Budapest, XII. kerület, 2024. november 04. 07:13

Gálfi Csaba rendőr alezredes merev arccal nézte a szürke gránitból kifaragott síremléket. A Farkasréti temető egy eldugott parcellájában állt és hagyta, hogy a finoman szemerkélő eső áztassa az arcát. Az egyszemélyes sír meglehetősen elhanyagolt volt, széleit ágaskodó, tüskés gyomnövény verte fel, a fedőlap közepén pedig repedés futott végig.

Gálfi nehezen talált ide. Többször elvétette az utat a sírkövek és síremlékek sűrű útvesztőjében, és néha elő kellett vennie a bejáratnál kapott térképet is. A sír a temető elhagyatottabb részén, földúton megközelíthető, bozótos területen helyezkedett el néhány hatalmas tölgyfa árnyékában, melyek néma őrökként meredtek a lábaiknál szétszórt csontvázaknak tűnő sírkövekre.

Ahogy az apró cseppek nyirkos szellemujjakként doboltak az arcán, elgondolkozva nézte a sötétre ázott fejfát, amelyre három csillagot is véstek.

Örökre bezárva, de szívünkben élve.

Alatta kisebb betűkkel:

József Attila: A város peremén 7, 5–6

A felső felirat mostanra megkopott, a betűk szélei néhány helyen hiányoztak, a második szó töredezettebb is volt a többinél. Alul a fejfa kiszélesedett, a gránitot úgy faragták meg, hogy azt a látszatot keltette, mintha téglákon állna.

Gálfi tekintete feljebb rebbent.

Törőcsik Zsolt.

Meghalt 2014-ben.

Mélyet sóhajtott.

Biztos volt benne, hogy Zsolt örülne, ha tudná, hogy a születési éve nem szerepel a sírján. Az is egykori kollégája furcsaságai közé tartozott, hogy nem szerette, ha felhívták a figyelmet a korára. Egy alkalommal sajtos pogácsával teli szájjal azt mondta, hogy annak, aki legközelebb megkérdezi, hány éves, eltöri a lábát. Gálfi akkor csak nevetett, de pár nappal később egy vascső esett az egyik járőr sípcsontjára a félhomályos alagsorban.

Sosem lehetett tudni, hányadán állt az ember Zsolttal.

Egyszerre volt hűséges barát és veszélyes ellenfél, komoly nyomozó és sértődött gyerek. Ráadásul imádta a rejtvényeket, a titkokat, a több jelentésű verseket, különösen József Attila költészetét, és szinte mindenből valamilyen feladványt gyártott.

A levegő hirtelen lehűlt, és Gálfi kitörölte a szeme sarkából az összegyűlt nedvességet.

Törőcsik Zsolt tíz évvel ezelőtt fejbe lőtte magát a szolgálati fegyverével egy kihallgatás után a rendőrség épületében.

Legalábbis ezt hitték a boncolásig.

Akkor viszont kiderült, hogy valójában gyilkosság történt.

Törőcsik Zsolt koponyájában ugyanis két golyót találtak. Az egyik a saját fegyveréből, a másik egy idegen fegyverből származott.

Sem elkövetőt, sem másik fegyvert nem találtak, a kihallgatószoba belülről kulcsra volt zárva.

Az utolsó ember, aki beszélt Törőcsik Zsolttal, Gálfi volt. Odaintett neki, hogy mindjárt jön, csak kikíséri azt a személyt, akit kihallgattak.

A bőrdzseki lassan átnedvesedett, de az alezredes még mindig nem mozdult. Nem tudta eldönteni, hogy a hideg vagy a sok egy helyben állás miatt kezdett fájni a térde, de gyanította, hogy inkább az ötvenkilenc évéhez van köze. Óvatosan leguggolt, de még így is felnyögött közben egyszer, és megfogta a sír szélét.

A nyomozók között kevés igazi barátság született. A rendőrök bajtársak voltak inkább, akik bárhova kerültek a szervezeti átalakítások miatt, a munkában mindenhol számíthattak egymásra.

Gálfi ennek ellenére úgy érezte, Zsolt a maga különc módján a barátja volt.

Az alezredes másfél hónappal ezelőtt nyugdíjazás előtt állt, de az utolsó ügye után felajánlották neki, hogy az ORFK-n belül vezessen egy újonnan létrejött alosztályt, ami megoldatlan, régi ügyekkel foglalkozik. Bár a Nemzeti Nyomozó Irodán belül volt már egy döglött ügyeket vizsgáló szervezeti egység, Gálfit biztosították, hogy az új osztály más ügyeket nyomoz majd. Kisebb jelentőségű, kevésbé ismert ügyeket, amelyekben évek óta nem sikerült eredményt felmutatni.

Az alezredes nagy levegőt vett, ujjaival végigsimította a fedőlap érdes, ázott felületét, és bólintott egyet.

Barátom.

Mire visszaért a temető bejáratához, kabátja és nadrágja szinte teljesen átnedvesedett. A sírok között kevesen voltak, a temető különös szobrokkal teli, furcsa síremlékei, az oszlopok és a fejfák végeláthatatlan serege némán kísérte a bejáratig.

A nő a temető főbejáratánál álló Griff-szobor előtt várta.

Farmert, fehér pólót és a november ellenére csak rendőrségi mellényt viselt, hosszú haját tarkóján összefogta. Csatlakozott Gálfihoz, és egy ideig szótlanul lépkedtek egymás mellett az esőben. Az alezredes nem tudta nem észrevenni, hogy a nő alig láthatóan még mindig sántít. Egy elkövető néhány héttel korábban combon szúrta, és meg kellett műteni, de mostanra a gyógytorna megtette a hatását, és aki nem ismerte, annak fel sem tűnt az enyhe bicegés.

– Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezte Gálfi, miután kiértek a temető kapuján.

– Megérzés.

– Hmm.

Egy darabig álltak az esőben. Az alezredes megvárta, amíg a nő megkérdezi.

– Milyen a sír?

– Nem láttad még?

– Csak a szoborig bírok eljönni.

– Idővel jobb lesz.

– Ha maga mondja.

Gálfi hunyorított.

– Lehetne jobb állapotban is – mondta aztán, visszautalva a sírra.

– Anyámat nem érdekli. – Törőcsik Dóra a földet nézte. – Nem fogja rendben tartani.

– Lehet, neked kellene.

– Idővel talán.

Gálfi elmosolyodott. Elővett egy cigarettát, a szájába tette, de nem gyújtotta meg.

Törőcsik Dóra Törőcsik Zsolt lánya volt. Pár hónappal ezelőtt még egy osztályon teljesítettek szolgálatot, de most beosztottja volt az új alosztályon.

– Szóval? – kérdezte a nő mélyet lélegezve. Szája széle enyhén remegett.

Gálfi szinte érezte az érzelmi vihart, ami Törőcsikből áradt.

Ismerte, átélte, szenvedte évek óta.

A saját halottja jutott eszébe.

A saját halott felesége.

– Mit gondol? – suttogta Törőcsik feszülten.

Amire készültek, nem volt szabályos.

Nem tette lehetővé törvény vagy működési szabályzat.

Gálfi tudta, hogy egyetlen parancsnok sem támogatná.

Mégis meg kellett tenni.