Liz
Benyitok a szállodai szobába, és nyomban mellbe vág a valóság. Nemrég még vidáman léptem ki az ajtón, de azóta fenekestül felfordult minden. Körbenézek. Az egész hely a boldog pillanatok emlékét őrzi. A köntösöm a földön hever, pont ott, ahol Damien lecsúsztatta meztelen bőrömről. Az ágynemű gyűrött a mámoros szeretkezésünk után. Az éjjeliszekrényen még mindig ott hever a kis üzenet, amit neki írtam. A sarkába firkantott kis szívecske most gúnyosan nevet rám. Mellette illatozik a lila rózsa.
A szerelem egy darabkája. – visszhangzanak a fejemben Damien szavai.
Odasétálok a bútordarabhoz, megragadom a vázát és egyszerűen a falhoz vágom. A porcelán darabokra törve szóródik szanaszét, a víz beborítja a falat, a virág pedig a törmelékek tetejére hull. Most már a csalódás egy darabkája.
– Elizabeth, elárulnád, hogy tulajdonképpen mi történt? – teszi fel a kérdést Colton, aki mindvégig itt volt velem a szobában.
A könnyes pilláim mögül nézek rá, úgy válaszolok:
– Igazad volt! Messze el kellett volna kerülnöm őt.
Az első perctől kezdve azt mondogatta, hagyjam békén Damient. Hallgatnom kellett volna rá, hisz jobban ismeri, mint én.
Milyen ostoba voltam. – temetem az arcom a tenyerembe.
Ekkor tör rám a felismerés, Colton biztosan mindvégig tudta, hogy ami körülöttem zajlik, csupán színjáték, egy alaposan eltervezett átverés.
– Végig tudtad – jelentem ki és ismét a szemébe nézek. Látni akarom az arcát, mikor beismeri az igazságot.
– Nem – vágja rá gondolkodás nélkül, miközben közelebb lép hozzám. – Csak néhány órája mondta el – tekintete ugyanolyan komor, szigorú és határozott, mint mindig, de a hangja most valahogy kedvesebben cseng.
Csendben figyelem őt, azon morfondírozva, vajon tényleg az igazat mondja-e. Minél tovább nézek vele farkasszemet, annál biztosabb leszek benne, hogy nem hazudik. De számít ez egyáltalán? A lényegen nem változtat; Damien becsapott, átvert, kihasznált.
– Haza akarok menni – indulok az ajtó felé, mindent magam mögött hagyva. Semmi sincs, amit el szeretnék vinni innen.
Kezem már majdnem a kilincsen van, mikor halk kopogás hallatszik a túloldalról. Lefagyok, kétségbeesetten Coltonra pillantok. Mi van, ha Damien az? Nem vagyok képes szembe nézni vele, azt most nem bírnám ki.
Néhány határozott lépéssel mellettem terem, finoman maga mögé tol és kinyitja az ajtót. Hallom a halk, megkönnyebbült sóhaját, ettől megnyugszom kissé.
Bella sétál be a szobába, amint észrevesz, hozzám lép és megáll előttem.
– Kérlek hadd magyarázzam el – vág rögtön a közepébe. – Hidd el, nem az volt a cél, hogy téged becsapjunk és megbántsunk. Én csak segíteni szerettem volna egy barátomnak. Hinned kell nekem – kérlel bűnbánóan.
Csendben állok és hallgatom. Nem tudom, mit válaszolhatnék erre, talán azt, hogy megértem. Biztosan nyomós oka volt, ha nem láttak más megoldást és ezt az utat választották. A kedves, megértő Liz biztosan ezt tenné, de én nem akarok többé az lenni. Nem akarom, hogy újra becsapjanak, megbántsanak, kihasználjanak, hogy újra összetörjenek.
