MÁSODIK FEJEZET

Summer

KORÁBBAN MEGYEK BE az emelt szintű irodalomra, mivel úgyis lemaradtam az eső órámról. Odalépek az íróasztalhoz, amelynél egy magas, sötét hajú férfi ül, és két diákkal beszélget. A lányok szépek, az egyenruhájuk kifogástalan, középen elválasztott hosszú hajuk ugyanolyan aranyszőke. Hátradöntött fejjel, gondtalanul nevetnek valamin, amit a tanár mondott, és irigylem a fesztelenségüket. Olyan magabiztosak, annyira öntudatosak, és értem, hogy miért. Már három éve járnak ide, beletették az időt és energiát, és most a csúcsra értek. A végzősök. Készen arra, hogy uralják az iskolát.

Erre itt vagyok én, beviharzom az órájukra, hála erőszakos anyámnak, mintha idetartoznék. Csakhogy nem tartozom ide.

És ezt tudom is.

Amikor mind felém fordulnak, arcukról süt a megvetés. Összehúzom magam, és remegő ujjakkal átnyújtom az órarendemet Mr. Figueroának.

– Jó napot. Ebbe a csoportba osztottak be – mondom.

A férfi az órarendre pillant, sötét szemöldökét összevonja.

– Attól tartok, itt valami tévedés történt.

Egy szót sem szólok. Csak körbenézek a teremben, és úgy teszek, mintha nem tudnám, mi zajlott az imént az igazgatói irodában.

Figueroa felveszi az íróasztalán lévő telefont, és beüti a három számjegyből álló melléket.

– Szia. Igen volna itt egy… – odasandít az órarendemre. – Summer Savage nevű diák, és azt állítja, hogy emelt szintű irodalomra küldtétek.

Elhallgat, és figyeli, amit Matthews igazgató mond neki, míg én legszívesebben a föld alá süllyednék. A lányok nyilván fülelnek, a tekintetüket rám kapják, aztán az egyikük odahajol a másikhoz, és a száját eltakarva súg neki valamit, hogy ne halljam.

Nem is próbálják titkolni, hogy rólam beszélnek. Feltételezem, ezen nem kellene meglepődnöm.

– Értem – mondja Figueroa halkan. Kissé fagyosan. – Ak­kor rendben. Köszönöm. – Leteszi a telefont, közömbös arccal rám néz, és visszaadja az órarendemet. – Keress egy helyet, és ülj le, Miss Savage. Az óra hamarosan kezdődik.

Szót fogadok, leülök a legelső padba, a terem legtávolabbi szélén. Előveszek egy új füzetet és a tollamat, amiről a fogammal szedem le a kupakot, aztán kinyitom a füzetet, és lesimítom az üres oldalt. Kényszert érzek, hogy írjak valamit a naplómba, de az a hátizsákom mélyén lapul, és nem akarom elővenni csak azért, hogy utána máris el kelljen tennem.

A napló rejti minden gondolatomat. Az érzéseimet. A jegyzeteimet és firkáimat. Papírfecniket, amiket meg akar­tam őrizni. A blokkot arról a napról, amikor a barátnőimmel elmentünk abba az új kávézóba, közvetlenül a költözésünk előtt. A jegyet Harry Styles koncertjére. Egy fenyegető üzenetet Yatestől. Egy gyűrött, pezsgőfoltos koktélszalvétát, amit arról a partiról hoztam el, ahol csókolóztam azzal a rémes sráccal. Sötétkék szalvéta, egy jókora
L betűvel a közepén.

L, mint Lancaster.

Néha szeretem fellapozni a naplómat, ujjammal végigsimítok a cetliken, újraolvasom a bejegyzéseimet. Némelyiket nehéz kibogarászni, például azt, amelyiket a tűz estéjéről írtam. Vagy a mostohatestvéremmel való dolgaimról. A vitáról a mostohaapámmal. A barátaimmal való összeveszésről.

