Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer valahol a Kárpátok alatt egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt egy tűzrőlpattant, okos lányuk, akit Zsófinak hívtak. Valahányszor a férj vásárba ment, mindig megkérdezte a lányát, mit hozzon neki ajándékba. Egy nap Zsófi így válaszolt:
– Tengerlépő cipőt hozzon nekem, édesapám!
Gondolta az ember, hogy ez nem lesz egyszerű dolog, de azért megígérte, hogy ha tud, keres tengerlépő cipőt. Útnak is indult a vásárba, gyalogolt egész délelőtt, és amikor megéhezett, leült egy forrás mellé ebédelni. Elővette a tarisznyájából a kenyeret, hagymát, szalonnát, és a három szem szilvát, amit az útra készített; a szilvát félretette, gondolva, majd megeszi később. Amint a tarisznyát rakosgatta, s az ebédet majszolgatta, egyszerre csak a forrás vizéből kilépett egy aprócska kis ember.
– Jótett helyébe jót várj, szegény ember! A kislányom nagyon beteg, semmi más nem gyógyíthatja meg, csak három szem szilva, de olyan a mi világunkban nem terem. Nem volna három szilvád véletlenül?
A szegény ember elcsodálkozott az aprócska idegenen, de ő is apa volt, aki nagyon szerette a lányát, így aztán elővette a szilvákat a tarisznyából, és jó szívvel odaadta őket. A kis ember megköszönte a szívességet, és eltűnt a forrás vizében.
A szegény ember kiment a vásárra, és amikor elintézte a dolgait, elkezdett a lányának tengerlépő cipőt keresni. Keresztül-kasul bejárta a vásárt, de bizony ilyen csoda holmit egyik sátorban sem árultak. Sőt, néhány árus még ki is nevette érte, miféle bolondságot keres, mások pedig dühösek lettek, hogy biztosan lopni akar, azért kér tőlük lehetetlen dolgot. A szegény ember egész délután a vásárban bolyongott, de tengerlépő cipőt bizony sehol sem talált.
Bánatosan indult hazafelé, és útközben megint megállt a forrásnál pihenni. Ahogy letelepedett, egyszerre csak megjelent mellette az aprócska idegen egy ládikóval.
– Jótett helyébe jót várj, szegény ember! Ebben a ládikóban pont olyan tengerlépő cipő van, amilyet a lányod kért magának. De ki ne nyisd, amíg haza nem érsz, különben bajba kerülsz!
Azzal a kis ember eltűnt a forrás vizében. A szegény ember boldogan indult haza a ládikóval a hóna alatt. Ahogy azonban ment, mendegélt, eszébe jutott, hogy mégiscsak megnézi azokat a tengerlépő cipőket, mert nagyon kíváncsi volt rájuk. Ahogy kinyitotta a ládikót, a két csodaszép cipő kiugrott belőle, egyenesen a szegény ember lábára, és elkezdtek izgatottan toporogni, szökdécselni.
– Kedves gazdánk, hová menjünk?
A szegény ember gondolkodás nélkül rávágta:
– A holdba!
Megszorult erre a két cipő a lábán, hogy csak úgy ropogtak a lábujjai.
– Oda ugyan nem megyünk! Válassz mást!
– Hát akkor ott van a távolban a falum templomtornya, vigyetek oda!
– Ennél jobbat is kívánhattál volna! – jegyezte meg az egyik cipő – De sebaj, megyünk a toronyba. Kapaszkodj!
Mielőtt a szegény ember megszólalhatott volna, a két cipő megindult vele, mint a szélvihar, s a következő pillanatban már a templomtorony tetején állt. Csak az volt a szerencséje, hogy időben megragadta a keresztet, mert úgy megszédült ott a magasban, hogy még a lábai is kicsúsztak alóla. A tengerlépő cipő leesett a lábáról, ő pedig ott lógott a torony tetején.
Arra járt a falu kondása, hajtotta a disznókat. Először a csinos cipőket vette észre a földön, de mivel látta, hogy túl kicsik az ő lábára, körülnézett, vajon honnan pottyanhattak ide. Ahogy így nézelődött, meglátta a szegény embert, aki a torony tetején csüngött.
