Ledobtam a BlackBerrymet az utasülésre. Ököllel ütni kezdtem a kormányt. Eleresztettem egy-két káromkodást, hogy kieresszem a gőzt sajgó szívemből és széthasadni készülő fejemből.
Beindítottam a kocsit. A tank félig volt. A fenébe. Háromszáz kilométer állt előttem Szimláig, ahol egy amerikai ügyféllel volt találkozóm, hogy lezárjam a főnököm által rám bízott hétmillió dolláros üzletet. Egy nagy médiacégnél voltam marketingvezető, de egy ideje már kezdtem elbizonytalanodni a munkám és az életemben betöltött célja kapcsán. Milliós üzleteket hoztam tető alá a cégemnek, én magam viszont vajmi kevés pénzt tudtam felmutatni. Irracionális frusztráció kezdett felgyülemleni bennem a sorsomat illetően. Arra gondoltam, hogy a hatórás út majd kicsit kitisztítja az agyam. Éjfélre fogok a szállodába érni. Alszom egy jót, és reggel megint készen állok egy újabb harcra.
A hétfő este kiváló idő arra, hogy felmenjünk a hegyekbe, mert a hétvége maga a földi pokol. Gyorsan kiértem Delhiből, de a hegyekkel együtt a katasztrófa is egyre közeledett.
Jobb meggyőződésem ellenére felhívtam Mayát. Tudni akartam, hogy mi romlott meg annyira a házasságunkban, amiért irracionális követeléseivel, hamis vádaskodásaival és válási szándékának indoklásával tönkre akarja tenni a jövőmet és a létemet. Az ötperces beszélgetés azonban csak azt erősítette meg, hogy soha nem is volt jó semmi.
A nap már rég lebukott, és az égen éppúgy kezdett úrrá lenni a szürke homály, mint az életemen. A csillagok úgy ébredeztek szendergésükből, mint az éjszakai állatok a keskeny utat szegélyező hegyoldal erdeiben. Lehúztam az ablakokat, és hagytam, hogy a hegyek frissessége átjárja a testemet. Az út teljesen üresnek tűnt, ahogy az egy hétfő estéhez illik. Úrrá lett rajtam a magány érzése. A kocsi egyre feljebb vitt a kanyargós szerpentinen, amelyen vagy a hegyoldal fenyegetett egyik oldalról, vagy a mélység a másikról, ha esetleg elkalandoztak volna a gondolataim.
Csikorgattam a fogam tehetetlenségemben.
A visszapillantóból szemügyre vettem a mögöttem húzódó kihalt utat.
Megszólalt a telefon. Jay hívott. Fél szememet az úton tartottam, és fülemmel a vállamhoz szorítottam a készüléket. Jay volt a legjobb barátom. Mindig ragadós volt a pozitív életérzése. Nem volt olyan rossz nap, amit ne tudott volna felderíteni a kedélyével.
– Maya vissza fog jönni – nyugtatgatott. – Csak most éppen amnéziás rohama van. Elfelejtette, hogy micsoda kincs vagy. Ha elmúlik ez az érzelmi kórság, vissza fog jönni, és bocsánatot kér. Neked csak azt a kérdést kell feltenned magadnak, hogy vajon megbocsátasz-e neki.
Jay optimizmusa egészen elképesztett. Vajon mivel érdemelhettem ki a barátságát?
Hálás voltam neki. Valamikor parancsnokként szolgált az indiai légierőnél, mostanában pedig a biogazdálkodás foglalkoztatta. Még rossz időkben is mindig tudta, hogy mit kell mondani. Összeomló világomban Jay volt az egyetlen reménysugár. Könnyed humora, az üzleti élettel kapcsolatos bölcs meglátásai rengeteget jelentettek a számomra.
