img2.png
5.
img2.png

Megjött Cica.

A szobatársam.

Tegnapelőtt.

Körülbelül száz kiló, az arca csupa párna és gödröcske, amitől van benne valami kedélyes még akkor is, ha épp nincs jókedvében. És nem volt jókedvében. Sértett arccal becsörtetett, végigmért, de nem szólt hozzám. Én sem mondtam semmit. Nyilvánvaló volt az erőfölénye. A titokzatos hallgatás taktikája talán kíváncsivá teszi, gondoltam, hiszen a kíváncsiság sokkal kifinomultabb kapcsolódási lehetőség, mint a nyers agresszió.

Mi tagadás, tartok tőle.

Ahogy a kevés holmiját pakolászta a fal melletti ágyon, vissza-visszatért rám a pillantása.

– Na, húzzál onnan! – Ezek voltak az első szavai. – Ott sokkal világosabb van.

Rosszulesett, de nem mutattam. Összefogtam a párnámat, takarómat, és megrántottam a vállamat.

– Jobb is lesz ott – mondtam, és mosolyogni próbáltam. – Úgyis túl hideg ez a fal. Északi.

Morgott valamit, ami úgy hangzott, hogy ha szar lesz, majd visszacseréli.

Az új helyem sötét, homályos és védtelen.

Próbáltam nem csüggedni. Bemutatkoztam, de válaszra sem méltatott. Továbbra is a holmiját rendezgette az ágy melletti szekrénykén. Kitett egy fényképet is.

– A családod?

– Közöd?!

Rájött, hogy ideje lefektetni a békés együttélés szabályait.

– Na figyuzzá, anyukám! – mondta, pedig legalább egy tízessel, ha nem tizenöttel idősebb nálam. A haja többcentis ősz lenövést mutat a hollófekete festék alatt. A szeme szép, palackzöld árnyalatú, de ritkán lehet látni, mert az írisze valósággal belefullad az arcpárnáiba. Az ebédlőben mesélték, hogy visszaeső. Testi sértés, garázdaság, kisebb értékben elkövetett lopások száradnak a lelkén.

Ült, hangosan csámcsogva kekszet rágott, és egykedvűen bámult maga elé. Úgy tettem, mintha olvasnék. Egyszer csak felpillantott.

– Oszt mér vagy itt?

– Megvádoltak valamivel – igyekeztem színtelen hangon beszélni. – De alaptalanul.

Elröhögte magát, mire feltárult a szinte tökéletes fogsora. Meglepett ez a kontraszt a megjelenése többi részével.

– Én meg a Dzsenifer Lopez vagyok. Mind ezt mondjuk.

– Én nem csak mondom – néztem rá nyugodtan.

– Há azt ajánlom, hogy ne horkoljál! – Nyitott szájjal kérődzött tovább a kekszen. – Mer aztat rohadtul nem bírom.

– Nem szoktam. Te?

– Azt meg honnat a francbó tudjam? Amikó közbe alszok?

– Igaz – mosolyogtam. – Azt mondják, jártál már itt.

– Ja. Kettőször. Szar hely. Rühellem nagyon.

– Elhiszem – sóhajtottam. – Bár tegnap egész normális volt a kaja.

A keksz elfogyasztása után Cica hátraejtette súlyos felsőtestét az ágyra, mire az nagyot nyekkent. Magára húzta a kibolyhosodott, szürke plédet, a fal felé fordult, és két perc múlva már horkolt.

Néztem magam elé, és azon gondolkodtam, mit lehet ilyenkor csinálni. Ha, mondjuk, egy könyvben vagy filmben lennék, mihez kezdenék? Talán keresném a módot, hogy ne veszítsem el a humorérzékemet és a lélekjelenlétemet, ezeket az élethez oly nélkülözhetetlen dolgokat. De első körben szimplán csak sírva fakadtam. Arra azért figyeltem, hogy a szipogással ne üssek zajt, nehogy felébresszem Cicát, az alvó oroszlánt.

Tegnap alig találkoztunk, mert kihallgatásra és orvosi vizsgálatra kellett mennie, délután pedig úgy tettem, mintha aludnék. Nem mintha ügyelt volna rá, hogy csendesen motozzon, sőt amikor véletlenül belerúgott az ágy lábába, olyan hangerővel káromkodott, hogy a folyosóról összeszaladtak az őrök. Épp csak megemeltem a fejem, nehogy azt higgye, komolyabb hatást tud gyakorolni a személyes világomra. Az indulatkezelési problémáit látva rájöttem, hogy ingoványos terepen kell boldogulnom. Jobbára csak hümmögök, bólogatok, hallgatok. Tegnap felvillant egy halvány remény: rajtakaptam, hogy fürkészve bámul, tetőtől talpig méricskél, mintha ki akarná találni, hogy a ronda egyenruha alatt milyen egyedi jellegzetességeket hordozok. Gondolom, nem jelent jó pontot, hogy hozzá képest meglehetősen csinos és ápolt vagyok, a hajam sem őszül, bár az ő fogsora, be kell ismernem, sokkal szebb. Ezt a bókot még raktározom – biztos szükség lesz rá valamikor.

Muszáj lesz őt megszeretnem, ha ki akarom bírni valahogy.

Jövő héten új rendőrtiszt fog kihallgatni. Ön tudja, hiszen együttműködnek. Talán egyeztetnek is, hogy kinek mit mondok? Nem titkolok én semmit, de olyan rövid ez az ötven perc, mindenről eszembe jut valami más, kusza, szerteágazó szövevény, ami – mint minden – egy üres lappal kezdődött, mint régen az írásórán.

