a visszaemlékezés
2015-2016
Azt mondják, az első szerelem igazán elsöprő.
Ebben én is sokáig hittem, főleg akkor, amikor egy évvel ezelőtt megismertem Mark Kicseszett Baker-t, a kosárcsapat kapitányát.
Én voltam a lány, aki szurkolt neki, érzéki csípőringatásokkal sétált el előtte a pom-pom csapat vezetőjeként – amire ő vett rá készségesen –, és teljességgel meg voltam győződve arról, hogy még hosszú út áll az előtt, hogy mi egymásé legyünk.
Ez az elhatározásom szerencsétlen módon túl hamar megváltozott, amikor minden délután, suli után pofátlan lazasággal a kocsijának támaszkodva várt rám, hogy elvigyen egy körre. Jóképű volt, titokzatos, engem pedig a rózsaszín köd bevitt a sötét erdőbe. Kegyetlenül.
Moziba vitt, aztán a város legjobb pizzázójába, és olykor éjszakánként kimaradtunk, hogy körbesétáljuk az egész várost. Biztonságban éreztem magam mellette, minden kezdeti előítéletem ellenére, és borzasztóan vonzódtam hozzá.
Az a helyzet, hogy ő minden volt, amire egy korombéli lány vágyott.
Rávett olyan dolgokra, amiket egyébként egyáltalán nem akartam megtenni. Talán már ott érzékelnem kellett volna, hogy valami nincs rendjén, de az a bizonyos Baker köd, teljesen felemésztett, és szentül elhittem azt, hogy ezt ő is érzi. Hogy ő is érzi, ez valami különleges.
Most már jól tudom… Pontosan azt érezte, hogyan tudja manipulálni az elmémet, és ami az egészben a legfájdalmasabb felismerés, hogy ő erről még csak nem is tudott…
Csak feküdtünk a fűben a sikeres érettségit követően, miközben ő lazán szétterülve, mélyet szippantott a füvescigijéből.
Egy órával azután feküdtünk ott, hogy elvette a kocsija hátsó ülésén a szüzességem. Még a fájdalom, kellemetlenség, és az, hogy ezt nem így képzeltem el, sem volt képes arra, hogy kijózanítson. Ő hozzá kapcsoltam, tehát jónak kellett lennie.
Kezemet felé nyújtottam, ő pedig átadta nekem a spanglit, miközben elgondolkodva bámulta a csillagokat.
Néha felkívánkoztam, ahogyan most is. Pocsék estének ígérkezett, és még rosszabb nyarat ígért.
– Nem megyünk egyetemre, Elle – szólalt meg rekedtes hangon.
Én csak értetlenül fordítottam felé a fejem, és az az elszántság, amit láttam a tekintetében, teljesen rabul ejtett.
Nem kérdezte, kijelentette. Én pedig mentem utána, mert bíztam benne, olyan meggyőződéssel tudott beszélni. Jobb volt, mint a nagybátyám, aki már akkor is a jogászok ászának számított.
Mindent megtettem, amit csak szeretett volna, még úgy is, hogy én őt valójában, egyáltalán nem érdekeltem.
– Úgysem tudom, mit kezdjek magammal…
Persze szívem mélyén tudtam, hogy ez hazugság.
Ekkor tizennyolc évesek voltunk.
Mark munkát vállalt az apja vállalatánál, amely Edmonton-ban volt, mert a szülei csak így tudták elnézni azt, hogy halasztani szeretne az egyetemen. Akármilyen rossz srác volt belül, mindig is profin mutatta a látszatát annak, hogy ő milyen előkelő, megbízható, és jól fésült.
Én egy kisállat kereskedésben dolgoztam egy éven át, és fél éven belül Mark fizetéséből lehetőségünk volt arra, hogy egy kisebb lakásba költözzünk.
Fájt ott hagyni Phoenix-et, de tudtam, egyszer ki kell repülni a családi fészekből, nekem pedig ott volt a lehetőségem rá.
Bár ez nem tartott sokáig.
