img2.png
3.
img2.png

Amíg önre vártam, azon töprengtem, nem unja-e a sok történetet hallgatni. Úgy értem: hivatásszerűen. Én is kíváncsi természet vagyok, de ha valami kötelező… tudja, mire célzok.

Félreért. Nem akarom feszegetni a kettőnk közti határokat. Ez spontán, belülről fakad. Gyerekkori beidegződés. Nem voltam nyolc és fél, amikor rájöttem, hogy minden embernek a saját személye a legfontosabb, és ha szeretnék egy-két barátot – még úgy is, ha viszonylag helyes és viszonylag jómódú vagyok a többiekhez képest a suliban –, akkor az egyetlen használható recept, ha érdeklődéssel fordulok a társaim felé. Ez húzza ki a keserű gyűlölködés és irigység méregfogát. És ez sem mindig! Gondolom, erre ön is rájött, különben nem ülne itt. A megjelenése alapján elsőre más foglalkozást néznék ki önből. Ügyvédnő? Emberjogi aktivista? Magas rangú diplomata… ilyesmi. Miért mosolyog?

Elvégzett két és fél évet a jogon? Erről beszélek!

Bocsánat. Megint kezdek eltérni. Egyébként miért hagyta ott? Gondolom, a szociális érzéke miatt. Emberközelibb hivatást szeretett volna. Úgy képzelem, hogy a férje orvos, két gyerekük van, az egyik lány, a másik fiú. Mindketten jó tanulók, a fiú sportol is. A kislány talán zenél. Hegedű vagy zongora…

Citera? Az nagyon különleges. Akkor egy picit mellélőttem. A férje foglalkozása pedig…

Nem, tényleg nem tartozik a tárgyhoz. Elnézést kérek. Az ilyen kitalálósdi nagyon szórakoztat. Illésházy úrral is így sikerült kapcsolatba lépnem. Illetve először csak a titkárnőjével. Nagyon fontos a személyes információk észben tartása. Ez olyasmi, amivel hangsúlyozhatjuk mások jelentőségét. Illésházy úr titkárnőjének például öt macskája volt. Mindnek tudtam a nevét. Most is tudom: Nyafi, Bébi, Mufurc, Klotild és Babett. Később kiderült, hogy Babett fiú, így Babó lett belőle.

Mindig az eleje a legnehezebb. A bizalmatlanság leküzdése és az érdeklődés felkeltése. Az emberek egy része alapból nem lenne zárkózott, de szinte mindenki életében van egy vagy több olyan sérülés, ami óvatosságra készteti. Önnek ezt nem kell magyaráznom.

Illésházy úr titkárnője régi bútordarab, ahogy mondani szokás. Özvegy, a főnöke és a néhai férje fiatal korukban barátok voltak. Mivel elég jól tud gépelni, meglehetősen zord és cseppet sem kíváncsi természetű, Illésházy számára ő a tökéletes titkárnő. Az ötvenes évei közepén járhat. Térd alá érő, egyenes szabású, vastag szoknyákat visel, általában barnás árnyalatút, bár egyszer sötétzöldet is láttam rajta. A haja őszül, nem festi. Hátrafésüli a homlokából, és a természetes hullámok érdekesen keretezik az arcát. Az álla kicsit szögletes, szigorú – szerintem álmában összeszorítja a fogát, és nem lennék meglepve, ha csikorgatná is. A kulcscsomót az övére akasztva hordja, mint egy ódivatú házvezetőnő. Amerre jár, csörgés jelzi a közeledtét. A szeme mogyoróbarna, és ha jobban megnézi az ember, van benne némi kedvesség. De idő kell hozzá, hogy észrevegyük. Márpedig ki szán manapság időt arra, hogy egy érdektelennek tűnő középkorú asszony szemébe nézve kedvesség után kutasson?

Én szántam rá időt, nem is keveset.