Mások mosolyt csalnak az arcomra. Megint mások miatt visszavágyom a régi időkbe, amikor még fiatal és ártatlan voltam, és hittem, hogy élnek jó emberek a világon.

Most már nem vagyok annyira biztos benne, hogy egyáltalán léteznek ilyenek.

A diákok lassan beszivárognak az osztályterembe, és mindegyikük zavartan néz rám. Elvileg minden egyes személyt ismerniük kellene ebben a csoportban, ezért megértem, miért akadnak fenn a jelenlétemen.

– Oké, mind itt vagyunk? Azt hiszem, igen. – Figueroa feláll, és a fehér táblához lép, majd a kék tollal felírja rá: Rómeó és Júlia. – Üdvözöllek titeket a végzősök emelt szintű irodalomóráján. Igazán megtisztelő, hogy itt lehetek. – Elmosolyodik. Az osztály kuncog. A kupakot visszateszi a filctollra, és azzal mutat a táblára. – Ez volt a nyári kötelező olvasmány. Remélem, mindannyian alaposan felkészültek az ezzel kapcsolatos feladatokra.

Kétkedve pillant rám, én pedig válaszul elmosolyodom, majd a lap tetejére felírom: Rómeó és Júlia. Á, ez túl könnyű. Másodévben már elolvastam. Persze fel kell frissítenem, de emiatt a legkevésbé sem aggódom.

– Bizonyára észrevettétek, hogy új diák van sorainkban. Kérlek, köszönjetek Summernek! – Beszéd közben egyszer sem veszi le rólam a tekintetét, és én kapom el elsőként a szemem, mert feszengek a rám irányuló figyelem miatt.

Páran az orruk alatt köszönésfélét mormolnak, de nem túl sokan. Biztos utálnak, amiért itt vagyok közöttük. Az ő szemükben tuti nem tartozom közéjük.

Az ajtó hirtelen kivágódik, és egy fiú vonul be rajta, a fejét elfordítja, mert épp odakiált valakinek a folyosón. Az ajtó becsapódik mögötte, és hirtelen minden életre kel bennem. Kihúzom magam ültömben. A bőröm bizsereg. A szívem vadul dobol. A lélegzetem elakad, és izzadság gyöngyözik a homlokomon.

Tudom, ki ez. Eddig azt hajtogattam magamban, hogy nem lesz itt, de tévedtem.

Itt van.

Whit Lancaster. A srác, aki megcsókolt. Aki meg akart dugni, és lekurvázott, pedig még csak serdülők voltunk. Magasabb, mint amire emlékeztem. Jóval száznyolcvan centi felett, és a kötelező tengerészkék egyenzakót viseli. Az önteltsége kézzelfogható. Úgy masírozik be a terembe, mintha az övé lenne a suli, és gyakorlatilag ez így is van.

Végül is a családja neve áll a táblán.

Csak bámulom, annyira magával ragad az a fenséges arc. Szívfájdítóan gyönyörű. Metsző kék szempár, éles arccsontok, szép metszésű sasorr, feszes állkapocs. Az ajka telt, mély rózsaszínű, és a tanárra villantja ezerwattos, bár reménytelenül kamu mosolyát.

– Whit… Örömmel látom, hogy sikerült befutnod
– mondja Figueroa kimérten.

A lányok kuncognak. Whit szeme villámokat szór.

– Sajnálom. – Hallani, hogy egy leheletnyit sem sajnálja. A hangja mélyebb, mint amikor legutoljára hallottam. – Valami közbejött.

Rám sem néz, és én csak ülök ott, egészen kicsire összehúzom magam, a vállam előreesik, és leszegem a fejem. Nem akarom, hogy meglásson. Hogy felismerjen.

Az katasztrófa lenne. Utál.

Minden idegszálával.

