Aragéna befelé épült bolygó volt, ugyanis uralkodója, Metamerik, aki az egyenlítő mentén végignyúlt a szélesség 360 fokán – s ily módon körülövezte birodalmát –, nemcsak uraként, hanem védőjeként is, meg akarta óvni alattvalóit, az interitek népét mindenfajta kozmikus betöréstől, ezért megtiltotta, hogy a bolygó felszínén bármit is változtassanak, még egy kavicsot sem volt szabad elmozdítani. Aragéna szárazföldjei tehát vadon és kihaltan terültek el, csak a villámok fejszéje hasogatta a hegyláncok szilíciumhátát, csak a meteorok farigcsálták tele a kontinenseket kráterekkel. De tíz mérföldnyire a felszín alatt annál lázasabban munkálkodtak az interitek: összevissza furdalták anyabolygójuk mélyét, megtöltötték kristálykertekkel, ezüst- és aranyvárosokkal; befelé álló házakat építettek, dodekaéder meg ikozaéder alakban, úgyszintén hiperbolikus palotákat, amelyeknek tükörkupolájában ki-ki húszezerszeresre növelve láthatta magát, mint egy óriás színházban. Kedvelték ugyanis a pompát meg a geometriát, és kiváló építőmesterek voltak. Csővezetékrendszerekkel vitték le a bolygó mélyébe a napfényt, hol smaragdon, hol gyémánton, hol rubinon szűrték át, és így kedvük szerint csináltak maguknak rózsaujjú hajnalt, tüzes delet vagy alkonypírt. Annyira imádták saját alakjukat, hogy egész világuk csupa tükörből állt, forró gázok leheletével hajtott kristály járműveik voltak, ablaktalanok, mert mindenestül átlátszóak, és utasaik menet közben láthatták önmagukat a paloták és templomok homlokzatának tükrében, mint különös, tovasikló, elmosódó, szivárványló, sokszoros tükörképet. Még saját egük is volt, amelyen molibdén- és vanádiumhálóban ékkövek és tűzben nevelt hegyikristályok ragyogtak.
Dinasztikus és egyben örökös királyuk volt Metamerik, szép, hideg, soktagú teste volt ugyanis, amelynek első tagjában lakott az értelem. Ez pár ezer év alatt elöregedett, mert a kristályhálók elkoptak a sok gondolkodástól, ilyenkor a következő tag vette át az uralmat, és ez így ment robotemlékezet óta, hiszen nyolcvanmilliárd tagból állt. Metamerik az aurigének leszármazottja volt, akiket senki sem látott, és csak annyit lehetett tudni róluk, hogy amikor pusztulással fenyegették őket bizonyos rettentő lények, amelyek rákaptak az űrhajózásra, és elhagyták érte hazai napjukat, az aurigének minden tudásukat meg élni vágyásukat mikroszkopikus atomcsírácskákba zárták, s ezekkel termékenyítették meg Aragéna sziklás földjét. Azért adták neki ezt a nevet, mert a sajátjukra emlékeztet, de soha nem tették páncélos lábukat a bolygó szikláira, nehogy nyomára vezessék kegyetlen üldözőiket. Elpusztultak mind egy szálig, és csak az vigasztalta őket, hogy ellenségeik, akiket fehéreknek vagy sápadt arcúaknak neveztek, nem is sejtik: nem érték el, hogy az aurigéneknek írmagjuk se maradjon. Az interitek, akik Metamerikból keletkeztek, nem tudták azt, amit ő tudott rendkívüli származásáról: az aurigének szörnyű végének és az interitek keletkezésének története egy fekete vezúvi őskristályban állott megírva, és ez a kristály a bolygó magjában rejtőzködött. Annál jobban ismerte a történetet a király, és egy pillanatig sem feledkezett meg róla.
A köves, mágneses talajból, amelyet a derék építőmesterek a föld alatti birodalom növelése közben kitermeltek, Metamerik abroncsokat készíttetett, s azokat kidobták az űrbe. Pokolkarikákként keringtek a bolygó körül, senkit sem engedtek a közelébe. Az űrhajósok tehát elkerülték ezt a vidéket, amelyet Fekete Csörgőkígyónak neveztek, mert az óriási, keringő bazalt- és porfírtömbök folyton összeütköztek, s ilyenkor egész meteoráram keletkezett – innét eredt mindaz a sok üstökösfej, bolida és aszteroid, amely teleszemeteli az egész Skorpió-rendszert.
A meteorok kőesője persze Aragéna földjére is hullott, szüntelenül bombázta és barázdálta, a becsapódások tűzkútjai nappallá változtatták az éjszakát, a porfelhők pedig éjszakává a nappalt. De a legkisebb remegés sem jutott le az interitek országáig, és ha bárki megközelítette volna a bolygót, nem lát egyebet, ha ugyan hajóját a sziklaörvények már addig szét nem zúzzák, mint egy kráter lyuggatta kőgolyóbist. Az interitek gondoskodtak róla, hogy a föld alatti birodalomba vezető kapuk se különbözzenek holmi sziklahasadéktól.
Évezredeken keresztül senki sem tette a lábát a bolygóra, de azért Metamerik egy pillanatig sem engedett a szigorú éberségből.
Történt egyszer, hogy néhány interit kisétált a bolygó felszínére, és megpillantott egy óriási kehelyfélét, amelynek talpa a sziklák közé ékelődött, égre néző homorulata pedig repedezett és sok helyütt lyukas volt. Nyomban odahívták a csillaghajózás tudorait, s azok úgy vélekedtek, hogy ismeretlen tájakról érkezett, idegen csillaghajó roncsát látják maguk előtt. A hajó igen nagy volt. Csak közelről látszott, hogy alakja karcsú henger, amelynek orra a sziklába fúródott, vastagon borítja a pörk és a korom, kehelyszerű tatja pedig a föld alatti paloták boltíveire emlékeztet. Fogókarokkal ellátott gépek kúsztak elő a föld alól, óvatosan kiemelték gödréből a titokzatos hajót, és bevonszolták a föld alá. Aztán egy csoport interit elsimította a hajó fúrta tölcsért, hogy a bolygó felszínéről eltüntessék az idegen behatolás minden nyomát, és tompán becsapódtak a bazaltkapuk.