3.

Hahn kijön a zuhany alól, és egy röpke pillanatra szemügyre veszi magát a tükörben. Borzongás nélkül bele tud nézni. Igazán szörnyű volt, ami a háború alatt történt Németországban, de nem érzi magát sem bűnösnek, sem felelősnek. Hogy hiheti azt bárki, hogy a németek többsége tudott a gázkamrák létezéséről? A hazája nem rosszabb a többi országnál. Végtére is nem Hitler dobott atombombát Hirosimára.

Hahn lecsillapodik. Finoman kifésüli a bajszát. Hatvanhét éves, de tíz évvel fiatalabbnak látszik. Soha nem érdeklődött élénken a politika iránt, a háború vége óta azonban érzi, hogy belekényszerül egy szerepbe. Nála jobban ugyan ki testesíthetné meg a német tudományt? Ott van persze Einstein, de Einstein már hosszú ideje elhagyta Németországot. Max Planck túl öreg, Werner Heisenberg pedig nem kíván többé semmibe belekeveredni. Nem, Heisenberg hónapok óta fortyog a dühtől, az egész világra haragszik. Senki sem volt hajlandó megérteni: csak azért egyezett bele a német atomfegyverprogram vezetésébe, hogy jobban az ellenőrzése alatt tudja tartani.

Hahn néhány óra múlva megkapja a svéd királytól, V. Gusztávtól a világ legrangosabb díját. És ugródeszkaként kívánja használni ezt a ceremóniát. Ugródeszkaként természetesen saját maga, de a hazája számára is. Visszatér a nagy Németország, Brahmsé és Mendelssohné.

A Farm Hall birtokon jutott el hozzá a hír éppen egy éve. Hahnt akkor az angolok tartották fogva. Persze Werner Heisenberggel és néhány másik atomfizikussal – például Max von Lauéval vagy Carl von Weizsäckerrel – együtt. A szövetségesek attól féltek, hogy mind keletre szöknek. Rosszul ismerték őket. Amikor a Farm Hall parkjában sétált egyik délután, mert végre kisütött a nap, Brodie százados utánaszaladt a Daily Telegraphfal a kezében.

A díjazott személyének bejelentése valóságos bombaként hatott a német tudósok kis közösségében. Azzal, hogy Hahnt elismerték, őket is elismerték. És ez a csodálatos hír, mondhatni, lezárta a nemzetiszocializmus tizenkét hosszú évét.

– A maghasadás felfedezéséért.

Hahn ajka észrevehetetlenül mozog. Halkan megismétli:

– Maghasadás…

Hahn emlékszik, hogy elsírta magát 1945. augusztus 6-án a Farm Hallon, amikor a BBC közölte, hogy ledobtak egy atombombát. Aznap este úgy érezte, hogy ő a felelős több százezer ember haláláért. Elvégre is az ő 1938 decemberében tett felfedezése nyitotta meg az utat a bomba megalkotása előtt. Minden a maghasadásból eredt. Egy neutron ütközik az urán atommagjával, az instabillá válva nyomban széthasad, és ennek hatására hatalmas energia szabadul fel. Hahnnak még az öngyilkosság is megfordult a fejében. De aztán néhány adag whisky meg a gondolat, hogy az atombomba a leggyorsabb módja a háború befejezésének, kicsit felvidította. Hahntól távol áll az önsajnálat.

Aprócska mozdulattal megtörli a bepárásodott tükröt, majd felhajtja a karmelitavizét. A gyomorfájása nem csillapodott. Morgolódik, haragszik magára, amiért az előző napokon olyan mohón vetette rá magát az ételekre. Le fogja mondani a Wolfgang Paulival és feleségével, Franziskával megbeszélt ebédet. Nem lenne okos dolog megint asztalhoz ülni közvetlenül a díjátadó előtt. Majd este, a díszvacsorán találkozik Wolfganggal. A döntésének köszönhetően szabaddá válik a napja, és szabadabbnak érzi a szellemét is. Semmi dolga, amíg kora délután meg nem érkezik a hivatalos autó.

Már majdnem kilenc óra. Hahn tudja, hogy be kell mennie Edith szobájába. Azt is tudja, hogy Edith már régóta ébren van. De ezt a szabályt hozták: kilenc előtt soha. Hahn kijön a fürdőszobából, és még illendően felöltözik. A frakkja és a lakkcipője egyelőre marad a szekrényben.

A lakosztály kétszárnyú ajtaja előtt, a padlón egy svéd újság hever – amiből Hahn egy árva szót sem ért –, meg a Times. Az előtérben lévő asztalra teszi mindkettőt. Megfordul. Kint az ajtó előtt két angol katona őrködik. Egyre ez a félelem, hogy ő, a nagy kémikus, aki felfedezte a maghasadást, átáll az ellenséghez. Mint Manfred von Ardenne vagy Gustav Hertz. Az oroszok már egy éve fokozott erőfeszítéssel dolgoznak az atomfegyveren. Egy olyan embert megszerezni, mint Hahn, nem remélt segítség lenne. Ezért tapad rá két katona, mióta kiszabadult a Farm Hallról, és 1946. január 3-án visszatért Németországba.

Hahn kinyitja az ajtót.

– Minden rendben, uraim? – kérdezi angolul.

A két katona vigyázzba vághatná magát, de nem teszik. Beérik annyival, hogy egyszerre azt felelik:

– Minden rendben, professzor úr. Nincs semmi jelentenivaló. Ezt a levelet magának hagyták itt ma reggel.

A fiatalabbik átnyújt egy borítékot. Csak egy név van ráírva, Hahn neve. Hahn azonnal felismeri az írást. Nem szól semmit, becsukja az ajtót, és lassan a szalon felé indul. Különösebben nincs meglepve. Tudta, hogy ez a levél meg fog érkezni. Fel kell egyáltalán bontani? Szóról szóra tudja, mi áll benne.