Felsőpetény külterület, 1984. augusztus 25.

– Szedd össze! – mordult az apja, és rávillantotta kegyetlen, savószínű szemét.

A fiú összerezzent.

Azt hitte, ma nem kell megtennie.

Elvégre a mai nap különlegesnek számított.

Letaposott talajú, gyér fűvel benőtt tisztáson álltak az erdő szélén. A falu szélső házainak kéményéből ömlött a füst. A nehéz, orrfacsaró bűz megtöltötte a tüdőt és fekete foltokkal kente össze a szürke eget.

– Nem hallottad, mit mondtam? – csattant fel az apja, és közelebb lépett. A fiú érezte a pálinkaszagot a levegőben.

Az apja türelmetlenségét érezve, a kutyák vadul felugattak és hörögve nekifeszültek a nyakukra vetett láncoknak. A korcsok közül a koromszínű szája habzani kezdett, a másik kettő pedig nyálát csorgatva vicsorgott.

A fiú tudta, hogy a három jószág nem magától lett könyörtelen, vérre szomjazó gyilkos vadállat. Az apja szisztematikusan kiirtott belőlük minden jóságot. Kölyökkoruk óta rendszeresen verte, éheztette őket, amíg elfajzott, vicsorgó teremtményekké váltak, akiket csak a pusztítás érdekelt.

A fiú látta a faluban, hogy mások játszanak, sétálnak a kutyáikkal, és egyszer azt is hallotta, hogy amikor Szűcs Katit beesett a patakba, a labradorja húzta ki onnan.

Náluk máshogy volt.

Egyszer közel ment a rozsdás vaslemezek mögött lihegő, kaparó állatokhoz, de a villogó, gonosz szemektől és a dühödt morgástól megijedt. Amikor pedig az egyik nekiugrott a ketrec falának, halálfélelem lett rajta úrrá és hanyatt-homlok menekülni kezdett, de pechjére nekirohant apjának.

A verés mellett az apja példásan megbüntette.

Azóta neki kellett összeszednie a kutyaszart.

– Lódulj már! – üvöltötte az apja az arcába. A fiú érezte, ahogy ráfröccsennek a nyálcseppek.

Tétován körbenézett.

Ma volt a nagy nap.

A különleges esemény, amire az apja – ahogy ő fogalmazott röhögve – „kiképezte a dögöket”.

Az apja a mezőn egy méter magas deszkákból és lécekből kerítéseket emelt, amelyek között utakat alakított ki. Ezeken a kutyák eljuthattak a labirintus közepére, ahová egy megsebzett nyulat fektetett.

A kutyák nyüszíteni kezdtek, amikor megérezték a vér szagát, a legnagyobb, a koromfekete korcs pedig maga alá ürített izgalmában.

A fiú nem akarta összeszedni.

Elég sokan voltak kíváncsiak a kutyák futására.

Az apja rosszarcú haverjai a kocsmából, néhány szomszéd, a kövér férfi a vegyesboltból, és izgatott gyerekek gyülekeztek a tisztás körül. Még Jani is ott volt, a legjobb barátja az iskolából. A fiú látta, hogy intett neki, amikor megérkezett.

Oldalra pillantott, hogy segítséget kérjen.

Az anyja egy hordozható tábori széken ült és közönyös arccal cigarettázott. Nem nézett a fiúra, pedig a fiú megesküdött volna rá, hogy tudta, hogy nézi. De nem fordult felé, tekintetét mereven a labirintus közepére szegezte. Mögötte a nővére állt. A lány értetlenül meredt a fiúra. Tekintete zavaros volt. Mintha azt üzente volna, hogy ha jót akar, nem ellenkezik tovább, és megmozdul.

A fiú egy pillanatra elrévedt. Egy normális világban nem kellene kutyaszart szednie. Közösen ebédelhetne a nővérével, Janival kezdené a második osztályt, nem kellene félni.

Az ütés váratlanul érte.

Ahogy a földre esett, szédülni kezdett, a füle zúgott.

– Ne mondjam többet! – ordította az apja.

A kutyák veszettül ugattak, a láncaik ismét megfeszültek a rúdon, ahova ki voltak kötve.

A fiút elöntötte a szégyen. Máskor is verték már meg, de nem ennyi ember előtt.

Dühös lett.

Miért szégyeníti meg az apja?

Miért nem viselkedik soha normálisan?

Amióta emlékszik, csak az ökle és gonosz szavai jutottak neki.

Hirtelen idősnek érezte magát.

Elkeseredetten térdelt fel.

– Maradjatok! – kiabált az apja az emberek felé. – Ne menjetek el!

Körülöttük már nem voltak annyian.

A fiú érzékelte, hogy a kíváncsiskodók nagy része távozóban van. Hallotta, ahogy néhányan arról beszélnek, hogy az alkoholista szomszéd megint veri a gyereket.

– Menjetek akkor! – köpte az apja a szavakat. – Rohadjatok meg!

Gyűlölettől izzó tekintettel nézett a fiúra.

– Ezért megfizetsz, te kis patkány!

A fiú életében először megpróbált védekezni, de az apja félreütötte felemelt kezeit, és inas karjával szorítani kezdte.

Hirtelen szél támadt, és esőcseppek vágtak a fiú arcába.

A kutyák vérben forgó szemekkel, nyáladzva, hörögve rángatták a láncaikat.

Az apja felemelte, magához szorította és elindult vele, miközben mintha maga is ugatna, káromkodott.

A fiú szédülni kezdett, elbódította az apjából áradó izzadságszaggal keveredett alkoholbűz. Azt is alig érzékelte, ahogy a földre dobják, és a láncok a testére fonódnak.

Amikor feleszmélt, nem bírt megmozdulni. Összekötözve feküdt, de nem volt egyedül. Mintha lett volna mellette valaki.

Nehézkesen jobbra fordult, és nyöszörögni kezdett, ahogy belenézett a halott szemekbe.

A nyúl.

Ne…

A labirintus közepén feküdt.

Ahogy a rémület bekúszott a bőre alá és rágni kezdte a szívét, elsírta magát.

Ekkor hallotta meg a hangokat.

A mező egyik szélén már csak az apja állt, a kutyákat eloldozta a rúdtól, és a vaslánc végét a kezében tartva azt kiabálta, hogy majd megtanulja. Az állatok felborzolt szőrrel, eltorzult pofával, vicsorogva kaparták a földet.

A fiú látta, hogy az anyja elkullog halottsápadt nővére mellől, aki mögött egy kisebb farakás mögött Jani guggolt halálra váltan.

Az apja gúnyosan felröhögött, néhány részeg haverja ordított valamit a labirintus másik oldaláról.

Az erdőből hideg szél csapott ki, a fák recsegtek a szürke ég alatt.

Mintha a fogát csikorgatta volna valami rém.

A kutyák túlvilági hangon felvonyítottak és ugatni kezdtek.

A fiút hirtelen nyugalom szállta meg. Tudata kitisztult, ujjai ökölbe szorultak.

Világosan látta, mit kell tennie.

Bosszút kell állnia.

Meg kell ölnie az apját, és mindenki mást, aki olyan, mint ő.

Csak előbb ki kell innen szabadulnia.

Az apja elengedte a láncot.

A kutyák sátáni üvöltéssel rohantak be a labirintusba.