PROLÓGUS

A múlt

EMLÉKSZEM ARRA, amikor először megláttam.

Nem vett észre, és nekem ez pont így volt jó. Így gátlástalanul bámulhattam. Lenyűgözött arcának csontszerkezete, testének mozgása, és az, hogy sosem mosolygott.

Miért nem mosolygott?

Akkoriban sokkal fiatalabbak voltunk. Ártatlanok? Nem hiszem, hogy ezt a szót bármikor is használhatnánk bármelyikünkre. Túl sokat láttunk és tettünk, így mire legközelebb találkoztunk, már túl messzire mentünk, nem lehetett megállítani. Ahogy minket sem.

És a sötétséget sem.

Egy manhattani partira kísértem el a szüleimet. Anyám nem akart elvinni. Jonas, a nevelőapám viszont ragaszkodott hozzá.

Hadd lássa, hogyan él valójában az a bizonyos egy százalék, mondta nevetve.

Anyám mérgesen nézett rá. Szereti azt hinni, hogy ő is az egy százalékhoz tartozik, Jonas hiába magyarázza, hogy ő mindössze dolgozik nekik.

Az épület, amelybe besétáltunk, az Upper East Side-on található, barátságos portásokkal és szigorú biztonsági őrökkel mindenütt. Az előcsarnok csupa üveg és fém. Elegáns és csillogó. Biztosan úgy néztem ki, mint egy vidéki trampli, a fejemet hátradöntöttem, úgy bámultam a magas mennyezetet, és elkápráztatott a felettem sziporkázó sok-sok izzó.

– Gyere már! – szólt rám anyám ingerülten. Ujját olyan szorosan fonta a felkarom köré, hogy szinte belém mart.

A lift csak úgy suhant felfelé. A penthouse szintre érkeztünk, és amint az ajtó kinyílt, olyan volt, mintha egy másik világba léptünk volna be. Senki sem üdvözölt minket, amikor betoppantunk a lakásba. Sőt, igazából odabent senki sem tartózkodott.

Minden hófehér volt. A bútorok. A falak. Csak a falakon lógó óriási festmények adtak némi színfoltot. A legtöbbjük absztrakt volt. Megálltam az egyik előtt, és oldalra döntött fejjel próbáltam rájönni, mit ábrázolhat. Anyám gyakorlatilag elrángatott előle, és az orra alatt azt dünnyögte, hogy nem lenne szabad ilyen közönséges alkotásokat közszemlére tenni gyerekek előtt. Jonas csak nevetett, és megkérdezte, mégis milyen gyerek jönne rá, hogy mit lát a képen.

Ekkor döbbentem rá – a festmény egy női nemi szervet ábrázolt egészen közelről.

Valahonnan azonban zajokat hallottam. Ahogy beljebb mentünk a lakásban, a zajok egyre erősödtek, aztán felbukkant egy csupa ablak fal. Azon túl gyönyörű emberek kavarogtak, és csapódtak kisebb csoportokba. Csak beszéltek, beszéltek, és beszéltek. Ittak, ittak, és ittak.

Mintha fejbe vágtak volna. Valósággal beleszédültem. Éltem-haltam az ilyesmiért. Sorsfordító volt, amikor anyám feleségül ment Jonas Weatherstone-hoz, aki igencsak jól keresett. Hatalmas összegeket tett zsebre. Anyám Jonas ingatlancégénél dolgozott, és egymásba szerettek. Jonas elhagyta a feleségét anyám kedvéért. A válás bonyodalmas volt, de végül Jonas és anyám összeházasodtak. Szerettem Jonasszal lakni. Kedves volt hozzám. A mi lakásunk is hatalmas volt, de közel sem ilyen.

Ehhez foghatót még sosem láttam.