– Kapaszkodjon, Jóska bátyám! Rögtön hívom a tűzoltókat! Le ne tessék esni!
Szaladt a kanász, hívta a tűzoltókat. Összefutott az egész falu a hírre, hogy valaki a templomtorony tetején csüng. Szaladt a szegény asszony is, a lányával együtt, és amikor meglátta, hogy az ő férje lóg fenn a magasban, összecsapta a kezét, és kiabálni kezdett:
– Le ne essél, édes lelkem! Mi lesz velünk, ha te lezuhansz a toronyból?
Amíg az anyja sopánkodott, Zsófi körülnézett, és meglátta a cipőket a torony tövében. Amint odafutott hozzájuk, a cipők rögtön a lábára ugrottak, és megszólaltak:
– Hová vigyünk, kedves kis gazdasszonyunk?
– Fel a toronyba!
Repült is a két cipő a lánnyal, fel a torony tetejére. Zsófi kézen fogta az apját, aki már alig látott a rémülettől, és szépen leszállt vele a földre. Az embereknek szeme-szája elállt az ámulattól; csak nézték, ahogy a lány kézen fogta mindkét szülőjét, összecsapta a tengerjáró cipők sarkát, és így szólt:
– Vigyetek az Üveghegyre!
– Ez a beszéd! – helyeseltek a cipők, és hipp-hopp!, elrepítették a kis családot az Üveghegy tövébe. Találtak ott maguknak egy takaros kis házat, és boldogan éltek benne, mintha soha máshol nem is laktak volna. Amint berendezkedtek, Zsófi megint felhúzta a cipőket, amik már nagyon toporzékoltak a ládikójukban.
– Hová vigyünk, kedves kis gazdasszonyunk?
– Repítsetek fel az égbe!
Megszorultak a lány lábán a cipők, és egymás szavába vágva mondták:
– Az nem jó hely, oda ne menjünk!
– Nem lehet onnan visszajönni.
– Kívánj mást!
– Elviszünk inkább a Paradicsomba!
– Vagy a tündérek földjére!
– Az óriásokhoz!
– Vagy a böjti boszorkányhoz!
– Na, a böjti boszorkány jól hangzik! – kapott a szavukon Zsófi. – Vigyetek oda!
– Jól van, elviszünk – mondták erre a cipők. – Csak arra figyelj, hogy amíg nála vagy, mindennek, amit mond, pont az ellenkezőjét csináld! Különben sohasem szabadulsz ki onnan.
A lány egyet sem sóhajtott, máris ott állt a böjti boszorkány háza előtt, szemtől szemben egy iszonyatosan csúf banyával. A banya orra a földet verte, a szeme szikrát hányt, és olyan volt a hangja, mint a reszelő. Zsófi félelmében megtántorodott, de a cipők ügyeltek rá, hogy ne essen hanyatt.
– Hát te meg hogy kerülsz ide? – recsegte a böjti boszorkány. – Csak nem szolgálni jöttél hozzám…? Na, ha már itt vagy, ne bámulj és álldogálj, hanem tedd magad hasznossá! Fogd ezt a korsót, és hozz vizet a kútról!
A lány, emlékezve rá, mit tanácsoltak neki a cipők, fogta a korsót, és teljes erejéből földhöz csapta. A korsó ezer darabra tört, és minden darabja egy-egy varangyos békává változott, amik szanaszét ugráltak.
– Miféle ügyetlen szerzet vagy te?! – rikácsolt a boszorkány. – Nesze, még egy korsó, de ezt össze ne törd!
Mondhatott a banya akármit, Zsófi fogta a második korsót, és ripityára törte. Sőt, a harmadikat és a negyediket is. Ekkorra már térdig álltak a varangyos békákban, és a boszorkánynak elfogyott a türelme:
– Ilyen csapnivaló szolgáló ugyan nem kell nekem! Takarodj haza!
Amint Zsófi ezt meghallotta, leült a küszöbre és nem mozdult. A boszorkányt ette a méreg, de a lány rá sem hederített; kenyeret vett elő a tarisznyájából, megebédelt, és kiszórta a morzsákat a földre. Hat fehér galamb szállt le csipegetni a küszöbre. A boszorkány toporzékolni kezdett mérgében.