A neve Zelma. Illik hozzá. Egy irodalmi hősnőről nevezték el, már nem emlékezett rá, melyik könyvből. Ezt csak később tudtam meg, amikor már sokadjára várakoztam türelemmel Illésházy úr öbölre néző irodája előtt.

Zelma szívéhez a macskák emlegetése jelentette a kulcsot. A negyedik, hiábavalónak tűnő alkalommal történt.

– Ifjú hölgy – szólított meg, és látszott, rossz néven veszi, hogy néma, türelmes jelenlétemmel zavarom a hatékony és precíz munkavégzésben –, szerintem jobban teszi, ha hazamegy. Illésházy úr telefonos konferenciabeszélgetésben vesz részt, hat után pedig nem fogad látogatókat.

– Értem. Esetleg kaphatnék egy másik időpontot?

– Már ne haragudjon, hölgyem! Értem, hogy egy jótékonysági szervezettől jön, és fontos célokhoz kér támogatást, de tisztában van azzal, hogy a pozíciójánál és anyagi helyzeténél fogva Illésházy úr naponta tucatjával kap hasonló felkéréseket? Azért mondtam, hogy várakozzon, mert azt hittem, gyorsan véget ér ez a tárgyalás. De már látom, hogy nem lesz ideje fogadni önt. – Belelapozott egy gyöngybetűkkel zsúfoltan teleírt határidőnaplóba. – Héttől elnökségi megbeszélés, utána díszvacsora a Fekete Hattyúban, holnap kora reggel pedig elutazik két hétre üzleti ügyben.

– És ha a jövő hónapra kérnék időpontot? Fontos lenne, hogy személyesen beszéljek vele.

– Sajnálom – ingatta a fejét, és a mogyoróbarna szemekben ezúttal több volt a türelmetlenség, mint a kedvesség. – El sem tudom mondani magának, mennyire elfoglalt – tette hozzá, és kissé szánakozva végigmért.

Ügybuzgó, szociálisan érzékeny szerepben vonultam föl aznap, és az összes ide illő sztereotípiát magamra öltöttem. Hosszú, bő szoknya, lenge vászoning és akkora tömött vászontáska, mintha az egész teremtett világ ruházása és élelmezése az én keskeny vállamat nyomná. Vastag keretes szemüveget viseltem, a hajamat szoros copfba fogtam, szinte hátrafeszítette az arcbőrömet. Remek álca volt. Kopott, kényelmes szandál, és semmi smink a természetesség jegyében. Talán fölösleges volt ennyire túljátszani. Zelma bizonyára nem talált elég elegánsnak ahhoz, hogy Illésházy úr szentélyébe lépjek ilyen félhippi stílusban.

Lassan szedelőzködtem, erősen rájátszva, hogy vert seregként távozom, amikor észrevettem a macskaszőrt a szoknyája szegélyén. Ihletett pillanat volt, a sors kegyelme.

– Akkor megyek is. Zárás előtt a patikába kell érnem, mert szegény cicám egész délelőtt hányt.

– Ó, szegény drágám! Idős cica?

– Középkorú – mondtam, mert fogalmam sem volt, hogy a macskáknál a hányás időskori tünet-e, vagy inkább a kölykökre jellemző. – Szerintem romlott volt a konzerv.

Együttérzően hümmögött, és a következő tíz percben felsorolt, sőt, egy jegyzetlapra fel is írt öt megbízható macskatápmárkát.

– Kicsit drágábbak, de nem érdemes kockáztatni – magyarázta, és elmesélte, hogy járt Nyafi az akciós mexikói csirkefalatokkal a múltkorában. De lehet, hogy Klotild volt, nem vennék mérget rá.

Lelkesen sorolta mind az öt macskájáról, amit tudni érdemes. Nemcsak személyiségük és szokásaik, de rigolyáik is voltak. Babónak enyhe túlsúlya van, de azért szeret labdázni és pókokra vadászni, Mufurc viszont mindenért megsértődik, ami nem is csoda, mert Zelma egyszer ráhúzta a mancsára az ajtót. Vagy a tappancsára?

