Damien
Korábban
– Nem gondolod, hogy ideje lenne az ügyfelekkel is foglalkozni? – dob le elém az asztalra egy nagy halom mappát Adalbertó.
Lazán hátra dőlök a kanapén és felteszem a lábam, pont a papírok mellé. Nagy a kísértés, hogy a kupac tetején pihentessem, de olyan magas, hogy nem lenne kényelmes.
– Nem gondolom – válaszolom, miközben a meseszép kilátást bámulom magam előtt. Meghúzom a kezemben lévő üveget, a mézszínű ital minden egyes kortya égeti a torkom. – Ha pihenőre küldenéd az elméd, és nem akarnál mindenkinek segíteni, akinek megérzed a rezgéseit, akkor talán nem lenne mivel foglalkozni.
Nem én vagyok az egyedüli, aki különleges képességekkel rendelkezik. Neki is megvan a maga adottsága. Képes érzékelni az emberek negatív rezgéseit, vagy ha egészen pontos akarok lenni a szívük vágyait.
Adalbertó mellém lép és kiveszi a kezemből az alkoholt.
– Elég volt ebből! – mordul rám. – Már egy éve vergődsz az önsajnálatban. Itt az ideje, hogy visszatérj a normális élethez. Tovább kell lépned és folytatnod az életed. Tudom, hogy nehéz, de…
– Nem tudsz te semmit! – förmedek rá. Leveszem a lábam az asztalról és a térdemre könyökölök, masszírozni kezdem a halántékom.
Elegem van abból, hogy mindenki azt hiszi, okosabb nálam, pedig francokat sem tudnak.
– Elég, ha azt tudom, hogy teljesen kifordultál magadból – erősködik tovább. – Ellökted magadtól a barátaid, a munkád, amit eddig a küldetésednek tekintettél. Látod ezt!? – löki meg a kupacot, aminek a fele a földön landol a lábamnál. – Ez a sok ember mind-mind abban reménykedik, hogy a segítségeddel megtalálhatják a boldogságot. Ez sem számít?
Arrébb rúgom a papírokat és felnézek rá. Az asztal túloldalán állva figyel. Mintha azon törné a fejét, hogyan lehetne egy kis észt verni belém.
– Komolyan azt hiszed, azzal, hogy összehozom őket a nagy ő-vel – formálok idézőjelet – jót cselekszem? Úgyis az lesz a vége, hogy valamelyikük csalódni fog.
– Egy hajszál választ el attól, hogy beverjem a képed – kezd el járkálni előttem. – Oka volt, hogy pont ezt a képességet kaptad és annak is, hogy pont te. Hidd el, ha tudnék ide-oda ugrálni a térben és befolyásolni az időt, már rég nem könyörögnék itt neked.
Oka volt – nevetek fel majdnem. Legfeljebb csak annyi, hogy megkeserítse az életem. Egy ideig tényleg azt hittem, szerencsés vagyok, amiért pont én kaptam ezeket az adottságokat, aztán rá kellett jönnöm, hogy inkább bajt hoz a fejemre.
– Ha befejezted a kiselőadást, akkor akár el is mehetsz – állok fel. – Majd ha kedvem lesz, átnézem őket – sóhajtok bosszúsan. Senki társaságára nem vágyom most, meg úgy általánosságban semmikor.
Ahogy lépek egyet, véletlenül belerúgok a földön heverő mappákba – na jó, lehet, nem teljesen véletlenül – és az egyikből egy fénykép csúszik ki, amiről egy csodaszép kék szempár néz velem farkasszemet. Van a tekintetben valami, amitől egyszerűen nem tudok szabadulni. Lehajolok, felveszem a papírokat és visszaülök a kanapéra.
Mielőtt bárki vágyait teljesítenénk, végzünk egy kis háttérmunkát, alaposan utánanézünk az illetőnek. Gyorsan végigfutom a gyönyörű szemek gazdájáról készült anyagot. Magam sem tudom miért, de megkönnyebbülést érzek, amiért nem élete szerelmével kell összehozni, csupán csak visszarángatni kicsit az életbe.
