1.

Nem szeretnék hízelegni – nem fűződik hozzá érdekem –, de muszáj megjegyeznem, hogy a cipője egyszerűen telitalálat! Finom, letisztult, és az ezüst díszcsat sem bántja a szemet, épp csak megcsillan. Elárulja, hol vette?

Bocsásson meg! Hajlamos vagyok elragadtatni magam, ha igényes dolgokat látok. A tárgyak néha megsimogatják a lelkünket, nem gondolja? Mi másban bízhatunk? Minden kiszámíthatatlan. Az időjárás, a közlekedés, a többi ember kénye-kedve, és hogy lekvárt adnak-e reggelire vagy parizert… De egy kecses váza, egy elegáns szoknya, ami már azzal megnyugtat, ha megérintjük a pliszírozott bársony anyagát, vagy egy ízléses tapéta, mondjuk, stilizált virágokkal és madarakkal – ezekre mindig lehet számítani. Most történetesen az ön cipője váltotta ki bennem ezt a kellemes biztonságérzetet.

Elnézést, ha átléptem volna a képzeletbeli határt kettőnk között! Említette, hogy nem ezért vagyunk itt, és higgye el, mindent megteszek, hogy a – hogy is mondta? – „közösen megfogalmazott célunk érdekében” munkálkodjam. Bár ha őszinte akarok lenni – hiszen erre kért –, nem látom kristálytisztán, mi célt szolgálnak ezek a beszélgetések. Ne gondolja, hogy nincs bennem kíváncsiság és nyitottság! Meg talán egy leheletnyi szorongás. De attól önök nem ijednek meg. Sőt, igazából szeretik: nyersanyag, amin dolgozni lehet. Dolgozz a szorongásodon! Dolgozz az agressziódon, az önismereteden, a kapcsolataidon! Mintha az egész élet folyamatos munkából állna.

Nem szeretnék eltérni a tárgytól. Attól, hogy hogyan érzem magam. Ha arra gondolok, hogy elmesélem a történetem, hirtelen rémesen fáradt leszek. Ez jó válasz, ugye? Nem próbálom megkerülni a kérdést. Talán némi depresszív felhang érezhető a közlésemből, de egyébként minden rendben. A cipője teljesen feldobott, rá fogok keresni a neten, ha lesz rá alkalom. Sokat segítene, ha megnevezné a márkát, rengeteg keresgéléstől megkímélne, de ha ezzel megszegné a szakmai etikai szabályt, nyugodtan hagyja figyelmen kívül a kérdést. Ha kilépünk innen, és elköszönünk egymástól a folyosón, a lépcsőfordulóban csak úgy, spontán kimondhatná a márka nevét, mintegy önmagának, hangosan gondolkodva, és akkor mégsem kellene annyit kattintgatnom. Hozzáteszem, előfordulhat, hogy ez a fazon csak önön mutat ilyen káprázatosan. Illik a krémszínű nadrághoz és a mintás selyemblúzhoz. Remek stílusérzéke van. Mások is mondták már? Na ugye.

Igyekszem visszaevickélni a témánkhoz. Hogy érzem magam mindazok után, ami történt. Számtalan fénytörésből vizsgálható a kérdés. Most az esztétikai szempontra koncentráltam, valószínűleg azért, mert a börtön falai között ez érvényesül a legkevésbé, és ki vagyok rá éhezve. Egyelőre nincs szobatársam – vagy cellatársnak hívják? –, de jövő héten állítólag jön valaki. Tele vagyok kíváncsisággal és szorongással, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Pontosabban, ahogy elképzelem, milyen lehet a cellatársra várakozás. Amikor nem magunk választjuk a másikat. Nem vizionálok sötét dolgokat – nem az én stílusom –, ezért ne kérdezze, mitől félek. Inkább azt, hogy miben bízom.

Értem, ez csak egy bemutatkozó beszélgetés. Nem is tartom fel, biztos nagyon elfoglalt. Jövő héten folytatjuk. Már nagyon várom.

És akkor tudja… a folyosó végén… az elsuttogott cipőmárka. Ha nem túl nagy kérés.

Igazán semmiség, és ígérem: a mi titkunk marad.