4.

Edith gondolatban még mindig Lisével van. Lise az első nő, aki bekerült a Kaiser Wilhelm Intézetbe, a KWI-be. Az első nő, aki fizikát és matematikát oktatott az intézetben. Az első nő, aki fizetést és professzori címet kapott. Az első nő, aki férfiakat irányított. Persze évekbe telt, mire idáig eljutottak. Edith hiába kutat az emlékei között, ő soha semmiben nem volt első. Miért őt vette el Hahn? Nem hagyja nyugodni a kérdés. Edith homlokegyenest különbözik Lisétől. Lisében megvan minden, ami tetszhet Hahnnak. Ugyanaz a szenvedély a részecskék iránt, ugyanaz a versenyszellem, ugyanaz a briliáns agy. Hahn mégis őt, Edithet választotta, a kedvességét, az angyali arcát, az eleganciáját.

Az együttműködésük kezdetén Lisét és Hahnt egy alagsori helyiségbe száműzik, ott kell berendezniük a laboratóriumukat. Abban az időben még nem tűrik meg egy nő jelenlétét a KWI-ben. Az első világháború után aztán több emelettel feljebb kerülnek. Elvégre ez a Lise Meitner nem is olyan buta! És ez jót tesz az intézet hírnevének. Ki mondta, hogy a németek nőgyűlölők? Amikor Einstein 1920–1921 táján a mi madame Curie-nknek nevezi, Lise támadhatatlanná válik. Attól fogva minden hivatalos fotón szerepel.

Edith feláll. Mi értelme olyasmi ellen harcolni, ami erősebb nálunk? Edith teljesen tisztában van a súlytalanságával. Már első pillantásra tudta. Már akkor, amikor Lise megjelent a fekete ruhájában. Nehéz ezt megmagyarázni, talán csak Edithnek tűnt fel, de Lise már akkor is a többiek fölé emelkedett. Olyan fesztelen volt a férfiakkal! Ő, Edith lesütötte a szemét, ritkán mondta ki, hogy mit gondol. Lise nem félt semmitől, tisztában volt a saját önfejűségével, rakoncátlanságával. Aznap Edith rádöbbent, hogy milyen kínzó önbizalomhiányban szenved. És hogy ezt a lemaradást már soha nem fogja tudni behozni. Fel is hagyott a rajzolással, majd lemondott a festészetről is. Hogyan keljen versenyre Braque-kal vagy Picassóval, ha még Lise Meitnernek sem ér a bokájáig?

Edith a szemközti falon lógó Monet-festményre réved. Jobbra forduló nő napernyővel. A képen ábrázolt alak egyedül van, alulnézetből látható, vörösen vibráló környezetben. Az arcát alig dolgozta ki a festő. Nehéz odalátni a szemét, a száját. Olyan, mintha várna. Mire? Kire? Edith magára ismer benne, annyi bizonyos. Egy arctalan nő.

Az ajtó felől három kis kopogás jelzi, hogy kilenc óra.