Amint kiléptünk a teraszra, mindenütt felhőkarcolók nyúltak az ég felé. Úgy tűnt, akár meg is érinthetném őket, olyan közel voltak. A város fényei szikráztak, ragyogtak, de én észre sem vettem. Az kötött le, hogy az itt-ott letett pezsgőspoharakból kiigyam a maradékot. A buborékos ital csiklandozta a torkomat, és furán éreztem magam tőle. Tetszett ez a fura érzés. Az agyam zavaros lett tőle, és segített elfeledni a gondjaimat. Például a szüleimet. A mostohatestvéremet.

Az egészet.

Ő akkor vett észre, amikor épp az italokat lopkodtam, és csendesen odalépett hozzám. Letettem a poharat, úgy tettem, mintha valami mást nézegetnék. Ezen a partin csak mi voltunk gyerekek. Tizennégy voltam. Úgy tippeltem, a srác is annyi lehet.

A gimnázium előtti nyár volt, és már nagyon felnőttnek éreztem magam. Megnőtt a cicim, és nagyobb volt, mint a barátnőimé. Felfedeztem azt is, hogy amikor este az ágyban egy bizonyos ponton megérintem magam, szárnyalni kezdek, és amennyire lehetett, hajszoltam ezt az érzést. Yates folyton megpróbált a közelembe férkőzni, amikor a szüleink dolgoztak. Egyszer végigcsúsztatta a kezét a nadrágomon, megpróbált ott megérinteni, de rácsaptam.

Yates gusztustalan. A testvérem.

A mostohatestvérem, de akkor is.

A viszolygásom ellenére Yates kitartó ostroma miatt kívánatosnak éreztem magam. És igenis hatalom rejlik abban, amikor tudjuk, hogy valaki kíván minket. Ahogy ott ültem ezen a partin a pánt nélküli fekete ruhámban, pezsgőt szürcsölve, idősebbnek éreztem magam. Az, hogy ez a fiú, ez a nagyon szép, komoly fiú felfigyelt rám, kíváncsivá is tett.

Ki lehet? Mit akar tőlem?

– Kérsz saját pohárral? – kérdezi a fiú, és a mellettem lévő asztalon hagyott poharakra mutat. Mindegyiket utolsó cseppig kiittam.

Felpillantok, és látom, hogy átható tekintettel figyel. Fekete nadrágot és fehér inget visel, amelynek felhajtotta az ujját, így kilátszott az alkarja. A haja aranyló barna, majdnem, de nem egészen piszkosszőke, és az arca elképesztő. Kihívó.

Tökéletes.

Felállok, odalépek elé, és elgyönyörködöm a jégkék szemében megvillanó elismerésben.

– Igen, kérek.

Utánamegyek a bárpulthoz. Mond valamit a pultosnak, és odacsúsztat a férfinak egy ötvendolláros bankjegyet, miközben én ott állok, kellőképpen lenyűgözve. Odanyújtja nekem a poharat, magának pedig elvesz egy doboz sört, és az elülső zsebébe csúsztatja.

– Nem szereted a pezsgőt? – kérdezem, és lopva körbepillantok, idegesen szorongatva a pohár szárát. Senki sem figyel ránk, úgyhogy belekortyolok.

Finom.

– Nem – feleli. – Különben is, az olcsó löttyöktől megfájdul a fejem.

Fogalmam sincs, mi lehet a különbség, úgyhogy szentírásnak veszem, amit mond.

Azt is mindig elfogadom, amit adnak, így nem utasítom vissza ezt a pezsgővel csordultig teli potya poharat.

Bemegyek utána a lakásba, ahol a kinti zsibongás után síri csend fogad, amitől megborzongok. Vagy talán a maximumra állított légkondicionáló az oka, nem tudom. Beljebb megyünk a házba, és egy sötét folyosón lyukadunk ki, ahol az összes szobaajtó zárva.

– Az apám ott van az egyik szobában, és anyádat dugja – veti oda csak úgy mellesleg, épp amikor belekortyolok az italba.

Gyakorlatilag a srác arcába köpöm a pezsgőt. Döbbenten, nagyokat pislogva nézek rá.

– Mit mondtál?