Éppen amikor kicsit jobb kedvre derültem volna, az üzemanyagszint-mérő állása megint aggodalommal töltött el. Zaklatott lelkiállapotomban elfelejtettem tankolni. Körülbelül száz kilométer lehetett még hátra az úti célomig, a benzin viszont kevés volt ehhez. Amikor előrenéztem, konstatáltam, hogy a sötét hegyormok nem kegyelmeznek a felelőtlen vezetőknek. De már visszafordulni is késő. Hirtelen inamba szállt a bátorságom.
Kézbe vettem a BlackBerryt, hogy megkeressem a legközelebbi benzinkutat, de nem volt térerő. Ezt utálom a hegyekben. Épp amikor a legnagyobb szükséged lenne arra, hogy felhívj valakit, eltűnik a hálózat, és te el vagy vágva a világtól. Beletapostam a gázba, gyorsítottam, miközben fél szemmel az utat, fél szemmel a telefont néztem, hogy lássam a térerő vonalkáit, és tudjam, mikor tudom segítségül hívni a Google-t, miután én magam csődöt mondtam.
Tizenöt kilométer múlva az üzemanyagszint-jelző azt mutatta, hogy a kocsi már a tartalék benzinnel megy, de a hálózat végig tünékeny maradt, mintha válófélben lenne a telefonommal. A franc egye meg. Még néhány kilométer, és itt ragadok a rengetegben. Sem előttem, sem mögöttem nem látszott jármű, több mérföld távolságra. Sötét és borzongató volt a helyzet, mintha egyenesen egy horrorfilm közepébe csöppentem volna, egy olyan sorsfordító éjszakába, amelyben bármikor elveszhetek, megrekedhetek vagy, ami még rosszabb, meghalhatok.
Lehúztam az ablakot, kinyújtottam rajta a telefont, és lengetni kezdtem, kerestem a hálózatot. De nem állt helyre a kapcsolatom a világgal. Útban volt az erdő, a hegy és a végzetem. Éppen amikor már feladtam volna, fényt láttam a visszapillantóból. Gyorsan bekapcsoltam az elakadásjelzőt, hogy lássák, segítségre van szükségem. A kocsim rángatni kezdett, és a motor köhögése is azt jelezte: az utolsókat rúgja.
– Jaj, ne! Ne pont most! – nyomkodtam a gázt. A motor egy utolsó nekibuzdulással bemondta az unalmast, és a kocsi lassan megállt, majd elkezdett visszafelé csúszni a meredek lejtőn.
– Ne, ne! – rikoltottam, amikor a visszapillantóban megláttam a gyorsan közelítő teherautót. Az út kacskaringózva vezetett lefelé. A fékre tapostam.
A kocsi megremegett, az elkerülhetetlen vég előjeleként. Behúztam a kéziféket, hogy csillapítsam a rángásokat, és kormányozni kezdtem, hogy egyenesben tartsam a kocsit hátramenet közben, de a BlackBerry villanása egy töredék pillanatra elvonta figyelmemet, és az út közepére kerültem. Ügyet sem vetve szorult helyzetemre, a teherautó-sofőr is éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy megelőzzön, hogy gyorsan célhoz érjen, és ne kelljen arra vesztegetnie az idejét, hogy segítsen embertársán. A teherautó hátulról nekem jött, és kanyarodás közben a sziklafalhoz préselt. A kocsim a hegynek csapódott. Egy kiálló sziklaszirt benyomta az ajtót, és lábamat a kormányhoz szorította. A teherautó megingott az úton, mintha vezetője részeg lenne. Zavartalanul hajtott tovább, hátrahagyva fennakadt kocsimat, amely egy vérfagyasztó reccsenés után megint csúszni kezdett lefelé a lejtőn.
Dermedten ültem a volánnál, az egész eset egyetlen szemtanújaként. Láttam magamat, a testemet a kormánykeréknél. Láttam az úton felfelé haladó teherautót. Láttam, ahogy a kocsim hátrafelé csúszik a keskeny úton. Láttam két autót tíz mérfölddel arrább, amint felém tartanak. Láttam a völgyet és az ezerötszáz méteres szakadékot az út mellett. Láttam a vért a lábamon. Láttam a hajszálrepedést a térdemen. Láttam a sebet a fejemen, amiből a hajamba és a tarkómra folyt a vér. Elváltam a saját testemtől, mintha kívülről nézném.
