Bűn az Élet

A katonaságtól történő leszerelésemet követően, tanácstalanul tekintettem a jövőbe. Nem volt pénzem, lehetőségem, sem elképzelésem, hogy mit kezdhetnék magammal. A félig kifizetett horányi házunkat hátrahagyva visszaköltöztünk Marikával és az alig másfél éves Bernadett-tel Cinkotára. Ezzel nem volt probléma, mert apámék szívesen láttak, de nem lehetett hosszú távú megoldás a tíz négyzetméteres szobám, amelyben immár hárman laktunk. Továbbra sem akartam dolgozni, a normális élet lehetőségét már nem is kerestem. Egyetlen dologban voltam biztos: pénzt kell szereznem, lehetőleg gyorsan és minél többet. Ahogy ilyenkor lenni szokott, elkövettem életem egyik legrosszabb lépését, bár azt gondolom, innen már egyenes volt az utam a lejtőn lefelé. Megkerestem egyik gyerekkori haveromat, Tüskét, akivel még az általános iskolából ismertük egymást.
A nyolcadik elvégzése után karosszérialakatosnak tanult, és már fiatalon meggyűlt a baja a törvénnyel. Nem tudtam pontosan, mit követtek el, csak annyit hallottam, hogy a szomszédjával, az autófényező sráccal belekeveredtek valamilyen lopott autókkal kapcsolatos ügybe. Tehát megkerestem a régi havert, hátha tud segíteni és valami „okosságot” kitalálunk közösen.

Tudta már az iskolában, csibész voltam, de más egy sor iskolai stikli, mint a valódi bűnözés. Eleinte nem foglalkozott velem, lehet, komolytalannak tartott, amit egyébként meg tudok érteni, ám addig jártam a nyakára, hogy végül összehozott egy minden hájjal megkent sráccal, Semsei Tomival. „Sem” az újpalotai lakótelepen élt a szüleivel, anyja pedagógus, apja újságíró volt – mondhatni, rendezett családból indult ő is. Megismerkedésünkkor már komoly priusszal rendelkezett: gyerekfejjel javító-nevelő intézetbe került, innen egyenes út vezetett számára Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe, majd felnőttként is többször lecsukták, volt előzetesben és elítélve is. Alig lehetett huszonkét-huszonhárom éves, de már súlyos éveket töltött a rácsok túloldalán. Fura természete volt: vicces, jó fej, de velejéig romlott. Semmit sem tisztelt, és csak egy dolog motiválta – a pénzszerzés. Bárkit lelkiismeret-furdalás nélkül meglopott, legyenek azok haverok, barátok, vagy a családja, akár a saját testvére, aki becsületesen élt. Tőlem ezek a dolgok mindig távol álltak, a család és a barátság mindig szent volt. Tominak kellet egy „span”, ahogy ő mondta, én pedig örömmel vállaltam. Igaz, akkoriban azt sem tudtam mit jelent ez a szó.

Ekkortájt én még nagyon egyszerű gyerek voltam. Korábban egyszer álltam már ugyan bíróság előtt önbíráskodásért, de amit elkövettünk, inkább volt burleszkfilmbe illő jelenet, mintsem bűncselekmény. Egyik haveromnak, Szitás Csabinak tartozott valaki, pontosabban az apjának, aki elvégzett egy munkát, de nem fizették ki. A faterja időközben meghalt, így Csaba úgy gondolta, neki kell eljárjon a vitás kérdésben. Felbérelt engem és egy haveromat, hogy szerezzük vissza a pénzt, hajtsuk be a vélelmezett adósságot. A belvárosban volt fodrászüzlete a nőnek, aki tartozott. Még autónk sem volt, villamossal mentünk a helyszínre. Csapatunk megérkezett az „adóshoz”. Megbízónk ment elöl, mint főnök, mi pedig fenyegetően álltunk mögötte P. Józsi barátommal. Csabi tisztességesen kezdte a beszélgetést:

– Csókolom! Meg tetszik ismerni?

Hogyne, Te vagy a macskás kisfiú – hangzott a hölgy válasza.