Így férkőztem be Zelma kegyeibe, és hol voltam még attól, hogy bebocsátást nyerjek a szentélybe?! Egyelőre némi halvány jóindulattal és egy macskatápos jegyzetlappal kellett beérnem. Ahogy lefelé sétáltam a villa vakítóan fehér lépcsősorán, azon tűnődtem, mire lesz ez még jó nekem. A kapcsolatépítésre azonban soha nem szabad sajnálni az időt. Sokszorosan meg tud térülni.

Lassan vonszoltam magam kifelé a parkon keresztül, miközben a hátamban éreztem Zelma tekintetét az iroda ablakából és a nagy, szárnyas kapu melletti portásfülkében trónoló őr lesújtó pillantását. Talán a hosszú, lengedező szoknyám váltotta ki a rosszallását, mindenesetre nem szimpatizált velem. Kijött a fülke elé, és testtartásával, gömbölyded, feszes pocakjával némán sugallta, hogy: „Ne vánszorogj már, anyukám, haladjunk!” Rámosolyogtam, de hiába. A háta mögött további melléképületekre esett a pillantásom. Nem volt módom alaposan megbámulni a kertet, ezért próbáltam szóba elegyedni az őrrel.

– Meg tudná mondani, hol van a legközelebbi buszmegálló?

– Kimegy, aztán jobbra.

Megköszöntem, és kikullogtam. Az út túloldaláról visszanéztem. Ha a kertre nem is, a fehér villa impozáns homlokzatára és a keskeny oszlopokra felfutó, lilában és rózsaszínben viruló kúszónövényekre még vethettem egy búcsúpillantást. Láttam, hogy az épületet szépen gondozott, sárga murvával felszórt kerti utak futják körbe, amelyek egy tujákkal és rózsalugasokkal beültetett, labirintusszerű díszkertbe vezetnek. Egy hosszú lépcsősor az öböl felé kanyarodott: a villához saját strand is tartozott. A nagy, valószínűtlenül türkiz vizű úszómedence túloldalán melléképületek – a személyzet lakásai és a kiszolgálóhelyiségek – sorakoztak. A ház kétemeletes, klasszikus stílusban épült, hivalkodásmentesen, de gazdagságot és életörömöt árasztva. A fehér falra felfuttatott virágok némi bohém hatást csempésztek a tiszteletre méltó komolyságba.

Úgy tudtam, Illésházy egyedül élt ott, család nélkül. Akkoriban nem adtam hitelt a felületes és rosszhiszemű városi pletykáknak – pedig magukban hordozták az igazság magvait.

Halványan körvonalazódott a fejemben a terv. A cél adott volt, ám a hozzá vezető út homályba veszett. De tudtam: ütni kell a vasat, koncentrálni az erőimet, mert a várakozásban és tétovázásban az összes elszivárog. Ismeri azt a bizonyos „tiszta lap” érzést mindennek a kezdetén? Mint egy üres, fehér papír az írókurzuson. Csodálatos pillanat, amikor még bármi megtörténhet. Ezért szeretem a japán tusrajzokat is. Lenyűgöz, hogy épp csak odatesznek valamit, miközben a „nagy fehér ismeretlen” világít mögötte. Ezért minden vonal óriási jelentőségre tesz szert a rikító „semmi” háttér előtt. Így tekintettem én is a feladatra. Ragadozóként keringtem a lehetőségek fölött, készen arra, hogy a megadott időpontban lecsapjak. Egy célzott tuspötty pont a megfelelő helyre.

Hónapokon keresztül figyeltem a villát a virágokkal. Bougainvillea: a futónövény, amely mediterrán nyaralók világosra festett, napsütötte falaira folyik fel hatalmas lila színözönként. Ezen az éghajlaton nem őshonos, Illésházy úr azonban a bougainvilleáit is magához idomította, ahogy az alkalmazottait, az üzletfeleit és az egész várost.

