NEGYEDIK FEJEZET

Summer

AZ ISKOLA ELSŐ KÉT HETE nagyjából ugyanolyan egyhangúan telik. Próbálom megjegyezni az órarendet, kiismerni a tanárokat, és azt, mit várnak el tőlünk, aztán minden este házi feladat, habár nem túl nehéz. A tanév elején mindig hagynak egy kis időt, hogy hozzászokjunk a sulihoz. Minden iskolában így szokás. Egyelőre nem igazán szereztem barátokat. Hamarosan körbejárt a hír, hogy Whit szándékosan gáncsolt el az első tanítási napon, ami persze egy csomó kérdéshez vezetett. Ráadásul többen is tanúi voltak az undok szóváltásunknak hétfőn, tanítás után, és lassan, de biztosan kitaszított lettem az iskolában.

Senki sem áll szóba velem. Mindenkin ott a Lancaster-féle szájkosár. Sylvie-t a könyvtár óta nem láttam, szóval az ő barátságára sem számíthatok. Mintha kísértetté váltam volna, és senki sem látna.

Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. Abban a pillanatban, hogy rájöttem, Whit ebbe a suliba jár, tudtam, hogy még egy félig-meddig normális végzős évre sem lesz esélyem. A második tanítási napon számára is kiderült, hogy ugyanarra az emelt szintű irodalomórára járok, mint ő, de nem voltam hajlandó ránézni. Rögtön mérgesen nézett felém, amint bevonult a terembe, persze késve, mint mindig, azzal a hanyag „le se szarlak” mentalitással Figueroa iránt.

Biztosra veszem, hogy az iskola összes dolgozója utálja a pofátlansága miatt.

Méreggel átitatott szavai lassan, de biztosan kikezdték a hírnevemet. Apránként. Olyannyira, hogy egyesek szó szerint gúnyos mosollyal mértek végig, amikor elhaladtak mellettem a folyosón. Azok a lányok, akikkel az első napon még együtt ebédeltem, most átnéznek rajtam. Vagy a vállukkal meglöknek a kollégiumban, mint Caitlyn pár napja.

Mintha Whit megpróbálna elűzni innen, de én nem vagyok hajlandó távozni. Ebédszünetben bent ül az ebédlőben vagy odakint, és mindig lányok gyűrűjében. Mindig ugyanannak a három srácnak a társaságában. Chad, Elliot és Spencer is végzősök, mint mi, és prominens családból származnak, de egyiküké sem olyan prominens, mint Whité. Meglep, hogy az ördögnek tényleg vannak cimborái, de feltételezem, attól lesz valaki a megtestesült ördög, hogy meggyőző a személyisége és árad belőle a báj.

Na, ez pont olyan, mint amit anyám mondana.

Neki nem mesélek arról, mi folyik itt. Whitről és arról, hogy mit művel, végképp egy szót sem ejtek. Anyu azt hiszi, minden rendben van a suliban, és jól boldogulok. Ha elmondanám neki, hogy Whit gondot okoz, anyu még a végén felkeresné Lancaster apukát. És azért valaki csúnyán megfizetne.

Konkrétan én.

Szóval inkább befogom a szám. Az amerikai honismereten a másik sorba költöztem át, így nem ülök közvetlenül Whit mögött. Rászoktam, hogy az ebédszünetet inkább a könyvtárban töltöm. Ott írom meg a házi feladatot is, mivel rögtön utána úgyis tanulószobai foglalkozás van. Este pedig szerzek valami ennivalót az ebédlőből, beviszem a szobámba, és elvagyok egyedül. Lezuhanyozom. Olvasok, vagy nézek valamit a Netflixen, tök mindegy. A napjaim ugyanúgy telnek. Unalmasan.

Magányosan.

Ha úgy teszek, mintha nem léteznék, akkor számukra nem is fogok. A suli második hetének végére mintha Whit is elfeledkezett volna rólam, ami csendes megkönnyebbüléssel tölt el.

De nem túl sokkal. Nem bízom benne teljesen. Lehet, hogy titokban tervez valamit.

Ám a közelsége kíváncsivá tesz. Néha megfigyelem ebéd közben, amikor az ebédlőben vagyok arra a néhány pillanatra. Beszélget a lányokkal, akik elalélnak tőle, mintha valami híresség lenne. Hegyezem a fülem a vele közös órákon, és amikor a tanár felszólítja, mindig a helyes választ adja. Okos.

És veszélyes is.

Mindenki nyalizik neki. Ha a családneved és a címered az iskolát díszíti, akkor azt hiszem, mindez vele jár. A tanárok és az iskola dolgozói. Minden egyes diák. Az egyetlen, akit mintha nem nyűgözne le Whit státusza, a három barátja, bár ők csendes tisztelettel kezelik, amiből pontosan tudja, hogy ő a főnök. A lányok olyan kétségbeesetten flörtölnek vele – vele és különösen a három legközelebbi barátjával –, hogy az már szánalmas. Mind szánalmasak.

Én viszont pont úgy bánok vele, ahogy ő velem – szóba sem állok vele. Lekurvázott. Semmi sem változott. Gyűlöl.

