Summer
AZ EBÉDSZÜNET UTÁN lyukas órám van, bár valójában tanulószobai elfoglaltságnak számít. Bemegyek a könyvtárba, és keresek egy nyugis helyet a tágas épületben. Leülök egy szabad asztalhoz. Előszedem a matekleckét, de csak úgy összecsapom, mert elvonja a figyelmemet a meseszép épületbelső. A mennyezet magas, a gótikus ablakok csodás ólomüvegből készültek. Ilyesmit az ember boszorkányokról és varázslókról szóló filmekben szokott látni.
A mobilom üzenetet jelez, ezért megnézem, ki írt rám. Anya az.
Kezdesz beilleszkedni?
Egyelőre nem válaszolok rá. Nem mintha anyát érdekelné. Már hazafelé tart, a lakásba, amelyet Jonas halála után megörökölt. Nincs több lépcsőzés az ötödikre. Az élete végig nem lesz semmi gondja. Ha mázlim van, rám is hagy egy keveset, amikor meghal.
Bár tudva, hogy mennyire imád költekezni, valószínűleg nem lesz ekkora mázlim.
Mások is vannak a könyvtárban, halkan, összedugott fejjel beszélgetnek, pletykálnak, mosolyognak és nevetgélnek. A látványuktól sóvárogni kezdek a barátaim után a régi sulimból. Hiányoznak. De amikor kitört a botrány Yates és miattam, közvetlenül a tűzeset előtt, soha többé nem voltam képes ott mutatkozni. Mindenki tudta, mit tett velem a mostohatestvérem.
És az égadta világon senki egy lépést sem tett, hogy megakadályozza.
Lenyelem a haragomat, és inkább a matekházira összpontosítok. Észre sem veszem a lépések zaját, míg rám nem köszön egy halk, női hang.
Akkorát ugrom, hogy majdnem leesem a székről. Felkapom a fejem. Egy lány áll az asztalomnál.
Szégyellősen mosolyog, hosszú, sötétszőke haja jóval a válla alá ér. Szinte a derekáig. Az arca sápadt, a kék szeme űzött, és rózsabimbóajkával mosolyog, amely élénkvörösnek hat hófehér bőréhez képest.
– Új vagy.
Önkéntelenül rámosolygok.
– Igen.
– Ideülhetek hozzád?
Az asztal körül lévő három üres szék felé intek.
– Csak nyugodtan.
Leül a hozzám legközelebb eső székre, és hangos puffanással az asztalra dobja a hátizsákját. Nézem, ahogy beletúr, majd előhalássza a történelemkönyvét, amit úgy csap oda az asztalra, hogy visszhangzik tőle az olvasóterem. Valaki a távolban azt sziszegi:
– Pszt!
Biztos vagyok benne, hogy az illető a recepción.
– Utálja a zajt – magyarázza a lány halvány mosollyal.
– Ki?
– A könyvtáros. Miss Taylor. Olyan öreg, mint ez az épület. – A lány felnevet, és önkéntelenül csatlakozom hozzá. A nevetése ragályos, és azonnal felengedek a társaságában. Sokkal inkább, mint azzal a kettővel az ebédszünetben. – Észrevetted, mennyi vénlány dolgozik itt? Szerintem az aggszűz tanárok ide jönnek meghalni.
Még hangosabban kacag. Egy angyalra emlékeztet, de egyértelműen némi ördögi beütéssel.
Egyre szimpatikusabb ez a lány.
– Tetszik a suli? – kérdezi.
– Klassz – vonom meg a vállam, és megint odalesek a matekleckére. Még egy feladatot meg kell oldanom, aztán kész is vagyok.
Közelebb hajol, és rekedten az suttogja:
– Könnyű.
Felvonom a szemöldökömet.
– Gondolod?
– Tudom. – Hátrales, mintha ellenőrizni akarná, hogy senki sincs a közelben, majd visszafordul felém. – Harmadéves vagyok. Te végzős?