A kocsi csak csúszott lefelé, kezdetben lassan, majd egyre növekvő sebességgel. Nekiment a Shimla 80 km feliratú kilométerkőnek az út szélén. A kocsi nagyot zökkent, majd megnyikordult, és lassan dőlni kezdett, hogy megkezdje zuhanását a völgy felé. A szemem nyitva volt, de többet láttam, mint amit a szem érzékel. A testem zsibbadtan készült a véget megelőző fájdalom blokkolására. A kocsi még jobban megdőlt, és harminc fokot billent, mire a kerék talajt ért. A szélvédőre kenődtem, a kocsi pedig megkezdte útját lefelé.
A fejem minden egyes zökkenésnél rándult egyet a műszerfal és a szélvédő között, szétrázva a nyakcsigolyáimat, majd a kocsi egy reccsenéssel hirtelen megállt. Vettem még egy utolsó lélegzetet, és a hegyek sötétje elnyelte a lelkemet.
•
Először a zümmögést hallottam meg, mintha valakik kántálnának. Aztán jöttek a dobbanások. Küszködve próbáltam kinyitni vérbe dermedt szememet. Egy fát és mozgó alakokat láttam homályosan, aztán visszasüllyedtem a sötétségbe.
Vajon élek még?
Éreztem, hogy kezek érintik meg a karomat, a nyakamat, az arcomat. Jeges érzés fogott el, mintha minden egyes érintés visszakényszerítette volna figyelmemet a testemre, amikor pedig azt terveztem, hogy végre megszabadulok tőle, a fájdalomtól, amely befészkelte magát a világomba. Túléltem egy csaknem halálos balesetet, és belső késztetést éreztem – a halálra.
Éreztem a nedves füvet a fejem alatt, éreztem a sár szagát. Mindent megtettem, hogy visszanyomjam az egyre erősödő tudatot, mert a tudattal együtt jár hű társa, a fájdalom. Bármennyire szerettem volna is halott maradni, úgy tűnt, hogy nem én döntök, mert a szemem kinyílt, és erőtlenül próbált alkalmazkodni a fölém tornyosuló gigantikus alak látványához.
„Esetleges élet,
Esetleges halál.
Csak feledés vár,
Mindkét végpontnál.
Elvész a halállal,
Elvész az élettel.
Úr a tudatlanság,
Ha tettet a lélek.
Ébredj fel
Törj ki
Ez csak a látszat.
Eldöntheted, hogy »láss«.
Tudd meg, hogy ki vagy,
Emlékezz, légy újra igaz,
Mert arról, ami lettél,
Csak te tehetsz, nem más.”
A hangok mélyen rezonáltak, már-már hipnotikusan. Behatoltak a testem sejtjeibe, és továbbterjesztették az üzenetet, amellyel felélesztették a többit.
Nehéz súly ereszkedett rám. Egy arcot láttam – szürkés, csontvázszerű, beesett arcot, kiálló járomcsonttal és konttyal a feje tetején. A csillagok fényesen ragyogtak mögötte, szürreális hátteret adva jelenlétének. Tekintetem lefelé mozdult az arcáról a két lábára, amelyek a mellkasomra fonódtak. Miért ül rajtam? Ez megőrült? Azt hitte, hogy meghaltam, és éppen valami spirituális szertartást végez a holttestemen?
Újra és újra elkántálta a korábbi mondókát, amíg végül hisztérikus köhögés rázta meg a testemet, amivel ledobtam magamról a szádut.
A kántálás egyre hangosabb lett, és egész seregnyi szádut pillantottam meg magam körül. Némelyik átment rajtam, némelyik belém botlott – fel sem tűnt nekik a jelenlétem és az állapotom. Épp most tértem vissza az életbe, csak hogy aztán összetiporjanak.