Emlékszem egyik éjszaka kifakadtam, talán szilveszter után, és azt hiszem, az volt az első alkalom, amikor megláttam az ő pokoli arcát.
– Én csak azt mondtam, hogy nem élhetünk így örökké, Mark. Kell, hogy legyen valami célja az életünknek. – szólaltam fel tehetetlenül, és esküszöm, amilyen dühösen nézett rám, elkezdtem félni tőle.
Egy belső hang folyamatosan ezt ordította bennem:
Ez nem lehet normális, nem félhetek valakitől, akit szeretek…
De mégis hova megyek? A szüleimhez? Jelenleg nem volt túlzottan fényes a kapcsolatunk, és úgy éreztem, nagyon más lehetőségem nincs.
– Az Istenit Elle, mi a tökömért kell folyamatosan agyalnod, és tervezned? Mi a fenéért nem vagy képes élvezni az életet? – túrt idegesen a homokbarna hajába, amit mindig annyira szerettem, főleg akkor, amikor a napfényben néhol szőkés hajszálak csillantak meg benne. Valahogy olyan édes, és csibészes volt.
– Mark – szólítottam meg gyengéden, mire kirántotta a kezét az enyémből.
– Olyan vagy, mint az apám, ő is folyton ezzel jön.
Éreztem, ahogy a méreg átjárja a testemet.
– Nem vagyok olyan, mint az apád.
Meg sem hallotta, amit mondtam, csak rám csapta az ajtót, és lelépett.
Pontosan azt tette, amit az én apám. Lelépett, és a sárga földig leitta magát.
Nem fogom azt mondani, hogy én vagyok a fő oka annak, amiért később bántott, mert arra senkinek nem lehet mentsége, de tudom, hogy sosem viselkedtem igazán nőként ebben a kapcsolatban, és sajnos partner voltam a rossz dolgokban.
Én csak… olyan voltam, mint az anyám. Egy harcos a rosszabb fajtából.
Éjszaka kisírt szemekkel, tehetetlenül feküdtem az ágyamban, amikor hallottam az ajtó csapódást, és a ruhák susogását. Később Mark befeküdt mellém, és éreztem a fű és alkohol keverékének szagát.
Felfordult tőle a gyomrom, mégis megfordultam a karjaiban.
Megláttam azt az elesett tekintetet, amelyet mindig akkor mutatott felém, amikor túl heves volt. Azt hittem, azért enged be a falai mögé, hogy lássam, van ott valami több, ami miatt ennyire kiszámítható.
Kezemet az arcára simítottam, amibe lehunyt szemekkel belesimult.
De azt, hogy bocsánat, soha nem mondta ki.
Végül elteltek a hónapok, és nem volt jobb a helyzet. Egyáltalán nem…
Egyre több megaláztatást szenvedtem el, amikor nem csináltam valamit jól. Amikor nyár közepén azt is kiejtette, azokon a tökéletes ívű ajkakon, hogy szégyell engem, emlékszem elkezdtem összepakolni a táskámba. Az első alkalom volt, amikor komolyan ott akartam hagyni.
Érezted már azt, hogy hiába harcolsz, folyton-folyvást csak éreztetik veled, nem vagy elég?
Idegőrlő elmejátszma ez…
Ott valahogy pillanatok töredéke alatt szedte össze a múlt darabjait, és olyan gyorsan tért vissza az én gimis szerelmem abba a testbe, hogy… elhittem. Elhittem, és hagytam, hogy megöleljen. Hagytam, hogy megcsókoljon, a szobába cipeljen, és szeretkezzen velem. Szeretkezés…
Annak nem kölcsönösnek kellene lennie?
Mégis azt éreztem, hogy amit teszek, az rám nézve egy hatalmas nagy szégyen.
Már nem igazán kívántam azt, amit velem tett.
Kemény volt, gyors és szenvtelen.
Olvassák a nők, ezeket a könyveket, ahol a férfi keményen adja a nőnek, mégis azt érzem, kevesüknek volt részük abban, hogy ezt egy férfi megtegye velük úgy, ahogy azokkal a nőkkel.
