1972 tavaszán – mondhatni – átlagos család második gyermekeként láttam meg a napvilágot. Már a fogantatásom sem volt egyszerű. Anyámék nem akartak újabb gyereket. Védekezés ide vagy oda, édesanyám mégis teherbe esett. Azt gondolom, bármennyire nem akartak, ebből semmit nem éreztem, nem gondolnám, hogy a szeretethiány lenne az oka, ami velem történt. Talán útközben meggondolták magukat, és mégis örültek a nővérem után egy fiúnak.
Anyám magas, karcsú, platinaszőke hajú volt, mindig ki volt sminkelve és frissen lakkozva a körmei. Igazi vonzó nőnek számított, és bár hetvenkét évet élt, de sosem öregedett meg igazán. Nem volt mintaanya, főleg nem mintanagymama, mégis egész életemben kötődtem hozzá. Bármit meg tudtam vele beszélni, közvetlen volt velem, és a barátaimat is kedvelte. Még a zűrös ügyeimről is tudott, szinte nem volt titkom előtte. Semmiért nem ítélt el, mindig kitartott mellettem, ugyanakkor a maga módján volt benne jókora önzőség is.
A nővéremnek szerettem volna jó testvére lenni, de sosem hagyta igazán. Lehet, féltékeny volt az anyuval köztünk levő kapcsolatra, vagy csak a korkülönbségből adódóan alakult így, nem tudom. Sok évvel később, édesanyánk halála után rendeződött köztünk a viszony.
Nagyanyámmal imádtuk egymást, de viharos kapcsolatunk volt. Mindketten bika jegyűek vagyunk, lehet, ezért harcoltunk egymással állandóan, de oda-vissza nagy szeretet volt a másik irányába.
Apámat hagytam a sor végére, mert nem könnyű nyilatkoznom róla. Nem volt egyszerű ember, de a családjának élt. Ritkán ivott, nem volt kicsapongó, de a gyereknevelés abból állt neki, hogy időnként jól elvert minket a nővéremmel. Nem haragszom érte, embert akart faragni belőlem. Nem mondom, hogy minden esetben jogosan kaptam, ám időnként egy beszélgetés célravezetőbb lett volna. Igaz, időnként egy jól irányzott atyai pofon is szükséges lehet a cél eléréséhez. Szobafestőként rengeteget melózott, munka után ment fusizni. Jól keresett vele, de gyakran a hétvégéken sem láttuk. Rengeteg munkája volt, szépen dolgozott és jó áron. Korán kelt, későig dolgozott. Nagyjából ennyiből állt az élete. Irigyelték, hogy jól keres. Ilyenkor mindig mondogatta:
– A sok melót senki nem sajnálja tőlem, csak a pénzt, amit keresek!
Talán a ráckevei nyaralóban tudta kikapcsolni magát. A ház a Kis-Duna partján, szomszédban az anyai nagyapámékkal, ezer emléket hordoz. Itt töltöttem a nyarakat, itt szerettem meg a horgászatot egy életre. Itt úsztunk, csónakáztunk, játszottunk a korombeli srácokkal. Fater két dolgot nem tudott: kimutatni irántunk a szeretetét, és elhinni, hogy a másiknak is lehet igaza. Képes volt bárkivel durván összeveszni, ha az ellentmondott neki. Sosem tágított valós vagy vélt igazától, nem ismerte be, ha tévedett, és elképzelhetetlen volt, hogy bárkitől elnézést kérjen. Sosem volt hibás, mindig a másik volt a hülye. Úgy gondolta, képes vagyok minden feladatot megcsinálni, amit kér, ám ha nem így történt, nem finomkodott a szavakkal. Pocsék tanár volt, nulla türelemmel. Semmit nem mutatott meg vagy magyarázott el, csak követelt.
Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor egy nyári délutánon elküldött Mátyásföldre, hogy hozzak el neki egy nagy szitát, amivel az anyagot rostálja. Felültem a bringámra, és áttekertem a kért dologért a kerület másik felére. Hazafele jövet, a nagy dombon lefelé, jól begyorsultam a biciklivel, a szita pedig beakadt a térdem és a kormány közé. Hatalmasat estem. Jól odavertem magamat is, de a szitája sínylette meg legjobban a balesetet. Amikor horzsolásokkal tarkítva hazatértem, nem az volt a legnagyobb probléma, hogy összetörtem magam. Mindenféle hülye gyereknek lehordott, akire semmit nem lehet rábízni. Ilyen volt ő.
Az iskolás éveim sok mindent megalapoztak. Első osztályban – anyám szerint – egy nagyon aranyos tanító nénihez kerültem. Lehet, neki úgy tűnt, viszont engem úgy felpofozott időnként, okkal vagy anélkül, mintha a saját kölyke lettem volna. Vékony kis srác voltam, világító szőke hajjal, nagy fogakkal, helyes babaarccal. Soha nem sírtam, nehogy véletlenül is kimutassam a többiek felé gyengeségemet. Számtalanszor keveredtem úgy bajba, hogy közöm sem volt hozzá, de nem árultam el a többieket. Mindenkinek természetes volt, hogy a haverokkal mi vagyunk a rosszak. Nekünk egy balhé már nem osztott, nem szorzott. A magatartás kettes garantált volt, tizenhat év alatt pedig nem rúghattak ki minket. Olyan súlyú dolgokat pedig nem csináltam, amiért intézetbe kerülhettem volna, egyébként is rendezett családban éltem.