Nehezen tudtuk megállni, hogy ne röhögjünk ezen, de meg kellett őriznünk a félelmetes bűnöző látszatát. Láttam, kezd elbagatellizálódni a helyzet, ezért odaléptem a nőhöz, és a hónaljtokban levő gázpisztolyomat megmutattam neki, amitől rendesen elsápadt. Talán ekkor esett le neki, hogy nem viccből mentünk oda. Csabi ezen felbátorodva szigorúan követelte
a pénzt, mondta, másnap bejövünk érte. Mondanom sem kell, a fodrásznő azonnal a rendőrséghez fordult. Minket a társammal nem tudott megnevezni, de a megbízónkat ismerte név szerint, így őt aznap este bevitték kihallgatni a kerületi rendőrök. Csabi jóképű, kedves, vidám srác volt, korántsem sem volt bűnöző alkat. Szerető családban élt, nagyon kedves anyjával, az apját nem sokkal korábban veszítette el. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a nyomozó jól beszaratta, hogy megy a börtönbe, ahol ez lesz vele, meg az, ha nem beszél. Persze, azonnal feldobott minket. Másnap ismét találkozott a kis brigádunk, és villamosra szállva, elmentünk a fodrászüzletbe a pénzért. Csaba persze nem szólt az előző este történtekről, gondolom, a rendőröktől jobban félt, mint tőlünk. Semmi gyanúsat nem vettünk észre, amikor az üzletbe léptünk. Nem telt el egy perc, mindenhonnan civil ruhás nyomozók ugrottak elő fegyverrel a kezükben. Teljesen ledöbbentünk, esélyünk sem lett volna a menekülésre vagy bármilyen ellenállásra. Bilincsben vittek minket a VI. kerületi kapitányságra. Nem bántottak, szépen bevágtak minket az előállító helyiségbe és hagytak főni a levünkben. Soha nem felejtem el azt a néhány órát, amit ott töltöttem. Külön cellába raktak engem és a haveromat, Csabát be sem hozták, még a fodrászatból elengedték. Akkor tudatosult bennem, hogy ő már túl van a kihallgatáson, és belecsalt a csapdába. Eljátszotta, hogy minden rendben van, mi pedig gyanútlanul követtük. Pár órát töltöttünk a zárkában, ami kezdésnek éppen elég volt, majd felvittek minket a kihallgatásra, ahol a nyomozónak mindent töredelmesen bevallottunk. Nagyon nem is volt mit tagadjunk, az ügy így is, úgy is bizonyított volt. A kihallgatást követően kiengedtek minket. Hogy kiszellőztessük a fejünket, gyalog mentünk egészen hazáig. Órákon át sétáltunk a hűvös, tavaszi estén. Haverom is cinkotai gyerek volt, néhány utcára laktunk egymástól. Végigbeszélgettük a hosszú utat, fogadkoztunk, soha többé nem teszünk rossz fát a tűzre, még piros lámpán sem fogunk átmenni. Ezt a fogadalmunkat nem sikerült betartani. Mindketten visszakerültünk. Én viszonylag hamar, társam csak később, de az egy másik sztori. A barátságunk évekig megmaradt. Ugyan Józsival később megváltozott a viszonyunk, de Csaba, a macskás kisfiú a mai napig jó haverom.

Ebben az időben kezdtem lejárni a XVI. kerületi, Táncsics Általános Iskola pincéjében levő konditerembe. Nagyon vékony, gyenge gyerek voltam, hatalmas ambícióval. A húszkilós, üres rudat is nehezemre esett emelgetni, viszont nagyon elszántan álltam hozzá, hogy kigyúrom magam. Mindig azt mondogattam, hogy nem izmos szeretnék lenni, hanem, amikor valaki meglát az utcán vagy bárhol, az tátott szájjal nézzen. Mindenki csak mosolygott ezen, senki nem hitt bennem, de évekkel később, rengeteg munkával, állhatatossággal és eszement szteroidmennyiség elhasználásával sikerült elérnem. De hol van az még?