Összehúztam magam, de aztán egy rúgástól elterültem a füvön. Hasmánt hevertem. A kántálás betöltötte az erdőt, és valósággal rám zúdultak a száduk: a hátamra tapostak, a fejemre léptek, némelyik a lábamban botlott meg. Nem tudom, meddig ment ez így, hogy másodpercekig, percekig vagy órákig, de aztán vége lett. Zsibbadt voltam, de éltem.
– Nem úgy nézel ki, mintha lejárt volna az időd – hallatszott egy hang a csendből, ami hirtelen lecsillapította az erdőt átjáró elektromos energiát. – Olyan embernek látszol, akinek az élete meg fog változni – folytatta a szádu, miközben a hátamra fordított, és rám vigyorgott. Sosem láttam még ennél kísértetiesebb mosolyt.
•
Össze voltam zavarodva. A nyakam elzsibbadt. Nagy erőfeszítéssel elfordítottam a tekintetem, és megpillantottam a kocsimat, rágyógyulva a fára, amelynek nekiment. Majdnem a felére összement – a gyönyörű fekete szedánból kis ferde hátú kacsa lett.
– Nézzük, mi a helyzet! – hajolt a lábam fölé a szádu, és megemelte. – Ez eltört – kuncogott.
El tudtam képzelni a fájdalmat, de nem éreztem. A sokk azonban hamarosan elmúlik, és akkor azt fogom kívánni, bár meghaltam volna.
– Kificamodott váll, számos fejsérülés, nyaki törés – húzta végig a kezét rajtam, felmérve testi állapotomat.
– A vesék leállni készülnek – folytatta. – A szívbillentyűk közül néhány elzáródott, a hasnyálmirigy figyelemért kiált, a tüdő lestrapált, az idegi koordináció gátolt. – A szádu elhallgatott, mintegy megriadván saját diagnózisától. – Jobb lett volna meghalni a balesetben, mint ráhagyni a testedre, hogy kirúgja magát.
Felhúzott, és egy fának támasztott, ülő helyzetbe.
– Nem akarok élni – nyöszörögtem. Nem akartam megölni magam, de most, hogy az út végéhez értem, a halál jobb perspektívának tűnt, mint az, hogy visszatérjek abba a nyomorúságba, ami várt rám.
– Akkor miért kerültél az utamba? – ráncolta homlokát a szádu. Soványabb volt bármilyen szupermodellnél. A derekán kis rongydarabot viselt ágyékkötő gyanánt. A nyakán több réteg rudráksa mala, a szeme riasztóan nagy. A holdfény, a sötét erdő és a kocsim maradványaiból szivárgó füst önmagában is elég kísérteties háttér volt ahhoz, hogy először találkozzam egy száduval, egy afféle „szent” emberrel, aki elvileg az anyagi és a spirituális világ közötti kapcsolattartó.
– Haridvárba tartottam, a társaimmal együtt. Te elém zuhantál, megszakítottad az utamat. Nem tetted volna ezt, ha nem akarsz élni – húzta el a száját a szádu.
– Menj csak nyugodtan tovább – motyogtam érthetetlenül. Amilyen állapotban voltam, tudtam, hogy a testem még napkelte előtt feladja a küzdelmet, és megszabadít az élet kudarcos felelősségétől.
– A halál nem megoldás, hiszen eddig sem az élet volt a probléma. Hogyan akarsz megoldani egy olyan problémát, ami nem is létezik, te ostoba? –
A szádu megrántotta és kiegyenesítette a lábamat.
– Au! – hörögtem, de inkább csak vártam a fájdalmat, nem pedig éreztem.
– Ha nem szereted az esőt, emelkedj a felhők fölé. Ha átkozod az esőt, attól nem fog elmenni, csak elázol. Ha átkozod az életet, vagy a halált kívánod, az nem fogja enyhíteni a lelked fájdalmát. Csak kisebbé tesz. Emelkedj felül rajta. Lásd egy magasabb, spirituális nézőpontból. És ha megvan ez a nézőpont, akkor már nincs semmi, amit meg kéne oldani, mert igazából semmi sem számít. – A szádu rántott egyet a karomon, és még jobban nekinyomta a vállamat a fa törzsének.