Bólintok, de nem értem, honnan tudja.
– Igen.
– A Billingtonba jártál? – Halkan füttyent, amikor felvonom a szemöldökömet. – Az menő hely.
– És ez a hely nem az? – kérdezem kiszáradt torokkal, dobogó szívvel.
Honnan tudja, melyik suliba jártam?
Vállat von.
– Ez semmi.
Olyan lekezelők a szavai. Ezek szerint a Lancaster gimi nem nyűgözi le.
– Mindig ide jártál? – kérdezem. Ez az egyetlen magyarázata, hogy nem látja, mennyire szép ez a hely. A régi épületek, a gótikus kápolna az ég felé törő tornyával. A dús zöld kertje, az erdő az iskola mögött, azon túl pedig az óceán, ahogy a partot mossa.
Mint valami álom.
– Egész életemben. – A szemét forgatja. Színpadiasan kifújja a levegőt. – Legalábbis így érzem.
– Honnan tudsz ennyi mindent rólam? – kérdezem kíváncsian. De nem ijedten. Van benne valami, ami nem fenyegető.
– Megvannak a magam módszerei. És hozzáférésem – teszi hozzá titokzatosan. – Tudom, hogy a neved Summer Savage. Amúgy bitang jó név. Olyan ősi ösztönös. Manhattanből jöttél. Az utolsó pillanatban írattak be, pedig a Lancaster döglesztő beiratkozási periódusa is már rég lejárt.
Ahogyan kiejti azt, hogy döglesztő… mintha ízlelgetné a szót.
– Egyágyas koleszszobát kaptál. Elég lehetetlen, tekintve a várólistát, szóval biztosan ismersz valaki csókosat. A jó öreg Augustust esetleg? Ráadásul azt hallottam, ma reggel megjelentél az emelt szintű irodalmon, és ezzel tuti egy csomó embert felbosszantottál. A többi lány keményen dolgozik, hogy bekerüljön Figueroa osztályába, kétségbeesetten a közelébe akarnak férkőzni. Volt, akivel kavart is, de ezt nem tőlem hallottad, jó? Szóval igen, egyértelműen ismersz valakit. – Elmosolyodik, világoskék szeme csillog. – A protekció messzire visz.
Hirtelen leesik, miről van szó. Kihúzom magam a széken, és bosszant, hogy a rettegés végigkúszik a gerincemen. Ennek a lánynak utálnia kellene. Valószínűleg utál is.
– Amúgy a nevem Sylvie. Sylvie Lancaster. – Amint jól megnézi az arcomat, hátraveti a fejét, és felkacag. Olyan hangosan, hogy Miss Taylor megint pisszegni kezd. – Még sosem találkoztunk, mégis úgy érzem, hogy mindent tudok rólad.
– Én is úgy érzem – vallom be rekedten. A vele való beszélgetés olyan, mintha az ellenséggel cimborálnék.
Veszélyes.
– Ó, ne vágj ilyen döbbent képet! Nem érdekel, hogy az anyád mit csinált az apámmal. – Legyint, és ezzel gyakorlatilag félresöpri az összes rémes sztorit a szüleinkről. – Anyánk a házasságuk alatt mindent tőle telhetőt megtett, hogy megkeserítse apánk életét. Ez volt az egyetlen kiút.
– Te ezt tényleg elhiszed? – kérdezem tőle hitetlenkedve. Mintha nem számítana neki, holott a bátyja közönséges prostituáltként bánt velem, amikor még gyerekek voltunk. Épp csak tinédzserek.
Eszembe jut, amit a lányok mondtak Whitről: hogy szereti fojtogatni a lányokat csókolózás közben. A romlottsága ellenére is érdekel. Nem bánnám, ha tudnám, milyen érzés, amikor Whit nagy, meleg keze a nyakamra simul, és a falhoz szegez, miközben a szájával kínoz.
Istenem, beteg vagyok. De tényleg.
