Summer
HÚZZ MÁR A PICSÁBA! – mordul rám egy fiú, majd félrelök. A vállam nekiütődik a falnak, amitől felszisszenek, de a srác még csak felém sem néz. Simán továbbmegy, belecsap az egyik haverja tenyerébe, amikor az odalép hozzá. A válluk felett hátralesnek rám, felröhögnek, majd faképnél hagynak.
Ez az életem. Az utóbbi három hétben teljesen kiközösítettek. Én lettem a Lancaster gimi bokszzsákja, amit egészen eddig némán tűrtem – a bunkó megjegyzéseket, ahogy összesúgtak mögöttem, amikor elhaladtam mellettük, a gúnyos vagy épp haragos pillantásokat. De kezd túl sok lenni, és egy hajszálnyira vagyok attól, hogy felrobbanjak.
Eleinte semmi nem változott. Átnéztek rajtam. Úgy tettek, mintha nem léteznék. Még a tanároknak is kezdett feltűnni, hogy a diákok mit művelnek. Ha csoportos projektet kaptunk, akkor engem nem vettek be. Amikor egy tanár felszólított, valaki csak azért is túlkiabálta a hangomat, mintha ott sem lennék.
Whit szemében még a létezést sem érdemeltem meg, éppen ezért más szemében sem értem semmit.
Egy idő után a tanárok többé inkább fel sem szólítottak.
Csak a múlt héten vett ez az egész félig-meddig erőszakos fordulatot. És valahányszor történik valami, valahányszor valaki testi kontaktust létesít velem, az illetőt később Whit társaságában látom, mintha szüksége lenne az elismerésére, amiért szépen tette a dolgát.
Gyomorforgató. Whit a legnagyobb kötekedő a suliban, pedig a kisujját sem mozdítja. Másokkal végezteti el a piszkos munkát, és úgy bánnak velem, mint egy darab szarral.
Épp most kezdődött az ebédszünet, és az ebédlőbe igyekszem. Odabent egyetlen lány sem vet rám együttérző pillantást, még suttogva sem köszönnek oda. Mindannyian ellenségként tekintenek rám. Az alsóbb évesek halálosan félnek érintkezni velem, nehogy velük is rosszul bánjanak majd. Itt nincsenek szövetségeseim. Még Sylvie sem, aki eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Az elmúlt hat hétben, az első tanítási nap óta nem láttam a suliban.
Elindulok a sor felé, a hűtőben lévő előre elkészített szendvicseket szemlélve. Kéne vennem egyet. A felét megehetném most, a maradékot pedig félretehetném későbbre, vacsorára. Így az este hátralévő részében nem kellene elhagynom a szobámat.
Szánalmas, de igaz. A szobám az egyetlen menedékem. Itt töltöm az időm nagy részét, kivéve, amikor kora este kiosonok kocogni az óceánhoz vezető ösvényen. A titkárság már figyelmeztette a lányokat, hogy öt után ne járjanak arrafelé. A nap egyre korábban nyugszik, a partot övező erdő sötét, és nem akarják, hogy bármi történjen velünk.
Én dacolok ezzel a szabállyal. Rémesen bánnak velem tanítási időben, ez a kocogás az egyetlen vigaszom, és nem hagyom, hogy elvegyék tőlem. Ez az egyetlen pillanat, amikor igazán nyugodtnak érzem magam. Az AirPods a fülemben, zenét hallgatok, és beleveszek dübörgő lépteim ritmusába. Egészen mostanáig nem értettem a futók mámorát. Most úgy érzem, hogy minden adandó alkalommal ezt hajszolom.
Fogok egy szendvicset, egy kis zacskó chipset, meg egy ásványvizet, aztán beállok a sorba. Körülöttem mindenütt beszélgetés folyik, engem mégsem szólít meg senki.
– Azt hallottam, hogy takarodó után találkozik a pasikkal – suttogja egy lány a barátnőinek, akik mögöttem állnak.
– Milyen pasikkal?
– Whittel, Elliottal. Spencerrel és Chaddel – feleli a lány. – Becsempészi őket a szobájába.
– Na igen, mivel saját szobája van, nem kell elviselnie egy szobatársat.
– Whitnek van lakosztálya. Azt hallottam, nála találkoznak – szól közbe valaki.
Rólam beszélnek.
– Mindegy. Csak annyit tudok, hogy felváltva dugják meg. Vagy az egyik megdugja, míg a másikat orálisan kényezteti. Mint valami óriási orgia, tiszta pornó. Pfuj! – Mind zavartan vihorásznak. – Olyan undorító.
A dühtől görcsbe rándul a gyomrom, de elfojtom. Mondjanak, amit csak akarnak. Tudom, hogy nem igaz.
– Azt hallottam, hogy Whit apját is rendszeresen leszopja. Így fizeti ki a tandíjat – jegyzi meg valamelyikük.
– Undi! Az egy vén fasz.
– Amilyen az anya, olyan a lánya.
Előrelépek, visszanyelem a szavaimat. A pénztáros húzza az időt, mindenkivel kedélyesen csacsog, hatalmas mosollyal az arcán. Mi lenne, ha végezné a dolgát, hogy haladjon a sor?
– Ó! Talán osztoznak rajta. Lehet, hogy hármasban csinálják Whit apjával – visít fel az egyik lány, mire mind nevetésben törnek ki.
Nem bírom tovább.
Hátrafordulok, és mérgesen nézek rájuk. Végig tudták, hogy ott állok előttük, éppen ezért mondták ezt a sok marhaságot, de arra nem számítottak, hogy reagálok rá. Rendszerint nem szoktam. Ez az első eset, hogy nyilvánosan kiállok magamért.
A nevetésük lassan elhal. Egy emberként bámulnak rám, és várnak.
– Mind undorítóak vagytok – mondom.
– Én legalább nem dugatom meg magam valaki apjával, hogy felvegyenek a