Már lassan két hónapja voltam otthon, és a legnagyobb meglepetésemre, nem is volt szörnyű. Persze rájátszott az, hogy nehezen bár, de pár nap után el tudtam mondani a családomnak, hogy mi történt.
Igaziból, sok idő volt apámat leállítani arról, hogy ne akarja átrepülni az államokat, és ne akarja szétverni Mark arcát.
A bennem élő megtört lány, még örült is volna neki, mert az, amit tett velem, arra tényleg nincs mentség.
A szüleim nem sokkal azelőtt tették rendbe a kapcsolatukat, apám teljesen megváltozott, ahogy anyám sem volt már a régi, elhagyatott lélek, én pedig ekkor állítottam mindent a feje tetejére. Újra.
Októberben akkorát estem, hogy a térdeimen még mindig ott éktelenkednek azok a kis horzsolások. Amikor láttam azokat a kis sebhelyeket nem is szégyent éreztem leginkább, hanem kiszolgáltatottságot, és sajnálatot a két hónappal azelőtti önmagam iránt.
Anyám egyik este befonta a hajamat, és akkor ott újra kislánynak éreztem magam. Biztonságban voltam, ott, ahol nem aláznak meg mások előtt, ahol nem aláznak meg saját magam előtt.
De a szilveszter éjjel, olyan hamar eljött, és olyan végzetes volt a lelkem számára, hogy nem tudtam felfogni azt, ami akkor történt.
Mark megjelent a házunknál, és Istenemre mondom, ha akkor apám és anyám nem ment volna előre a városi tűzijáték helyszínt megrendezni, ott helyben kinyírták volna.
Ott állt előttem, én a verandán, ő pedig a bejáratunkhoz vezető járdán.
Borzasztóan nézett ki, én pedig reméltem, hogy ennek én vagyok az oka.
Kezeimet karba tettem előtte, amolyan ösztönös védelemből, ami nem kerülte el a figyelmét.
– Brielle… – nézett fájdalmas tekintettel. – Kérlek… kérlek bocsásd meg azt, amit tettem.
Meglepetten álltam előtte, és még most is érzem azt a sokkot, amit ez a mondat okozott.
Soha nem kért tőlem bocsánatot… Soha…
A levegő kiszaladt a tüdőmből, amikor hirtelen térdre rogyott előttem, és életemben először zokogni láttam.
– Valami nincs rendben velem, Elle… Fogalmad sincs, hogy mit éreztem akkor reggel, amikor felkeltem és megláttam mit tettem, te pedig nem voltál sehol… – dörzsöli végig az arcát. – Jézusom Elle, hánynom kell attól, akivé lettem.
Elemeltem róla a tekintetem, és csak bámultam előre, mert tudtam, ha őt figyelem, képes vagyok megtörni.
– Te mindig ilyen voltál – suttogtam és még inkább nem akartam látni az arcát. – Hallottalak azzal a lánnyal. Reggel mentem el.
Éreztem, ahogy megállt az idő és a levegő abban a pillanatban.
– Mi? – kérdezte halkan.
Végül fölállt, én pedig kénytelen voltam a kisírt szemeibe nézni, és tudtam, ha most nem, máskor talán nem fogom tudni elmondani neki, amit okozott nekem.
– Tönkretettél – szólaltam meg halkan. – Tönkretettem magam miattad. Nézz rám, Mark – mutattam magamra idegesen. – Nézz rám, mit tettél. – A hajam csapzott volt, a bőröm falfehér, vagy hét-nyolc kilót leadtam a két hónap alatt. Az igazság az, hogy szörnyen néztem ki, de ez nem akkor kezdődött. Én teljesen elhagytam magam. – Lemondtam a jövőmről, és csak vegetáltam, mert folyamatosan azt éreztetted velem, hogy meg kell felelnem neked – böktem meg a mellkasát. – Én pedig meg akartam, és közben folyamatosan csendben maradtam. Ha megszólaltam leittad magad, és magamra hagytál. Hány nővel voltál akkor, Mark? Hánnyal?
Szégyenkezve hajtotta le a fejét, amivel megadta a kínzó választ.
Erősen az álla alá nyúltam és visszafordítottam magam felé. Kék szemei átmetszették az arcomat…
– Gyűlölöm azt, amit általad tettem magammal… – mondtam ki erőtlen hangon. – Megaláztál. A barátaid előtt térdeltem a járdán, miközben úgy röhögtetek rajtam, mintha egy darab hús lennék – tör fel belőlem a zokogás. Mintha most jutna el hozzá mindaz, amit tett. Szikrázó tekintettel lépek elé, és az a gyűlölet, amit érzek, olyan szavak formájában tör ki belőlem, akkora elégtételt okozva nekem, hogy nem ismerek magamra. Mégis megteszem. – Te tényleg rohadtul olyan vagy, mint az apád, és ez csak rosszabb lesz – szűröm ki fogaim között tehetetlenül, mire lehunyja a szemeit, és idegesen a hajába túr.
Egy pillanatra hátralép, aztán pillanatok alatt az arcomat a kezei közé veszi, homlokát, pedig a fejemnek dönti.