Úgy tettem, mintha munkából jövet-menet a villa mellett vinne el az utam. Időnként álcáztam magam. Rossz időben a kapucnis esőkabát ragyogó jelmez, de a napszemüveg-baseballsapka és új frizura kombinációk is működnek. Árminék ekkor még nem voltak képben, bár kezdtem sejteni, hogy szükségem lesz segítőtársakra. Legélesebben Rajmund szerepe körvonalazódott a fejemben, de az is pusztán tartalékként, ha a jótékonysági szervezettel kapcsolatos tervem nem válna be. Nem vagyok naiv. Tisztában voltam vele, hogy minél több embert vonok be, annál nagyobb kockázatnak teszem ki magam. Nem csak a profizmus hiánya miatt. Számolnunk kell a személyiségek szerepével is. Ha összeeresztjük őket, kiszámíthatatlan villózásokra, keveredésre, az erővonalak folyamatos hullámzására számíthatunk. Ez komoly kockázatot jelent.

Valójában magányos harcos vagyok. A szívem mélyén azt reméltem, hogy egyedül is meg tudom csinálni – de máshogy alakult.

A városban mindenki tudja, melyik Illésházy úr villája az öböl partján. Ahogyan azt is, hogy ez a kiváló üzletember szerény, visszavonult életet él, és amikor épp nem jótékonykodik vagy elnököl az egyik patinás szervezet székében, akkor hosszú és titokzatos üzleti utakra indul a világ minden tájára. A városi újságok kizárólag a legmélyebb tisztelettel mernek írni róla, és a cikkeket olvasva az emberben felmerül a kérdés: vajon mind egy szálig megvették őket kilóra, vagy tényleg létezhet olyan köztiszteletben álló személy, akinek makulátlan jó hírét és becsületét egyetlen folt sem piszkítja be, így senkit nem visz rá a lelkiismeret, hogy bármi rosszat írjon róla?

Vagy talán csak nem eléggé érdekes, botrányos életű személyiség.

Tavasszal meghallgattam a beszédét egy rendezvényen. Egy helyi híresség, a mi szabadságharcos asszonyunk szobrát avatták a Városháza előtti téren. Illésházy közvetlenül a polgármester után emelkedett szólásra, hiszen a kétméteres, kissé vitatott esztétikumú alkotás az ő nagylelkű támogatásából valósult meg.

Látta már azt a szobrot? Állítólag az emberi, ezen belül is a női méltóságot hivatott jelképezni. Mindennap látja, mert arra jár haza? Részvétem. A Kertvárosban él? Lakik arrafelé egy ismerősöm. Szép környék. Akkor a gyerekek biztosan a Szent Margitba járnak, ugye? Jó hírű, színvonalas intézmény. Gondolom, a gyerekei jó tanulók.

Visszatérve a beszédre: egyszerűen remek volt! Illésházy úr tiszteletet parancsoló személyiség, miközben rendelkezik a közvetlen, baráti hangulat megteremtésének képességével. A leheletnyi fenyegető színezet, amit belevetítettem, a színpadon nem volt érzékelhető. Figyeltem magam körül az embereket: tátott szájjal hallgatták. Egy idősebb hölgy elsírta magát, olyan szépen beszélt Illésházy a mindannyiunkat alanyi jogon megillető szabadságról, méltóságról, az emberi élet legfontosabb sarokköveiről. Csupa közhelyet pufogtatott, ahogy az ilyenkor szokás, de nem volt feltűnő; igazán elegánsan csinálta. Időnként humorral oldotta a komoly szavakat, vagy meglepő, érzékletes hasonlatokkal cizellálta a mondanivalóját.