Miért hittem azt, hogy egy évfolyammal felettem jár? Hogy nézhettem be ezt ennyire? Nem tudom, miért jutottam erre a következtetésre, de amint a gondolat felütötte a fejét, ott is maradt.

Az én hibám – mégpedig jókora.

Azon az estén, a találkozásunk után, amikor megkérdeztem anyámat, ki volt az a férfi, és megmondta a nevét, a Google-on rákerestem. Az egyik top találat egy fotó volt a Lancasterekről, mind az ötükről. Az apa magas, büszke és jóképű. Az anya vékony, negédes és hűvös. A két gyönyörű, egyforma mosolyú lány állt elöl egyforma ruhában. Whittaker Augustus Lancaster az apja mellett állt, és már akkor magasabb volt nála. Arcán alig palástolt ingerültség – annyira sütött a képről hogy szinte érezni lehetett. Minél tovább tanulmányoztam a fotót, annál kíváncsibb lettem.

Milyen család az övék? Tökéletesnek tűntek, de most már tudom, hogy a képek hazudnak. Tizennégy évesen nem hittem el Whitnek, amikor azt mondta, hogy anyám viszonyt folytat az apjával. Képtelenségnek tartottam még a felvetést is. Úgy imádtam a nevelőapámat, mintha a saját apám lett volna, és azt hittem, anyám is így érez.

Később megtudtam, mekkorát tévedtem.

A botrány hamarosan kitört. Második évfolyamos voltam a gimiben, amikor nyilvánosságra hozták a Lancaster-válás hírét, hála egy botrányos fényképnek, rajta Augustus Lancasterrel kompromittáló helyzetben.

Az anyámmal.

Az én elegáns, mindig összeszedett anyámmal, aki sosem mutatkozott rendetlen külsővel. Akkor kapták le őket, amikor épp kiléptek egy lepukkant belvárosi hotelból, anyám szép arcát hatalmas napszemüveg takarta. Mindössze egy övvel lazán összefogott Celine ballonkabátot viselt, amelynek a szegélyét felkapta a szél, és felfedte anyám hosszú, csupasz lábát.

Egészen a csípőjéig. Bugyinak a leghalványabb jele sem volt.

A sajtó felbolydult. Anyu meztelen volt a kabát alatt, sugallták, és feltételeztem, hogy igazuk is volt.

És mindenki más is így gondolta.

Akkoriban épp semmi sem történt a nagyvilágban, ezért országos botrány kerekedett belőle. Amiből a Lancaster család nem teljesen épült fel. A mi családunk sem feltétlenül épült fel belőle.

Mint a legidősebb gyerek, és egyetlen fiú, Whit a családi vagyon örököse. Vagyis a kiterjedt Lancaster-család vagyonának egyik örököse. De az apja a legidősebb fiú legidősebb fiának a legidősebb fia…

Nemzedékekre visszamenően dúsgazdagok – olyan régóta, amennyire ebben az országban csak lehetséges. A Lancaster gimnáziumot több mint százhúsz éve alapították, és minden egyes Lancaster ebbe az iskolába járt, mielőtt egyetemre mentek, és nagy dolgokba fogtak.

Anyám afférja Augustusszal örökre megváltoztatta az életüket. Whit anyja, Sylvia, aki a Rhode Island-i Whittakerek leszármazottja – egy másik vagyonos családé, bár nem annyira közismertek, mint a Lancasterek. Jókora összeget kapott a válási megállapodás révén. Egyik Lancaster sem beszélhet a részletekről, sem arról, hogy pontosan miért is váltak el. Szájkosár van rajtuk. De mindenki tudja, miért ért véget a házasságuk.

Anyám miatt.