Kezembe veszem a fotót és hanyatt dőlök. Fekete haját szanaszét fújja a szél. Olyan mintha titokban akarták volna lefényképezni, végül azt a pillanatot sikerült lencsevégre kapni, mikor erre rájött és egy bájos, de rosszalló mosoly jelent meg a szája sarkában.
Adalbertó torokköszörülése ránt vissza a valóságba. A képet gyorsan visszacsúsztatom a papírok közé, felpattanok, megkerülöm az asztalt és a kezébe nyomom a mappát, miközben elveszem tőle az üveget, amit szemtelen módon elkobzott tőlem.
– Ő lesz a következő – kortyolok egy nagyot.
A szemem sarkából látom, ahogy belepillant, majd elmosolyodik.
– És kihez osztjuk be? Én szívesen…
– Ezt személyesen intézem – vágok közbe ellentmondást nem tűrően, még mielőtt befejezhetné a mondatot.
A korlátra támaszkodom, merengve figyelem a lábam alatt elterülő kékséget. Általában csak a piszkos munkát végzem, a dolgok hókusz-pókusz részét, a többit a segítőimre bízom. Viszont nincs az a pénz, hogy ezt most átengedjem valaki másnak. Van a tekintetében valamiféle izgalmas csillogás, ami megmagyarázhatatlan módon vonz.
~
Minden elrendezve, megszervezve – dőlök hanyatt a kanapén.
A falon ketyegő órára pillantok. Hamarosan megérkezik. Hagyok neki egy kis időt, hogy kicsit hozzászokjon az új környezethez, aztán indulhat a móka. Ezerszer csináltam már ezt végig, valahogy most mégis izgatottnak érzem magam. Ami orbitális nagy baromság. Rég elmúltak már azok az idők, mikor ezek a kis akciók izgalommal töltöttek el.
Az asztalon heverő mappára téved a tekintetem és a névre, ami rajta áll, Elizabeth Austin. Óvatosan nyúlok a dosszié felé, mintha attól kellene tartanom, bármelyik pillanatban megharaphat. Kinyitom, és rögtön a csodás szempárral találom szembe magam.
Elizabeth – ismételgetem a nevét elmerengve.
Van ebben a nőben valami, ami vonz hozzá. Nem tudom megmagyarázni mi, de ott van és hívogat.
Gyorsan visszazárom az aktát. Kezdek úgy viselkedni, mint a lányregények hősszerelmes ficsúrjai. Talán ideje lenne egy kemény menetnek, az agyamra ment a felgyülemlett sperma.
Felpattanok a kanapéról, kiviharzok a lakásból és a szálloda előtere felé veszem az irányt. A kíváncsiságom nem hagy nyugodni, ideje alaposabban is szemügyre vennem a legújabb ügyfelet. Pont abban a pillanatban lépek ki a liftből, mikor ő átlépi a hotel küszöbét. Megáll egy pillanatra és szétnéz, aztán a recepció felé indul. A falnak dőlve figyelem, ahogy kissé bátortalanul lépdel végig az előtéren és édesen kedves mosollyal az arcán társalogni kezd a recepciós fiúval.
Teljesen átlagos nő, olyan, mint bárki más a sok ezer közül, aki megfordult már itt, mégis van benne valami, amivel kitűnik a tömegből. Talán a kisugárzása teszi vagy a bájos kis pofija.
A kulccsal a kezében sétál el mellettem anélkül, hogy egy pillantást is vetne rám. Én azért alaposan megfigyelem a lágyan ringó, formás popsiját.
Végignézem, ahogy eltűnik a lépcsőknél, aztán a part felé indulok. A fiúkkal már hetekkel ezelőtt le volt beszélve egy strandfoci meccs. Épp szünetet tartunk, egy üveg jéghideg vizet készülök meginni, mikor egy ismerős alak tűnik fel a homokos parton. Az én kis szende védencem lépdel végig a víz szélén, közben a tömegen járatja a tekintetét. Biztosan egy csendesebb zug után kutat, eléggé nagy ilyenkor a nyüzsgés errefelé. A hotelben olyan szégyenlősnek tűnt, de a fürdőruha, ami rajta van, az minden csak nem visszafogott. Kifejezetten farokállító. A szemem sarkából figyelem, ahogy letelepszik és a kendőn fekve nézi a körülötte lévő embereket, bár talán jobb kifejezés lenne, hogy vizslatja őket. Hatalmasra nyílt, vágyakozó tekintettel csorgatja a nyálát a parton hemzsegő pasikra. Talán a szendeség nem is annyira találó kifejezés rá.
