img2.png
4.
img2.png

Nem Fruzsinának hívják a kislányát? Volt egy cikk az újságban a városi citeraversenyről. Első helyezett: valamilyen Fruzsina. Nem jegyeztem meg a vezetéknevét. Mármint a kedves férjéét. Ő az? Nagyon szép kislány! Igazán csinos volt abban a sötétkék bársonyruhában. Hasonlít önre. Gondolom, nagyon büszkék rá.

Magamról? Hogyne. Nemrég olvastam egy szakmai cikkben, hogy a pszichoterapeuták között is megoszlanak a vélemények arról, mennyire engedjék személyessé válni a kapcsolatot a klienseikkel. Képzelje, maga jutott az eszembe! Azon morfondíroztam, hogy a kedves tartózkodása vajon fogcsikorgatva betartott szabály-e, vagy egyszerűen a jelleméből fakad. Tudom, nem fog válaszolni. Csak úgy felvetettem.

Ma Árminról szeretnék beszélni. Sajnálom, hogy olyan lassan haladok a történetemmel, de ha igazán meg akarja érteni az összefüggéseket – ahogy a beszélgetéseink kezdetén említette –, akkor nem hagyhatok ki egyetlen fontos részletet sem.

Ármintól ezúttal rajzokat kaptam, mégpedig őszi falevelekről. Kérdezhetné, miért nem küldött inkább egy csokor őszi falevelet – bár azt be sem engedték volna. De nem ez az oka. Ármin meg akart nekem mutatni valamit olyannak, amilyen akkor volt, amikor megpillantotta. Később már nem ugyanolyan. A falevél elfonnyad, elszárad és megbarnul. Ha színeit veszti, nem tudunk osztozni az élményen. Ármin kényszeresen ragaszkodik a pillanatnyi dolgokhoz. A pillanathoz, ami – huss! – már el is múlt.

Amikor erre rájöttem, végre megtaláltam a hozzá vezető utat. Úgy kapcsolódtam hozzá, hogy mulandó közös élményeken osztoztunk: illaton, látványon, nagyon ritkán érzéseken. Testi érintésen viszont egyáltalán nem, az sok lett volna neki. Rengeteg időmbe és energiámba került, hogy megtaláljam a kulcsot hozzá, de valamilyen titokzatos okból kifolyólag kezdettől fogva éreztem, hogy megéri az erőfeszítést. Volt bennünk valami közös. A titkos életünk nagyrészt mások számára láthatatlanul zajlott, még akkor is, ha vele ellentétben én rengeteget beszélek. Talán az fogott meg először, ahogy a házfalak mentén surranva, szinte rejtőzködve igyekezett haza, szánalmasan lóbálva maga mellett a nejlonszatyrát. Mindig ugyanaz volt benne: két zsemle, némi sajt, kis zöldség és egy szelet csoki. Ármin vegetáriánus.

A földszinten lakott ugyanabban a társasházban, ahol a padlásteret béreltem. Saját lakása volt. A szülei vették azért, hogy önálló életet éljen, és ne kelljen mindennap megküzdeniük azzal a problémával, hogy Árminnal az égvilágon semmit nem lehet kezdeni. Ők legalábbis húsz éven keresztül nem jöttek rá, milyen módon léphetnének kapcsolatba a fiukkal. Ármin egy gépalkatrészeket összeszerelő csarnokban kapott munkát. Azt hiszem, papírja volt róla, hogy nincs minden rendben vele, de később arra jutottam, helyesebb lenne úgy fogalmazni: nem minden úgy van nála, mint a többségnél. Mindössze ennyit lehet kijelenteni a „mi, többiek” fölényes biztonságával.

Miután úgy-ahogy összeismerkedtünk, azzal az elhatározással mentem el a könyvtárba, hogy mindent elolvasok az autista spektrumzavarról. De már az első szakkönyvnél megundorodtam az egésztől. Inkább az érdekelt, mi hozható ki abból, ha mi ketten kapcsolatba kerülünk. Címkementes, bár hétköznapinak talán nem nevezhető kapcsolatba, ahol nem abból indulunk ki, hogy én vagyok a normális, neki pedig baja van. Ezért a mai napig nem tudok sokat az autista spektrumzavarról.

Eleinte észre sem vettem, hogy a házban lakik. Lefoglalt a költözés, a város újrafelfedezése és a folyton gyanakvó, szaglászó gondnok asszony, aki mindenféle ürüggyel benyomult a lakásba. Hiába tartottam példás rendet, folyton a bezárt ajtajú hátsó szoba felé pislogott. Amikor egy alkalommal a konyhában teát készítettem neki, amivel leöblítheti a szóáradatot, arra értem vissza a nappaliba, hogy a zárt ajtóm körül ólálkodik. A keze már-már a kilincsen volt. Belém hasított a gondolat, hogy rosszul választottam albérletet. Nem lett volna késő visszakozni, de a pillantásom végigsiklott a nagy üggyel-bajjal felcipelt dobozokon, amelyeket félig már ki is csomagoltam, és nem éreztem lelkierőt az újabb keresgéléshez és költözéshez. Talán hiba volt.

