Simon

Egyik tavaszi napon A kutya című szaklapban megjelent hirdetésemre egy szimpatikus, a húszas éveinek végén járó férfi jelentkezett, akit R. Simonnak hívtak. Olyan közvetlenül tudtunk beszélgetni egymással, mintha ezeréves cimborák lennénk. Furcsa érzés, amikor megérezzük valakin az első percben, hogy még szerepet kap az életünkben. Hát, ez be is igazolódott később... Tahitótfaluban lakott, nem messze a Dunától. Magas, sportos volt, elég agresszív hajlamú alak, sok évig cselgáncsozott. A tőlem jóval idősebb, erősebb haverjai is tisztelték.
A magam húsz évével akkoriban még kis nyikhaj voltam hozzá képest a vékony alkatommal. Eleinte az ismerősei kicsit szkeptikusak voltak velem, de idővel elfogadtak, mert Simon a barátjának tekintett. Vagyonvédelmi céget vezetett egy ismerősével. Több telephelyet őriztek, de benne volt mindenben, amivel pénzt kereshetett, legyen az legális vagy illegális. Gátlástalan volt, és ha üzletről volt szó, még inkább azzá vált. Nagy házban élt, és egy újszerű BMW-vel járt. Felesége szép nő volt, Simon megkövetelte tőle, hogy otthon is mindig olyan elegáns ruhában legyen, mintha valami nívós helyre mennének. Barátom már-már beteges volt ebben a kérdésben, az pedig tisztán látszott, hogy a felesége erősen el van nyomva a kapcsolatukban, semmibe nem szólhatott bele. Ezt a magánügyüknek tartottam, bár utólag visszagondolva, Simon mellett mindenki el volt nyomva.

Néhány órányi ismeretség után meséltem neki a „rezes” sztorikról. Erre elmondta, hogy soha nem gondolt erre, de képzeljem el, két olyan általuk őrzött telephely is van, ahol színesfémátvétellel foglalkoznak. Napokon belül elvitt mindkét helyre, majd a következőt kérdezte tőlem:

– Mi a véleményed? Van benne lehetőség?

– Havi milliókat nem tudunk húzni belőle, de érdekel – válaszoltam őszintén.

Közel sem volt olyan nyereséggel kecsegtető, mint előtte a kőbányai telep, de lehetett csipegetni belőle.

Időközben eladtuk a ráckevei nyaralót, amelynek az árából kifizettem egy takaros horányi ház felét, majd oda is költöztünk a néhány hónapos Bernadett-tel és az anyjával, Marikával. Kicsi volt a gyerek, így Marika természetesen nem dolgozott, sőt amíg együtt éltünk, egyáltalán nem. Otthoni példa lehetett, hiszen nálunk a férfiak dolgoztak, a nők otthon voltak, és a háztartást vezették. Egyedüli családfenntartóként valamit csinálnom kellett. Pénzre volt szükségünk, és a rézlopásos biznisz Simonnal erre remek lehetőségnek tűnt. Sok győzködés nem kellett, természetesen igent mondtam az invitálásra, hogy menjek hozzájuk dolgozni. Fizetésről nem is beszéltünk csak százalékokról, hogy hogyan osszuk el a lopott áru után kapott pénzt. A társát valamilyen Gábornak hívták, ő semmiről sem tudhatott, ez szigorúan Simon magánügyletének számított, üzlettársa csak legális dolgokat engedett a cégben. Roppant antipatikus személy, volt, ha jól tudom, rendőr lehetett korábban, de arra tisztán emlékszem, hogy nagyon nem kedveltük egymást.