Mikor ismét odapillantok, a karján pihentetve a fejét napozik. Óriási a kísértés, hogy közelebbről, testközelből is megnézzem, és mivel nem arról vagyok híres, hogy ellenálljak az ilyenfajta kíváncsiságnak, meg is teszem. Fogom a labdát és finoman, de határozottan a határa dobom, aztán gyorsan letérdelek mellé. Felkapja a fejét és kissé bosszús tekintettel néz végig rajtam, aztán a szeme hamar a nadrágomon állapodik meg.
– Nem esett bajod? – érdeklődök kedvesen. Ő meg válasz helyett továbbra is az ágyékom bámulja, eléggé feltűnően. Egyből széles vigyorra húzódik a szám. Most már biztos, hogy a szendeség nagyon nem megfelelő jelző rá. Talán mégis jobb móka lesz ez, mint elsőre gondoltam.
– Nem – válaszol zavartan és talán még egy halvány pír is megjelenik az arcán. Bájosan édes, mégis van benne valami csábító. A tekintetében, valahol mélyen ott lobog a vadság tüze.
A többiek türelmetlenül hadonásznak meg kiabálnak, amiért lefoglaltam a labdát. Leintem őket és közelebb hajolok a legújabb szórakozásomhoz.
– Még egyszer sajnálom. Lehet, hogy még találkozunk és talán élvezhetjük egymás társaságát – suttogom neki.
A hatás kedvéért még rá is kacsintok, ő pedig zavartan kapja el rólam a tekintetét. Azt hiszem, ez lesz az új elfoglaltságom, zavarba hozni őt.
Miközben felállok, a szemem megakad a mellette heverő könyvön. A kis védencem erotikus ponyvát olvas. Vad vágyak. Ilyen címmel csakis valami szaftos szoft pornó lehet. Most már biztos, hogy a bájos külső egy kis vadóckát takar.
Visszasietek a többiekhez, de nem időzöm sokáig a parton, mert ma este belecsapunk a dolgok közepébe. Mielőtt még visszamennék a szállodába, beugrok Adalbertóhoz, hogy még egyszer pontosítsuk az este részleteit. Nem dobhatom rögtön a mély vízbe, kell egy kis felvezetés, amihez ő nagyon jól ért.
– Akkor hamarosan jövünk, a kis Vadóckával. Mindent a megbeszéltek szerint csinálj! Csak addig menj el, amíg ő is akarja. Nem megrémiszteni akarjuk, hanem hogy elengedje magát – figyelmeztetem.
Bosszúsan fonja össze a karját maga előtt és szemrehányóan mered rám.
– Ha elfelejtetted volna, tudom nagyon jól, mi a dolgom. Nem most csinálom először. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy mi ez a hirtelen jött nagy alaposság és lelkesedés. Nemrég még magasról tettél erre az egészre, most pedig olyan szigorral adod ki az utasításokat, hogy egy diktátor is megirigyelné. És Vadócka? – vonja fel a szemöldökét.
– Igen – húzódik mosolyra a szám, ismét. – Majd meglátod te is, miért mondom ezt. Egy doromboló kiscicának tűnik, de lefogadom, ha úgy hozza a helyzet, vadmacskává változik.
Egy pillanatra átsuhan az agyamon a kép, ahogy szex közben az élvezet hevében végigkarmolja a hátam. De amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan hessegetem el. Ő egy ügyfél, nem pedig szórakozás.
Adalbertó kíváncsian fürkészi az arcom és sokatmondóan hümmög.
– Most mi van? – nagyon nem tetszik, ahogy a mozdulataimat elemzi.