– Nem érdekel – szólalok meg, talán hangosabban a kelleténél, mert kissé összerezzen, de nem foglalkozom vele. – Nem akarom tudni, mert semmin sem változtatna. Csőbe húztatok, átvertetek, becsaptatok – emelem meg a hangom még jobban. – Szerinted milyen érzés megtudni, hogy mindaz, ami az elmúlt napokban történt velem, nem volt más, csak egy szépen eltervezett színjáték? Az, hogy összefutottam veled, az elrablásod, a látogatás a bárban, a véletlen találkozás a titokzatos milliomossal, mind előre ki volt tervelve – áll össze a kép. Hihetetlenül ostobának érzem magam, hogy ebből nekem semmi sem tűnt fel. – Volt egyáltalán valami, ami valóságos volt? – szegezem neki a kérdést.
– A szex, azon a reggelen, az volt – válaszol megszeppenten. – Az nem volt a terv része, egyszerűen csak megkívántalak.
A mondatra Colton hangosan megköszörüli a torkát. Tudomást sem véve róla simítom végig a borzas hajam, mélyet sóhajtva.
Az nem volt a terv része – nevetek fel elkeseredetten.
– Várjunk egy percet. Ennél a pontnál elidőzhetnénk egy kicsit – szól közbe az eddig csendben meghúzódó Colton.
– Ne most! – förmedek rá, a mosolyát látva. Nem is tudom láttam-e mosolyogni egyáltalán, mióta ismerem. De sokkal nagyobb gondjaim is vannak annál, minthogy a mogorva nyomozó vigyorát elemezzem, ami mellesleg igencsak vonzó. – Szóval az nem volt a terv része? – fordulok ismét Bella felé. Érzem, hogy egyre ingerültebb leszek. – És az, hogy beleszeretek Damienbe, az a terv része volt? Az, hogy egy másik nő karjaiba veti magát a szemem láttára, az a terv része volt? Az, hogy darabokra töri a szívem, a terv része volt? – dühös kiabálásom hangos zokogásba vált át.
Bella döbbenten, szánalommal a szemében figyel. Ettől még rosszabbul érzem magam, ha lehetséges egyáltalán. A könnyeimet nyelve hagyom faképnél és viharzok ki a szobából. Úgy rohanok végig a folyosón, a liftek felé igyekezve, mintha üldöznének. Kétségbeesetten nyomogatom a hívógombot, de a szabadulást jelentő ajtó csak nem akar kinyílni. Kicsapom a lépcsőhöz vezető ajtót, a falnak vágódó fém zaja végigvisszhangzik az egész lépcsőházban.
– Állj már meg Liz – kiált utánam Colton, a következő pillanatban pedig már az ujjai a karomra kulcsolódnak és maga felé fordít.
Pont ugyanazzal a szánakozó tekintettel találom szembe magam, mint ahogyan Bella nézett rám. Én vagyok a szegény ártatlan lány, aki hagyta, hogy az orránál fogva vezessék, akinél elég volt néhány kedves szó, néhány izgató érintés és máris elvesztette a józan eszét. Én vagyok a naiv, buta liba.
Semmi sem érdekel már, csak hogy végre eltűnjek innen. Otthon akarok lenni a régi életemben, vissza akarom kapni azt a Lizt, aki néhány nappal ezelőtt voltam.
– Hagyj békén! – rántom ki a kezem. – Csak vigyél haza, úgyis azt akartad egész idő alatt. Most végre megszabadulhatsz tőlem – keményítem meg magam.
– Liz – semmiféle gúny vagy mogorvaság nincs a hangjában, ezúttal gyengéd. Újra a karom után nyúl, lágyan érint meg, magához húz, és erős karjaival körbeölel. Fejem kemény mellkasára hajtom. Bármennyire is nehéz beismernem, nagyon jól esik a kedvessége. – Minden okkal történik – próbál vigasztalni. – Talán jobb is, hogy most csalódtál, nem pedig később. Így könnyebb dolgom van.
Villámgyorsan bontakozom ki az öleléséből és karba tett kézzel kérdezek vissza:
– Hogy mondtad? És én még azt hittem képes vagy valamiféle normális emberi érzelemre – lépek tőle távolabb. Legszívesebben itt helyben megfojtanám.
– Talán jobb lenne, ha a szemedbe hazudnék? – veti oda félvállról, természetesen Damienre célozva és ezzel újra megforgatva a tőrt a szívemben.