Az arca egy jottányit sem változik.

– Jól hallottad.

– Anyám férjnél van.

– Az én apám meg nős. Mintha számítana. – Vállat von, majd előhúzza a dobozos sört a zsebéből. Felnyitja, és felszürcsöli a habot, mielőtt nagyot kortyolna belőle.

– Anya sosem tenne ilyet. – Amikor a srác egy szót sem szól, kényszert érzek, hogy tisztázzam. – Mármint nem dugna az apáddal.

Olyan felnőttes ezt a szót pezsgőt iszogatva kimondani ennek a fiúnak. Megint belekortyolok az italba, és hagyom, hogy a buborékok megüljenek a nyelvemen.

– Pedig így van. Az anyád egy ribanc. – Kiüríti a sörös­dobozt, majd markába szorítva összenyomja, és ledobja a földre. A doboz hangosan zörögve pattog odébb.

Hirtelen feldühödöm. Anyámmal nem mindig jövök ki, de ez a srác még csak nem is ismeri.

– Ilyet nem mondhatsz.

– Nem-e? Hát pedig most mondtam. – Félredönti a fejét, és hunyorogva méreget. Mennyi düh van a szemében. És milyen fiatal. Néha én is feldühödöm, de nem így. – Te is ribanc vagy? Mint az anyukád?

– Baszd meg! – sziszegem, és az arcába löttyintem a pezsgőt.

Összerezzen, lassan letörli az arcát a kezével. Én csak állok ott, kapkodom a levegőt, és tudom, hogy mennem kéne, de túlságosan lenyűgöz a kibontakozóban lévő jelenet.

Nézem a srácot.

Mintha nem is velem történne. És még soha az életben nem tettem ilyesmit. Mégis ki vagyok? Mikor lettem ennyire bátor? Vagy ostoba?

– Kurva vagy – sziszegi. – Mint az anyád.

– Te meg egy seggfej! – vágok vissza, és épp sarkon fordulnék, hogy faképnél hagyjam, amikor elkapja a karom.

Megállít.

Az ujja belemélyed a húsomba, durván szorítja a felkaromat. Próbálok kiszabadulni a fogságból, megszabadulni tőle.

– Engedj el!

– Nem. – Gúnyosan elvigyorodik, és ekkor eljut a tudatomig, hogy ez a srác maga az ördög egy angyal babaarca mögé bújva. Nekilök a falnak, és úgy csapódom be, mint egy rongybaba, és kis híján lecsúszom a földre. Elkap, mielőtt összerogynék, felránt, és a testét az enyémnek nyomja. Fölém tornyosul, van vagy száznyolcvan centi, de karcsú. Sovány. Yates szélesebb. Vaskosabb. De ő tizenhat. Idősebb.

Ez a srác meg…

Még fiú.

– Te meg mit művelsz? – kérdezem a keze között vergődve. Emiatt viszont közelről érzem, és elfog a kíváncsiság. Mindenütt kemény. Masszív. Erősebb, mint amilyennek látszik.

– Szerintem tetszik ez neked. – A gúnyos mosoly még mindig ott van, és amikor nekem nyomja az altestét, valami mást is érzek.

Merevedése van.

Teljesen megdermedek, képtelen vagyok mozogni.

– Anyád legalább heti kétszer leszopja az apámat – suttogja. – Az irodájában látogatja meg. Munkaebédnek hazudják.

Eltátott szájjal nézek rá. Fogalmam sincs, miről beszél. Úgy értem, tudom, hogy mire céloz, de kizárt, hogy anya ilyesmit tenne.

Az. Ki. Van. Zárva.

– Faszszopó szád van – közli velem, és majdnem elpirulok a bóktól, de észbe kapok, hogy ez mégiscsak beteges és undorító, és sértésnek szánta.

– Fog be! – suttogom, mire ő elmosolyodik.

– Le akarod szopni az enyémet?