Mintha teljesen az ő kényére-kedvére lett volna bízva a testem, és egyben a lelkem is. A szavai belém hatoltak és vastag betűkként megtapadtak bennem.
– Teljesen összekavartam az életem – vallottam be. Akaratlanul könnyek csorogtak végig az arcomon. Egészen mostanáig nem tudtam így tekinteni az életemre – de mostanra megtört ember lettem. És most, hogy a testem a végét járta, kénytelen voltam beismerni önmagamnak.
– Mint ahogy mindenki más is – jegyezte meg a szádu, minden aggodalom nélkül. – És továbbra is ezt fogod tenni – összekavarod a következő életedet is, meg az utána következőt is, ahogyan eddig is csináltad.
Sokat hallottam már a szádukról, és arról, hogy felette állnak ennek a világnak, de korábban eggyel sem találkoztam. Mindig távol tartják magukat a nyilvánosságtól. Ha valahová el akarnak jutni, akkor napnyugta után kelnek útra, gyalog.
– Te most benne vagy a zűrzavarban. Nem tudod rendbe hozni úgy, hogy benne vagy a közepében. Fölé kell emelkedned, hogy lásd és megértsd. Mintha egy hurrikán belsejében próbálnál rendet teremteni. Nem fog menni – nevette el magát a szádu. Láthatóan remekül szórakozott a spirituális tudatlanságomon.
– Ez mire jó? – mutatott összetört autómra.
– Hogy elvigyen mindenféle helyekre – feleltem.
– Elvigyen mindenféle helyekre! – kiáltott fel a szádu vidoran. A hasát fogta, úgy nevetett. – Te tényleg a zűrzavar közepében vagy – jelentette ki végül, amikor lecsillapodott a jókedve.
– Abba kell hagynod a rohanást. Erre van szükséged. Abbahagyni a rohanást. Rohanás. Rohanás. Mindig csak a rohanás. – Tágra nyitotta a szemét, és szavai zümmögő kántálásba mentek át. – Rohanás. Mindig csak a rohanás. – Elborult az arca. – Sosem álltok meg gondolkozni. Sosem álltok meg élni. Sosem álltok meg szeretni. Rohantok. – A szádu elkezdett lehámozni egy vastag madzagnyalábot a botjáról, miközben folyamatosan motyogott magában.
– Abba kell hagynod a rohanást – ismételte meg, és még erősebben szorította a nyakamat. – Az álmod. Az álom, amelyről lemondtál – hunyorgott véreres szemével beszéd közben. – El fog jönni hozzád. Abba kell hagynod a rohanást. – A szádu oldalra hajtotta fejét, és félig lehunyta a szemét, miközben belerévedt a jövőbe, az én jövőmbe, miközben én egy fának támasztva ücsörögtem életem zsákutcájában.
– Az életed hamarosan olyan fordulatot vesz a jövőben, amilyet mindig is szerettél volna. A vég egyben kezdet is. A kezdetnek nincs múltja, csak jövője, olyan jövője, amilyet az elején akartál – folytatta transzállapotban, a nyakamat szorongatva, és közben a helyükre masszírozta az elcsúszott csontokat. A világon semmit nem éreztem.
– Hogyhogy? – recsegő hangom alig tudott kitörni a torkomból.
– Te más vagy – nézett át a válla felett. – Te nem olyan vagy, mint az átlagos emberek, ezért szenvedsz. Szenvedsz, mert van benned spirituális tudatosság, és látod az igazságot. Nem szabad tovább részt venned az ő versenyükben. Maradj hű a saját céljaidhoz. Alkosd meg a saját szabályaidat. A jövőd olyan lesz, amilyennek te akarod.
Éreztem, ahogy energiája hipnotikus áramlása belehúz a transzba, amit előkészített nekem. Mintha valahol félúton lettem volna élet és halál között, és még nem döntöttem volna el, hogy élni vagy halni akarok. A szádu hangja valósággal megbűvölt. Az elmém kiüresedett, aztán visszhangozni kezdtek benne a szádu szavai.