Az első nagy fordulat akkor következett be, amikor rájöttem, hogy Illésházy úr titkárnője munkaerő-kölcsönző irodákat hívogat. Talán az ötödik hiábavaló üldögélésem alatt történt, amikor a szentély ajtaja a korábbiakhoz hasonlóan zárva maradt előttem. Hippiruhás világmegváltó szerepben, az angyali türelem aurájával körbefonva ültem a titkárnő asztala előtt, aki a macskás-hányós beszélgetés óta sokkal szívélyesebben fogadott. Új tervekkel érkeztem aznap: magammal vittem egy doboz cigarettát, hátha a várakozás hosszú percei során rágyújthatok odakint. Fel akartam térképezni a kertet, mert élt bennem a gyanú, hogy esetleg nem a házban van, amit keresek.

Macskákról beszélgettünk. Zelma elmondta, miféle gondokat okozott Nyafi a hétvégén. Sziámi keverék, érzékeny a hidegre, a melegre és az édesre. Zelma csupa aggodalom volt, allergiavizsgálatokról elmélkedett, amikor megcsörrent az asztalán álló telefon, és ahogy összerezzent és elsápadt, rájöttem, hogy a főnöke hívja a szomszéd szobából. Maga Illésházy úr, akire már annyit vártam, mint még egyetlen férfira sem az életben.

Zelma elfúló hangon magyarázta a főnökének, hogy rajta van az ügyön, de az eddigi irodák minimum egy hónapos határidővel vállalják a dolgot, mire a telefonban kicsit emeltebb hang hallatszott – pattogott, mint az ostor –, hogy Zelma azért kapja a jó fizetését, hogy intézkedjen. Ha kell, sürgősen.

A titkárnő vérvörös arccal tette le a kagylót, és szaporán szedte a levegőt. Izzadt tenyerét a vastag dzsörzészoknyába törölte, és rám pillantott, mintegy menedéket keresve. Olyan együttérzően grimaszoltam, ahogy bírtam, de Zelma sajnos ráébredt, hogy a főnökét egyetlen gesztus, egyetlen pillantás erejéig sem adhatja ki.

– Minden tegnapra kell. – Méltóságteljesen felemelkedett, megigazította a haját, és odasúgta: – Egy perc, csak kiugrok a mosdóba.

A felhevült állapot – gondolom, ritkán ütött meg a főnöke ilyen türelmetlen hangnemet – egészen óvatlanná tette. Arcot akart mosni, vagy meghúzni a laposüveget – bár ezt erősen kétlem. Mindenesetre korábban eszébe sem jutott volna magára hagyni egy idegent az irodában, ha csak egy percre is. Az ilyen pillanatokra égi ajándékként tekintek, és nagyon szégyellném magam, ha nem élnék a lehetőséggel. Mialatt Zelma próbált magához térni a mosdó vastag és hűvös falai között, sietve felemelkedtem, és pár puha lépéssel – a fonott, szalmatalpú szandál ilyenkor kincset ér – közelebb lopóztam az asztalához.

Hivatalos dokumentum legnagyobb sajnálatomra nem maradt elöl, de egy papíron Zelma kézírásával néhány cégnevet és telefonszámot fedeztem fel. Gyorsan átfutottam, és rájöttem, hogy munkaerő-közvetítő cégek jegyzékét olvasom. Úgy döntöttem, egyet-kettőt megjegyzek. Mire Zelma alig két perc múltán felfrissülve és komoran összeszorított szájjal megjelent az irodában, úgy ültem ott magamba roskadva, mint a folyton visszautasított, de nem lankadó jótékonyság szobra. Hajlítgatni kezdtem a derekamat.

– Hú, de elgémberedtem! Kimehetnék a ház elé elszívni egy cigit?

– Maga dohányzik? – nézett rám rosszallóan.

– Csak most szoktam vissza – hadartam. – Hétvégén szakítottunk a barátommal. – A hangom elcsuklott, és bár könnyet nem tudtam kipréselni a szememből, szapora pislogással jeleztem, hogy mindjárt az is bekövetkezik.

Zelma vonásai átrendeződtek: szigorúból együttérzővé, ugyanakkor kedvetlenné vált.

– Tudja, mit? Menjen haza. Ma biztosan nem fogadja. Nincs olyan hangulatban. És ha fogadná is, nem hiszem, hogy sikerrel járna. Talán jövő héten ugyanekkor. Már ha sikerül addig elintéznem, amit akar.

– Magának sem könnyű – néztem rá kedvesen. – Egy fontos ember titkárnőjeként, ilyen nagy felelősséggel…

De már újra ott volt az arcán az elzárkózás maszkja.

– Nagyon rendes főnök. Csak van pár sürgős ügyünk.

Az „ügyünk” szóval magát és a főnökét egy tőlem elkülönült világba, egy védett szigetre menekítette, ahova további kíváncsi pillantásokat már nem vethettem. Megköszöntem az újabb lehetőséget, és kifelé menet megpróbáltam felidézni a két iroda nevét. Sajnos már csak az egyik jutott eszembe.

Talentum Kft.

Mire a kapuhoz értem, merész terv körvonalazódott a fejemben. Merész, de vonzó. Máris oldódott egy kicsit a rosszkedvem.