– Szó sem lehet róla. – Felszegem a fejem. Úgy beszélek, mint egy gőgös hercegnő.

Milyen lenne leszopni ennek a fiúnak a farkát? A lányok szoktak ilyet. Állandóan. Egyszer találtam egy magazint Yates szobájában, és lenyúltam tőle. Tele volt meztelen lányok fotójával. Párokkal mindenféle pózokban. A férfi pénisze a nő vaginájában. A szája a nő mellbimbóján. A pénisze a szájában, miközben a nő őzikeszemekkel néz fel rá, és az ujja a combja között van.

Most erre gondolok, mire bódító forróság árad szét a testemben, és egészen elgyengülök tőle.

Vagy talán a pezsgőtől.

– Lehet, hogy tetszene – mondja halvány mosollyal. A fogsora tökéletesen szabályos. Fogadok, hogy amikor igazán elmosolyodik, gyönyörű. Bár biztosra veszem, hogy nem mosolyog sokat.

– Nem fog – vágom rá határozottan.

– Csináltál már ilyet?

Dühösen megrázom a fejem.

– Akkor hadd legyek én az első.

– Nem. – Meglököm a vállát, de nem mozdul.

– Ne már! Az anyád az apám kurvája. Te lehetnél az enyém. – A fejét a sötét folyosón lévő zárt ajtók felé dönti. – Ahogy mondtam, most is az egyik szobában vannak. Fogadok, hogy anyád ott térdel előtte – gúnyolódik. – Fogadok, hogy lenyel minden egyes csepp ondót. Te is megtehetnéd ugyanezt a kedvemért.

– Baszd meg! – A szavai dühítők, ugyanakkor leheletnyit izgatók is. Még soha nem fordult elő, hogy ondóra gondoltam volna, miközben egy sráccal beszélgetek, arra meg főleg nem, hogy lenyeljem, vagy pénisz legyen a számban. Soha senki nem beszélt még velem így.

Senki.

Felnevet.

– Nem, te baszd meg. Az egész családod elcseszett.

– Aha, szerintem meg a te családod elcseszett – közlöm vele, és nekinyomom a csípőmet, hogy eltoljam magamtól.

Ez kicsit sem segít. Csak arra hívja fel a figyelmemet, mennyire kemény. És akaratlanul is arra gondolok, hogy miattam kemény.

Vannak barátnőim, akik már szexeltek. Például Lana a tornateremben Daviddel, a nyolcadikos ballagási buliban. Később azt mesélte, hogy egy hétig furán járt utána, akkora volt David farka. Nehezen hittem el, de ezt nem mondtam meg neki.

Most viszont kíváncsi lettem. Ennek a fiúnak a farka nagynak tűnik, nem mintha lenne mihez hasonlítanom. Látni akarom.

Meg akarom érinteni.

– Engedj el! – könyörgök összeszorított foggal, és vonaglani kezdek. Szerintem tetszik neki. Valamennyire nekem is.
Az ereje. Az, hogy túl gyenge vagyok, hogy kiszabaduljak. Vajon ez mit árul el rólam? Beteg vagyok. Ferde hajlamú. Fura.

Mindig ott volt bennem az, amit „a sötétségnek” nevezek. Még sosem találkoztam olyannal, akiben szintén ott lapul.

A srác közelebb hajol, a szája csak pár centire van az enyémtől, és érzem a leheletét. Meleg, és kissé sörszagú.

– Kényszeríts!

Az ösztöneimtől vezérelve már nyitom is a szám, hogy kiáltsak, de tudja, mire készülök.

Vagyis azonnal megcsókol.

Nyersen. Sokként éri a szervezetemet, és teljesen megdermedek. Az ajkát az enyémhez nyomja, nincs tapasztalata, bár én sem vagyok különösebben ügyes. De tudom, hogy lehet ennél jobb is. Gyengédebb.

Ajkamat az alsó ajkára zárom, és kicsit meghúzom. A srác lassít. Lenyugszik. A csók érzéki lesz. Kidugja a nyelvét, amivel meglep. Szétnyitom az ajkam, és a nyelve az enyémhez ér.

