Vannak, akik beleszületnek a jóba, de nem tudnak vele mit kezdeni. Mások sikertelenül űzik egész életükön át a szerencséjüket, néhányaknak pedig minden arannyá változik a kezében. Én melyik kategóriába sorolnám magam? Abba, aki szinte bármit megtesz, hogy jól éljen. Mivel sosem tudtam bánni a pénzzel, a könnyen keresett lóvét ugyanolyan könnyen el is költöttem. Nevetve vertem el napi szinten két-háromszázezer forintot, mert tudtam, órákon belül jön a következő telefonhívás, a következő lehetőség, amivel meg is keresem az elköltött forintokat. Szerencsére sem a szerencsejátékok, sem a drogok nem voltak a gyengéim. Én szeretem a jó kocsikat, a minőségi ruhákat, a nívós éttermeket, a nőket és a jólét nyújtotta szabadságot. Sosem lettem gazdag, talán annyit mondhatok magaménak, hogy jobban élek, mint a nagy átlag. Mindezt munka nélkül. Egy régi barátom mondta félrészegen, nem is annyira régen:
– Te vagy az egyetlen olyan ismerősöm, aki soha életében egyetlen napot sem dolgozott, mégis van pénze!
Nevettünk, de kimondta a tutit. Mondjuk, a szó szoros értelmében nem igaz az állítása, mert egyszer dolgoztam négy napot egy műanyag fröccsöntő üzemben, dolgoztam két napot az EMG gyárban, majd legalább két hónapot egy nyomdában, igaz, csak napi négy órában, és néhány hónapot, biztonsági őrként – ami megalapozta a bűnözővé válásomat.
Különbözőképpen próbáljuk megkönnyíteni az életünket, valaki egyenes úton, valaki kevésbé tisztességesen. A mondás szerint csak az első millió eredetét nem illik megkérdezni. Sosem voltam igazán gazdag, de álltam jól anyagilag, és sokszor voltam a nullán is. Nem kéregettem kölcsönöket, egyébként sem segített volna egy-két embert leszámítva senki. Tudtam, ha valaki szarban van, azt nem felemelik, hanem még jobban nyomják lefelé, és ha egyszer leírják az embert, onnan nincs visszaút. Volt kilátástalan a helyzetem, viszont soha nem adtam fel, és szinte bármire képes voltam a túlélésért cserébe. Luxusautókkal szaladgáltam, miközben anyáméknál laktam egy tíz négyzetméteres szobában. Kifelé mutatni kell, hogy ki a Jani. Mindig azon munkálkodtam, hogy egyről a kettőre léphessek. Ha volt tízezer forintom, annyi, ha félmillió, akkor annyi volt a zsebemben. Arra mindig ügyeltem, ha nem is állok jól anyagilag, más ne tudja. Ha nem vagy gazdag, próbálj annak látszani! elvet követtem.
A könyvemben leírtakra nem vagyok büszke, nincs is okom rá, kivéve talán ezt a néhány dolgot: az adott szavamat mindig álltam, a barátság és a család pedig szent volt számomra!
Részletesen bemutatom a személyiségfejlődésemet, illetve azt, hogy bizonyos események hogyan alakították a jellememet. Volt, ami keményített, volt, ami lágyított rajtam. Így lettem mára olyan, amilyen.
Tudatlanul vágtam bele az alvilági életbe, buta gyerek voltam így, nem is kerülhettem el a sorsom. Hamar jött a pihenő a rácsok túloldalán, több hivatalos eljárás, körözés, menekülés. Hamis papírokkal átszökve a határon a Francia Idegenlégió, onnan kalandos úton haza. Fortuna többször választotta bizarr módját a segítségnyújtásnak. Nem sikerült az átnevelésem a börtönben sem. A megélt élethelyzetek hatására, a huszonéves korom elején már kemény bűnözőnek számítottam. Egyre durvább dolgokat vállaltam be, nem féltem semmitől és senkitől.