Bár nekünk is van pénzünk, egyenesen csórónak számítunk a Lancasterekhez képest, és bizonyos körökben a pénz sérthetetlenné teszi az embert vagy egy családot. Vagyis anyámat odadobták a farkasok – azaz a lesifotósok és a társasági oldalak – elé, és ők ízekre szedték. A tetemét pedig szétszaggatták, és szétszórták New York-szerte. Az emberek sutyorogtak. A celeb szennylapok és blogok vidáman harsogták a nevét, újra meg újra meg újra leközölték a kilátszó csípőjéről készült fotót. Az ABC oknyomozó műsora, a 20/20, a tűzeset után kétórás különkiadással jelentkezett az afférról és a pusztító utórengésről.

Mindig igyekszem elhessegetni a tűz gondolatát. A családi botrányunk tragédiába torkollott, miközben a Lancasterek viszonylag sértetlenül megúszták. A pénz védelmet nyújt. Elszigetel. Akik nyernek az élet játékában, mindig akkor nyernek, ha nekik van a legtöbb pénzük.

Nem tisztességes, de ki mondta, hogy az élet fair? Én is megtanultam a saját káromon.

Nézzük csak meg a Lancastereket! Az affér és az azt követő botrány ellenére ugyanolyan kiváltságosak, mint előtte. Időnként még fel-felbukkannak a teljes családról készült közös fotók. Íme, a modern család: még a válás után is kijönnek egymással. A gyerekek érdekében, áradozott minden cikk.

Míg minket anyuval meghurcoltak, bemocskoltak. Összetörtek. Kitaszítottak abból a társadalomból, amely korábban tárt karokkal fogadott minket – különösen őt és Jonast.

Hirtelen felötlik bennem egy gondolat: a Lancaster lányok is ide járnak?

Biztosan.

Sylvie és Caroline meseszép. Az egyikük táncos, de nem emlékszem, melyikük. Viszont a Lancaster név továbbvitelének terhe egyedül Whit vállát nyomja.

A fejemet továbbra is leszegem, és úgy figyelem, ahogy Whit elsétál a padok előtt, és leül a tőlem legmesszebb eső sorba, a terem túlsó végében. Az arca akár a kő, az ajkát lebiggyeszti, és úgy néz mérgesen az előttünk álló tanárra.

Meg mertem volna rá esküdni, hogy Whit idősebb nálam. Az első és egyetlen találkozásunk idején egyértelműen úgy viselkedett, mintha idősebb lenne. Olyan megcsömörlött volt, mintha már mindent látott és kipróbált volna, és semmi sem nyűgözné le.

Most is ilyen arcot vág. Nem sokat változott három év alatt. Mintha máris halálosan ráunt volna az életre.

Iszonyatosan hálás vagyok, hogy nem vett észre.

Dermedten ülök a székemen, miközben Figueroa folytatja az előadását, és egyre csak locsog a szerelmes tizenévesek kapcsolatáról, akik mindent feláldoztak – még az életüket is – azért, amit szerelemnek hittek.

– De valóban szerelem volt? – teszi fel Figueroa egyszer csak a kérdést. – Fiatalabbak, mint ti mind. A történészek szerint Júlia alig lehetett tizennégy. Feltételezhetően Rómeó idősebb volt, talán tizenhat, legfeljebb tizenhét. Mire betöltené a tizennyolcat, akár nős ember, apa lehetne.

– Mekkora szívás – dünnyögi az egyik fiú, mire mindenki felnevet.

– Valóban – mondja Figueroa, és rosszallva néz a srácra, aki válaszul csak vigyorog. – De így ment ez akkoriban. Így ment ez évszázadokon át. Csak a közelmúltban, a modern időkben fogadtuk el társadalmilag, hogy az emberek idősebb korban házasodnak. Ráadásul egyre többen egyre később lesznek szülők. Ezt a szüleiteknek köszönhetitek.

– Én szart sem köszönök a szüleimnek.

Ezt Whit vetette oda.

– Mr. Lancaster, mindig nagyra értékelem a színes hozzászólásait az óráimon. Szellemes és szórakoztató, mint mindig. – Mr. Figueroa gúnyolódása sokat sejtető. Valaki nem örül, hogy az iskola névadójának leszármazottja itt ül a termében.