Amikor kiszolgáltatott vagy, és bár a lelked még mindig tombol, mert szereti ezt a fenegyereket, az eszed már régóta sikít, hogy az Isten szerelmére menekülj ebből az átkozott toxikus kapcsolatból!
És én mégis hagytam magam neki…
Azt hittem, ennél nagyobb megaláztatás már nem ér…
Aztán eljött az október. Életem egyik legsötétebb napja, ahol nem csak az elmúlt másfél év mentális terrorja feszítette a gyomromat és a mellkasomat, hanem mások előtt is elért a megaláztatás, de végérvényesen.
Kétszer is egy éjszaka.
Mark és én egy kinti italos kocsinál álltunk sorban, miközben ő már jócskán illuminált állapotban dülöngélt mellettem.
Szórakozottan karoltam belé, és próbáltam egyenesben tartani, miközben a másik két barátja, hasonló állapotban röhögtek rajta.
Én csak a szememet forgatva figyeltem őket, de nem telt el sok idő, mire teljesen átfordult az egész este, valami vállalhatatlanba, valami szégyenteljesebbe.
A lakásunk felé tartottunk négyen, amikor Cody és Ace hirtelen megálltak.
Beleütköztem az egyikük hátába, mire az oldalra lépett, én pedig teljesen elvesztettem az egyensúlyomat és előre estem.
Térdem fájdalmasan koccant a hideg járdán, és át is szakította a harisnyámat. Tenyerem élesen nyomódott az apró kavicsokba, amiket alig bírtam lesepregetni róla.
Az egészben a legmeghökkentőbb, hogy mindenki nevetni kezdett, kivéve Codyt.
Ekkor vettem csak észre, hogy a fejem, közvetlen Mark ágyékánál van. Megéreztem, ahogy az ujjak erősen a hajamba markolnak, és közelebb rántanak. Ace kacér mosollyal figyelt, miközben a villanypóznának dőlt.
Három férfi körbevett, én pedig ott térdeltem a járda közepén egy sikátor mellett, ahol egy lélek sem járt. Soha nem éreztem magam még annyira csapdába esve, és még sohasem tartottam ennyire félelmetesnek a szerelmet. Amikor Mark lenézett rám, ujjai még erősebben a hajamba markoltak, ami amúgy is mindig gubancossá válik a hidegtől. Régen anyukám naponta többször kifésülte, amikor kislány voltam, ettől az emléktől pedig a sírás kerülget a sötét utcán. Hogy lehetne büszke a lányára, egy ilyen helyzetbe?
– Gyerünk kislány, mutasd meg, mit tudsz – noszogatott Mark, miközben Ace még hangosabban röhögött.
Hallottam a slicc hangját, de nem Mark húzta le.
– Aztán én jövök. Tudod, tavalyelőtt Samanthán is osztozkodtunk. Megígérted, hogy behajthatom rajtad a tartozást – kacsintott felém Ace.
A barátom értetlenül nézett rá.
– Ja, de Samanthával csak dugtál. Én vele élek – intett felém, megfeszült állkapoccsal.
Én pedig még mindig ott térdeltem, mint valami húscafat, amin éppen vitatkoznak.
Cody dühösen nézett mindkét barátjára, miközben Mark-ot mellkasba taszította, és a hónom alá nyúlt.
– Nem hiszem el, hogy képes vagy így megszégyeníteni a nődet – szólal meg idegesen, miközben szemeivel Mark-ot kaszabolja darabokra. – Baszd meg, azt hittem szereted.
– Mi a fasz közöd van ahhoz, hogy mit érzek? – szólt neki vissza, és erősen megmarkolva a karomat, magához rántott. Felszisszentem a fájdalomtól.
– Mark – szólalok meg halkan, mire felém kapja a fejét.
– Dugtok Codyval, vagy mi a szar? – szegezte nekem a kérdést, mire hitetlenkedve néztek rá.
– Te normális vagy? – kérdeztem halkan.
– Haver te aztán ezen igazán nem akadhatnál ki – dörren fel Ace, mire Mark olyan gyilkos tekintettel nézett rá, amitől még bennem is megfagyott a vér.