Ordítani szeretnék, törni, zúzni, zokogva a padlóra roskadni, mégis összeszedem minden erőm és nyugalmat erőltetek magamra, amiben sokat segít Colton megvető pillantása. Azonnal elönt tőle a harag, ez az érzés elnyomja a sajgó ürességet a mellkasomban.
– Soha többé nem akarlak látni, sem téged, sem a barátodat – indulok el lefelé a lépcsőn.
Jól esne kitöltenem rajta a keserűséget, fájdalmat, ami átjárja az egész belsőm, mégsem teszem. Nem akarok gyenge lenni és sebezhető, olyan, akit az érzelmei irányítanak. Többé nem.
Ezután egy szót sem szólunk egymáshoz, hallgatásba burkolózva ülünk az autóban.
Némán sétálunk végig a kifutópályán egy magángép felé, amiről inkább már nem is kérdezek semmit. Megállunk a lépcső alján, szembe fordulok vele, bár fogalmam sincs miért, mit is várok tőle egyáltalán. Úgy érzem, talán mondanom kellene valamit, de nem tudom mit és legfőképp miért. Pár másodpercig csak állok, nézem őt, aztán egy mély sóhaj után faképnél hagyom. Amint megteszem az első lépést a gép belseje felé vezető lépcsőn, úrrá lesz rajtam a magasságtól és repüléstől való rettegés, minden más érzést elnyomva. Sosem gondoltam volna, hogy ennek egyszer ennyire tudok majd örülni, de most hálás vagyok a sorsnak, amiért ilyen fóbiával áldott meg.
A gép elindul a pályán, én pedig görcsösen kapaszkodom az ülésembe. A tenyerem izzad és a szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy a repülő a magasba emelkedik. Óvatosan az ablak felé pillantok, koromsötét van kint, csupán a város fényei világítanak alattam és néhol felsejlik a part vonala is. A tengerparté, ahol Damien épp mással van, kúszik be újra a gondolat az elmémbe. A könnyek egyből égetni kezdik a szemem, a fájdalom és csalódottság felülkerekedik a mélységtől való félelmem felett. Bármennyire is igyekszem, nem tudom visszatartani a sós cseppeket, amik megállíthatatlanul folynak végig az arcomon. Végül hagyom, hogy az érzések maguk alá gyűrjenek, néma zokogásban teszem meg a hazavezető utat.
Amint a gép földet ér, letörlöm a könnyeimet.
Innentől kezdve úgy teszek, mintha a szigeten eltöltött idő meg sem történt volna, nem volt más, csupán a képzeletem szüleménye – határozom el magam.
Megállok a gép mellett és teleszívom a tüdőm az otthon illatával.
Minden olyan lesz, mint régen – döntöm el.
Fogok egy taxit, bemondom a címem. Aztán csak bámulom az ébredező várost, a munkába igyekvő embereket. Születésem óta élek itt, most mégis mintha idegennek érezném a helyet. Szólok a sofőrnek, hogy pár saroknyira a lakásomtól tegyen ki. Talán egy kis séta a megszokott utcákon, a megszokott épületek között jót fog tenni.
Itt legalább semmi sem emlékeztet Damienre. – kúszik be a gondolat, amit abban a pillanatban megpróbálok elhessegetni, mielőtt még gyökeret verne és képtelen leszek kiverni őt a fejemből. Lassan lépdelek és próbálok a mellettem elhaladó emberek beszélgetéseire koncentrálni. Addig sem gondolkodom.
Elmerengve kanyarodom a lakásomhoz, mikor egy ismerős hangot hallok meg magam mögött:
– Szia, Liz.
Megtorpanok, veszek néhány mély levegőt, aztán szembe fordulok vele.
– Szia, Matt – nézek a szemébe. Várom, hogy úrrá legyen rajtam a düh, keserűség és szomorúság, mint minden alkalommal, ha a közelében vagyok. Azonban ezúttal semmi ilyesmi nem történik. Talán kissé hevesebben ver a szívem, de ennyi.