Marosiné kétségbeesetten próbált információt gyűjteni rólam annak érdekében, hogy egy végső, biztonságot nyújtó, konkrét ítéletet alkothasson. Folyamatosan rezgett a léc: ott táncoltam a lelki szemei előtt a szimpátia és az ellenszenv határán. Eleinte fogalmam sem volt arról, milyen tulajdonságaimat kellene kidomborítanom, hogy a megfelelő oldalra billenjek. A beszélgetéseink ebben az időben rendkívül fárasztóak és nagy figyelmet igénylők voltak.

– A világért sem akarnék alkalmatlankodni, csak arra gondoltam, hogy beugrom ezekkel a telefonszámokkal. Ez a vizes, ez a gázos, és ha bármi egyéb gond adódik, akkor Pistát kellene hívni – hadarta, miközben egy gyűrött papírt szorongatott, és nem a szemembe nézett, hanem a vállam fölött a szobába. Időt sem hagyott a válaszra, már dugta is a lábát az ajtórésbe, mint a mesebeli farkas. – Ha már itt vagyok, azt is megmutatom, melyik ablak záródik olyan nehezen. És mit kell vele csinálni. Van egy trükkje.

Kínosan hátráltam, tűnődve, nem hagytam-e fehérneműt szem előtt, és rossz néven veszi-e, hogy a kávésbögrémet alátét nélkül helyeztem a nyomasztóan ódivatú és kopott dohányzóasztalra. A szeme ide-oda rebbent az ablak felé menet.

– Látom, szépen berendezkedett. Nem biztos, hogy jó ötlet azon a polcon könyveket tartani. Meg van görbülve. Nem arra tervezték, hogy több száz kilót tartson. Dísztárgyaknak, csecsebecséknek van kitalálva.

Nem akartam megbántani azzal, hogy felhívom a figyelmét a tényre: valószínűleg nem sok olyan bérlő van, aki a koszos padlásszobájában landolva egy rakás nippet és csecsebecsét pakol ki a polcra jó dolgában.

– Kedves, hogy mondja. Épp azon gondolkodtam, mi a csudának hurcolom ezt a sok könyvet. Nagy részük szakkönyv, pedig már hivatást váltottam. Láttam a közelben egy antikváriumot. Talán mindet eladom, amint lesz egy szusszanásnyi időm.

– Mivel foglalkozott? – kérdezte, és nagy bánatomra leült. – Hú, de meleg van itt! – Hirtelen rájött, hogy ez marketingszempontból nem igazán szerencsés megjegyzés egy friss bérlőnek, ezért folytatta: – Nagyon kimelegedtem, már vagy ötször kellett föl-le szaladnom. Mindig van valami baj.

Hoztam neki egy pohár vizet.

– Informatikus voltam, de most fordítóként dolgozom. Gyerekkoromtól sok időt töltöttem külföldön, anyanyelvi szinten beszélek franciául.

Az arcát figyeltem: mikor felhősödik el, és mikor derül fel. E változások mentén alakítottam a mondataimat. Szeretem a spontán, kiélezett helyzeteket. Ilyenkor érzem, hogy igazán élek: a következő pillanat csupa bizonytalanság, kockázat és lehetőség.

– Vagy úgy. – Kézfejével letörölte a szája fölötti finom pihékre akaszkodó vízcseppeket, majd kezét a mintás szoknyájába kente. – Rögtön láttam, hogy van magában valami idegenszerű. Igen, olyan franciás. Talán a ruhái teszik, nem is tudom.

Támadt egy ötletem.

– Valóban szeretek öltözködni. Túl sok is a holmim. – Felemelkedtem, és a szekrény felé indultam, figyelve, hogy szinte lábujjhegyen suhanjak a bútorok között. Hosszú, egybeszabott vászonruha volt rajtam, vállpántos, libbenő. – A szükségesnél legalább nyolc-tíz darabbal több kendőm van. Tudja – mosolyogtam –, az a baj, hogy nagyon vonzanak a színárnyalatok, képtelen vagyok ellenállni a vásárlásnak. Nagy örömömre szolgálna, ha elfogadna egy-két darabot.

Tátott szájjal bámult rám.

– Megfigyeltem, hogy ön is ad az eleganciára. Szerintem egy nőnek nem lehet elég kendője. Nos? Elfogadja ezeket? – nyújtottam felé kettőt.

Bámulta a kendőket, a szája picit elnyílt. Ezt a csatát megnyertem.