Az első felnőtt csókomat egy olyan fiúval élem át, aki anyámat leribancozta. Aki azt mondta, hogy lehetek a kurvája. El kéne löknöm magamtól. Átharaphatnám a nyelvét. Tökön rúghatnám.

De egyiket sem teszem meg. Ehelyett hagyom, hogy csókoljon, és te szent ég, annyira élvezem! Melegség árad szét az ereimben, belülről kifelé felhevít, és belekapaszkodom a srácba. A keze a derekamon. Megmarkolom az inge mellrészét. Érzem, hogy az erekciója megrándul, és az a titkos pont, amelyet nemrég fedeztem fel, bizseregni kezd.

Yates ezt akarja tőlem. Az a gusztustalan perverz. Soha nem fogom ezt megadni neki, mert egy család vagyunk, és ez undorító.

De minél tovább csókol ez a titokzatos fiú, annál inkább hajlandó vagyok fontolóra venni, hogy neki megadjak bármit, amit csak akar.

Olyan sokáig csókolózunk, hogy nem tudom, meddig bírjuk levegővel. Végül, végre, félbeszakítja a csókot. Kinyitom a szemem, és csak bámulom felnyílt, duzzadt ajkát. Lassan felemelem a tekintetemet, és látom, hogy engem néz.

Keze elindul a szoknyám szegélye felé, az ujja alásiklik, hogy megérintse a combom belső felét. Az alsó ajkamba harapok.

– Nedves vagy?

– Te meg miről beszélsz? – Persze tudom, de annyira fiatal. Mint én. Tudunk a szex létezéséről. Az interneten ott a sok pornó, de akkor is.

Úgy beszél hozzám, mint egy felnőtt. A fiúismerőseim még a mellemet sem érintenék meg, és ez a srác egyenesen a lábam közé nyúl.

– Mintha nem tudnád… – morogja megvetéssel a hangjában, és épp mondanék valamit. Tiltakoznék. Sértést vágnék a fejéhez.

De újra megcsókol, és mindent elfelejtek. Ez a csók már jobb. Gondolom, jó tanár vagyok. Lassú és gyengéd, a nyelve érintésétől sajogni kezdek. Felfedezi a szám minden zugát, kóstolgat, és én hagyom. Én is felfedezőútra indulok. A szánk nyitva, a nyelveink incselkedve nyalják egymást, és az egész testem bizsereg a várakozástól. Tétován megérintem, a kezem a nadrágja elejére vándorol, ő pedig a tenyeremnek nyomja magát, hogy érezzem, milyen kemény.

Lüktetek a combom között, és magamhoz akarok nyúlni.

Nem.

Azt akarom, hogy ő nyúljon hozzám.

– Nem is ismerlek – suttogom az ajka közé.

Gonosz mosollyal húzódik el.

– Hazudsz.

– Tényleg nem. – Össze vagyok zavarodva. Miért gondolja, hogy hazudok erről?

– Itt vagy nálunk. Az apám az egyik leggazdagabb ember az egész kibaszott világon. „Ó, nem is ismerlek.” – Csúfolódik, a hangja egészen magas lesz. Nevetséges.

Elönt a düh. Az után, ami az előbb történt, ki mer gúnyolni? Nem érdekel, milyen jól csókol, akkor is hatalmas seggfej.

– Szállj le rólam! – meglököm. Ez alkalommal hátratántorodik, és elenged. Botorkálva elindulok, majdnem megbotlom a földön heverő pezsgőspohár miatt, ahogy az utolsó pillanatban átlépek fölötte. Biztosan elejtettem dulakodás közben.

Nem is emlékszem rá, hogy kiesett volna a kezemből.

A srác utánam kiált, de eleresztem a fülem mellett, és futok, amennyire remegő lábam engedi. Kirohanok a teraszra, és anyámat keresem. A nevelőapámat, aki gyakorlatilag olyan, mintha az apám lenne. De egyiküket sem látom.