De feltételezem, semmit sem tehet ez ellen.

Tovább folyik az eszmecsere a Rómeó és Júliáról, én pedig vadul jegyzetelek, a szememet le sem veszem a füzetemről gyakorlatilag az óra végéig. Nem akarom senki figyelmét magamra vonni. Sem a tanárét – aki bosszús, amiért ráerőltettek, pedig gőze sincs, milyen ember vagyok, vagy milyenek a jegyeim –, sem a diákokét, akik keményen dolgoztak,
és kiérdemelték a helyüket, míg én úgy sétáltam be ide, mintha nekem a két szép szememért automatikusan járna.

Érdekelne, Whittel is ez történt-e. Vajon bármit megkap, amit csak akar, csupán a neve révén? Vagy tényleg okos? Jól tanul? Vagy seggfejként viselkedik, és nulla erőfeszítést tesz? Nem kell betartania az iskola szigorú szabályait – velünk ellentétben.

Megszólal a csengő. Sietve összeszedem a holmimat, a vállamra kanyarítom a hátizsákomat, és hátra sem nézek, úgy megyek ki a teremből. Átfutom a kezemben szorongatott órarendemet, és látom, hogy a következő óra matek.

A tantárgy, amit a legkevésbé kedvelek.

A széles folyosón özönlenek a diákok, mind a követező órára sietünk, és mindenki totál egyforma az egyenruhában. Bár magániskolába jártam Manhattanben, ott nem kellett egyenruhát viselnünk. Nem szoktam hozzá a szúrós gyapjúszoknyához, a fojtogató, gombos blúzhoz. És a blézer?

Utálom. Már most folyik rólam a víz.

A tekintetem a többi lány szoknyájára téved, ahogy elhaladok mellettük. Némelyik extra rövid, ezért azt feltételezem, hogy a derékpántnál visszahajtották. Nem tudom nem észrevenni, hogy mindnek gyönyörű a haja. Élénk színű rúzs a szájukon, a szemükön drámai hatású smink. Rikítóra festett körmök. Így tűnnek ki a tömegből.

Az én hosszú barna hajam egyszerű lófarokba van hátrafogva. Semmi festék a körmömön vagy az arcomon. Némi szempillaspirál az egyetlen, amit ma reggel a külsőmre áldoztam, és ezekhez a lányokhoz képest egyenesen unalmasnak érzem magam.

Talán ez jó is így. Nem akarok kitűnni. Nem akarom, hogy bárki is észrevegyen. Ha tudtam volna, hogy Whit is ide jár, nem akartam volna idejönni. A Lancasterekkel kapcsolatos internetes kutakodásom ellenére nem jöttem rá, hogy Whit még mindig a Lancaster gimi diákja, és ez óriási hiba volt. Több eszem is lehetett volna.

Tudnom kellett volna, ennyi.

Bár az internet népe rendszeresen csámcsogott anyu és Augustus viszonyán, és rengeteg könyvet és online cikket írtak a Lancasterek korábbi generációiról, nincs túl sok információ a mostani nemzedékről. Talán az életkoruk miatt tiszteletben tartják a magánélet szentségét. És Whit sem igazán mutogatja magát. Van egy unokatestvére, Brooks Lancaster, aki influenszer az Instagramon. A srácnak van egy saját YouTube-csatornája, és elég nagyot fut a TikTokon is. Ő az, aki híres.

Talán Whit inkább kerüli a rivaldafényt.

Bemegyek a matekterembe, és leülök a leghátsó sorba. Úgy döntök, az óra végéig itt húzom meg magam. Nem is értem, irodalomórán miért ültem előre… Dacból? Figueroa felbosszantott. Tekintve, hogy mind végzősök vagyunk az emelt szintű irodalmon, a Rómeó és Júlia elég elcsépelt kötelező olvasmánynak.