Egy héttel később már be is indult a munka. Két helyen melóztam egy időben: az egyik telephely Óbudán volt (valahol a Bécsi út végénél), a másik jó messze Horánytól, ahol akkoriban éltem, Csepelen, a Rózsa utcában. Első napomon Simonnal mentem le mindkét helyre, hogy megismerjem a terepet, és lássák az ottaniak, hogy a cégükhöz tartozom. Előfordult, hogy harminchat órát húztam le egyhuzamban, mert úgy jött ki a lépés. Egyszer hazafelé egy pillanatra bealudtam vezetés közben, csodával határos módon baleset nélkül megúsztam. Sajnos, valóban nem lehetett annyit keresni, mint anno a Metalloglobusnál, mert a két telephely töredéke volt annak, de legalább jött valami pénz. A régi kapcsolatom megmaradt, így volt helyem, ahol a piaci árnál magasabb áron vették át tőlem a lopott színesfémet, mint bárhol máshol. Óbudán egyedül voltam szolgálatban, csak arra kellett figyelnem, hogy máshonnan nehogy kiszúrják az ügyködésemet. Csepelen viszont ketten voltunk egy másik emberrel. Simon szigorúan megtiltotta, hogy belevegyem az okosságunkba a gyereket. Vagy nem merte megkockáztatni, vagy a pénzt nem akarta tovább osztani, de egyedül kellett megoldanom mindent. Szerencsémre a srác nem a szorgalom mintaképe volt, annyira mélyen aludt minden éjjel, hogy tőle az épületeket is lebonthattam volna. Azt se vette észre egyszer sem, amikor éjjel megpakoltam a kocsimat, és elmentem egy bő órára, majd miután odahaza kipakoltam a lopott rezet, visszaálltam a telephelyre. Heteken keresztül működött a rendszer.

Egyszer hazafelé tartottam Csepelről, az autóm rendesen megpakolva a frissen szerzett zsákmánnyal. Hirtelen a hátam mögül, reflektorral mögém érkezett egy autó. Villogott a lámpáival, hogy álljak félre, de nem estem kétségbe. Napokkal korábban jött egy zseniális ötletem: „kiváltottam az ipart”, színesfémátvevőként regisztráltak, mint egyéni vállalkozót, így nem kellett tartanom a rutin igazoltatástól. Nem okozott gondot, ha esetleg megkérdezi a rendőr, miért szállítok az autómon mázsaszám rezet és honnan szereztem. Teljesen nyugodtan félrehúzódtam, és vártam, mi történik. Odalépett az autómhoz egy vékony cigány gyerek és komoly arccal megszólalt:

– Jó estét! Rendőrség!

Majdnem kinevettem. Akkor vagy te rendőr, amikor én, gondoltam magamban. Az autójuk egy nagyon szakadt „ezerkettes” Lada volt, amilyennel a zsaruk nem jártak. Nem is mentem bele a játékba.

– Milyen rendőrség? Ne nevettess! Mit akarsz? – kérdeztem.

– Egész este néztünk a kerítésnél. Lopni akartunk a telepről, közben láttuk, hogy pakolod a kocsidat. Nem akarunk semmi rosszat, osztozzunk az okosságon. Te is jól jársz, mi is jól járunk. Senkinek nem fáj. Ha nem tudunk megegyezni, elmegyünk a rendőrségre, és feljelentünk! – tért a tárgyra azonnal.

Nem gondoltam korábban, de jobb lett volna egy rendőri igazoltatás. Nem voltam dörzsölt bűnöző, de a fejemre sem ejtettek. Két választási lehetőséget ajánlott, én mégis egy harmadikat választottam. Látszólag belementem a játékba. Rábólintottam.

– Rendben. A héten már nem dolgozom, de jövő héten hétfőn este hattól leszek. Gyertek el aznap este tízre. Másszatok be a kerítés hátsó részén, hogy legyen nyoma a betörésnek, ne kerüljek bajba. Utána beálltok a főkapun a kocsival, és megrakjuk az autótokat.