– Mész ki innen, te istenátka, de azonnal!
Zsófi erre felpattant, és beszaladt a házba. Egyik ajtót nyitotta ki a másik után, míg az egyik szobában egy daliás legényre bukkant. Meg volt kötözve erős kötelekkel, és látszott rajta, hogy hosszú ideje éhezik.
– Kedves lány, adj ennem, adj innom, oldozz el! – kérlelte a legény, a boszorkány meg kiabált az ajtóból:
– Kösd a köteleit még szorosabbra, és tüntess el minden ételt-italt a szobából! Parancsolom!
Zsófinak se kellett több, azonnal kioldozta a legény kötelékeit. Vizet töltött, falat kenyeret adott neki, és a legénynek – aki királyfi volt – azonnal visszatért az ereje. Kardot rántott, és a böjti boszorkányt miszlikbe aprította. Amint a boszorkánynak vége volt, megtört a varázslat is: a hat fehér galamb hat királykisasszonnyá változott. Elmesélték, hogy a banya királyfi öccsükkel együtt rabolta el őket az üveghegyi palotájukból, azóta sínylődtek rabságban.
– Hogyan fogunk innen hazajutni? – tűnődött a királyfi. – A boszorkány úgy sodort ide bennünket, forgószél képében, hogy azt sem tudjuk, merre induljunk el!
– Mi sem egyszerűbb! – felelte erre Zsófi, és összecsapta a tengerlépő cipőit. – Kapaszkodjatok össze, és rögtön hazarepítelek titeket!
Így is történt. Az Üveghegy királya és királynéja boldogságában sírva borult a gyermekei nyakába. Marasztalták Zsófit is, gazdagon megvendégelték, ezerszer megköszönték neki, hogy megmentette a királyfit és a királylányokat. A királyfinak különösen megtetszett a bátor lány, és Zsófinak is megakadt a szeme a királyfin… Egy szó, mint száz, a dolog vége az lett, hogy Zsófi a tengerlépő cipőkkel hazarepült, és elhozta a szüleit, lakjanak ők is az üveghegyi palotában. Hatalmas lakodalmat tartottak, és a bátor lányból az Üveghegy királynéja lett.
A tengerlépő cipőket előkelő helyre, a tükör elé állították. Nappal csillogott rajtuk a napsugár, éjjel pedig a saját fényükkel világítottak. Zsófi figyelmeztetett mindenkit, hogy ne próbálják fel a cipőket, mert ki tudja, hová repülnek, milyen bajba kerülnek. Az üveghegyi királynak fájt ugyan a foga rájuk, de a hat lánya még időben észrevette, hogy kerülgeti a cipőket, és rászóltak:
– Édesapánk, ezeknek a cipőknek meg a bátor Zsófinak köszönhetjük, hogy megszabadultunk a böjti boszorkánytól. A cipőkkel senki sem tud bánni a sógornőnkön kívül; ha valaki más veszi fel, mint aki először megkívánta őket, csak baj lehet abból. Jobb ott hagyni, ahol vannak!
Erre az öreg király is belátta, hogy a tengerlépő cipő nem az ő lábára való. Megkérte inkább a menyét, vigye el mindannyiukat a Kárpátok alá, ahol ő született. Zsófi boldogan felvette a cipőket, kézen fogta a férjét, apósát, anyósát, sógornőit, és mind elvitte őket a kis faluba, ahol a gyerekkorát töltötte. Ott aztán az üveghegyi király megismerhette a kondást, a tűzoltót, meg mindenki mást; kipróbálhatta a töltött káposztát, a csigatésztás tyúkhúslevest és a többi kárpátaljai finomságot. Látogatták is azután az üveghegyiek a kárpátaljaiakat, és viszont. Talán még most is megvendégelik egymást néhanapján.
Zsófi és a királyfi boldogan éltek, míg meg nem haltak. Hogy a tengerlépő cipőkkel mi lett azóta, azt senki sem tudja. Talán csak arra várnak, hogy valaki más megkívánja őket…