– Egész életemben velük éltem. Tanúja voltam a házasságnak nevezett katasztrófának. Szóval igen, tényleg elhiszem – mondja komolyan. – A bátyám szerint az anyád maga a megtestesült ördög, és mindenért őt okolja. A kishúgunk szerint apánk az, aki mindent tönkretett, és naponta csatázott vele drága anyánk törékeny állapota miatt, mielőtt megtalálta a kiutat.
– És te mit gondolsz? – kérdezem.
– Mind felelősek a tetteikért, nem igaz? Felnőtt emberek. Gondolt valaki a gyerekekre? Nem. De mikor gondol bárki is a gyerekekre? – Esélyt sem ad arra, hogy válaszoljak. – Mind önzők. Lefoglalja őket a saját kis világuk. Mit gondolsz, miért van ez a bentlakásos iskola a családunk nevével? Azért, hogy mindnyájunkat idetoloncoljanak, aztán el is felejtsék, hogy létezünk.
Sylvie olyan hideg logikával vázolja mindezt, hogy nem tudok belekötni az eszmefuttatásába. Biztos, hogy igaza van. Mégis mikor gondolnak a gyerekekre?
Soha. A szüleim elhanyagoltak engem és Yatest, amikor a legfontosabb lett volna az odafigyelésük. Máskülönben Yates hogy üldözhetett volna ennyire pofátlanul? Tudta jól, hogy megússza.
Hát én megmutattam neki.
– A bátyád tudja, hogy itt vagyok? – kérdezem, remélve, hogy a hangom nem árulja el az idegességemet.
– Nem. Igen? Nem vagyok benne biztos. Nem beszéltünk rólad, és a neved soha nem hagyta el az ajkát a jelenlétemben. Bár Whittel nem sokat beszélgetünk. Bosszantónak tart
– mondja. A hangja a legkevésbé sem árulkodik sértődésről.
– Honnan tudtál meg ennyi mindent rólam?
– Feltörtem az iskola iktatórendszerét. – Elvigyorodik, és én csak döbbenten bámulok rá. – Elég archaikus rendszer. Még a nagyi is fel tudná törni, pedig ő már két éve halott.
Önkéntelenül is felnevetek.
– Tudja valaki, hogy feltörted az iskola számítógépes rendszerét?
– Csak a kevés kiválasztott. Most már te is az vagy. – A mosolya halvány, a szeme csillog. – Ha gondod van a jegyeiddel, csak szólj! Így elintézem neked – csettint.
– Jók a jegyeim – bizonygatom.
– Egyelőre. – Elmosolyodik, a tekintete továbbra is derűs, miközben az én arcomról lassan leolvad a mosoly.
Biztos vagyok benne, hogy látta az teljes billingtoni dossziémat, és mohón végigolvasott minden egyes apró részletet, alig palástolt örömmel szíva magába azt a sok felfüggesztést. Drog, visszabeszélés, szex az iskola területén. Valóságos rémálom voltam. A gimnázium első két éve nagyon nehéz volt. Feltűnősködtem. Segélykiáltás volt. Figyelmet akartam, akár jót, akár rosszat.
De senki sem figyelt oda. Ami még rosszabb, el akartak küldeni jó messzire, a katonai iskolába, mintha az helyrehozhatna.
Feltételezem, ha akkor megszabadulok Yatestől, az tényleg mindent helyrehozott volna, de nem így akartam elérni. A még családként együtt töltött egyik utolsó estén, jóval az után, hogy mindenki lefeküdt aludni, szorosan magához ölelt, és azt mondta, nagyon fogok hiányozni neki, miután elmentem. Akkor jöttem rá, azt hitte, azért nem akarok elmenni, mert akkor nem lehetünk együtt.
De nem erről volt szó. Távolról sem.
Vagy legalábbis az esetemben nem.
– Olyannak tűnsz, mint akinek sok titka van – szólal meg Sylvie, félbeszakítva a gondolataimat.