Nem tudom, honnan jött az ötlet, de azonnal megoldást kellett találnom. Azzal a lendülettel elmentem Simonhoz a hírrel, hogy tudassam vele, mi történt. Hajnalban ébresztettem, hogy azonnal beszámoljak neki a történésekről. Szokásához híven nagyon ideges lett, mindenféle retorziót kitalált a romáknak, de végül lehiggadt. Tetszett neki az ötletem, hiszen belátta, vagy elvisz a telepről, és befellegzik neki is a plusz jövedelem, vagy meglépjük amit kiterveltem. Ráadásul a csepeli telephely volt számunkra a jobb, itt sokkal több volt a nekünk szánt holmi, mint az óbudai telepen. Nem hagyhattuk, hogy zsaroljanak. Ha milliókat nem is tudtunk keresni, de havonta néhány százezret könnyedén. Ez a pénz 1990-ben a sokszorosát jelentette a havi átlagkeresetnek. Három napunk maradt kieszelni az akció részleteit. Főnököm semmibe nem avatott be, de tudtam, intézkedik. Már kora este legalább tízen várakoztunk a csepeli telep nagy irodájában, mindegyikük Simon ismerőse volt. Ismertem a társaság többségét, egyszer-kétszer dolgoztam velük, mint kidobó a leányfalui diszkóban, amit Simon védett. Mindenki elfoglalta a pozícióját és vártunk. Sétálgattam, hogy lássanak kintről a romák. Éreztem, kintről már figyelnek. Zsebemben lapult egy 9 mm-es gázpisztoly, a balomon az egyik jól képzett kutyám. Miután tudtuk, hol és mikor fognak betörni a telephelyre, nem volt nehéz rákészülnünk. Nem kellett egy órát sem várnunk, s a megbeszélt irányból pisszegést hallottam, majd megzörrent a drótkerítés. Innentől kezdve felgyorsultak az események: hárman ugrottak át a magas kerítésen és egyenesen a rézből álló kupac felé indultak. Már jócskán a telepen jártak, amikor a hátuk mögül kiabálással előjöttek a társaim és futásnak eredtek a három, vékony cigány gyerek irányába, akik azt sem tudták hirtelen, mi történik körülöttük, de azonnal menekülőre fogták. Egy irányba szaladhattak, éppen felém, mögöttük a felbőszült marcona társasággal. A többiek ugyan nagydarabok voltak, mindenképp erőfölényben, de a beijedt romák gyorsabban szaladtak. Láttam a futóversenyt nem mi fogjuk nyerni. Ha ezek most itt lelépnek, az a lehető legrosszabb, ami történhet. Mielőtt elfuthattak volna mellettem, a pisztolyomból feléjük lőttem az egész tárat, majd rájuk eresztettem a kutyámat. A zárt helyet a könnygáz ellepte és a kutya is tette a dolgát. Elfogtuk mindhármat. Kis késéssel értesítve lett a rendőrség. Addig Simon módszeresen verte őket olyan rutinnal, hogy semmi nem látszódott rajtuk. Néha nekem fájt már a látvány. Cselgáncsos múltjából adódóan tudott olyan fogásokat, ami ugyan látható sérülést nem okozott, de rettenetes fájdalommal járt. Barátomnak is érdeke volt, hogy a rendőrségi kihallgatásukkor el ne hangozzon semmi, ami rám terelné a hatóság gyanúját, ezért meg kellett félemlítse őket. Pár héttel később hívtak a csepeli yardra tanúmeghallgatásra. Minden simán ment, elmondtam, hogy betörtek a telepre, és a kollégáimmal elfogtuk a betörőket. Szembesítésen a romagyerek, aki rendőrnek adta ki magát az elején, még próbált okoskodni, hogy megbeszélte velem a betörést, és én engedtem be őket. Elmondta azt is, hogy látott engem lopni a telepről, de a rendőr szerencsére nem hitt neki. Éppen ezért mondtam, másszanak be, hogy látható nyoma legyen a betörésnek, mégis nehezebb kimagyaráznom, ha kaput nyitok nekik, és beinvitálom őket a telepre. Már akkor tudtam nagyjából a forgatókönyvet, amikor az út szélén a romák rendőröset akartak játszani velem az ócska Zsigulijukkal. Bejött a tervem: eltakarítottuk a nem idén barnult vérszopókat.

Néhány héttel később Simon megkeresett, lenne egy holland rendszámú Ladája, és cseréljem el vele az enyémre. Én egy pár évvel idősebb, de teljesen hivatalos Ladát adtam oda. A tőle kapott autónak külföldi papírja voltak, de nem voltam benne biztos, hogy a frissen cserélt autóm teljesen frankó: fiatalabb volt, gyönyörű állapotú, minimális kilométerfutással, mintha akkor gördült volna le a futószalagról. Az enyémnek sem volt baja, igazából azért mentem bele, mert Simon akarta így. Ha valamit eldöntött, annak úgy is kellett lennie, ha tetszett a másiknak, ha nem. Ő volt a főnök.