Kézbe vette az egyiket, a falitükörhöz lépett, és a nyaka köré tekerte. Földszínek – barnák, rozsdavörösek, bézsek – futottak körbe az anyagon, és a kávébarna pulóvere fölött váratlan örvényléssel halvány rózsaszínre melegítették a sápadt, komor arcát. Ő is észrevette a változást.

– Nahát… nem is tudom – motyogta, aztán felém fordult, és elmosolyodott, kivillantva a sárgásra színeződött, kusza fogsorát. – Tudja, mit? Miért ne? Ha magának nem kell.

– Nagyon jól áll. – Távolságtartó kedvességgel és szakértelemmel méricskéltem, mint egy exkluzív ruhaüzlet divattanácsadója. – Fiatalítja – tettem hozzá óvatosan –, és sugárzik magáról az életöröm.

Ez tetszett neki, és mohón nyúlt a másikért. Lila, fehér és mályva szép és ridegen elegáns virágmintában. Már tekerte is a nyaka köré. Nem az ő színei voltak, de elégedettnek tűnt.

– Az előbbi volt a telitalálat, de el tudom képzelni, hogy más színű ruhákkal ez is csodálatosan áll majd önnek.

Felfelé nézett, a szemét forgatta.

– Például a világoskék kosztümömmel… és van az a sötétkék szvetterem. Meg a kék őszi kabátom… Aztán… lássuk csak…

– Vigye el mindkettőt! – mondtam, és az ajtó felé mozdultam, épp csak egy milliméternyit, hogy ne is lássa, csak tudat alatt észlelje az ajánlott haladási irányt.

De nem észlelte.

Még másfél órát töltött a fotelben, időnként a szekrény felé pislogva, a selejtezés hasznosságára terelve a szót. Ám én megkeményítettem a szívemet, és nem fedtem fel előtte a ruhatáramat. Tartalékolnom kellett, mert az csak egy dolog, hogy két kendőmbe került a megelőlegezett jóindulata, de pontosan tudtam: a tény, hogy egy fedél alatt élünk, számos alattomos csapdát és ütközőpontot rejthet. Nem volt annyi kendőm, mint állítottam, és az összes többit sajnáltam volna viszontlátni a ráncokkal barázdált, petyhüdt nyakán. Bár némi simogató érzést azért okozott a látvány, ahogy a lilát összehajtogatta, a sárgásbarnát pedig gondosan újra a nyakába tekerte, és öt percig igazgatta a fekete foltos tükör előtt. Szeretek örömet szerezni.

Marosiné említette először Ármint a rendszeressé váló „csak beugrottam egy percre, drágám” típusú látogatásai alkalmával. Egyre jobban terhemre volt, de akkoriban találtam rá a villára, és túlságosan lefoglalt Illésházy mindennapjainak feltérképezése, semhogy stratégiát tudtam volna kidolgozni Marosiné távol tartására. Elméje egy védett zugában fenntartott egy területet a velem szembeni előítéletnek, de egyelőre nehezen talált fogást rajtam.

Először alig figyeltem rá, amikor Árminról kezdett csevegni.

– Húszéves srác, Halak jegyű, a földszinten lakik. Rendes fiú – mondta, aztán lehalkított hangon hozzátette: – Tudja, nem egészen százas. – Ráncos, májfoltokkal pettyezett kézfejét néhányszor elhúzta az arca előtt. – A szülei kedves emberek, minden hétvégén elviszik ebédelni. Jómódúak egyébként.

– Nem lehet annyira beteg, ha egyedül él.

– Nem beteg! – tiltakozott. – Csak nem lehet vele szót érteni. Merthogy meg sem szólal – kuncogott, aztán kihúzta magát. – Nincs vele semmi gond. Fizeti a közös költséget, nem bömbölteti a tévét, nem önti mellé a kukát. Csak tudja… jó szomszédság, egy kis csevegés… hát, emberek vagyunk!

– Tudom. – Reméltem, hogy nem hangzik sóhajnak.

Szidtam magam, hogy ezt a lakást választottam, de a közlekedés kiváló volt, és szeretem a tetőteret. Magasabb nézőpontot biztosít. Rálátással, levegővel. Ez sokat jelent számomra.

Erről jut eszembe: jövő héten érkezik a cellatársam. A beceneve Cica, amúgy Cecília. Állítólag visszajáró… így mondják? Szóval ismeri a helyet. A börtönőr szélesen mosolygott, amikor mindezt közölte. Nem tudtam elmenni a mosolyán. Balsejtelmeim támadtak, és azonnal végignéztem a holmimat, hogy szükség esetén mivel tudnám lekenyerezni ezt a Cicát.

A jelszavam: folyamatos éberség. Bár őszintén szólva kicsit kezdek belefáradni.