Éreztem, ahogy a hideg végigfutott a hátamon.
– Miről beszél Ace? – kérdeztem komolyan, mire felém kapta a fejét.
– Semmiről – hagyta ennyiben Mark mielőtt átkarolt volna, aztán elhúzott a többiektől.
Valahogy túl gyorsan értünk haza, amit már nem is annyira éreztem az otthonomnak.
Hiányzott az anyukám, az apukám, az otthoni illatok és ízek. Megbántam minden döntésemet, és azt éreztem, bárhol szívesebben lennék, mint ott.
Ekkor kezdtem el igazán felébredni…
Hiányzott a régi Mark. Az eleven srác, aki valamikor szerelmes volt belém, aki meghódított, akivel voltak szép pillanataink.
Láttam rajta a bűntudatot, a fájdalmat, a megviseltséget, mintha kezdett volna kijózanodni. Ám ez most nem hatott meg. Valami furcsa erő lett úrrá rajtam abban a pillanatban.
– Én ezt nem akarom – jelentettem ki határozott, bár mégis remegő hangon.
Felvont szemöldökkel fordult felém.
– Mit?
– Ezt – mutattam közénk. – Nem akarom.
Mark keserűen felnevetett, miközben lazán zsebre vágta kezeit az ajtóban.
– Akkor mit akarsz?
Jó kérdés, ezen sosem gondolkodhattam el igazán, mert mindig azt tartottam számon, ő mit akart.
– Tanulni – emeltem fel tehetetlenül a kezeimet. – Zenélni akartam mindig is.
– Igen? – vonta fel a szemöldökét. – Nem ott hagytad a tanárodat?
– Évekkel ezelőtt volt. Újrakezdhetném.
Mark hangosan felnevetett, és ez a lekezelőség a részéről a lelkembe hasított, de jó mélyen, és fájdalmasan.
– Ugyan már Elle – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Jó vagy, de nem annyira, hogy ezzel bármit is kezdj. Elénekelgethetsz egy bárban, de ennyi – vonta meg a vállát. – Tudod te mennyien akarnak zenélni? Megélni sosem fogsz belőle – horkant fel.
– Nem akarok sztár lenni – suttogtam, mire úgy intett felém, mint egy porondmester. – Csak dalokat akarok írni.
– Akkor meg pláne nincs esélyed, bébi.
Összeszorítottam a számat, mielőtt még olyat mondtam volna, amit egy életre megbánok.
Próbáltam arra gondolni, hogy csak sértett, valami fáj neki, de már elég volt.
Nem bírtam többet, így először tényleg örültem, amikor kilépett a lakásból, és rám csapta az ajtót.
Amikor azt hittem, hogy a járdán térdelésnél már nem történhet gyomorforgatóbb, az élet ismét meghazudtolt.
Mark valamikor az éjszaka közepén érkezhetett haza, amikor már rég ágyban voltam, de nem aludtam. A probléma ott volt, hogy nem volt egyedül. Hallottam egy női hangot is, amit ruhák susogása, és csók hangok kísértek. Meghallottam Mark nyögését, a lány halk nevetését, később pedig a kanapé nyikorgását…
Éreztem, ahogy a fájdalom a mellkasomba váj, a gyomrom felfordult, kezemet pedig erősen a számra szorítva zokogtam, miközben azt hallgattam, ahogy a barátom éppen egy idegen csajt kefél a közös kanapénkon…
Nem is tudom mennyi ideig feküdtem ott összeszorított szemekkel, halkan nyugtatva saját magam, de amikor már nem hallottam semmit kintről, kimásztam az ágyból.
Halkan nyitottam ki az ajtót, és megláttam a kanapén fekvő két testet, a hosszú sötétbarna hajat, és összefonódó lábakat.
A szívverésem egy pillanatra megállt, de ott valami irányítani kezdett.
Valami, ami nem én voltam, rávett arra, hogy összepakoljak és észrevétlenül megszökjek.
Végül taxit hívtam, ami kivitt a repülőtérre, én pedig elmenekültem.
Haza…