Lent portáztam a Dunakanyarban lévő diszkóban az embereivel. Velünk dolgozott egy nem túl magas, de nagyon izmos, erős kinézetű srác. Kemény palinak tűnt, látszott, nem most kezdte a szakmát. Egyik este főnökünk benézett hozzánk a szórakozóhelyre. Valami vitás ügyük volt ezzel a kigyúrt portás sráccal, kihívta a szórakozóhely elé és nagyon csúnyán, megalázóan beszélt vele. A másik megszólalni sem mert, csak makogni tudott. Simon felajánlotta, verekedjenek, de természetesen a másik nem mert felállni neki. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a nagydarab, kigyúrt fickó, aki egyébként nem volt gyáva, így megalázkodjon. Szóval ilyen volt Simon.

Nem sokkal ezután, 1991-ben, nyár elején keresett meg ismét, hogy lenne egy Alfa Romeo 75-ös. Egy Németországban élő ismerőse itt hagyná a kocsit Magyarországon, és kint bejelenti, hogy ellopták. Felnyalja a német biztosítótól a kárösszeget, ami valószínűleg magasabb lehetett, mint az autó valós értéke. Nem tudom a hiteles történetet, lehet, igaz volt, amit mondott, lehet nem. A lényeg, hogy Simon úgy gondolta, legyen enyém az autó, majd lepapírozzuk, és eladjuk, de nyugodtan járjak vele, mert nálunk nem körözi a rendőrség. Ezzel a lendülettel elkérte a holland rendszámos Ladámat, melyre – véleménye szerint, így már nem volt szükségem. Persze, boldogan ültem át a Zsiguliból az olasz autóritkaságba. Akkoriban még alig lehetett nyugati autót látni az utakon, ez pedig egyenesen gyönyörű volt: tűzpiros színű, apró kockás, félig bőr üléshuzattal, minden extrával, háromezer köbcentis, bivalyerős motorral, sportkipufogóval felszerelve. A hathengeres motor csak úgy dübörgött. Abban az időben nem volt még számítógépes rendszer a rendőrségeken. A rendőröknél a rádión való lekérés működött, de az sem ment egyszerűen, főleg nem egy külföldi rendszámú gépjárműnél. Ahhoz, hogy információt kapjanak, napokig várniuk kellett, mire a külföldi kollégáik egyáltalán választ adtak. Egyszer egy hajnali órában az Árpád hídon próbáltak igazoltatni. Állt a két egyenruhás járőr az út szélén. Ahogy közeledtem, egyikük kilépett elém, és körözött a lámpájával, jelezve, hogy álljak félre. A sávom közepén állt, elgázolni vagy veszélyeztetni nem akartam, még véletlenül sem, így lehúzódtam, úgy tettem, mintha félreállnék. Amint a kocsi mellé lépett, nagy gázzal, csikorgó kerekekkel lőttem ki az erős sportautóval. A rendőr látta, nincs értelme üldözniük a szolgálati Zsigulival, csodálkozva tárta szét a karját, majd nagyot legyintett, és leállította a mögöttem jövő autóst ellenőrzésre.

Valahonnan megtudtam, hogy régi szerelmem, Hollóy Kriszti éppen itthon van Angliából. Természetesen azonnal Nagytarcsa felé vettem az irányt a tűzpiros verdával. Dobogó szívvel nyomtam meg a Szőlő utcai kétszintes ház kapucsengőjének a gombját. Kisvártatva bebocsátást nyertem. Kriszta édesapja engedett be és felirányított az emeletre, ahol szerelmem a szobájában tevékenykedett. Évek óta nem láttuk egymást, szemlátomás megörült nekem. Belemelegedve a beszélgetésbe, valahogy közelebb került hozzám, finoman megsimogatott, és megdicsért, mennyire megizmosodtam mióta nem látott. Több se kellett, megcsókoltam. Ő visszacsókolt. Estére megbeszéltünk egy közös vacsorát, majd elbúcsúztunk. Jól emlékszem, a Király utcai Pizza Hutba mentünk. Nagyon tetszett neki a dögös verda és a húszéves, egzisztenciával rendelkező pasi. Persze, nem tudta, hogy az egzisztenciám egy papírok nélküli autóból és néhány tízezer forintból állt, ami a zsebemben lapult. Kötetlenül beszélgettünk, mindketten remekül éreztük magunkat a másikkal.
A vacsora végeztével megkért, engedjem, hadd vezesse az autót. Mit mondhattam volna?