Én is őt.

Most épp Whitet nézem. A mai nap utolsó óráján. Péntek van. Eggyel előttem, tőlem balra ül, pont eltakarja a tanárt. A ceruzájával az asztala szélén kopog, idegesítően szabályos ritmusban. A szemem villámokat szór.

De Whit felém sem néz.

Haja a homlokába hullik, az ajkán halvány mosoly. De az arcán nyoma sincs a boldogságnak. Csupa kemény vonal és sötét árny. De ó, attól még nagyon szép ez az arc! Hideg
és kemény, mint az iskola udvarán a szobrok.

A tanár elindít egy videót, és lekapcsolja a villanyt, így az egyetlen fényforrás a falon lévő nagy képernyős tévé. Egy aktuális eseményeket bemutató bejátszás, amely a világ helyzetéről és a szomorú jövőnkről szól, és én azonnal kizárom a tudatomból.

Így is épp elég depis vagyok.

Abban a pillanatban, hogy Mr. Stein kilép a tanteremből, a hangulat megváltozik. Előkerülnek a telefonok. Megindul a beszélgetés. A füzetem egyik üres lapjára firkálgatok, és úgy döntöm a fejem, hogy a hajam előre hulljon, eltakarva az arcomat. Nem akarom, hogy bárki meglásson. A nevemet nagy, buborékos betűkkel írom fel. Virágokat rajzolok köré. Aztán leírom Whit nevét.

És körberajzolom hosszú és különösen hegyes szarvakkal ellátott kis ördögfejekkel.

– Tényleg így gondolsz rám?

Halkan felsikoltok ijedtemben, amikor meghallom ismerős, mély hangját. Becsapom a füzetemet, felemelem a fejemet. Whit ott ül mellettem. Valamikor becsusszant az üres padba, és csendben mellém húzta a széket. Hogyhogy nem vettem észre?

– Ördögnek tartasz? – puhatolózik, amikor nem válaszolok.

Elfordulok tőle, és azt kívánom, bárcsak békén hagyna.

Bárcsak tovább beszélne hozzám.

– Ha jól sejtem, pokollá változtattam az életedet – mondja unottan, mintha csak úgy felszínesen csevegnénk.

Részemről továbbra is csend a válasz.

– Azt hittem, mostanra kisírod a szemedet, mivel mindenkit ellened fordítottam – folytatja. – Erősebb vagy, mint hittem.

Lassan megint feléje fordulok, a tekintetünk találkozik, és beissza a látványomat. Még a gyér fényben is látom, hogy kék szeme mohón csillog, mintha fel akarna falni. Kinyitom a szám, de hang nem jön ki a torkomon.

Különben is, mégis mit mondhatnék?

– De gondolom, téged nem igazán érdekel, ki kedvel és ki nem, ugye? – Ajka alig észrevehető mosolyra húzódik. – Mindaddig, míg megkapod, amit akarsz, a végén úgyis te nyersz.

Fogalmam sincs, miről beszél.

– Ez nem játék – mondom halkan.

Felvonja fél szemöldökét.

– És tud beszélni…

Mérgesen nézek rá.

– Nincs igazad, Savage. Az élet egy nagy játék, és ebben a teremben szinte mindenki vesztes. – Egy pillanatra elhallgat. – Engem kivéve.

Döbbenetes az önteltsége.

– Csak azért, mert van pénzed – emlékeztetem.

– És hatalmam. Olyan kibaszott nagy a hatalmam, hogy gyakorlatilag abban fürdök. – Közelebb hajol, én pedig elhúzódom, messzire akarok tőle kerülni. – Mind félnek tőlem. Azt teszik, amit mondok, kérdés nélkül.

– Mint amikor azt kéred, hogy ignoráljanak engem?

Elvigyorodik.

– Aha. Mind birkák.

– És te vagy a pásztor?

– Én egy seggfej vagyok, akié a föld, amelyen a birkák legelnek. Egyetlen rossz mozdulat, és mindet lemészárolom. – Rövid ideig tanulmányoz, és én csak hallgatok, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne szólaljak meg. Nem árulhatom el magam. Sem szavakkal, sem érzésekkel. – Hogy győzte meg anyád apámat, hogy az utolsó pillanatban beiratkozhass ide?

Gőzöm sincs, legszívesebben ezt válaszolnám.

De csöndben maradok.

– Van valami, amit felhasználhatna apám ellen? Vagy letérdelt, mint mindig, és leszopta a tandíjadért cserébe?

Bármit mond, továbbra sem moccanok meg, akkor semmiképp, amikor pontosan tudom, hogy reakciót akar kicsikarni belőlem. Ezt abból tudom, ahogy a tekintete végigvándorol rajtam, a fejem tetejétől lefelé. Elidőzik a szememen. Az ajkamon. Árulkodó jelet keres.

Nem vagyok hajlandó megadni neki ezt az elégtételt.

– Alkut köthetnék veled. Megkönnyíthetném az itteni életedet – mondja, még mélyebb hangon, és annyira, de annyira meggyőzően.