– Beszélhetünk? – tesz egy lépést felém, miközben árgus szemekkel figyeli minden rezdülésem. – Minden reggel erre jöttem, hátha összefutok veled, mert tudtam, hogy te úgysem fogsz keresni.
– Alig fél órája érkeztem meg – simítok egy tincset a fülem mögé, közben azon töröm a fejem, akarok-e egyáltalán beszélni vele.
– Szeretlek – szólal meg gyorsan, még mielőtt bármit mondhatnék vagy tiltakozhatnék. Határozott léptekkel közelít felém és mire felfognám, mi is történik, megfogja a kezem, a mellkasára simítja, másikkal pedig gyengéden megérinti az arcom. – Csak egyetlen esélyt kérek, hogy elmondhassam, amit gondolok, amit érzek.
Lehunyom a szemem. Várom, hogy az ürességen kívül, ami most átjárja a testem, valami mást is érezzek. Dühöt, keserűséget, bármit, csak érezzem. Aztán Damien arca sejlik fel előttem, a vággyal teli tekintete, a pimasz mosolya, mikor épp felbosszantani készült. Olyan, mintha ő érintene, ő simítana végig a bőrömön. Kétségbeesetten húzódom el Matt-től. Csalódottan sóhajt, tehetetlenség tükröződik a szemében.
– Mit kell még tennem, hogy végre szóba állj velem? – néz rám kérlelően, a válaszra várva.
Egy ideig csendben figyelem. Az elkeseredett arckifejezését látva megsajnálom. Már nem érzek haragot iránta, talán eljött az idő, hogy végleg lezárjam a kettőnk kapcsolatát, hogy mindketten nyugodtan folytathassuk az életünket egymás nélkül, de most nem vagyok képes egy ilyen beszélgetésre.
– Sajnálom, de hosszú volt az út és nagyon fáradt vagyok – könyörülök meg rajta. – Nem beszélhetnénk meg ezt valamikor máskor?
Halvány mosoly jelenik meg a szája szegletében.
– Nagyon húzósak a napjaim a héten, de mit szólnál, ha szombaton elmennénk valahová és nyugodtan, egy finom vacsora mellett megbeszélnénk a dolgot – ajánlja fel lelkesen.
Szombatig még van néhány nap, addig lesz időm visszarázódni.
– Rendben – egyezek bele. – Egy vacsora szombaton.
– Nyolcra érted jövök – most már fülig ér a szája.
Ismét megsajnálom kicsit, hiszen ő abban reménykedik, hogy mindent újra kezdhetünk, én pedig végleg le akarom zárni a kettőnk dolgát.
Hozzám lép és egy gyors puszit ad az arcomra.
– Akkor szombaton – mosolyodik el, aztán elsétál.
Mozdulatlanul állok, csak nézem, ahogy eltűnik a sarkon. Nagyot sóhajtok. Remélem, mára ennyi volt a váratlan találkozásokból és a kínos beszélgetésekből. Ezzel a gondolattal lépek be a lépcsőházba. Mire az emeletre érek, kissé nyugodtabbnak érzem magam. Az ismerős környezet biztonságérzettel tölt el. De az érzés olyan hirtelen tűnik el, mintha nem is létezett volna, mert a tekintetem a lakásommal szemben lévő ajtóra téved, a szomszédom ajtajára. Dylen, róla teljesen meg is feledkeztem.
Megtorpanok, azon töröm a fejem, mitévő legyek. Csendben osonjak be a lakásomba, bízva abban, hogy nem pont ebben a pillanatban akar elindulni valahová, vagy pedig kopogtassak be és essek túl a találkozáson, ami előbb vagy utóbb úgyis be fog következni?
Találkoznom kell vele, ezt tudom, de nincs kőbe vésve, hogy most azonnal.
Nem vagyok most szórakoztató társaság – győzöm meg magam a lakásom felé sétálva, de még mielőtt belépnék az ajtón elbizonytalanodom. Ha azt akarom, hogy minden a régi legyen, és úgy éljem az életem, mintha a szívem nem maradt volna a szigeten, akkor ott kell folytatnom mindent, ahol abbahagytam. Meggondolom magam és mégis visszasétálok a folyosó túloldalára. Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, de még mielőtt megtenném, elkapom.