– Rendben! – feleltem kényszeredett mosollyal az arcomon.

Ezzel átengedve neki a volánt. Mindent beállított a lányos termetéhez, majd nekiindultunk az este folytatásának. Mint említettem, a kocsinak semmiféle papírjai nem voltak, még hamisak sem. Egyetlen pozitívuma csupán annyi volt, hogy legalább a rosenheimi rendszámot nem körözték, amit Simonnal egy nyugati autóbontóból szereztünk korábban. Mondanom se kell, megtörtént, amire legkevésbé vágytam. A zsinagóga mellett, két rendőr igazoltatott minket. Még autójuk sem volt, két egyszerű gyalogos járőr ácsorgott a nyári estén a Dohány utca sarkánál. Kriszta természetesen mit sem tudott a papírok nemlétéről, mint jól nevelt állampolgár kitette az irányjelzőt és lehúzódott a padka mellé. A rendőr odalépett, tisztelgett és azt kérdezte:

– Jó estét! Beszélnek magyarul?

Utalva a német rendszámtáblára.

– Jó estét! Igen.

Hangzott Kriszta válasza.

Közúti gépjármű ellenőrzése. Kérem a jogosítványát, az útlevelét, és az autó okmányait!

– Pillanat.

Néhány másodperces keresgélés után a jogosítvány és a személyes papírok előkerültek. Én a forgalmi keresését imitáltam, turkáltam a kesztyűtartóban, minden lehetséges zugot átnéztem. Kriszti kérdőn nézett rám. Nem volt buta lány, azonnal levette, hogy baj van. Helyes arcával rámosolygott a rendőrre:

– Elnézést! Úgy látszik a forgalmink otthon maradt.

A női mosoly láttán a járőr megkegyelmezett és elengedett minket.

Az elektromos ablak felhúzása után néhány percnyi kínos csend következett. Úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Krisztának nem tudom mi járhatott a fejében. Végül megtörte a csendet, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mosolyogva annyit mondott:

– Mondhattad volna, hogy nincsenek papírjai a kocsinak, akkor nem kérem el a városban, csak a környékünkön vezettem volna.

Lehet, bele se gondolt mi lett volna, ha a rendőr nem ilyen elnéző. Ennek ellenére még legurultunk Cinkotára, a Naplás-tóhoz. Éppen heves szeretkezésbe kezdtünk volna a kocsi hátsó ülésén, ha az esténket a kerületi rendőrök meg nem zavarják. Elemlámpával világított be a barom a lihegésünktől bepárásodott ablakon. A hülye is látta mi történik – pontosabban történt volna – a nyári éjszakában, de neki meg is kellett győződnie róla alaposabban. Az igazoltatást itt is megúsztuk, de a hangulatnak annyi lett. Szerelmemet hazavittem a szüleihez Nagytarcsára, majd elbúcsúztam tőle. Marika valamit megérezhetett, feljött a gyerekkel Pestre. Cinkotán voltam apáméknál, már korán megérkeztek a kislányommal, Bernadett-tel. Nem örültem a látogatásnak, főleg annak tudatában, hogy tudtam, Kriszta is jönni fog hamarosan. Akkoriban a környéken még a vonalas telefon is ritka volt, a mobiltelefonról pedig azt sem tudtuk, hogy létezik. Valamivel később, ahogy ígérte, valóban megérkezett. Bernadett a kiságyában ácsorgott, valami borzalmas barna nadrágban. Nem tudom, hogyan adhatott rá az anyja ilyen ronda ruhát, de erre tisztán emlékszem. Kriszta meglátta, és elolvadt a látványtól. Nem volt helye a szavaknak. Kikísértem a szerelmemet, akitől a kapuban búcsút vettem. Nem akart egy családot szétrombolni, mondjuk, én sem marasztaltam. Utólag belátom, hogy nagy tévedés volt elengednem. Sokáig nem is találkoztunk.