– Ezer éve nem láttalak mosolyogni. Máris kedvelem ezt a kis hölgyet, pláne, ha tényleg egy vadócka, ahogy gondolod – vigyorog. Még jó, hogy nem nyalja végig a száját.
– Fejezd be a vigyorgást! – Teremtem le. – Ő csak egy munka. Hamarosan érkezünk, állj készen!
A mosolya még szélesebb lesz.
– Készen fogok állni – kacsint.
– Ha-ha – húzom össze a szemöldököm rosszallóan.
Egyre jobban zavar a tény, hogy közelebbi kapcsolatba fog kerülni Vadóckával.
Akit egyáltalán nem is ismerek – emlékeztetem magam.
Miután visszamegyek a hotelbe és a recepcióstól megtudom, Vadócka még nem jött vissza, türelmesen várakozom az előtérben. Néhány perc múlva fel is bukkan, elgondolkodva sétál az időközben tömeggé nőtt emberek között. Én pedig azon töröm a fejem, hogy milyen is legyen az első igazi találkozásunk, mikor végre bemutatkozhatok neki. Az első gondolatom, hogy egyszerűen csak megszólítom, de abban semmi érdekes nincs. Aztán kipattan a fejemből a tökéletes ötlet, egészen véletlenül nekiütközöm. Így két legyet ütök egy csapásra, nemcsak beszélhetek vele, de bónuszként hozzá is érhetek. Attól, hogy munkáról van szó, még nem jelenti azt, hogy nem szórakozhatok egy kicsit.
– Nem tudsz figyelni? – néz rám morcosan, de mire a bocsánatkérésem végére érek, látom rajta, hogy felismer.
– Úgy látszik, újra egymásba botlottunk, Vadócka. – Kérdőn néz rám, kicsit össze van zavarodva, úgyhogy ideje felvilágosítanom. Talán sikerül zavarba is hoznom. – Láttam annak a könyvnek a címét, amit a parton olvastál. Vad vágyak? – vigyorgok rá.
Azonnal fülig elpirul. Imádnivalóan édes, mikor zavarba jön. Vajon ilyen lehet akkor is, ha szex közben, az élvezet hevében jelenik meg ugyanilyen pír az arcán? Csábító a gondolat, hogy az ágyamba csaljam, alaposan megdugjam, aztán megcsodáljam, ahogy kipirultan, kielégülten csillogó szemekkel néz rám.
– Ugyan már, Vadócka! – lököm meg játékosan a vállát. Jobb, ha gyorsan folytatom a társalgást, mielőtt a fantáziám tovább kalandozna. – Csak nem zavarba hoztalak? Téged vártalak.
Kérdőn, kíváncsisággal a szemében néz rám.
– Nem is ismerjük egymást – szólal meg végre ő is.
– Damien vagyok – nyújtom felé a kezem.
Óvatosan csúsztatja a tenyerét az enyémbe. Nyomban ki is használom az alkalmat és ujjammal lágyan végigsimítok a kézfején, bónuszként rá is kacsintok, amitől ismét lángba borul az arca. Ezt nem lehet megunni.
– Liz – mutatkozik be bátortalanul.
Miután felvilágosítom, hogy én leszek a privát idegenvezetője, felvetem az ötletet, kapjunk be valamit. Rendes ételt, nem a farkam. Bár amint ez a gondolat átsuhan az agyamon, szívesebben választanám a második lehetőséget.
Látom rajta, hogy szíve szerint faképnél hagyna, de szemében ott csillog a kíváncsiság. Végül a kalandvágyó énje kerekedik fölül és elindul utánam. Néhány perc múlva elérjük az úti célunk. Egy romos épület előtt állunk meg, amiről senki sem mondaná meg, hogy egy luxus klubot rejt. Ez az a hely, ahol a barátaimmal és munkatársaimmal kit tudjuk engedni a gőzt anélkül, hogy megzavarnának minket. Nincs olyan épeszű ember, aki bemerészkedne ebbe a látszólagos romhalmazba.