De nyilván nem fogok panaszkodni. Sőt, inkább hálás vagyok, mivel már elolvastam a színdarabot. Legalább nem maradtam le semmivel.

Egy idősebb nő lép be a terembe, és hangosan becsapja az ajtót, majd elfordítja a zárat. Sietős léptekkel odamegy az asztalához, ott megáll, és feszes mosollyal fordul felénk.

– Üdvözlök mindenkit a matematikaórán. Ha valaki nem tudná, ki vagyok, a nevem Miss Falk. Azaz Falkavezér. – Elmosolyodik.

Senki sem nevet. Gondolom, megértették a célzást.

Körbeadja a tanmenetet, és felsorolja, mi mindent vár el tőlünk. Kiosztja a tankönyveket is, és mindenki kap egy lapot, rajta a házi feladattal. Azt állítja, fel akarja mérni a képességeinket. A lapra pillantok, és gondterhelten nézem a feladatokat.

– Valami gond van? – kérdezi Miss Falk, és megáll az asztalom mellett.

Felnézek a tanárnőre, aki kíváncsian méreget.

– Nem, nincs – rázom meg a fejemet.

– Akkor jó. Isten hozta a Lancasterben, Miss Savage
– mondja, és már ott sincs.

Páran odafordulnak a székükön, és nyíltan megbámulnak. Halványan rájuk mosolygok, majd lehajtom a fejem. Utálom a figyelmet. Nem akarom, hogy rájöjjenek, ki vagyok. Mindig is utáltam, hogy kénytelen vagyok apám nevét viselni. Olyan emberét, akit nem is ismerek. Aki le se szart, és soha nem is érdekeltem. Weatherstone akartam lenni, mint anyu, mint a nevelőapám, Jonas. Vagy akár a mostohabátyám, Yates.

Yates Weatherstone nagy falat. Szó szerint és átvitt értelemben is.

A gyomrom felfordul a gondolatra.

A következő óra francia. Bemegyek a tanterembe, ahol egy kis, lelkes csoport fogad. A tanárnő fiatal, arra kér minket, hogy szólítsuk Amélie-nek. Hadarva beszél franciául. Tényleg Franciaországból jött, és a csoportban többnyire lányok vannak, amitől lassan megnyugszom. Mindenkinek bemutatkozom franciául, és ők válaszul kedvesen mosolyognak, bólogatnak.

Övék az első barátságos arc ezen a napon.

Az ebédszünetben az ebédlőbe megyek, ahol egyenesen lenyűgöz az ételválaszték. Összeállítok egy salátát a salátabárban, majd utat török magamnak a zsúfolt asztalok között. Bosszant, hogy senkit sem ismerek. Két lány a franciaóráról kiszúr, és odahív, ezért leülök közéjük, és csendben majszolom a salátámat, miközben a többiek beszélgetnek.

– Szent ég, ott van Whit… – mondja egyikük, és a szívére teszi a kezét. – Annyira dögös. Komolyan mondom, tavaly óta még jobban néz ki. Milyen szépen lebarnult.

Kizárt, hogy odaforduljak, és megnézzem. Ha meglátná az arcom, tuti, hogy felismerne. Naná. A média a mi arcunkat nem mutatta, de azért pontosan tudja, hogy ki vagyok. Ahogyan én is tudom, ő kicsoda.

– Szadista – mondja a másik lány. A neve Jane, és távolról sem unalmas. Tökéletes vonásaival és karcsú, magas testével olyan, mint egy modell. – Azt hallottam, szereti bántani a lányokat, miközben… khm… dugja őket.

– Mégis mi a fenéről beszélsz? – kérdezi a másik. Csak nézem, próbálok rájönni a nevére, de nem emlékszem.

Túl sok új dolgot kellett megjegyeznem, hogy mindenre emlékezzek, főleg ennyi névre.