Biztosan képes vagyok úgy tenni, mintha mi sem történt volna? – teszem fel magamnak a kérdést.
Na jó, elég ebből a nyavalygásból – emberelem meg magam.
Damien épp a barátnőjével hentereg valahol, nem érdemli meg, hogy egy pillanatra is befolyással legyen az életemre. Ez a gondolat ad egy kis erőt, így újra kopogásra emelem a karom.
– Mr. Shark nincs itthon – rémülten ugrok egyet a hangot meghallva a hátam mögött. A tenyerem a mellkasomra szorítva fordulok meg. – Nem akartam megijeszteni drága – mosolyog rám kedvesen a házmester. – Mr. Shark elutazott.
– Köszönöm – viszonzom a kedvességét és próbálok derűsebb arcot ölteni.
Ha tudná, hogy most legszívesebben összeszorongatnám. Ezzel a néhány szóval egy egész napos dilemmázástól mentett meg. Egy udvarias köszönés után olyan gyorsan tűnik el az öreg, ahogy jött, mintha egy jótevő tündér lett volna, egy tündérkeresztapa.
Megkönnyebbülten lépem át a lakásom küszöbét, mintha egy napot sem lettem volna távol. Lekuporodom a kanapéra, körbefuttatom a tekintetem az ismerős holmikon. Az otthonomban vagyok, mégis idegennek érzem magam ezen a helyen. Félek, soha sem lesz semmi olyan, mint azelőtt volt. Fejem a támlának döntöm. Érzem, ahogy egyre jobban eluralkodik rajtam a mérhetetlen fáradtság.
~
Úgy pattan ki a szemem, mintha egy lidérces álom kellős közepéből ébredtem volna fel. Riadtan nézek körbe, hol is vagyok valójában. Mindent sötétség borít, csak lassan sejlenek fel az ismerős hely körvonalai.
Otthon vagyok – szakad fel belőlem egy mély sóhaj. De nem tudom eldönteni, hogy a tény boldogsággal tölt el, vagy inkább a csalódottság fészkeli be magát a szívembe.
A falon ketyegő órára pillantok; hajnali öt van. Átaludtam az egész napot. Feltápászkodom, és a konyhába csoszogok. A széken gubbasztva várom, hogy lefőjön a kávé. Meredten bámulok egy apró repedést az egyik sarokban.
Sohasem éreztem még magam ennyire üresnek, mintha minden élet elszállt volna belőlem és kísértetként lebegnék csupán. Mire észbe kapok már a járdán lépdelek a munkahelyem felé. Ha akarnék, sem tudnék felidézni egyetlen mozzanatot sem a reggelemből. Arra sem emlékszem, mikor öltöztem fel.
Felöltöztem egyáltalán?
Gyorsan magamra pillantok, mert amilyen élőhalott állapotban vagyok ma reggel még az sem elképzelhetetlen, hogy ruha nélkül indultam el otthonról. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy nem vagyok meztelen.
Lassan sétálgatok és a friss, reggeli idő mintha kezdene kicsit észhez téríteni. Ahogy teleszívom a tüdőm a csípős levegővel, úgy kezd az élet is némileg visszatérni belém.
Frissen sült kenyér illata csapja meg az orrom és nyomban megkordul a gyomrom. Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Mivel még bőven van időm munkakezdésig, úgy határozok, hogy beülök az egyik kis kávézóba és nyugodtan megreggelizek.
Leülök a terasz egyik csendes kis sarkába. Míg várom a pincért, csendben figyelem a járókelőket. Kigombolom a blézerem, lehunyom a szemem és élvezem, ahogy a nap melengeti az arcom. Nem kell sok idő, hogy az emlékek ismét az elmémbe akarjanak furakodni elűzve ezt a kellemes érzést. Minden erőmet összeszedve próbálom távol tartani őket magamtól. Élvezni akarom az életet és nem fogom hagyni, hogy bármi is elvegye a kedvem – ismételgetem magamban a mondatot, mint egy mantrát, újra és újra lepörgetem a fejemben. Talán, ha elég sokszor elmondom, akkor úgy is fogom érezni, akkor talán képes leszek újra élvezni az élet adta lehetőségeket.
