Damien
Korábban
Milyen haragtartóak tudnak lenni ezek a nők – elmélkedem magamban, miközben kilépek a mosdóból még mindig a ruhám törölgetve néhány kéztörlővel. Csak úgy bűzlök az alkoholtól.
Mondjuk nem volt alaptalan a kirohanása. Tényleg nem hívtam vissza. De csak egy néhány órás kaland volt, ráadásul már hónapokkal korábban. Erősen meg kellett erőltetnem a memóriám, hogy eszembe jusson, ki a fene is lehetett ez a nő. Nem tett rám túl mély benyomást, ezzel szemben én rá nagyon is, ha még ennyi idő után is vadmacskaként támadt rám. Ha az ágyban is ilyen szenvedéllyel lovagolta volna a farkam, biztosan lett volna visszahívás és második menet is.
De nincs mit tenni, egyszerűen csodás és felejthetetlen vagyok. Ezzel a gondolattal, elégedetten sétálok vissza a bárba, de a jóleső érzés egy szempillantás alatt szertefoszlik, mikor meglátom Lizt. Épp a liftek felé sétál kézen fogva egy fickóval. Ismerős érzés kerít hatalmába, olyan, ami már hosszú hónapok óta elkerült: féltékenység. Zavar, hogy ezzel a férfival van, de legfőképp az, amit csinálni fognak. Szörnyen frusztrál, hogy ő megkaphatja azt, amiről én csak álmodozom, nagyon sokszor álmodozom. Tartanom kell a három lépés távolságot, főképp Vadócka miatt. De rohadt nehéz, mikor olyan vágyakozó és szenvedéllyel teli pillantásokkal tud rám nézni, hogy legszívesebben ott helyben a falnak dönteném.
Egy beletörődő sóhajjal nyugtázom, mennyire szerencsétlen ez a helyzet, és a bárpult helyett inkább a kijárat felé veszem az irányt, hogy levegőzzek egy kicsit.
Zsebre dugott kézzel élvezem a friss éjszakai levegőt. És egyáltalán nem az jár a fejemben, hogy az a pasi odafent épp olyan testrészeit érinti meg az én Vadóckámnak, amiket nekem kellene. A fene vinné el! Kellett nekem annyira ragaszkodni hozzá, hogy én vegyem kézbe az ügyet.
Bosszúsan rúgok arrébb egy kavicsot, mikor figyelmes leszek egy ismerősre az út túloldalán. Gondolkodás nélkül indulok el felé. Fél távon sem járok, mikor ő is észrevesz. Mire elé érek, olyan indulat van bennem, hogy törni, zúzni lenne kedvem.
– Mit keresel te itt? – szegezem neki a kérdést azonnal.
– Én is örülök, hogy látlak – húzza el a száját az a férfi, aki egykor a legjobb barátom volt.
Mit sem törődve a megjegyzésével tovább folytatom a faggatózást. Hiába szakadt meg a barátságunk, azzal tisztában vagyok, ha itt van, annak nyomós oka van.
– Mit keresel itt? – ismétlem meg a kérdést. – És miért figyeled Lizt?
Nem vagyok hülye, amint megpillantottam Coltont rögtön tudtam, hogy ő volt az a férfi, aki figyelte, nem csak képzelődött. Egyből hatalmába kerít a baljós előérzet.
– Túl közel került hozzád – válaszolja halálos nyugalommal, rezzenéstelen arccal.
Mindig is az őrületbe tudott kergetni ezzel a viselkedésével. Jó tudom, zsaru, szüksége van a pókerarcra, de akkor is.
– Azt hiszem, semmi közöd nincs hozzá, hogy mennyire kerültünk közel egymáshoz vagy mennyire nem.
– Attól, hogy már nem vagyunk barátok, még tudom, mi történik körülötted. Hallottam a fenyegetésekről – teszi keresztbe a karját.
Bosszúsan simítok végig a hajamon. Biztos vagyok benne, hogy Adalbertónak járt el a szája.
– Annak semmi jelentősége sincs, csak egy újabb szánalmas próbálkozás, hogy rám ijesszenek.
Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de folyamatosan kapok fenyegetéseket. Hozzászoktam már az évek alatt, hogy pályáznak rám, pontosabban a képességeimre. De mindez csak siralmas kísérlet a részükről.
– Nem ártana kicsit visszavenni a nagy arcodból, mert a végén ez fogja a vesztedet okozni. Talán kicsit komolyabban is vehetnéd ezt a dolgot.
– Igazán? – emelem meg egy kicsit a hangom. – És mégis mi a legrosszabb, ami történhet velem? Úgyis elvesztettem azokat, akik igazán fontosak számomra. Talán meghalhatok? Na, bumm. Egyszer úgyis mind oda jutunk. Tegyük fel az elmélet kedvéért, hogy igazad van. Akkor is te lennél az utolsó, akinek a segítsége kellene. Egyetlen dolgot bíztam rád! – érzem, hogy eluralkodik rajtam a düh. – Egy olyan embert, aki fontos volt nekem. És mi lett a vége? Miattad halt meg!
Azonnal eltűnik az érdektelenség az arcáról és éppolyan dühösen néz velem farkasszemet, mint ahogy én tettem az imént.
– Ne akard rám hárítani az egész felelősséget! Nem nekem kellett volna vele lennem azon az estén, ezt ne felejtsd el! – emeli fel az ujját, hogy nyomatékot adjon a mondandójának. – Igen, vigyáznom kellett volna rá! De arról nem tehetek, hogy egy kibaszott hisztérika volt.
– Ne merj így beszélni róla! – ordítok. – Ha még egyszer a szádra veszed, esküszöm, hogy itt helyben megfojtalak!
– Ugyan már! Te is nagyon jól tudod, hogyha a fejébe vett valamit, arról nem lehetett lebeszélni. Nem én mondtam neki, hogy hajókázzon ki az éjszaka közepén.
– De neked kellett volna vigyáznod rá, hogy ne tudja megtenni!
– Csakhogy épp veled beszéltem! Az a fúria pedig addig szépen lelépett!
– Megmondtam, hogy ne beszélj így róla!- szorítom ökölbe a jobb kezem, a bal kezemmel pedig lökök rajta egy kicsit.
– Arról én nem tehetek, hogy a szerelem rózsaszín ködén át nem láttad, mennyire elviselhetetlen tudott lenni, ha nem voltál ott vele. Kérdezz csak meg bátran akárkit. Ki nem állhatták.
Ezerszer végigjátszottuk már ezt a párbeszédet. Mégis minden egyes alkalommal méregbe gurulok. Mintha visszarepülnék az időben és ugyanazok az érzések rohannának le. Harag, fájdalom, lelkiismeret-furdalás, tehetetlenség.
– Akkor is miattad halt meg! Egy gyilkos vagy! – zúdítom rá a saját démonjaimat.
Minden egyes vitánkat idegesítő higgadtsággal csinálta végig, egészen eddig a pillanatig. Látom a tekintetén, hogy most valami megváltozott. Az állkapcsa megfeszül. Akkorát taszít rajtam, hogy hátrébb kell lépnem, hogy ne essek el. Ez a mozdulat az utolsó csepp a pohárban. Az agyam teljesen kikapcsol, dühvel teli ködfátyol borul rá.
Felemelem a kezem, a következő pillanatban pedig már csak a fájdalmat érzem az öklömben, ahogy Colton orrával találkozik. Innentől pedig elszabadulnak az indulatok. A hónapok óta magunkban tartott tehetetlenség, düh, bűntudat az öklünkön keresztül tör utat magának.
A dulakodásunknak egy ingerült férfi ordítása vet véget. Mindketten automatikusan a hang irányába fordulunk. Zihálunk és sajog mindenünk. legalábbis nekem biztosan. Fel kell jegyeznem magamnak, hogy ne keveredjek verekedésbe Coltonnal, ha nem muszáj. Kemény a fickó, nagyon. Amint egy kicsit tisztulni kezd az agyam, jut el a tudatomig, hogy az idegen Liz mellett térdel a földön. És ekkor halványan feldereng, hogy a verekedésünk közben mintha hallottam volna a hangját, de annyira a másik fejének szétverésével voltunk elfoglalva, hogy tudomást sem vettem róla.