Tartózkodóan figyeltem. Nem volt célom, hogy fogást keressek rajta, sokkal inkább a részletes benyomás kialakítására törekedtem. Sötétszürke, hajszálcsíkos zakót viselt, némi piperkőc beütéssel. A halványsárga selyem zsebkendő az öltönye zsebében kicsit túlzásnak tűnt egy városi rendezvényhez, a köznép soraiba ereszkedve. Babakocsit tologató anyukák, bevásárlást intéző háziasszonyok, melósok, iskola után ténfergő kamaszok, gondterhelt férfiak, kocsmában frissen ellazult arcok verődtek össze a tömegben. Mindenki kíváncsi volt a város közismert, gazdag, visszavonult életet élő emberére. Rendesen megtapsolták, ő pedig halványan elmosolyodott, biccentett, aztán sietve beszállt egy fekete autóba, amit szürke zubbonyos sofőr vezetett, és elhajtottak.

A közelben álltam, és úgy tettem, mintha telefonálnék, így sikerült egy felvételt készítenem róla. Elég elmosódott lett. Annyit mindenesetre megállapítottam, hogy Illésházy úr fiatalabbnak tűnik a koránál, kisportolt, a járása könnyed, és az arca – bár jóképűnek semmiképp nem nevezném – nincs híján bizonyos vonzerőnek. Már akinek tetszik ez a típus. Tudja: mélyen ülő, világos szemek egy markáns, sűrű, őszbe vegyülő szemöldök alatt. Ha ráfókuszál az emberre, az a kényelmetlen érzésünk támad, hogy a vesénkbe, esetleg a szívünkbe lát. Veszélyes férfinak találtam. Nem azért, mert befolyásos és gazdag, hanem mert el tudja hitetni, hogy ártalmatlan, szeretetre méltó, sőt jót akar. Kaméleonnak láttam, sokféle árnyalat lehetőségével, és a véleményem a mai napig nem változott.

Egy igazi rohadék.

Összegyűjtöttem róla néhány cikket a városi újságból: fotókat rendezvényekről, kis színes tudósításokat arról, milyen hírességekkel ebédelt, mit nyitott meg, mit támogatott, miről nyilatkozott és hasonlók. A magánéletét szigorúan titokban tartja, de a közvélekedés szerint egyedül él, és a szűk baráti körén kívül nem fogad az otthonában vendégeket. Politikai nyilatkozatai megfontoltak, diplomatikusak. Kedveli a művészeteket, főleg a 20. századi festészetet, és bőkezű támogatója a különféle kulturális rendezvényeknek. A szabadidejében szívesen sakkozik (vajon kivel? a sofőrjével?), és egy exkluzív sportklubba jár fallabdázni és teniszezni.

Annyira sablonos, gazdag üzletembernek tűnt, hogy lassan kezdtem elveszíteni iránta az érdeklődésemet. Az egyetlen értékelhető hír, amit találtam róla, az volt, hogy egy alkalommal egy dán dog szökött ki a szigorúan őrzött, magas fallal körülvett kertjéből, és megharapott egy négyéves kisfiút. Az ügyet nem fújták fel. A gyerek könnyű sérüléseket szenvedett, egy magánklinikán a legjobb ellátást kapta, és Illésházy úr bőségesen kárpótolta a családot az elszenvedett ijedségért és sérülésért, amely nyolc napon belül majdnem meg is gyógyult. Innentől kezdve köztudott volt, hogy Illésházy úrnak van egy dán dogja, amely alapvetően békés állat, és városszerte hamarosan itt is, ott is felbukkant ez a fajta – mert amit Illésházy úr csinál vagy birtokol, az mindenképp példaértékű és követendő minta.

Ma is túl sok mindent összehordtam, ugye?

Elnézést kérek. Úgy tűnhet, nem magamról mesélek, de higgye el, ez az ember már-már a rögeszmémmé vált! Ha róla beszélek, egy kicsit magamról is beszélek. Később meg fogja érteni, miért mondom ezt.