– A reggelije hölgyem – köszörüli meg a torkát diszkréten a pincér.
A velem szemben álló kedves mosolyú férfira pillantok, aki pont akkor pakolja le a tálcáról a szendvicsem, egy csésze forró teát és egy üveg ásványvizet.
Gyakorlott mozdulatokkal nyitja ki a palackot és az előttem lévő pohárba tölti a vizet, miközben egy gyors pillantást vet rám. Majd a tekintete rajtam állapodik meg. A kedves mosolyt egy teljesen másfajta érzelem váltja fel, mintha vágyakozás csillanna a szemében. Meredten bámul rám, hogy egészen pontos legyek, a ruhámra.
Talán foltos lenne? – suhan át az agyamon. Még az is meglehet, amilyen kába voltam reggel. Fogalmam sincs, melyik ruhát akasztottam le a fogasról. Vetek magamra egy gyors pillantást. A látványtól megdermedek. Egy teljesen áttetsző csipke felső lapul a blézer alatt, ráadásul a lenge anyag alatt egy leheletvékony melltartó takarja csak a halmokat, amin át finoman átsejlik a mellbimbóm.
Azonnal zavarba jövök, és már húznám is össze magamon a kabátkát, de az idegen sóvárgó pillantása felizgat. Jóleső bizsergés járja át a testem. Végre érzek valami mást is a kínzó ürességen kívül. Még többet akarok ebből.
Nyugodt mozdulatokkal veszem le a blézerem és a mellettem lévő székre fektetem, kissé előrébb hajolva, aztán kihúzom magam, észrevétlenül domborítva ki a melleim.
– Köszönöm – mosolyodom el kedvesen és csábítóan.
Megkavargatom a forró teát, a kanalat a számhoz emelem, hogy lenyaljam a rajta maradt cseppeket.
A pincér zavarában elkapja a tekintetét és annyira igyekszik menekülni ebből a helyzetből, hogy felborítja a poharat, a benne lévő víz végigfolyik az asztalon, még a ruhámra is kerül belőle.
– Teljesen nedves lettem – pislogok a férfire ártatlanul.
Előkap egy szalvétát és igyekszik felitatni a vizet a szoknyámról. Megfogom a csuklóját, hogy megállítsam a serényen munkálkodó kezét, ő pedig olyan kétségbeesetten bámul rám, mintha én lennék maga a két lábon járó kísértés. Az ördög, aki megpróbálja megrontani az ártatlan lelkét. Megsajnálom szegényt. Elengedem és a kihívó magatartásomból kedvességbe váltok át.
– Semmi sem történt – mosolyodom el és igyekszem, hogy egy cseppnyi kacérság se legyen benne. De gondolatban azért végigfuttatom a lehetőséget, mi lenne, ha megragadná a kezem, maga után húzna a mosdóba, raktárba vagy valamilyen eldugott, félreeső sarokba, felhúzná a szoknyám, félretolná a bugyim és néhány élvezettel teli pillanatot szerezne nekem. Ahogyan az ábránd képei megelevenednek előttem, már nem csak a rám ömlő víztől vagyok nedves.
Ha most a szigeten lennék – sóhajtok magamban vágyakozva.
Ott olyan egyszerű volt az egész. Damien biztosan nem hagyta volna ki a lehetőséget és kaptam volna tőle egy mámoros orgazmust, vagy amilyen szemtelen tud lenni, néhány kínos pillanatot. A gondolatok mosolyt csalnak az arcomra, ezzel egy időben könnyeket is a szemembe.
Sietve fogyasztom el a reggelimet. A helyes pincér fiúval történt flörtölés felvillanyozó, gondolatelterelő ereje szinte teljesen elmúlt és ismét olyan letargikus hangulatba kerülök, mint amikor felébredtem. A munkahelyem felé sétálva azon merengek, mit kellene kitalálnom, ami kimozdít ebből a kínzó ürességérzetből, ami visszarángat az életbe.
