Pár héttel később
– Nem tettem volna meg – kapom hirtelen a fejemet Mrs. Jenkins felé, aki szemüvege mögül felnéz rám.
Mindent végighallgatott, és közben egy szót sem szólt.
Gondosan leírt mindent, amit meséltem neki. Szépen körbesétáltam közben az irodáját.
– Szerintem is jól áll a kleopátra frizura – mutat rá a tollával.
– Mert a fodrászom rendbe tette három hete.
– Brielle – szólal meg.
– Csak Bri – vágok közbe finoman. – Hívjon csak Bri-nek.
Visszaülök a fotelbe, és figyelmesen hallgatom.
Kellett pár hét, mire összeszedtem magam, hogy eljöjjek ide hozzá a pszichológusi irodájába.
Mrs. Jenkins egyébként egy ötvenes, nagyon fiatalos hölgy, aki stílusosan vágott longbob frizurát hord. Élénk, piros rúzsa az egyetlen erős smink az arcán, és feltűnt, hogy a sötétebb színeket preferálja, ami az öltözékét illeti.
– Bántalmaztak gyermekkorodban? – teszi fel a kérdést, amiről tudtam már, hogy el fog jönni, akár akartam, akár nem.
– Igen – vallom be.
Jenkins jegyzetelni kezd.
– Kicsoda?
A fákat figyelem az ablakon keresztül. Január van, és idén még nem esett a hó. Talán ma szerencsém lesz…
A hangok, az érzések ismét eltelítik az elmémet, pont, mint a fürdőszobában.
– Volt két tanárom a bentlakásos suliban, akik többször megütöttek. – Visszaemlékszem arra, amikor egy hétfői nap fáradtan mentem órára, mert vasárnap úgy hagytam otthon a szüleimet, hogy apám megint lelépett, anyám pedig zokogott miatta. Nem bírtam koncentrálni, és a matek tanár a hajamba markolva hátra rántotta a fejemet, hogy rá figyeljek. Éles fájdalom nyilall még most is a bőrömbe, ahogy felidézem. – Folytonos megaláztatásnak voltunk kitéve az iskolában, ezek után, amikor hazamentem hétvégén, ott is csak a balhét láttam. Valahogy… hontalannak éreztem magam, tudja? Azt hiszem, ahogy elindult ez gyerekkoromban, úgy vonzotta a többi helyzetet – gondolok a Mark ügyre. Ömlenek belőlem a szavak és az emlékek, és bár már megjártam a poklot az elmúlt három hétben, most mégis van még miről beszélnem. – Egyébként Apám folyton csalta anyámat, folyton lelépett, még akkor is, amikor anyu terhes volt velem. Mindig veszekedés volt, mindig rajtunk verték le a magánéleti problémáikat.
Össze-vissza törnek elő az emlékek, érzések és traumák.
Jenkins felpillant rám.
– Ez egy elég erős örvény, és igencsak toxikus környezet egy gyermek számára.
– Az… A húgommal hasonlók történtek. Bár mintha a vele kapcsolatos hibákat később rajtam próbálták volna kijavítani. Tudja, jobban odafigyeltek rám, mindentől függetlenül. Még így is több jó dolog történt velem, csak a rosszat nehezen tudtam elfelejteni, miután végre normális… család lettünk. Ez pedig visszaütött – sóhajtok fel. – Mark személyében. Azt hiszem, ő az én sötét oldalam. Ezek eléggé elködösítették a sok jót, amiből tényleg túlnyomó rész több volt. Nem tudtam rá figyelni.
Rájöttem, hogy Jenkins nagyon jó valamiben. Meg sem kell szólalnia, a páciensből csak úgy folynak a szavak. Szerintem ennyire őszintén még sosem tudtam senkinek sem beszélni a dolgaimról.
– Igaziból ADHD-s vagyok, de ők erről nem tudtak, és teljesen tehetetlenek voltak. Mind otthon, mind pedig az iskolában – bukik ki belőlem. – A környék legjobb, legelitebb iskolája volt, kiváló tanárokkal, akik bár a tananyagot jól leadták, pedagógusnak és nevelőknek pocsékok voltak, egytől-egyig. Nem voltak képesek helyesen kapcsolódni a gyerekekhez.
Hirtelen leteszi a tollat és a szemüvegét is. Ujjaival erősen megszorítja az orrát, majd az arcát a kezei közé temeti.
Nyomott hangon nyög fel.
– Ezek az emberek börtönt érdemelnek, ne haragudj.
– Valamiért… mindig én voltam ott tudja? Mindig én voltam a gyerek, akin leverték az emberek a magánéleti gondjaikat.
– Erős traumákat okozva neked ezzel – néz fel rám.
Szemüveg nélkül sokkal kisebbnek tűnnek a szemei.
– De a szüleim megváltoztak. Velük most már nagyon jó a kapcsolatom. Bár… maguk között még mindig nem tették helyre a múltat, szerintem.
– És a testvére?
Megvonom a vállam.
– Jó kapcsolat volt köztünk mindig is, de folyton magunkra voltunk utalva. Egy idő után már jobban szerettük volna egymagunk megoldani a problémáinkat.
Habár jobban belegondolva, pont az elmúlt években lett volna a legnagyobb szükségünk arra, hogy éjszakánként kibeszéljük a problémáinkat.
