5.

– Gyere be.

Hahn tűnik fel, elegáns, mint mindig, fess, mint mindig. Edith hirtelen nem is érti, hogyan tudja még most is ennyire szeretni a férfit.

– Húsz perccel múlt kilenc, észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő – mentegetőzik Hahn.

Edith vet egy pillantást az éjjeliszekrényre letett órájára, és látja, hogy Otto igazat mond. Most először fordult elő, hogy késett. Edith ezt a különleges nap számlájára írja.

– Nem aludtál jól?

– Sehogy sem akart elmúlni ez az átkozott gyomorfájás – feleli Hahn bosszúsan.

– Megittad a karmelitavizedet?

– Megittam a karmelitavizemet. De semmi nem használ! Még az ebédet is lemondtam Pauliékkal. Elhúzzam a függönyt?

– Ne. Inkább ülj ide mellém.

Hahn odamegy, és leül az ágy szélére. Edith megszokásból feltupírozza egy kicsit a haját, hogy dúsabbnak hasson. Majd egyik kezét Hahnéra teszi.

– Rossz napod van? – kérdezi a férfi.

Edith mosolyt próbál erőltetni magára, ahogy bólint.

– Igen. De ne izgulj, a díjátadóig összeszedem magam.

– Tudom.

Némi csend hozza közelebb őket egymáshoz.

– Lise járt a fejemben ma reggel – suttogja Edith.

Hahn enyhén kiegyenesedik.

– Mióta is nem láttuk?

– Hosszú ideje – válaszolja a férfi, és közben igyekszik palástolni az érzéseit.

– Miért nem jelentkezünk nála? Lise Stockholmban él. Tudja, hogy itt vagyunk. Megbántódik, ha nem tesszük meg.

Hahn csak egy fejbiccentéssel reagál, nem tudja, mit válaszoljon. Kihasználja az alkalmat, hogy elhúzza a kezét. Edith nyomban érzékeli a hűvösségét, de megpróbál ő sem mutatni semmit.

– Nem szeretnéd látni? Megtudni, hogy mi újság vele?

– Tudom, hogy mi újság vele. – Hahn visszafogja a hangját, ahogy felcsattan. – A Manne Siegbahn Intézetben dolgozik a város északi részén.

Edith egy pillanatig a férjét figyeli.

– Tudod, hogyan értettem.

Valóban, de Hahn nem feltétlenül akar belemenni ebbe a játékba. Főleg nem egy ilyen napon, amely teljes önkontrollt és derűsebb kedélyállapotot követel tőle.

– Nem szeretnéd újra látni? – erősködik Edith.

– Idejön – vallja meg végül Hahn. – Írt nekünk.

Edith hosszú másodpercekig képtelen megszólalni. Aztán alig artikulálva azt motyogja:

– Fogalmazz inkább úgy, hogy írt neked.

Hahn bólogat, és előhúzza a zsebéből a nemrég kapott levelet.

Edith azonnal felismeri Lise kerek, iskolás betűit.

– Mit ír benne? – kérdezi, sikertelenül leplezve szorongó nyugtalanságát.

– Most mondtam. Lise idejön. Legalábbis ezt írja.

– Mikor?

– Tíz perc múlva, egy óra múlva… annyi bizonyos, hogy még a díjátadó előtt.

– Jól van – bólint Edith, és feszesen kihúzza magát az ágyán ülve. – Tartozol neki ezzel a magyarázattal.

– Nem tartozom neki semmivel!

Hahn most már feláll.

– Drágám, ígérd meg, hogy nem idegesíted fel magad! – szól rá Edith.

Hahn nem válaszol. Megelégszik azzal, hogy az ablakhoz megy, és kissé félrehajtja a függönyt. Ösztönösen kipillant. A fény még mindig sápatag, a rakpart néptelen, magas, vörös épületek néznek szembe vele. Itt semmit sem romboltak le, gondolja magában. Aztán hirtelen tudatára ébred, hogy Edith évek óta nem szólította „drágám”-nak.

– Hány órára jön értünk a hivatali autó?

– Délután háromra, azt hiszem – mondja Hahn, és visszaengedi a függönyt.

A szoba újra enyhe félhomályba borul. Onnan, ahol áll, Hahn alig látja a felesége arcát. Persze fejből is le tudná rajzolni, ha tudna rajzolni. De itt, most, ebben az adott pillanatban képtelen lenne pontos leírást adni róla. Lassan harmincöt éve házasok, de nem igazán tudja, hová kellene rajzolni az anyajegyeit, vagy hogy mélyebbek lettek-e a ráncok a homlokán.

– Mit fogsz mondani neki? Miről fogtok beszélgetni? Szeretnéd, ha én is ott lennék? – Edithből egyszerre szakadnak ki a kérdések, és ez jól jelzi az idegességét. Sietve úrrá lesz rajta. – Nem, végül is nem akarok ott lenni. Ez kettőtök ügye. Én csak zavarnék.

– Igen, azt hiszem, jobb lesz így.

Hahn visszajön az ágyhoz. Most ő szorítja meg a felesége kezét.

– Akarod, hogy felhozassam a teát? – kérdezi immár nyugodt hangon. – Süteményt? Valamit?

Edith megrázza a fejét, nem kér semmit, nem vágyik semmire. Hahn megcsókolja a homlokát. Edith lehunyt szemmel fogadja a csókot, mintha ez lenne az utolsó a férfitól.