Már rég elmúlt dél is és én még most sem tudom a választ a nagy kérdésre: Mihez kezdjek ezután? Elgondolkodva lépek be az iroda közös konyhájába, hogy egy frissítő kávét készítsek magamnak, mert a hajnali ébredés álmosító hatása kezd eluralkodni rajtam. A terembe lépve azzal szembesülök, hogy a jó öreg, ősrégi kávéfőzőt egy vadiúj, modern készülékre cserélték, míg távol voltam. Ráadásul úgy tűnik, hogy a légkondi sem működik, mert olyan meleg van a kis szobában, hogy akár szaunázni is lehetne. Leveszem a zakóm, az egyik szék támlájára terítem, aztán az új készülékhez lépek és tanulmányozni kezdem a számtalan gombot, lámpát, amivel tele van. Tanácstalanul nézem, hogyan fogok én ezzel kávét készíteni magamnak.
– Nincs szükség egy kis segítségre? – figyeli mosolyogva a szerencsétlenkedésem a srác a marketing osztályról.
Mi is a neve? – merengek el magamban, miközben megáll közvetlenül mellettem. Talán Hank… Jack… Ez az, Jack.
– Azt hiszem, az most jól jönne – nézek rá hálás tekintettel. Bármit is kérne, örömmel teljesíteném, ha segít hozzájutni a koffeinadagomhoz.
Közelebb lép hozzám, talán kissé közelebb is, mint illendő lenne. Alaposan szemügyre veszi a kihívó csipke felsőm, mielőtt a gép felé fordul.
– Milyen kávét szeretnél? – pillant rám ismét, arra várva, hogy megszólaljak, és persze kihasználja az alkalmat, hogy néhány centivel lejjebb vezesse a tekintetét.
– Amiben koffein van? – kérdezek vissza bátortalanul, ő pedig elmosolyodik.
– Látod itt, ezeket a kis kéken világító jeleket? – mutat a kávéfőző jobb oldalára, átnyúlva előttem. Egészen véletlen, a mozdulat közben a karja hozzáér a mellemhez. Magamban elmosolyodom és próbálok úgy tenni, mintha nem tűnt volna fel a kis akciója. – Itt tudod kiválasztani, milyen kávét szeretnél. Espresso, latte… - kezdi el sorolni a fajtákat. – Szóval milyen legyen?
Elgondolkodva bámulom a fényeket. Milyet is szeretnék?
– Rád bízom. Legyen valami édesen csábító – bújik elő belőlem az incselkedő énem.
– Valami édesen csábító – ismétli meg a szavaim, aztán hümmögni kezd, miközben a vágyakozó tekintete rajtam állapodik meg.
– Várj! A csészém! – Kapok a homlokomhoz.
Egyet hátrébb lép, hogy elengedjen. De az a lépés nem valami nagy, mert nem tudok úgy elmenni előtte, hogy a fenekem ne simuljon hozzá. Gyorsan előkeresem a poharam. Visszafelé szemből próbálkozok, de ebben a testhelyzetben sem marad el a simulás. A mellem a mellkasának préselődik, ő pedig meg sem próbálja tagadni, hogy mennyire tetszik neki ez a helyzet és bevallom, nekem is. A közelsége felélénkíti a testem, legalább újra érzek valamit.
Kiveszi a bögrét a kezemből, végigsimítva a bőrömön.
– Legyen ez – nyomja meg az egyik gombot. – Ez édesen csábító, pont, mint te – néz rám a szeme sarkából a reakciómat figyelve.
Szemérmesen a fülem mögé tűrök egy tincset, és egy halvány mosoly kíséretében fordulok felé. Éppen megszólalni készül, mikor nyílik az ajtó és egy kisebb csoport sétál be a konyhába, megtörve az izgató pillanatot.
Hirtelen nagy jövés-menés támad, és hangos beszélgetés tölti be az egész teret. Mire észbe kapok, ismét egyedül állok a kis konyha közepén, magamra maradva a gondolataimmal.