Ha nem lett volna elég bajom, 1991 augusztusában elvittek katonának. A honvédség senkinek sem jött jókor, de nekem a legrosszabbkor. A horányi háznak – amelyben akkoriban éltünk a párommal, a korábban eladott ráckevei nyaralónk árából vettük – a felét tudtam csak kifizetni, a másik részét, gondoltam, majd összeszedem valahonnan. Felelőtlen vállalás volt, de alig húszévesen nem tudtam felnőttként gondolkodni. Egy nagyon hangulatos, saroktelken álló, alpesi tetővel ellátott kis faház volt, hatalmas ősfenyőkkel, alig egyméteres kis kerítéssel, a gát árvízmentes oldalán, de egészen közel a Dunához.

A Simon-féle rézlopásnak már korábban vége lett, nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de ekkor már ismét alig tudtam pénzt keresni, majd a katonasággal végképp semmi lehetőségem nem maradt a megbeszélt határidőig kifizetni a fennmaradó összeget. Sajnos, így nem maradhattak a házban Marikáék sem, mert neki nem volt keresete, nem tudta eltartani magukat. Bernadett nem volt egyéves sem, így dolgozni sem tudott volna elmenni a gyerek mellett. Horány egyébként is mindentől kiesik. Nincsen messze Budapesttől, de nagy gondot jelentett, hogy a szigeten van. Sokszor szobroztam a Duna partján, várva az óránként közlekedő kompra, amivel átmehettem Dunakesziről, ha pedig körbe mentünk, Szentendre felé, hatalmas kerülő volt. Szóval, nem maradhattak. Az eladó széttette a kezét, ő nem tudja a pénzemet visszafizetni. Azóta sem tudom, mi van a házzal. Sok évig állt üresen. Lezártam magamban ezt az életszakaszt. Jól járt velem az eladó. Kapott ajándékba hatszázezer forintot, amely akkoriban egy kisebb lakás árának felelt meg.

A történetnek itt még nem volt vége: bevonulásom után Simon követelni kezdte az Alfát, amit korábban nekem szánt. Az egykori holland rendszámú Ladámat odaadta a cigányoknak, hogy menjenek el azzal betörni. Én egy forintot nem láttam abból sem, viszont a kocsit totálkárosra törték. Így se pénz, se Lada, se Alfa Romeo. Mivel katona voltam, anyám vitte el Tahitótfaluba a tűzpiros sportkocsit. Szerencsétlen Muterom a régi Skodáján kívül nem vezetett mást előtte. Komikus lehetett, amikor a 3000 köbcentiméteres sportautó minden gázadásra megugrik alatta. Végül azért ügyesen megoldotta, így az Alfa visszakerült Simonhoz. Nekem gyakorlatilag semmi nem maradt a problémán kívül.

Egy-két hét elteltével rendőrök jelentek meg az orosházi laktanyában, és engem kerestek. Nem tudtam, mit akarhatnak, de hamarosan a tárgyra tértek. Érthetetlen okból Simon a horányi házam udvarára tette le a feltűnő Alfa Romeót. Miután a helyi körzeti megbízott többször elment a ház előtt futó gáton, felfigyelt a lakatlan ház telkén álló nem mindennapi kiállású, német rendszámú autóra. Érdeklődött a szomszédoktól, de nem lett okosabb, így lekérte az autó adatait. Persze, a rendszám semmilyen rendszerben nem szerepelt, még a külföldiben sem, de idővel kiderült, hogy egy autóbontó telepen lévő roncsról származott. Állítólag Németországban a roncstelepen leadott autókat örökre törlik a rendszerből, a rajtuk levő rendszámmal együtt megsemmisítik. Egyben volt igaza Simonnak: sehol nem szerepelt a nyilvántartásban, de ez csak a rendszámtáblára vonatkozott. Az autót alvázszám alapján a német rendőrség kereste. Nem tudtam mit mondani, magamra nem vállalhattam, eleve nem én voltam a felelős, hogy egykori barátom ilyen amatőr hibát vétett. Bárhová letehette volna, egy garázsba vagy egy zártabb udvarra, ahol nem olyan feltűnő, mint az én elhagyatott házam. Máig érthetetlen, hogy egy ilyen rafinált ember, mint Simon, hogy lehetett ennyire felelőtlen. Az üggyel kapcsolatban van egy másik teóriám is: azt sem tartom kizártnak, hogy szándékosan tett így, mert ártani akart nekem. Ezt a később történtek hatására még hihetőbbnek érezem. Nem tudom, mi lett az ügy vége, soha többet nem hallgattak ki miatta, lezárták az ügyet. Utóbb fél füllel hallottam, hogy Simonnál kötött ki az Alfa, amit hatósági közbenjárással hivatalossá tudott tenni.