Feledhetetlenek azok az iskolai csapatgyűlések, amin több száz gyerek előtt mondták a nevemet, és fel kellett állnom, hogy mindenki lássa: én vagyok az iskola szégyene. Egy idő után semmit nem értek el ezekkel a nevetséges, megalázó pellengérre állításokkal. Már nem volt téma, ha az igazgató hivatott. Az iskolai faliújság tablóján rendszeresen szerepelt a nevem:
„Akikre büszkék vagyunk: –”
„És akikre nem: Bolya Zoltán”
Mennyire megalázó dolog volt ez egy gyerekkel szemben? Hát kurvára, de sajnos, mint mindig, anyámék későn kezdtek gondolkodni, mit tehetnének.
Sok évvel később, 2001-es szabadulásomat követően pártfogót rendeltek ki, akihez havonta egyszer el kellett látogatnom. Negyvenes hölgy volt, minimális nőiességgel, de maximális jóindulattal. Tudta, ebben a rendszerben már a pártfogónak nincs különösebb szerepe, de nem számolták fel az intézményüket. Pszichológus végzettsége volt, így néha inkább egy páciensének éreztem magam, mint pártfogoltnak. Könyvet írt a tapasztalatairól, emberi sorsokról. Kérte, meséljek neki, mert szeretne egy fejezetet szánni nekem, annyira érdekes az életutam. Erre csak annyit válaszoltam neki:
– Egy fejezet nagyon kevés az én életemhez, ahhoz egy teljes könyvre lesz szükség, de azt egyszer megírom én magam.
Megmosolygott ugyan, lehet, azt hitte nem leszek rá képes, majd tovább folytattuk a beszélgetést az élet nagy dolgairól. Időnként nem értettünk egyet, próbáltuk egymást meggyőzni, de sokszor elgondolkodtatott. Szerinte minden problémám, ezekre az iskolás évekre vezethető vissza: ahogy kialakul gyerekként egy kisebbségi érzés, hogy rosszabb, mint bárki más. Te vagy a fekete bárány, a rossz példa. Hiába mutatunk beletörődést, és színleljük kifelé, hogy nem érdekel, a gyerekben ezek megmaradnak, amelyek felnőtt korban különbözőképpen jönnek elő. Életre szóló gátlásosság, elfojtott érzések rakódnak le, amik elkísérnek bennünket. Nekem is ez a keresztem egész életemben? Innen alakulhatott ki a szteroidfüggőségem és a maximalizmusom? Nekem nem elég, ha valami jó, nekem tökéletes kell legyen. Mással szemben is elvárom ezt, de magammal szemben duplán. A testépítésben sem ismertem a lazaságot, nem volt elég, hogy nagy vagyok. Én óriási akartam lenni, hogy mindenki tiszteljen, és megbámuljanak az utcán. Soha nem volt vége. Százharminc kilósan, 56 centis bicepszekkel is elégedetlenül néztem a tükörbe, ha pedig dicsértek, egyenesen kellemetlenül éreztem magam. Származhat ebből a gyerekkori helyzetből az agresszivitásra való hajlamom is, hiszen folyamatosan védekezésre voltam késztetve.
Talán a futball volt az egyetlen olyan dolog, amiben igazán tehetséges voltam. A kis helyi csapatban játszottam, az első pillanattól kezdve mint kapus. „Kapusnak születni kell” tartja a mondás. Hát velem így lehetett. Szorgalmas voltam, jó alkatom és a magasságom is adott volt a tehetség mellé, hogy többre vigyem, de szülői támogatás nélkül, erre nem volt módom. Hiába válogattak be tehetségkutatón a legjobb kapusnak, hiába volt jóval magasabb osztályból megkeresés irányomban, tíz-tizenkét évesen, nem volt lehetőségem egyedül utazgatni a városban. Sok évvel később találkoztam a régi edzőmmel:
– Tiszteletem, Mester! – köszöntem az Öregre. Egy pillanatig nem tudta ki vagyok.
– Bolya Zoli vagyok, a „kapus” – folytattam.
– Zolikám! Csinálod még a futballt? – derült fel az arca.
– Már régen nem – válaszoltam.
– Kár érted! Óriási tehetség voltál!
Azt nem élte meg, hogy sok évvel később, mégis visszamentem a zöld gyepre, de talán fentről láthatta, hogy nem hagytam fel a labdarúgással. Nagy bánatom, hogy se anyám, se apám, soha egyetlen meccsemre sem jött el megnézni engem.
Végül a hatodik osztály elvégzése után átvittek az utolsó két évre a Nagytarcsai Általános Iskolába. A peremvárosi iskola után sok újat már nem tudtak mutatni nekem. Fura társaság jött össze. Hárman jártunk Pestről: egy lány a szomszédunkból, egy punk srác Mátyásföldről és jómagam. Érdekes volt, hogy már nem a cinkotai suliba jártam, mégis minden iskolák közti versenyre, legyen az futball vagy kézilabda, elhívtak kapusnak. Hiába utáltak korábban a tanárok, tudták, ha én is játszom, félig megnyerte már az iskolánk a meccset, és ezért még csalni is képesek voltak... Nagytarcsai éveim alatt ismerkedtem meg életem nagy szerelmével, Hollóy Krisztivel. Ez a szerelem sajnos egyoldalúan alakult, és én voltam a szenvedő alanya. Fura, de időnként a mai napig álmodom vele, pedig évtizedek óta nem találkoztunk.