Liz kikerekedett szemekkel bámulja az épületet, valószínűleg éppen az jár a fejében, hogyan tűnhetne el innen. Megfogom a kezét, magam után húzom, de csak finoman. Kíváncsi vagyok, mennyit hezitál rajta, kövessen-e. Legnagyobb meglepetésemre, egy percet sem. Azonnal elindul utánam. Meglep ez a bizalom és furcsán jó érzéssel tölt el. Valahogy nincs kedvem elengedni a kezét és ő sem igazán akar szabadulni az ujjaim közül, így kéz a kézben sétálunk végig a folyosón.
Ahogy telik az idő, úgy leszek egyre biztosabb benne, hogy a Vadócka tökéletes becenév a velem szemben ülő bájos nőszemélyre. Minél többet beszélgetünk, annál inkább feloldódik és a félénk álarc mögött megcsillan egy kacérabb énje is, ami felébreszti bennem a vágyat, hogy teljesen előcsalogassam. Nagy a késztetés, hogy megérintsem. Kíváncsi vagyok, hogyan reagálna, ha végigsimítanám a bőrét. Vajon elhúzódna, vagy többet szeretne belőle? A néhány pillanatig tartó merengésem végén arra a következtetésre jutok, hogy miért is ne tudhatnám meg. Attól, hogy munkáról van szó, még nem jelenti azt, hogy ne élvezhetném a dolgot.
A hirtelen gondolattól vezérelve felállok és leülök közvetlenül mellé. Semmit sem csinálok, mégis érzem, ahogy megfagy körülötte a levegő. Mozdulatlanul ül, szerintem még levegőt venni sem mer. Vagy ennyire félelmetes vagyok, vagy ekkora hatással van rá a közelségem. Mivel tisztában vagyok azzal, hogy ellenállhatatlan a kisugárzásom, az utóbbira tippelek.
Lágyan végigsimítok a karja selymes bőrén, amitől még inkább megdermed. Nem épp ezt a reakciót vártam. Egy kis libabőr vagy némi izgatott borzongás lett volna a minimum.
Lehet, mégsem lesz ez annyira egyszerű feladat, mint elsőre hittem. Ideje a munkára koncentrálnom és tartanom magam a tervhez. Kezdődhet egy kis hókusz-pókusz.
Van néhány adottságom, amik közül az egyik, hogy hatni tudok az emberek viselkedésére, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy érzéseire. Közvetlen testi kontaktus és erős koncentráció kell hozzá.
Közelebb hajolok, és a fülébe suttogom:
– Nyugalom.
Kezem a térdére simítom, lassan csúsztatom feljebb a lábán. Nem húzódik el, sőt. Érzem, ahogy megremeg az ujjaim érintésétől. Na, erre a reakcióra vártam. Lehunyja a szemét és vágyakozva felsóhajt. Arra kellene koncentrálnom, hogy feloldjam a gátlásait és a ráhatásommal megadja magát Adalbertó csábításának. Ehelyett csak az jár a fejemben, hogy vajon meddig hagyná, hogy elmenjek? Tenyerem egészen a bugyi széléig kalandozhatna, vagy még azon is túl? Hálát adok az égnek, hogy magammal szemben nem működik ez a képességem, mert amilyen gondolatok kezdenek bekúszni az elmémbe, itt rögtön rám vetné magát. Nem mintha bánnám a dolgot, de így legalább biztos lehetek benne, ha leteper, hogy kilovagolja belőlem az utolsó csepp élvezetet is, azt azért teszi, mert nem bír ellenállni nekem.
Kényszerítenem kell magam, hogy ne simogassam tovább a puha bőrt és végre a feladatra összpontosítsak. Adalbertónak kell megadnia magát, nem nekem. Engedélyezek néhány másodpercet magamnak, hogy egy kicsit élvezzem még a bársonyos combok cirógatását, aztán elengedem.
Kinyitja a szemét és vágytól csillogó tekintettel bámul rám. Annyira csábító ez a pillantás, úgy érzem, muszáj elmenekülnöm mellőle. Sietve állok fel, és mielőtt még bármit is mondhatna, elindulok az épület felé.
– Tiéd a terep – szólok oda Adalbertónak, amint belépek az ajtón.
Hirtelen nagyon zavarni kezd a tény, hogy valaki más is hozzá fog érni, nem csak én.