Az elfogásunk után nagyjából egy évre tárgyalás lett az ügyből. Látta a bírónő, nem vagyunk megrögzött bűnözők, mindannyian első bűntényesként álltunk a pulpitus előtt, így nem fogott vastagon a ceruza. Próbára bocsátással megúsztuk a kalandot, ami gyakorlatilag nem jelentett semmit, csupán annyit, ha X időn belül újra elkövetnénk valamit, akkor figyelemmel lesznek erre az eljárásra is. A bírónő a tárgyalás záró mondataként ennyit mondott:

– Az első- és a harmadrendű vádlottakat nem gondolom bűnöző alkatnak, de a másodrendű vádlottal biztos vagyok, hogy találkozunk még hasonló helyzetben.

Természetesen ez voltam én. Úgy látszik, jó emberismerő volt.

Tehát ilyen komolytalan bűnözői múlttal sikerült összeállnom Semmel, a rovott múltú bűnözővel. Fanatikus ember volt, ha kinézett egy autót, addig bajlódott vele, amíg végül sikerült ellopnia. Semmi nem érdekelte. Hiába világosodott ránk, hiába jöttek-mentek a járókelők nem zavarta, volt arra is példa, hogy két nap múltán mentünk vissza egy kocsit ellopni, mert elsőre nem tudta meglovasítani. Másodjára sem sikerült beindítania, így elvontattuk a helyszínről a kiszemelt autót. Bármikor hozhatott volna másik ilyen típust, de nem ismerte a kudarcot, neki az kellett. Számára nem okozott nehézséget a riasztó, a kormány- és sebességváltózárak. Profi volt. Hoztunk együtt három-négy autót. Kerestem valamennyi pénzt, de ez semmi nem volt a kockázatért, amit cserébe vállalnom kellett, és amit a színesfémlopással szereztem korábban.

Egy kora nyári hajnalon visszamentünk Újpalotára a tízemeletes házak egyik eldugott kis parkolójába. Itt állt egy gyönyörű állapotú, újszerű, fekete színű Fiat Uno turbó. Már kezdett világosodni, amikor odaértünk. Tomi elővett egy kulcsot, és a kezembe adta.

– Itt van a kulcsa, ülj be, hozd el, a sarkon várlak, és gyere majd utánam! Engem itt rengetegen ismernek, bárki megláthat, nem kockáztathatok.

Nem tudom, honnan volt meg az eredeti kulcs, de szemmel láthatóan nem kézi reszelővel gányolt hamisítványt kaptam, amikkel korábban találkoztam. Előtte ténylegesen még nem loptam autót. Mindig a figyelő szerep volt az enyém, vagy ha vezetni kellett, akkor volt rám szükség. Tominak nem volt jogosítványa, ezért rendszerint én vezettem a portyázásaink ideje alatt, de mindig ő mondta, merre hajtsak, ismert minden valamire való helyet, ahonnan ellophattunk egy-egy kocsit. Kicsit remegve indultam el a fiatal Fiat Unóért. Tolvaj szempontomból nem állt valami jó helyen. A lakótelep közepén a tízemeletes házak között. Két oldalról is rálátott az egész ház, ami testvérek közt is több száz ablakot jelentett. Nem szerettem volna gyávának tűnni az első megmérettetésnél, pedig már javában kivilágosodott. Nagy levegővétel után, dobogó szívvel léptem oda az autóhoz az imént kapott kulccsal. Minden nehézség nélkül kinyitottam az ajtaját és beültem. Ugyan pedálrögzítő szerkezet volt benne, ami a kuplung és fékpedálokat rögzítette egymáshoz, és nem engedte lenyomni őket, de így is elhoztam. Korábban hallottam egy módszerről, ha felpörgetjük a motort és hirtelen visszaengedjük a gázpedált, lehet felfelé váltani. Állítólag a raliversenyzők használták ezt a módszert, mert gyorsabb a sebességváltás, és bár nem szeretik a kocsik, de az volt akkor a legkisebb aggályom, hogy reccsen a fogaskerék a sebváltóban vagy sem. A haza út sima volt: lendületesen haladtam, gyakorlatilag harmadik fokozatban jöttem végig, és a kézifékkel lassítottam. Tomi a házunk előtt egy csavarhúzóval a kezében behajolt a kocsi pedáljaihoz, és pillanatokon belül kihajította az autó mellé a biztonsági eszközt. Ennyire volt számára visszatartó erő egy ilyen vacak.