Jane közelebb hajol, és halkabban folytatja.

– Farah kavart vele tavaly. Semmi komoly, de egy ideig elvoltak. Összejöttek. Whit nagyon követelőző volt, ezt mondta. Valahányszor megcsókolta, a nyakára tette a kezét. Mintha le akarta volna fogni. Farah azt mesélte, néha meg is szorította, mintha… fojtogatni próbálta volna.

A másik lány hüledezik. Én egy szót sem szólok, de persze amit mondott, az beindította a képzeletemet. Engem nem ijeszt meg. Sőt, meg sem döbbent.

El tudom képzelni, hogy Whit élvezi az ilyesmit. Tizennégy évesen is brutális volt. Hová fejlődhetett az érdeklődése?

– Ez undorító – jelenti ki fintorogva az a lány, akinek a nevére nem emlékszem.

Jane elvigyorodik, és hullámos szőke haját átveti a vállán.

– Szerintem elég dögös.

Figyelem. Ahogy kidurrantja az élénk pink rágóját – semmit nem eszik ebédre –, és a fontoskodó manírjait. Ez a lány nem tudna elbánni Whit Lancasterrel. Whit egyetlen érintéssel elpusztítaná. Egyetlen pillantással.

– Annyira jó pasi, szerintem el tudnám viselni a furcsaságait. – A lány felnevet, majd felém fordul. Hirtelen eszembe jut, hogy Caitlyn a neve. – Találkoztál már Whittel?

Lassan megrázom a fejem, de egyébként csendben maradok. Szóban semmit sem erősítek meg, de nem is tagadok.

– A családjáé a suli. Whit mindenekfelett áll – teszi hozzá.

– Hogy tetszik a Lancaster? – kérdezi Jane. A haját a füle mögé simítja, és kipukkasztja a rágólufit.

– Elég sok így egyszerre – felelem őszintén, majd bekapok egy falat salátát.

– A koleszban laksz? Vagy bejárós vagy? – A kérdést Caitlyntől kapom.

– Koleszos vagyok – felelem, és leszegem a tekintetem. Hála annak, hogy anyu ismeri Augustus Lancastert, az utolsó pillanatban kaptam egy egyszemélyes szobát, ami egészen biztos, hogy szokatlan. Vagyis senkivel sem kell osztoznom. Úgy hallottam, ez ritkaság.

Persze kivételeznek velem, csak mert anyu ismeri a Lancastereket. Ami elég bizarr, de mindegy. Ki kell használnom, ahol csak lehet.

– Eddig melyik suliba jártál? – érdeklődik Jane, és iszik egy kortyot a vizespalackjából. A szeme csillog, ahogy tanulmányoz, és biztosra veszem, hogy megpróbál kiismerni.

Nem bízom benne. Valamiért nyugtalansággal tölt el. De persze senkiben sem bízom. Már nem.

Annyiszor megégettem magam, hogy nehezen engedek fel.

– A Billingtonba, Manhattanben – felelem halvány mosollyal.

Ezzel mindkettejüket lenyűgözöm.

Ez az egyik legjobb magániskola Manhattanben. Jonas az iskolabizottság tagja volt, míg Yates oda járt. Yates emiatt úszhatott meg annyi mindent – Jonas nagylelkű adományainak és bizottsági pozíciójának köszönhetően bármit elnéztek.

Szívességet tettem a világnak, amikor elintéztem Yatest. Nem mintha bármi köszönetet kapnék érte.

Nem mintha bárki is tudná, pontosan mit tettem.

Az ebédszünet hátralévő részében semmiségekről csevegünk, de az idő múlásával egyre jobban felforrósodik a lapockáim közötti pont. Mintha valaki figyelne. Nem merek hátranézni.

Túlságosan félek, ha odafordulok, Whit Lancaster hideg, vizslató tekintetével találkozom.