Pislogok, hogy kitisztuljon a kép, és látom, hogy Sylvie összeszűkült szemmel figyel.
– Nyitott könyv vagyok – hazudom.
Egy szót sem szól. Nem is kell.
Mert nem hisz nekem. Jobb is. Mindenféle titkom van.
És minden egyes titkom iszonyatos.
•
PONT BECSÖNGETÉS ELŐTT ESEM BE az amerikaihonismeret-órára. Bocsánatkérő pillantást vetek az íróasztal mögött ülő tanárra. Túl sokáig húztam az időt a könyvtárban, élveztem a beszélgetést Sylvie-vel. Egész végig bűntudat gyötört, mert ismerem a bátyját. De egyszer sem tettem róla említést. Ő sem. Csak akkor az egy alkalommal.
És ez jobb is így.
A tanterem tele van, minden padnál ülnek, leszámítva kettőt egészen leghátul. Sietve elindulok hátra, oda sem nézek, hová lépek, és meg is botlom egy utamba kerülő hátizsákban, és szépen elterülök a földön.
Úgy érzem, az egész terem tanúja volt a hatalmas pofára esésemnek. Mind nevetésben törnek ki.
Egy darabig csak fekszem ott, az arcom a hideg padlóra tapad, a térdem pedig lüktet, ahogy bevertem. Hűvös légáram simít végig a combom hátulján, és rádöbbenek, hogy a szoknyám felcsúszott, szabaddá téve az alatta viselt fekete rövidnacimat. Piszok hálás vagyok, hogy nem a bugyim látszik ki.
A tanár odasiet. Hallom a padlón nyikorgó lépteit.
– Nem esett bajod? – kérdezi.
A közönség kissé elcsendesedett, de azért még itt-ott kuncogás hallatszik. És vad sutyorgás. Mind rólam beszélnek. Egy srác egyenesen meg is kérdezi:
– Ez meg ki a faszom?
Gyorsan feltornázom magam, feltérdelek, és kisimítom a hajamat az arcomból. Hallom, hogy valaki levegő után kap, mintha megdöbbent volna, és amikor bal felé pillantok, kiderül, hogy szó szerint szemtől szemben vagyok álmaim bukott angyalával.
Rémálmaim ördögével.
Whit Lancasterrel. Aki úgy bámul rám, mintha kísértetet látna.
Szorosan megmarkolom a hátizsákomat, felállok, a fejemet elfordítom, és leülök a legközelebbi üres székre.
Közvetlenül Whit mögé.
Bassza meg!
A tanár szigorú pillantást vet a diákokra, gyakorlatilag elhallgattatva őket, majd beszélni kezd, de gőzöm sincs, mit mond. A szívem vad kalapálásától semmit sem hallok. Dobol a fülemben, a véremben, és próbálom visszatartani a lélegzetemet. Egészen addig, amíg nem bírom tovább, és mentolos felhőben kifújom a levegőt, hála a rágóguminak, amit még a könyvtárban vettem a számba.
Istenem, remélem, nem vesz észre.
Grimaszolva pillantok le padlóra. Whit istenverte hátizsákjában botlottam meg. Naná, hogy. Szinte transzban ülök ott, az egész testem remeg, a térdem sajog, ahol beütöttem. Az íróasztalomat bámulom, nem merem felemelni a fejemet, attól félek, ha felnézek, kiderül, hogy engem figyel. Amikor végre fel merek pillantani…
Csak a tarkóját látom.
Megint reszketve fújom ki a levegőt, aztán előveszem a mappámat, a füzetemet és a kedvenc Rotringomat. A kezem még mindig remeg. Készen állok a jegyzetelésre, bár a tanár az asztalának támaszkodik, és karba font kézzel beszél önmagáról, meg arról, hogy mit vár tőlünk ebben a tanévben.