– Tessék – mondta a szádu, és lehúzott egy darab anyagot a botjáról. Kiteregette, és betakarta vele a lábamat, egészen a hasamig. – Pihenj – adta ki a parancsot.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életem – feleltem. Hálás voltam a jelenlétéért. Akár életben maradok, akár meghalok itt, a léte és aggodalma valamilyen isteni módon megérintett. Akár az életbe térek vissza, akár a következő világba, a szavai velem maradnak a tudatomban, figyelmet és gondolkodást követelve.
– Ne köszönj semmit. A jelenléted az én céljaimat szolgálta. A hála kölcsönös – felelte, és kihúzott egy vastag piros szálat az egyik malájából.
Továbbra sem tudtam mozdítani a testem egyetlen porcikáját sem. Éreztem a fejbőrömön a rászáradt vért. Teljesen össze voltam törve, de továbbra sem éreztem a fájdalmat.
– Emelkedj a felhők fölé – mondta a szádu, miközben óvatosan kifejtette a piros szálat a rudráksa malájából.
– Ezt a szálat meg fogod találni – veregette meg a csuklómat, hogy alátámassza szavait. – A fára kötve, amelyik a Hemkund száhib mögött áll. Bogozd ki. Ezzel helyreállítod a karmádat. Túljutsz azon a bánkódáson, bűntudaton, zavarodottságon, ami most kínoz. Elháríthatod az utadban álló akadályokat. Meg fogod találni a küldetésedet; meg fogod találni azt a célt, ami ide hozott, ebbe az életbe. A világod összeáll egy teljes egésszé, ahogyan mindig is lennie kellett volna. Bogozd ki a szálat, ezt a szálat, amit a fára kötve találsz, és ki fog bontakozni az életed nagyszerűsége is. – A szádu megpaskolta a csuklómra erősített, szorosan megkötött piros madzagot.
– A bánkódás olyan az életnek, mint a termesz a fának. Elpusztítja. – A szádu felpattant, és megállt mozgásképtelen testem mellett. – A zavarodottság olyan az életnek, mint a parazita a gazdaszervezetnek. Felemészti. – Közelebb hajolt az arcomhoz, hogy jól megnézhessem. – Hagyj fel azzal, hogy annak adod el az életed és a lelkedet, aki a legtöbbet kínálja érte. Mert ha ezt teszed, azzal eladod a családodat, az álmaidat és a céljaidat. – Megmarkolta az arcomat, és vádlón megrángatta. – Vedd vissza. Ne legyél a pénz rabszolgája. Vedd a kezedbe a sorsodat. Hagyd abba a rohanást. Kezdd el élni a saját életed. Ez a vég. És ez a kezdet.
– Micsoda? Várj! – Egy szót sem értettem abból, amit mond.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád. Ne várd továbbra is, hogy mások mondják meg, ki vagy. Ne várd továbbra is, hogy megmondják neked, mit csinálj, hogy megmutassák, mi a helyes, hogy megmagyarázzák, mi az élet és mi legyél te. Nem olyan embernek tűnsz, mint akinek már eljött az ideje. Idevetődtél az utamba – a jóvátétel útjára. Olyan embernek tűnsz, akinek az élete hamarosan megváltozik. – A szádu izgatott rángatózásokkal csapkodni kezdte a földet a botjával. A talajról porfelhő szállt fel azon a helyen. A holdfény az arcára vetült, ahogy az ég felé emelte, és alakja milliónyi fényes szikrát vetett.
Elvesztél, hogy megtaláld magad.
Egy tétlen elme játéka.
Ne hazudj tovább; a játék elfajult.
Emelkedj fel, juss el az igazsághoz, mielőtt túl késő lenne.
Újra és újra hallottam ezt a mondókát, a porfelhő pedig egyre szorosabban forogva ölelt körül. Mire elült, a szádu már nem volt ott.