– Hidd el nekem, Elle, hogy nem tudtam ezt az egészet irányítani. Amennyire nem akartam olyan lenni… – nyelt egyet. – Elle, tudom, hibáztam, de egy valamit soha ne felejts el. Soha nem szerettem még úgy senkit, mint téged, érted? Elhiszed ezt nekem?
Megráztam a fejem, miközben ujjaimat a csuklójára kulcsoltam.
– Elle, nézz rám! Te vagy a legnagyobb szerelmem, aki képes arra, hogy megváltoztasson engem.
– Nem, akkor már ment volna… – sóhajtok fel.
– Nem, mert nem láttam saját magam, de már tudom, hogy rossz az irány, bébi. Elmegyek, segítséget kérek, de nélküled nem fog menni. Ott kell legyél mellettem, aztán pedig ott leszek melletted én is, bármit is szeretnél. Olyanná akarok válni, akit te megérdemelsz…
Abban a pillanatban mindent elhittem neki, mert őszintének hangzott. Talán az is volt. A szívem hatalmasat dobbant, de valami megütötte a fülem.
Ott kell legyél mellettem, aztán pedig ott leszek melletted én is…
A második voltam. Mindig is a második voltam. A lány képe ugrott be, aki a kanapénkon feküdt, a térdelés jutott eszembe, és a szitokszavak, a tiszteletlenség, a hitetlenkedés, a piálásai és az eltitkolt félredugásai… Ennyi szar mellett mégis, hogy lennék képes továbbra is folyton csak a jót látni? Azt hiszem, most már tisztán látok.
Mark nem hagyott szóhoz jutni. Megcsókolt. Erős volt, mégis gyengéd, és esküszöm, annyi érzéssel, még soha nem csókolt. Lehunytam a szemeim, és belélegeztem utoljára azt a toxikus momentumot, mielőtt le nem csúsztattam a kezeimet a mellkasára, amely végtelenül gyorsan dübörgött, és eltoltam volna magamtól, aztán hajamat a fülem mögé tűrve hátra léptem.
Kezeimet ismét karba tettem.
– Elle – szólított meg csóktól duzzadt ajkaival.
– Nem leszek az a lány – ráztam meg a fejem, és ott valami kitört belőlem ismét. Zokogva kiáltottam rá. – Nem leszek az a lány, aki visszamegy ahhoz, aki bántotta!
Mark karjai erőtlenül hullanak a teste mellé.
– A nagybátyám ügyvéd. Ha még egyszer az életben megkeresel, esküszöm, rád állítom.
És ez volt az utolsó szavam, mielőtt berohantam volna a házba, amit aztán jól magamra zártam.
Rengeteg nem fogadott hívásom és üzenetem volt a szüleimtől, hogy nem megyek-e ki az éjféli tűzijátékra, de senki mástól. Mert nekem nem volt senkim rajtuk kívül.
Senkim…
Álltam a tükör előtt, és csak bámultam magam.
Egy roncs voltam, és tudtam, ennek a legfőbb okozója én vagyok. Egyik kezemben tartottam az ollót, míg a másik remegett, ahogy a kagyló fölé tartottam, és tenyérrel felfelé fordítottam.
A könnyeim lezúdultak az arcomon, egészen le az ujjaimra, és ahogy a hideg fém megérintette az ereimet, a szemeimet szorosan leszorítottam, és arra eszméltem…
Nem merem megtenni…
Annyira elviselhetetlenül fájt, de nem voltam képes ezen enyhíteni azzal, hogy kárt teszek magamban.
Legalábbis nem így…
Hirtelen felemeltem az ollót és megmarkoltam a hajamat. Egy hatalmas tincset levágtam belőle, és valahogy egyre bátrabban kaszaboltam le a gondosan megnövesztett barna hajamat, egészen az államig.
Végül az ollót a mosdókagylóba ejtettem, és a falnak dőlve hagytam, hogy a régi emlékek felemésszenek, amely mind ugyanarról szólt.
Kiszolgáltatottság, szégyen, fájdalom.
Engem mindig mindenki csak eltaposott, és ezeknek akartam folytonosan megfelelni.
Végül egy utolsó gondolat még elkúszott előttem, hogy a könnyebb utat kéne választanom, de aztán anyám megjelent az ajtóban…
– Hol voltál? Azt hittem, együtt köszöntjük az új évet.
Kisírt szemekkel néztem rá.
Olyan szép nő volt. Hullámos, szőke haja, mint Diana hercegnőé, és esküszöm, még az arca is olyan volt…
Nem is tűnt fel, hogy már új évet írunk.
Anyám kétségbeesetten nézte az újonnan vágott hajamat, és nagyot nyelt.
– Anya… Valami nincs rendben velem – öleltem körbe magam, és ismét a falnak dőltem.
Anyám belépett, és emlékszem, csak átkarolt, és annyit mondott:
– Nagyon… jól áll a rövid haj is.
Nem tudtam nevetni azon, ahogy próbálta leplezni azt, amit mindvégig láttam a tekintetében.
Riadtság, félelem és a kérdés, hogy most mi lesz velünk?
Mi lesz velem?