Hallom a fiút. A nevemet mondja, pedig nem is árultam el neki. Pánikba esve nézek körbe, félek, hogy el akar kapni. Felkészülök a legrosszabbra. Ekkor valaki megfogja a vál­lam, de…

Megfordulok, és az anyám az.

– Summer! Mit csinálsz? Úgy állsz itt, mint egy sóbálvány.

Szétárad bennem a megkönnyebbülés. Anyám nem is dug valamelyik szobában egy másik pasival. Itt van kint. Velem. A partin.

– Anya… – Rávetem magam, szorosan átölelem a derekát, mire meglepetten felnevet. A nyolcadik vége óta megállás nélkül veszekszünk. Minden barátom a Lancaster Gimnáziumba jár majd, és én is oda szeretnék. Kétségbeesetten akarok oda járni.

Jonas megvétózta. Azt akarja, hogy a St. Anthony’sba járjak, ahová ő is annak idején. Bent van a városban. Persze jó iskola, meg minden, de magányos leszek. A barátaim a bentlakásos gimiben lesznek, élik az életüket, én meg itt ragadok.

Egyedül. Yatesszel, aki harmadéves lesz. A szüleink állandóan úton vannak, így kettesben maradunk, és Yates hajthatatlan lesz. Addig fog fárasztani, míg végül megadom magam.

– Kicsim, mi a baj? Hiszen remegsz. – Anyu a hátamat simogatja, hogy megnyugtasson, és hirtelen elkap a rettegés, hogy ez az utolsó, hogy ezt csinálja. Hogy kedvesnek és ártatlannak hisz. Mintha egy darabot letörtek volna ma belőlem, és az a fiú ellopta az ajkával, a nyelvével és mohón kutató kezével.

Próbálok nevetni és elhúzódni anyától, mintha nem lenne semmi baj.

– Jól vagyok. Tényleg. Csak azt hittem… hogy elveszítettelek.

– Nagyon ki vagy vörösödve. – Gondterhelten néz rám, és két kezébe fogja az arcomat. – Ugye nem ittál?

Próbálok ártatlanul pislogni rá.

– Nem, anyu. Szent ég! Persze hogy nem.

– Jó. – Ez túl könnyen ment. El sem hiszem, hogy bevette. – Kerüld a pezsgőt! Tudom, hogy mennyire szeretsz csenni belőle pár kortyot.

Az arcom még jobban felhevül.

Most viszont anyu les körbe, én pedig szemügyre veszem. Alaposan.

Neki is piros az arca. A haja kócos a tarkóján, ráférne a fésülködés. Az egyik fülbevalója hiányzik. A ruhája gyűrött,
és el van tekeredve rajta. Meg kellene igazítania.

Jaj, ne…

Pont úgy néz ki, mint ahogy én érzem magam. Bár nem szexeltem azzal a sráccal, de hagytam, hogy megcsókoljon, és egy pillanatra el is feledkeztem magamról.

Anyu viszont úgy néz ki, mint aki legalább fél órára elfeledkezett magáról. Vagy még tovább is.

– Hol voltál? – kérdezem számonkérő hangon.

– Egész végig itt voltam kint. – Megint a szemembe néz, ajakfénnyel frissen bekent száját komoran biggyeszti le. – Te hol voltál?

– Itt kint. Egész végig. – A vállam felett hátrapillantok. Ott áll a srác, és minket néz. Egy férfi áll mellette, a fiú idősebb kiadása. Elképesztően jóképű, és olyan a kiállása, mintha a világon minden az övé lenne. A fiú engem figyel.

A férfi pedig anyámat.

A srác felvonja a szemöldökét, felém dönti a fejét. Elfordulok, nem akarom látni azt az önelégült, gúnyos képét, észbontóan szép arcát. Tudja, hogy rájöttem. Ő már rég rájött.

És a francba is, igaza volt.