Jenkins halványan elmosolyodik.
– Mi késztette a szüleidet változásra veled kapcsolatban?
– Pánikrohamot kaptam tizenöt évesen, amikor már nem bírtam az otthoni feszültségeket. Egyszerűen csak túltelítődtem.
Még szerencse, hogy nem sokkal később, két tanárt is elbocsátottak a sulimból, amikor kiderült, hogy miket tettek. Az egyik diák levideózta, az egyikőjüket, miközben felpofozott egy lányt a szertár előtt. Ez az esett rántott maga után mindent, és mindenkit.
Ez azért akkor megkönnyítette a helyzetemet. A pánikroham volt a pont, amikor végre minden elkezdett jól alakulni. Mark-ig.
Felvonja a szemöldökét.
– Azt hitték, hogy a fájdalmam csak hiszti – szólalok meg reszelős hangon, és ismét kinézek az ablakon. – Az emberek folyton ítélkeznek felettem. Miért nem lépsz ki onnan, ahol szenvedsz? Én csak annyit mondok, hogy tapasztald meg te is, és megkapod a választ. Az emberek nem tudnak rólam semmit… Az égvilágon semmit.
Olyan csend lesz, hogy hallom, ahogy a kis falióra halk kattogását, a kintről beszűrődő szél hangját, amely finoman táncoltatja a kopasz faágakat.
Aztán arra leszek figyelmes, hogy Jenkins ismét írni kezd.
Érdeklődve pillantok felé.
– Mit ír? – kérdezem.
Féloldalas mosolyra húzza a száját.
Igaziból, nagyon rég óta nem éreztem magam ennyire elevennek, mint ma. Bár amennyi pénzt kifizetek Phoenix legjobb terapeutájának, érezhetem is, igaz?
– Bri, szerintem komolyan zenélned kellene.
Meglepetten vonom fel a szemöldököm.
– Nem biztos, hogy szeretném.
– Félsz, ez tiszta számomra. Folyamatosan bizonytalansággal találtad szembe magad – bólint rá. – Nem mondom, hogy egyből lépj közönség elé, de kezdj el zenélni otthon, írj dalszövegeket, vagy verseket, amiket annyira szerettél. Okos, érzelmes lány vagy, és sokan tudnának azonosulni a problémáiddal.
Beletúrok a hajamba, amihez még mindig nem szoktam hozzá, hogy rövid.
– Egyértelmű, hogy a művészet az, ami egész életedben végigkísért, az egyedüli dolog, amibe kapaszkodhattál, várva arra, hogy elkapd. Mit is tanultál? – nevet fel. – Irodalmat, és nyelveket. Tök jó, de hol a többi? Aztán meg egy kisállat kereskedésben dolgoztál egy évig. Szereted az állatokat, fantasztikus, de Bri – dől előre az asztalán –, ez nem te vagy.
– Mrs. Jenkins. Nekem olyan blokkom van emiatt, hogy elképzelni sem tudja – vallom be.
– Van időnk feloldani, Bri – mutat rá. – Te rettentően félsz az emberektől, és attól, hogy mit mondanak, pedig valójában egy nagyon is öntörvényű lány vagy, aki könnyen tenni tudna erre. Találd meg azt a vadóc nőt, aki ott van benned.
Kezdek zavarba jönni tőle. Nem azért, mert kellemetlen, hanem mert, nem igazán szoktak így dicsérni. Eléggé… szokatlan.
– Festeni is szeretek – szólal meg ez a lány bennem.
Eléggé elveszettnek érzem magam, de talán csak bele kéne kapaszkodnom ebbe az érzésbe és hazajutnék.
Miután Jenkins kiadta a következő időpontot, megköszöntem a beszélgetést, majd pedig utamra indultam.
Ahogy kilépek az irodaházból, megállok a tölgy alatt és ahogy megérzem az apró hópelyheket az arcomon, felnézek. Beszívom a jellegzetes, téli illatot, és elmosolyodom, ahogy ezek a pelyhek eltelítik a fekete szövetkabátomat. Azt viszont sajnálom, hogy a sapkám alól alig látszódik ki a hajam, így azt nem látom, ahogy eltelíti a tél.
Ma szerencsém van!
Bár még mindig ott tátong az űr bennem, hogy magányos vagyok, és jó lenne barátokat szereznem, hazafelé megállok az egyik kirakat előtt, de nem azért, mert a ruhák megtetszenének, hanem mert megakad a szemem magamon.
Végignézek a tükörképemen.
Fekete kötöttsapkát, és szövetnadrágot hordok, szintén fekete bakanccsal… Az egyetlen szín rajtam, a sötétkék farmerem. Még a sálam és a kesztyűm is szürke...
Annyira fakó vagyok számomra, és annyira színtelen, hogy belesajdul a szívem. Közelebb lépek a kirakathoz, és szembenézek saját magammal.
Még mindig kissé beesettek a szemeim, de már sokkal kipihentebb az arcom.
Sokszor eszembe jut Mark, és az a lány is, aki akkor voltam, meg az is, aki előtte. De most ebben a pillanatban egy valamit látok.
A lányt, akivé válni akarok.
Fogom magam, belépek az üzletbe, és valahogy annyira elkap a hév, hogy még a fodrászomhoz is visszalibbennek egy megüresedett időpontban…