6.

Hahn becsukja maga mögött az ajtót. A szalon egyszerre hatalmasnak tűnik. Vagy csak ő érzi magát rettenetesen egyedül. Beljebb megy, a Timesért nyúl, de visszateszi a helyére. Egy csöppet sem érdeklik a napi hírek. Inkább a kis rádiókészülékhez, a lakosztály legnagyobb luxustárgyához lép. Az előtértől jobbra áll, derékmagasságban. Egy majdnem négyzet alakú, nyomógombos Skantic. Hahn bekapcsolja, és találomra megnyomja az első gombot. Egy fiatal férfi beszél svédül, a készülék kissé serceg, ahogy az lenni szokott. Már megint a hírek vagy az időjárás-jelentés. Második gomb: egy Purcell-szonáta. Hahn azonban nem fogékony az angol lélekre ezen a reggelen. Soha nem is volt az. Harmadik gomb… igen, ez lesz a jó. Schubert Mélodie hongroise-ának első akkordjai hangzanak fel a szalonban, könnyedén, gondtalanul verődnek a falaknak, majd súlyosan hullnak alá.

Nincs más hátra, mint várni, gondolja magában Hahn. Leülni a tágas kanapéra, háttal az ablaknak – és emlékezni.

Ezt a Schubert-dallamot Hahn már játszotta Lisével. Valamikor nagyon-nagyon régen. Brahmsot is. És Beethovent. Edith csak hallgatta őket. Neki soha nem volt nagy tehetsége a zongorázáshoz. Lise pontosan játszott, a ritmusa igazodott Hahnéhoz. Együtt csodákat műveltek, mint a laboratóriumukban. Hahn százszor is, ezerszer is megismételte a kísérleteket, mindent gondosan, fáradhatatlanul feljegyzett. Így sikerült felfedezni a maghasadást. A 235-ös uránizotóp hasadását. Senki más nem lett volna képes megfigyelni. Tagadhatatlan, hogy Lise volt az entellektüel, ő képviselte a kreativitást. Ő hozta magával azt a kitartást is, amit a kísérletezés megkövetel. Ha nem volt magyarázat, Lise talált egyet. Hahn pedig addig próbálkozott, amíg működni nem kezdett minden.

Már olyan közel voltak a célhoz, amikor Lisének el kellett menekülnie. Harminc évig dolgoztak együtt a KWI-ben. Harminc évig majd mindennap, napi tíz órát. Már ott volt a kezükben a megoldás. Már ott volt a nyelvük hegyén, még egy hónap, kettő, és a világ elé tárhatják. De aztán ellenük fordultak a dolgok, jött sorban, egymás után minden. Hitler, a faji törvények, az Anschluss, és Lisének szednie kellett a sátorfáját. Elhagyni Berlint az éjszaka közepén, a hollandiai Groningen felé venni az irányt, onnan fel az első koppenhágai gépre, aztán hajóval tovább, majd megint vonattal. Elcsigázottan, a hidegtől elgémberedve érkezett meg Svédországba. De életben volt.

Hahn lehunyja a szemét. Próbálja visszaidézni, hogy pontosan mikor menekült el Lise Németországból. Hogy 1938-ban történt, abban biztos. Abban is, hogy július volt. De hogy pontosan melyik nap? 11-e, 12-e, 14-e? Furcsa módon arra emlékszik, hogy egy keddi napon történt. Gyönyörű idő volt, az egyik legszebb nyári nap. Előző hétvégén a város szélén, Wannseeban piknikeztek Lisével és Edithtel. Egyetlen gyermeküket, Hannót is magukkal vitték. Persze feszültek voltak, Lise félt, de azért mégiscsak tudtak nevetni. Aznap érezték a háború közeledtét. Már mindent előkészítettek, a szökést, a vonatutat, de ügyesen titkolniuk kellett a dolgot, eljátszani, hogy minden rendben. Vigyázni, nehogy valaki gyanút fogjon.