– Jól van, valaki elmondaná nekem, hogy miért kell még egyszer felénekelnem, amikor az előzőben olyan hajlítást hoztam össze, amit soha az életben nem fogok? – nézek kérdőn az üvegajtón túl ülő csapatra, miközben próbálom megfejteni, hogyan lehet csak úgy tökéletesen jól összehozni valamit, teljesen a figyelmemen kívül.
Sasha belebeszél a mikrofonba, és szórakozott mosolyra húzza a tökéletes ívű, szájfényes ajkait.
– Pont ezért, drágám. Soha nem fogod tudni megismételni, élőben pedig elengedhetetlen, hogy visszaadjuk a stúdiós hangzást.
Belekortyolok a teámba, ami most már még inkább a vesztem lesz, mint a kávé. Amikor a tél beköszönt, mindig előtérbe kerülnek a torok problémáim, amire a meleg ital a legjobb gyógyír.
– Csak egy kis szünetet kérek – tartom fel az ujjam, mire bólint.
Miközben kifelé lépdelek a stúdió szobából, majdnem ráborítom a forró teát Karen elektromos gitárjára. A lábammal még pont elkapom a szóban forgó tárgyat, mielőtt az ajtónak esne.
Ajkaimat összeszorítva, lassan támasztom vissza a helyére, és óvatosan kilépek a többiekhez, mintha mi sem történt volna. Amikor megfordulok, hirtelen a gitár gazdájával találom szembe magam, aki úgy jelenik meg mögöttem, akár egy szellem.
– Láttam – néz rám pimasz tekintettel, miközben kezeit szigorúan karba teszi. – Mondták már, hogy hangszer gyilkos vagy?
– Nem is értem, hogy adhattatok a kezembe gitárt – sóhajtok fel.
– Nem mi adtuk, hanem a pasid, aki azt hiszi, hogy a galaxis szarta ki magából.
Elmosolyodom.
Igaz. Emlékszem, amikor a kezembe nyomta a basszus gitárt – amit akkor még csak kezdetlegesen tudtam használni –, az első Brees összepróbáláson, és azt mondta, tanuljak meg rendesen játszani, hogy kísérhessem magam, mert az majd milyen állat lesz.
Nos, ha valaki tényleg el van átkozva a hangszerek kapcsán, az én vagyok. Miss Witter kisasszony, szolgálatban.
Az eddigi legextrémebb eset talán az volt, amikor az erkélyről ejtettem le véletlen az ukulelémet, az egyik vizsga előtti gyakorláson, annyira izgultam.
Azóta már van egy szerelmem. Gwendolyn, az akusztikus gitárom. Igen… ő valahogy megtörte az átkot. Mármint csak saját magát illetően, neki szerencsére nem esett baja.
Legalábbis még…
– Min gondolkodsz? – kérdezi Karen már sokkal érdeklődőbb mosollyal az arcán.
– Semmin – rázom meg a fejem, de most már fel is nevetek. – Csak visszavezettem magam a hangszer szellemek világába.
– Amíg élsz, kísérteni fognak.
Elmosolyodom.
– Szürreális.
– Micsoda? – vonja fel érdeklődve a szemöldökét, miközben kíváncsian méregeti az arcom.
– Hogy vesszük fel az albumot. Mármint, furcsa az, hogy végül ide jutottam.
– Persze hogy az – szólal fel Sasha. – Művészek vagyunk, itt mi nem furcsa, ami az életünket illeti?
Valóban igaz.
De én inkább arra gondolok, hogy hosszú évekkel ezelőtti életemhez képest, mennyire más az, amit most csinálok, és akikkel csinálom. Hogy elértem azt a vágyalmot, ami miatt folyamatosan bizonytalan voltam.
Hogy a legnagyobb problémám jelenleg a tea jósolta koffein halál, nem pedig az, hogy vajon mikor adom fel az életet.
A szerelmemről nem is beszélve…