedves fiam, mondd meg: van-e pénzed?

– Nincs, öregapám.

– Akkor itt van, fogd ezt a zacskó aranyat, és menj be a vásárba! Vegyél egy olyan fekete lovat, amin egy szál fehér szőr sincsen, rá olyan nyerget és szerszámot, ami teljesen fekete, és magadnak olyan ruhát, ami tetőtől talpig fekete, mint az éjszaka. Üttess a lóra aranypatkókat gyémántszegekkel, aztán indulj rögtön az Üveghegyre!

A dragonyos úgy tett, ahogyan az apóka mondta. Amikor megvolt a fekete paripa, a fekete szerszám és a fekete ruha, és az aranypatkók is mind fel voltak verve gyémántszegekkel, akkor odavágtatott az Üveghegy tövébe, és beállt a sorba. A hegytetőn a kastély ablakába arannyal hímzett kendőt tettek ki. Egymás után ugrattak neki a hercegek, grófok, bárók, de sorra csúsztak is vissza az Üveghegy oldalán, a kastély ablakáig egyikük sem ért fel. Ugrattak, csúsztak, ugrattak, csúsztak, reggeltől délutánig. Amikor végül a dragonyosra került a sor, az ő fekete paripája olyan könnyedén röppent fel a kastély ablakáig, hogy mire a királynő kinézett, a fekete vitéz már távol járt az aranyozott kendővel együtt. De még így, messziről is megismerte a királynő a kedvesét, és boldogan mosolygott utána.

A dragonyos visszatért a kunyhóhoz, ahol már várta az öregapó.

– Na, fiam, az első ajándékot megszerezted, de kettő még hátravan. Nesze, itt egy zacskó arany, menj ki megint a vásárba, végy egy tiszta sárga lovat, hozzá sárga szerszámot, és magadnak sárga ruhát. A lovat megint patkoltasd meg aranypatkóval, gyémántszegekkel, úgy indulj holnap az Üveghegyre!

Másnap reggel a királynő egy aranyalmát nyújtott ki az ablakon. Megint sorra próbálkoztak a válogatott daliák és vitézek, de hiába ugrattak neki ezerszer egymás után, egyikük sem érte el a kastély ablakát. Végül sor került a dragonyosra is; az ő lova olyat ugrott, hogy a lovasa nemcsak az aranyalmát kapta el, de még a királynő kezét is megszorította egy pillanatra. Mielőtt bárki megállíthatta volna, elvágtatott, vissza a tengerpartra.

– Megvan-e a második ajándék, fiam?

– Megvan, öregapám!

– Derék dolog, fiam. Tessék, itt egy zacskó arany, indulj rögtön a piacra! Vásárolj tiszta fehér paripát, fehér szerszámot, fehér ruhát! A többit már tudod magadtól is.

A dragonyos úgy tett, ahogy az apóka tanácsolta. Tiszta fehér paripán, vakító fehér öltözékben jelent meg a harmadik napon az Üveghegy előtt, ahol már kígyózott a hosszú sor, és a palota ablakában ott fehérlett a királynő keze, ujján szikrázó aranygyűrűvel. Az volt a harmadik ajándék. Ugrattak, csúsztak ismét a kérők reggeltől délutánig, a dragonyos meg türelmesen nézte őket. Amikor végre rákerült a sor, nemcsak az aranygyűrűt húzta le röptében a királynő ujjáról – de bizony be is hajolt az ablakon, és megcsókolta a kedvesét mindenki szeme láttára!

Most, hogy mindhárom ajándékot elvitték, a királynő hatalmas lakomát hirdetett. Remélte, hogy a dragonyos is eljön a vendégek között, és felfedi magát. A dragonyos az öregapó tanácsára el is ment a lakomára, de szegényes ruhában. Meghúzódott a szolgák között, és egy óvatlan pillanatban az aranygyűrűt a királynő kávéspoharába ejtette. Amint a királynő az ajkához emelte a kávéspoharat, a gyűrű a fogához koccant; rögtön megismerte, hogy a saját gyűrűje az. Parancsot adott, hogy a szolgát, aki a kávét öntötte, hozzák eléje. Hozták is a dragonyost a rongyos ruhában, a királynő pedig sírva, nevetve borult a nyakába. Az öreg királynak elmesélte, hogy ez a vitéz az ő kedvese, aki az elátkozott kastélyból megszabadította, és eljött érte a tengeren túlra is. Az öreg király boldogan nézett az ifjú párra, és még azon a napon hét országra szóló lakodalmat rendezett nekik. A lakodalom végeztével a dragonyos és a királynő visszatértek a saját birodalmukba, és attól a naptól fogva bölcsen, békében, együtt uralkodtak.

Aki nem hiszi, járjon utána!