Kiosztja a tanmenetet, és a szívem szinte kiugrik a helyéről. Whitnek majd hátra kell fordulnia, hogy odaadja a lapot. Várok. A tenyerem ragad az izzadságtól, a térdem remeg, és amikor a sorban elkezdik hátraadogatni a tanmenetet, figyelem, ahogy az egyre zsugorodó papírkupac elér Whithez.
De nem adja nekem hátra a lapomat. Mindkettőt megtartja. A vállát megfeszíti, és egyenesen a tanárra néz. Elfog az ingerültség, és kényszert érzek, hogy hátba bökjem a ceruzámmal, és elkérjem tőle a tanmenetemet.
Ehelyett a kezem magasba lendül.
– Tessék! – néz rám kedvesen a tanár.
Biztos vagyok benne, hogy sajnál, amiért az imént elestem.
– Nekem nem jutott tanmenet.
Zavartan néz rám.
– Nahát, ez fura. Direkt megszámoltam. – Kivesz egyet az asztalfiókból, odajön hozzám, és átadja a papírlapot.
– Köszönöm.
A tanár az óra végéig duruzsol, de oda sem figyelek. Semmi másra nem tudok koncentrálni, csak arra, hogy Whit ott ül közvetlenül előttem, és szándékosan ügyet sem vet rám. Hála az égnek. Érzem az illatát. Meleg és fűszeres és végtelenül férfias. Nézem a haját. Sötétszőke, majdnem barna, de nem egészen. Rövid, gondosan nyírt frizurát visel, ami felül egy picit hosszabb. Puhának tűnik. Biztosra veszem, ha beletúrnék, a tincsek az ujjaim köré simulnának.
Végre-valahára kicsöngetnek, és véget ér az óra – és véget ér a nap is. De én csak ülök ott bénultan, miközben körülöttem mindenki összeszedi a holmiját, és gyakorlatilag kirohan a teremből. Hamarosan kezdődnek az őszi sportok edzései. Az ebédszünetben hirdették ki. Megpróbálom kivárni, míg Whit is távozik, hogy utána én is kimehessek, de ő is komótosan szedelőzködik.
Aztán egyszer csak lassan felém fordul.
– Te meg mi a faszt keresel itt? – kérdezi halkan, szúrós tekintettel.
– Ide járok – lehelem.
– A faszt jársz ide – vágja oda, és elhúzódik tőlem. Mintha megfertőzném pestissel, ha túl közel hajolna.
Utálom. Tényleg. De vonzódom is hozzá. Érzem, ahogy maga felé húz, és kíváncsi vagyok, ő is érzi-e.
– Felvettek – mondom, majd felkapom a hátizsákom, hogy elpakoljam a cuccaimat. – Akár tetszik, akár nem.
A szeme villámokat szór.
Az enyém is.
Végül ő szólal meg először.
– Szép esés volt. Biztosan fáj a térded – mondja gúnyos vigyorral. – Habár egész biztos vagyok benne, hogy megszoktad a térdelést.
A sértés tőrként hatol a szívembe, és felhasít.
– Baszd meg! – morgom, és felállok.
Whit is feláll, és elállja az utamat. Sokkal félelmetesebb, mint három évvel ezelőtt. Magasabb. Szélesebb. Erősebb.
De nem hagyom, hogy megrémítsen.
– Biztos vagyok benne, hogy tetszene, ha megbasználak – mondja halkan, gunyorosan. Nem értem, a tanár hogyhogy nem hallja, de ezek szerint nem figyel oda. – Olcsó kis kurva vagy, mint az anyád.
Az utolsó pillanatban ellépek mellette, és vissza sem nézek, úgy menekülök ki a teremből. A nevetése utánam jön, végigkísér a folyosón, és csak amikor kilépek az épületből az udvarra, akkor jövök rá, hogy az egész csupán a fejemben visszhangzik. A gondolataimban.
Tele a fejem a nevetésével. Arra emlékeztet, hogy igen, az anyám lánya vagyok.
Csak egy olcsó kis kurva, semmi más.