Másnap este csöngettek nálunk. Semsei jött egy haverjával, akit csak „Kisszabónak” ismertem. Nem is tudtam a rendes nevét, mindenki így emlegette. Futólag ismertem őt, de nem voltunk barátok. Helyes, kölyökarcú srác volt, Újpalotán, a lakótelepen lakott ő is, mint Semsei. Nem látszott tizenhat évesnél többnek, senki nem gondolta volna, hogy tapasztalt, a börtönt már többször megjárt bűnöző. Azonnal kitálaltak a jövetelük valódi okáról, hogy mit terveznek, sőt nemcsak tervük volt, már rá is készültek, hogy elmennek Tahitótfaluba egy butikot kipakolni. Ha megyek, megyek, ha nem, nem. Nekik a frissen lopott Fiatra volt szükségük a betöréshez, ami nálam volt letéve a cinkotai házunk garázsában. Nagyon gyors kis kocsi volt, az akcióhoz éppen erre volt szükség. Jól eltalálták az olasz tervezők, abban az időben nem nagyon volt ellenfele az utakon. Nem kellett kétszer kérdezniük, azonnal igent mondtam. Mindhárman átmentünk Tüskéhez, ott vártuk ki az alkalmas időpontot az indulásra. Az alvó Budapesten keresztül iramodtunk a Pest megyei kisváros irányába. Jól ismertem a környéket, amikor Horányban laktunk, gyakran jártam erre. A kis butik a Tahitótfalut összekötő híd Tahi oldalán volt. Nem volt nagy az üzlethelyiség, de telis-tele márkás, drága ruhákkal. Akkoriban még nem voltak bevásárlóközpontok, egy ilyen üzlet aranybánya volt a tulajdonosának, a tehetősebbek ilyen butikokban vásárolták a ruháikat. Semsei ült a volánhoz, a lopott autóban nem számított, hogy nincsen jogosítványa. Egyébként nagyon jól vezetett, komoly rutinja volt, csak jogsija nem. Mikor a helyszínre értünk, a nagy téren egyenesen az üzlet elé parkoltunk, farral az ajtónak, szemben az úttal. Társaim kesztyűt húztak, de nekem annyi eszem sem volt, hogy vigyek magammal. Igaz, akkoriban nem szerepelt még az ujjlenyomatom a rendőrségi nyilvántartásban, de alapvető dolog lett volna felvennem. Rögtön felfigyeltem a riasztó dobozára és a szirénára az ereszcsatorna magasságában. Az ablakokon matrica hívta fel a figyelmet, valamint az érzékelők is láttatták, nemcsak dísznek van oda felszerelve. Nem sejtettem mit terveznek, de gondoltam, valahogy kiiktatják az attack előtt. Hát, nem! Tomi nemes egyszerűséggel felvett a földről egy nagyobb követ, olyan jó kétökölnyi méretűt, majd rezzenéstelen arccal bevágta a bejárati ajtó üvegén. Hatalmas csörömpölés hallatszott a késői, már inkább kora hajnali órában, és abban a minutumban megszólalt a riasztó. A maradék üveget kirugdosták a helyéről és bementek. Válogatás nélkül mindent vittek, amit értek, nagy kötegekbe fogva a ruhákat. A sziréna közben üvöltött a fejünk felett, a dobozán levő fényjelző pedig sárgán villogott. Lefagytam. Kellett egy hosszabb pillanat, hogy a kezdeti sokkból magamhoz térjek, nem számítottam ilyesmire. Olyan volt mindez, mint egy furcsa álom. Amikor beléptem az üzlethelyiségbe ismét ez az álomszerű érzés fogott el. Amit megfogtam, rohanva vittem a kocsihoz, ami járó motorral állt a bejárat előtt. Emlékszem a mozdulatra, ahogy a helyén maradt üveglapra rátenyerelek. Az üvegragasztó tartotta az ajtókeretbe, így nem esett ki, de elég veszélyesen kiállt, félő volt, hogy valamelyikünket pakolás közben megvágja. Pillanatok alatt ürítettük ki a ruhákkal zsúfolt butikot. A kocsink hazafelé úgy nézett ki, mint egy négy keréken közlekedő ruhás bála. A hátsó ajtón kilógott valami női ruha, ami úgy lobogott utánunk a nagy sebességnél, mint valami zászló. Semsei szinte sehol nem hajtott száz kilométeres sebesség alatt. Tudta, ha meglát minket egy rendőr, így is, úgy is a nyomunkba ered. Az út meglepően sima volt, rekordidő alatt, nagyjából negyedóra múlva Cinkotára értünk. Tüskéhez vezetett az utunk, oda szajréval bármikor lehetett menni, sosem volt zárva az ajtó. Megérkezésünk után, kipakoltuk a lopott ruhákat a kocsiból, majd szétosztottuk testvériesen. Talán ekkor részesültem ugyanakkora részben a zsákmányból, mint a társam. Melegítők, pólók, pulóverek, farmerek – csupa márkás, divatos ruha volt a fizetségünk. Hazafelé jövet Sem elnézett egy fekvőrendőrt, és nagy sebességgel odaütötte a kocsi alját. Azonnal láttuk gáz van, mert szivárgott az olajteknőből az olaj. Ez komoly problémát jelentett, mert így lehetetlen volt eladnunk az autót, a javítása pedig bőven százezer fölötti tétel lett volna. Nem volt jobb ötletem, megkerestük R. Simont, hátha van valami használható elképzelése. Szívélyesen fogadott. Jót beszélgettünk, szó sem esett a korábbi sérelmekről. Felajánlotta, tegyük be a garázsába a sérült Fiat Unót, majd kitalálja mi lesz vele. Így is tettünk, még aznap délután levittük a kocsit Tahiba.