•
– Száhib!
Ezt a szót hallottam többször is, aztán megéreztem a rángatást. Kínlódva kinyitottam a szemem, és egy fiú homályos, elmosódott arcát pillantottam meg, amint aggodalmasan mered a képembe. Hallottam a körém sereglő kecskék mekegését – az egyik épp a lábamat kezdte el rágcsálni.
– Jól van? – kérdezte a fiú, aggodalmasan ráncolva a homlokát.
Beletelt egy kis időbe, mire a szemem alkalmazkodott az arca látványához. Körülnéztem. A kék ég átsejlett a fák koronáján. Egy kecske szagolgatni kezdte az arcomat. Éreztem a bőrömön nedves orrát és leheletét. Sértődötten felmekegett, amikor pásztora arrább zavarta. A fiú megint rám meredt, feje nagy sziluettje eltakarta előlem az eget.
– Jól van? – hajolt közelebb, hogy megszagolja, ittam-e.
– Hol vagyok? – próbáltam felülni. A ruhám tiszta sár volt, és végtelenül kimerültnek éreztem magam. A kocsim a szomszéd fának támaszkodva állt, orral felfelé. Egészen elképesztő volt. Egyetlen karcolás sem látszott rajta, márpedig csak úgy kerülhetett ide, hogy hatvan métert zuhant lefelé a fenti útról. Én a földön hevertem sárosan, de egyetlen karcolás vagy más külsérelmi nyom nélkül. Hirtelen visszatértek a baleset emlékei: a zuhanás a völgybe, a szádu. Üres tekintettel bámultam a suhancot, és próbáltam összerakni az éjszaka emlékfoszlányait. A baleset felől nem volt semmi kétség: lezuhantam az útról. Egyértelmű volt a halálközeli élmény is: egy ilyen zuhanást senki sem élhetett volna túl.
De az a tény, hogy nem sérültem meg, csodás sztorit csinált az egész esetből, amit senki sem fog elhinni nekem. A szádu tette. Ő hozott rendbe. Ő gyógyított meg. Korábban is tudtam, hogy a száduk különféle erőkkel bírnak, de az, hogy néhány óra alatt rendbe hoznak egy teljesen összezúzódott testet – erre az volt a bizonyíték, hogy élek.
– A szádu – suttogtam, miközben a srác tovább bámult, és hagyta, hogy próbáljam összeszedni magam, hogy aztán elmagyarázhassam, miként kerültem ide.
Felemeltem a kezem, feljebb húztam a ruhám ujját, és ott volt – a piros madzag a csuklómra kötve, háromszor, három csomóval. Megérintettem a másik kezemmel, és kényelmetlen érzés támadt
a bensőmben.
Nem olyan embernek tűnsz, mint akinek már eljött az ideje. Olyan embernek tűnsz, akinek az élete hamarosan megváltozik.
A szádu szavai hirtelen jöttek vissza és árasztottak el, mint a sziklákon megtörő hullámok.
•
Ültem a teherautóban, és szótlanul meredtem magam elé az útra. Egyetlen autó sem állt meg, hogy elfuvarozzon Szimláig. Egy nagyon vagány teherautó-sofőr kellett ahhoz, hogy megálljon és felszedjen. Ő pénzt kért, én meg azt, hogy tegyen ki Szimlában. Megkíméltem a halálközeli élmény részleteitől, és csak annyit mondtam neki, hogy lerobbant a kocsim.
Valójában lent hagytam az autót a völgyben. Szóltam a titkárnőmnek, hogy intézkedjen, és vontassák be az irodámhoz Szimlába. Titokban arra gondoltam, hogy esetleg felhívja Mayát, és értesíti a balesetről, de eltelt egy óra, és csak a kollégáim hívtak, hogy megkérdezzék, hogy vagyok. Az ügyfelem elhalasztotta a találkozónkat, és a hétmillió dolláros üzlet egy újabb héttel távolabb került, a főnökeim legnagyobb bosszúságára.