Sosem próbáltam megjavulni. Nem akartam az üzleti élet felé orientálódni és kitörni az alvilág mocskából, egészen egyszerűen a becsületes út talált meg engem. Vagyonvédelmi cégem lett, diszkótulajdonossá váltam, üzleteltem bankvezetőkkel, egyik hozta a másikat. Hamarosan azt vettem észre, hogy bár sosem javulok meg, de már nem bűnözőként, hanem üzletemberként keresek milliós összegeket. Sokszor az adott szavam, egy kézfogás elég volt a bizalomhoz. Úgy vélem, ha az adott szó kevés, hiába írunk szerződést, attól még nem lesz becsület. Ha valakit át akartam verni, azt akkor is becsaptam, ha papírt írtunk, ám ha a szavamat adtam valamire, azt sosem szegtem meg. Írok korrupt rendőrökről, smasszerekről, akik a maguk oldalát ugyanúgy elárulták, mint a mi oldalunkat a vamzerek, besúgók. Nem egyszer voltam kénytelen az elveimmel szembe menve megalkudni olyanokkal, akiket szívemből gyűlöltem, de a túlélésemhez meg kellett tennem. Szembesültem vele, hogy a legrosszabb időszakban csak a szűk család az, akire számíthattam: apám, anyám és a későbbi feleségem, Ági. Sajnos ma már egyikükre sem számíthatok, viszont lett más, akire igen. Néhányszor elhangzik a szerencse szó. Tény, szerencsés csillagzat alatt születtem, és valóban voltak szerencsés pillanatok az életemben, de úgy gondolom, amit elértem, azt csak és kizárólag a saját állhatatosságomnak köszönhettem. Az akaratomnak, az erőmnek, de legfőképp az eszemnek. Másnak is állt a zászló, de nem tudott élni a lehetőségekkel. Sajnos a lehetőségeim korlátozottak voltak, így a leírtakon felül, még sok-sok sztori nem fért vagy nem kerülhetett bele a könyvembe.
Írásomat egy valakinek szeretném ajánlani: lányomnak, Bernadettnek, akinek egész életére kihatással voltak a viselt dolgaim. Hiába a késői megbánás, az elszalasztott gyermekéveket, a közös múltat nem adja vissza semmi, és nem mentesíthet engem a felelősség alól. Elmondani nem tudom, ezért leírtam, hogy miért nem lehettem mellette, amikor kellett. Az akkori életemben a gyereknevelés nem jöhetett számításba. Nem voltam drogos, nem ittam, nem játszottam el a család pénzét – én egyszerűen egy bűnöző voltam. Napi szinten ment az autólopás, betörés, lehúzás, később a súlyosabb, erőszakos bűncselekmények: betámadás, pénzbehajtás, zsarolás. Majd ezek hozadéka, a rendőrségi körözés, a börtön. Mondhatni, kimerítettem a BTK jó néhány passzusát. Hogy lehettem volna egy tündéri kislány felelősségteljes apukája? Sehogy! Miután 2003-ban kiengedtek a börtönből, szerettem volna rendezni a kapcsolatunkat. Bernadett tizenhárom éves volt, és nem a rossz embert látta bennem, hanem az édesapját. Végül a feleségem önzősége vezetett odáig, hogy szinte végérvényesen eltávolodtunk egymástól. Nem tudta elviselni, hogy más is van rajta kívül az életemben, aki sokat jelent számomra, akit szívből szeretek. Ám gyermekem iránti szeretetem nem múlt el az évek során, valahol ott parázslott a sok mocsok alatt, amit magamra halmoztam. Felnőtt korára lettünk ismét apa-lánya viszonyban. Hiába nem én döntöttem anno a szakításról, de ettől én ugyanúgy hibás vagyok a dolgok alakulásában. Egy éve ment férjéhez, és most született meg az unokám, Kata. Hálát adok az Istennek, jó élete lett, szerető családba került – olyanba, amilyet én soha nem biztosítottam számára. Kisebbik lányomat ellenben a széltől is óvom, amit Bernadettnek nem adtam meg, azt Lillának duplán. Pici baba kora óta elválaszthatatlanok vagyunk, és ezt későbbi válásom sem törte ketté. Mára ott tartunk, hogy jobban kötődik hozzám, mint az anyjához.
De hiába a sok változás, nem voltam, és nem vagyok szent.
Ám egy dolgot hamar megtanultam: „Az alvilágnak nincs romantikája!”