2.

Amikor Edith kinyitja a szemét, egyből Lise jut eszébe. A két nő hosszú-hosszú ideje nem látta egymást. Nyolc éve. Edith pontosan emlékszik a dátumra. 1938. július 12. Évszázad, évezred. Nehezen érti Lise hallgatását. Ha a háború alatt nem is volt olyan egyszerű írni egymásnak vagy találkozni, Berlin eleste, 1945 májusa óta ez már kevésbé van így. Szinte napra pontosan ugyanakkor angol katonák hurcolták el Hahnt.

Edith nagy nehezen kikászálódik az ágyból. Remeg a keze. Megkapaszkodik az éjjeliszekrényben. Már tudja, hogy ez a nap nem lesz jó. Sötét árny fut át az arca előtt. Edith elhessegeti a kézfejével. De az árny visszatér. A rossz napok mindig ilyenek. Nincs értelme harcolni ellenük. Edith megértette ezt az évek során, ezért leoltja a lámpát, és visszafekszik.

A félhomályban feltörnek az emlékek. Az 1938. július 12-ei emlékek. És a korábbiak. Soha nem a későbbiek. Mintha ez az emlékezetes dátum határvonalat képezne Edith számára. Nem is annyira a jó és a rossz, mint inkább a gondtalanság és a nyugtalanság között. Az óta az éjszaka óta alszanak külön Ottóval.

Most, ezen a reggelen, hét óra negyvenhárom perckor tisztán látja maga előtt azt a fekete ruhát, amit Lise a megismerkedésükkor viselt. Elképesztően élesen rajzolódik ki a szeme előtt a ruha szabása. A pontos dátumot már nem tudja. 1912, talán 1913, mindenesetre több mint harminc éve… Minden olyan gyorsan történt. Otto fiatal, ragyogó, akkurátus kémikus volt, akivel előző nyáron a Balti-tengernél ismerkedett össze. Lise együtt dolgozott vele a Kaiser Wilhelm Intézetben. Vagyis Lise már Edith előtt belépett Otto életébe. De Otto és Lise Meitner számára csak egy végtelenül kicsi valami létezett, mindössze a részecskék homályos világa számított. Csupán olyan szavakat ejtettek ki a szájukon, mint a rádium, a radioaktivitás, az alfa-sugárzás vagy az izotóp. Otto megnyugtatta Edithet. Lise nem vetélytárs.

Az esküvőjük Ottóval csodálatos volt, a nászút pedig kimerítő. Az ifjú pár Olaszországban, Ausztriában utazgatott. Bécs, San Vigilio, a Garda-tó, Verona. Edith rajzolgatott akkoriban. Kiváló eredménnyel végezte el a berlini Művészeti Akadémiát. Egyik tanára ezt súgta a fülébe: „Maga nagy művész lesz.” De furcsa módon az esküvő után már nem folytatta. Se vázlatfüzetek, se akvarellek. Mintha Edith egyik napról a másikra elhatározta volna, hogy az életét teljesen a férjének szenteli.

Lise fekete ruhája elegánsan ereszkedett a bokacsizmájáig. Olyan fiatal volt, idézi maga elé Edith. Arcán azzal az eltökéltséggel, amilyet katonákén lehet látni. Főleg a szeme kavarta fel. Az a sötét szempár, az a mély, megfejthetetlen tekintet. Amikor Edith igent mondott Ottónak, bizonyos értelemben Lisének is igent mondott. Ők ketten elképzelhetetlenek voltak egymás nélkül. Hárman együtt képeztek egy atomot. Az atommag Otto és Lise volt, egyikük a proton, másikuk a neutron. Edith pedig a körülöttük keringő elektron – csak keringett, keringett a nélkül a remény nélkül, hogy egy nap közelebb kerül hozzájuk.