A kutyákkal kapcsolatban ismertem meg Robit is. Zuglói srác volt, néhány évvel idősebb nálam. Hamar jóban lettünk, de nem barátok, inkább haveri viszonynak mondanám. Akkoriban egy gyönyörű, fiatal, bordó színű Fiat Tipóval jártam, amit Semsei lopott korábban Dunakesziről. Tettünk rá két rendszámtáblát, és kitöltöttünk egy üres forgalmi engedélyt egy ismeretlen személy nevére, majd adásvételi szerződést írtunk, az én adataimmal, mintha vásároltam volna az autót. Ha bukás lenne, be legyek védve, nem tudhattam, hogy az autó nem frankó. Robinak volt egy szép Lada Samarája, ami akkoriban elég jó kocsinak számított, viszont megtetszett neki a bordó Fiat. Tudta, az autó papírjaival nincsen minden rendben, de azért elvitte tőlem. Mivel egy seggel csak egy lovat lehet megülni, az autója nálam maradt. Néhány órával később, Semsei átjött hozzám és kérdezte, kié a kocsi. Elmeséltem a sztorit, ő pedig kapott a lehetőségen.

– Vigyük ki holnap a Nagykőrösi útra, a használt autó piacra és adjuk el!

Nem mondom, hogy tetszett az ötlet, de gondoltam, egy kis pénz jól jönne, Robinak meg majd valahogy megoldjuk a Fiat papírjait, pedig tudtam, hogy ebből aligha lesz valami. Se lehetőségem, se pénzem nem volt arra, hogy letisztázzuk majd a kocsit. Ettől függetlenül másnap reggel Semseivel a piacon álltunk Robi Lada Samarájával. Szombati nap volt, pörgött a biznisz. Ezer autót kínáltak eladásra, és hömpölygő tömegként tódultak be a vásárlók a piac területére. Nem túlzok, talán tíz perc alatt megvették a kocsit. Igaz kicsivel áron alul adtuk, de megtehettük, hiszen nem a miénk volt. Miután a pénz a zsebünkben volt, Semsei Tomi felajánlotta, hogy van egy „csinált” 1500-as Ladája, amit olcsón eladna nekem. Ennek volt hivatalos forgalmija, valós rendszáma, csak maga az autó volt lopott. Az azonosítószámokat, motorszámot, alvázszámot megváltoztatták a forgalmiban szereplőre, felkerültek a rendszámok, és kész volt az „új autó”. Később a nevemre is írattam, így majdnem teljesen rendben volt vele minden. Vettem még magamnak néhány dolgot, így a könnyen jött pénz gyorsan el is ment. Másnap jött Robi a kocsijáért, amit nálam hagyott. Elcsodálkozott, hogy nem találja. Nem kerteltem, elmondtam az igazat:

– Eladtam a kocsidat a piacon.

– Jól van! Mennyiért ment el?

– Száznyolcvanezret kaptam érte.

– Az nem sok, legalább kétszázat ért, de sebaj. Pénz?

– Azt elköltöttem.

Robi nem kapott röhögőgörcsöt, de nem tudott mit tenni, egyébként jobban fogadta a hírt, mint vártam. Megnyugtattam, ne izguljon, majd letudjuk, elvégre nála van az én autóm, ő sem adott addig egy fillért sem.

– Amint a nevedre kerül a kocsi, kifizetsz, és ha addig nem, majd abból levonjuk a Samara árát.

Ettől kissé megnyugodott. Gondoltam, aki időt nyer, életet nyer. Az eredeti terv az volt, hogy papírok hiányában visszahozza majd a Fiat Tipót, aztán se pénz, se posztó, nem kap egy forintot sem.

Aztán beütött a krach. Néhány nappal később, egy meleg júniusi estén Robi családi rendezvényre ment az új kocsival Szentendrére, ahol a lánya ballagását ünnepelték a nagyszülőknél. Többen voltak vendégségben, és nem volt hely a ház előtt, így kicsit arrébb kellett leparkolnia. Elég szerencsétlen helyre sikerült megállnia, mert akadályozta a forgalmat. A környéken lakott a szentendrei kapitányság vezetője, aki beszólt a yardra, hogy valaki tilosban parkol. Talán a rendőrök nem is foglalkoztak volna egy ilyen apró dologgal, de a főnök szólt, így ki kellett menniük. Nem volt nehéz dolguk, hogy megtalálják a vétkes sofőrt, az udvaron ünneplő társaságnál érdeklődtek a kocsi tulajdonosának kilétéről. Mindenki tudta, hogy Robi érkezett vele a lányával és feleségével együtt, hiszen érkezéskor büszkén mutatta mindenkinek a gyönyörű, meggybordó Fiatot. Nem volt választása, kiment a rendőrökkel, hogy elálljon a tilosból. Gondolták a zsaruk, ha már kijöttek, lássa a főnök, hogy el is jártak az ügyben, leigazoltatták őt. A szakavatott szem azonnal kiszúrta, hogy a forgalmival valami nincsen rendben, így Robi hamarosan a rendőrségi fogdában találta magát a családi partiról. Zokogó felesége és lánya szeme láttára bilincselték meg, a rokonok rosszalló tekintettel követték az eseményeket. Baromi kellemetlen lehetett. Sokáig nem is tartotta a száját, mindent elmondott. Könnyen letagadhatta volna, hogy tudja, az autójával zűr van: Ott volt a hamis forgalmi, és hozzá egy kitöltött és aláírt adásvételi szerződés a nevére szólóan, amivel igazolhatta volna ártatlanságát. Hiszik, nem hiszik a rendőrök, nehéz lett volna bizonyítani, hogy nem jóhiszemű vásárló, akit becsaptak, és ezzel az ügynek vége. Tucatszám vertek át embereket hasonló módszerekkel, nem lett volna kirívó eset, annyit tehetett volna a hatóság, hogy lefoglalják a kocsit, és visszakapja a Dunakeszin élő, jogos tulajdonosa. Nem! Ő teljes beismerő vallomást tett, semmit ki nem hagyva, a tahitótfalui butikbetöréstől az autókig, amit tudott rólunk, mindent kitálalt.