A katonaságot viszonylag hamar letudtam. Egy hónapig voltam Orosházán határőr. Akkoriban elég zavaros politikai viszonyok voltak. Kóstolgattuk a demokráciát: már voltak jogaik az embereknek, de senki nem tudta, mit hoz a holnap. Abban az időben kezdődött a konfliktus Jugoszláviában. A déli határhoz közeli határőrlaktanyában mindig zajlottak az események, de éreztem, engem ez csöppet sem vonz. Két lehetőséget láttam a kijutásra: vagy leszereltetem magamat nagyon gyors iramban vagy elmegyek rendőrnek. Az első napon, ahogy lekerültünk Orosházára, az egyik frissen vonult katonatársam kiverte a balhét. Kiabálni kezdett és öngyilkossággal fenyegetőzött; azonnal elkülönítették tőlünk. Ijesztgettek minket, hogy ez lesz vele, meg az, hadbíróság elé megy, meg börtönbe kerül. Szerencsére éppen meghallottam, ahogy a századparancsnok mondja négyszemközt egy másik tisztnek, hogy ő nem vállalhat felelősséget egy ilyen emberért. Helyezzék el az egészségügyi részlegen és leszerelik, amint lehet. Azonnal tudtam, mit kell tennem. Mivel én nem bírtam a balhékat, és tudtam, nem vagyok alkalmas életszerűen eljátszani, amit a másik srác, más tervet gondoltam ki: jelentkeztem egy parancsnoki meghallgatásra, ahol roppant szomorú szemmel előadtam, hogy nem bírom a bezártságot, és öngyilkossággal kapcsolatos gondolataim vannak. A bezártságot valóban nehezen viseltem, de nem rosszabbul, mint a többiek. Sohasem fordult meg a fejemben, hogy véget vessek az életemnek. Az iroda egy kis helyiség volt a folyosó végén, és a cigarettafüsttől alig lehetett megmaradni benne. A szigorú százados láncdohányos volt, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, ameddig a meghallgatásom zajlott. Elmeséltem a félig kifizetett házat, a reménytelen helyzetemet, és az alig másfél éves lányomat, mire ezt felelte:

– Nyugodjon meg! Átkísértetem a szemben lévő épület alagsorának egészségügyi részlegébe, és amint lehet, leszerelik. Megértem a problémáját, de legyen türelemmel! Ez nem fog egyik napról a másikra bekövetkezni, de az eskütétel után végleg hazamehet.

Hinni sem akartam a fülemnek. Olyan boldogság tört rám, hogy majdnem felugrottam örömömben az alacsony plafonig. Visszamentem és összeraktam a cuccomat, majd irány az egészségügyi. Sok katonasztorival nem rendelkezem. Vannak emlékeim, de igazán szóra sem érdemes egyik sem. Talán az maradt meg leginkább, hogy mindig nagyon éhesek voltunk. Olyan kis adag ételeket kaptunk, hogy sosem laktunk jól. Igaz az étkezésre szánt egy-két perc sem adott volna lehetőséget nagyobb lakomákra. Egy hónapba telt, a százados állta a szavát, és valóban leszereltek. Egyszer voltam itthon katonaruhában, amikor eskü után hazaengedtek mindenkit. A többiek mentek vissza rövidesen a kimenőről, de én már a civil ruhámért jöttem. Nagyanyám sok évig emlegette, milyen fess férfi voltam az egyenruhában, de nem vágytam ilyen babérokra. Utólag lehet, hogy jobban jártam volna, ha akkor a rendőrséget választom, de az élet már csak ilyen.