– Mik a feltételek? – kérdezem szándékosan hűvösen. Higgadtan.

A szája felfelé görbül.

– Leszopsz, és hagyod, hogy egy héten át a melledre élvezzek, és leveszem a lakatot mindenkiről.

Istenem, mekkora disznó! A mellemre akar élvezni?

Teljesen hívatlanul egy kép jelenik meg előttem. Ott térdelek Whit előtt. Ajkam hatalmas farkára tapad. Tudom, hogy nagy. Annak kell lennie. Kétlem, hogy bármelyik Lancasternek kicsi pénisze lenne, és emlékszem a formájára a kezem alatt, amikor akkor egyszer megérintettem. Nincs rajtam felső, sem melltartó, a mellem szabadon, ahogyan Whit szereti. Simogatom, hagyom, hogy megdugja a számat, olyan mélyen, hogy a makkja a garatomnak nyomódik, és épp amikor közel jár a csúcshoz, állati nyögés tör fel a torkából, kihúzza a farkát, és összespricceli a mellemet, és az ondó lecsöpög a mellbimbómról.

Gyengéd, enyhén remegő ujjakkal törölné le rólam a maszatot, míg tart az orgazmus utórengése. Végighúzná az ajkamon, hogy nyaljam le, és én tiltakozás nélkül nyelném le az ondóját. Látom magam előtt a jelenetet, minden részletét, és rájövök, hogy a fantáziám kissé perverz, különösen, ha tekintetbe vesszük korábbi szexuális élményeimet.

– Ha engeded, hogy az arcodra élvezzek, akkor öt napon belül mindent elintézek – veti fel.

Egy rövidke pillanatig kísértést érzek, de azonnal elhessegetem ezt a kellemes vágyképet. Mi a franc van velem?

– Nem.

– Három nap. És ráélvezhetek a cicidre – licitál.

Csak bámulok rá, mint akinek elment a hangja.

– Legyen két nap, és hagyod, hogy most, itt a teremben megujjazzalak. – Olyan széles a vigyora, hogy esküszöm, a fehér fogsora megvakít a sötétben.

– Szó sem lehet róla. – Próbálok nem mocorogni a székemen, amikor arra gondolok, hogy Whit hosszú ujjai bekúsznak a szoknyám alá. A bugyim alá. A lábam közé, és megsimogatja nedves, csiklandós szeméremajk…

– Most is arra gondolsz. – Magabiztos hangja félbeszakítja a gondolataimat.

– Nem. Dehogy.

Farkasszemet nézünk, aztán a tekintetem a nyakára siklik. Látom, hogy vadul lüktet az a bizonyos pont, és furamód megnyugtat, hogy én is épp annyira hatok rá, mint ő rám.

– Akkor neked annyi – mondja végül lenézőn. – Mindenkit ellened fordítok.

– Azt hittem, ezt már elintézted. – Fogalmam sincs, hogy tud a hangom ennyire nyugodt maradni, miközben belül remegek attól, hogy ennyire közel ül hozzám. És szexuális zsarolással fenyeget. Meg kellene sértődnöm. Miért nem sértődtem meg?

Mert vonzónak találod. Annak ellenére, amit tett és mondott, tetszik a gondolat, hogy vele lehess. Vágysz az után, amit ő tudna adni.

– Igazad van – mondja. – Már elintéztem. Azt hittem, megadod magad. Pár szopás, és mindenki szeretni fog? Ez az alku, ha engem kérdezel. Tudom, hogy nem könnyű itt új lánynak lenni, különösen, ha egy Lancaster utál.

– Nem minden Lancaster utál – morgom Sylvie-re utalva.

Whit arca azonnal elvörösödik, a száját összeszorítja. Alig tudja elfojtani a dühét.

– Ha az apámra célzol, akkor nagyobb kurva vagy, mint hittem.

Az utolsó szavakat olyan hangosan mondja, hogy többen is felénk fordulnak. Felkapja a hátizsákját, felpattan, és szó nélkül kiviharzik a teremből.

Nézem, ahogy kimegy, és kapkodom a levegőt. Érzem, hogy minden szempár rám szegeződik, érzékelem a kíváncsiságukat, ahogy összesúgnak. Hallották, mit mondott Whit. Naná. A királyuk lekurvázott, és én fizetem meg az árát. Még többet, mint amit eddig fizettem.

Azt a benyomást keltette, mintha az apjával kavarnék, pedig nem is ismerem a pasast. Számomra ő csak egy mítosz. Egy kitalált alak, aki szerepet játszott az életemben, pedig sosem találkoztunk.

Most Whit azt feltételezi, hogy lefeküdtem az apjával, hogy bekerülhessek a Lancasterbe. Tényleg azt hiszi, hogy ilyen mélyre süllyednék, és ágyba bújnék azzal az emberrel, akinek éveken át viszonya volt az anyámmal? Képtelen vagyok felfogni ezt a gondolatmenetet.

Ami Whitet illeti, rengeteg mindent képtelen vagyok felfogni.