Thomil a hosszabbik úton tért vissza a felderítésből. A józan ítélőképessége dacára lehúzta a fejéről a farkasprém csuklyát, és élvezte a szúrós és hideg szelet, miközben a süvöltő sötétben gyalogolt. Thomil istenei benne voltak ebben a hidegben, a hóban és a fagy alatt szunnyadó, színt ígérő sáfrányok szárában. Érezni akarta, ha valóban most ölelik át őt utoljára.
A törzse életben maradt tagjai szorosan összebújva várták a Tiran-tó partján. A caldonnok ijesztően kevesen voltak a sötétben a hatalmas, összefüggő jégtáblához képest. Az őrszemek közül, akik leváltak a csoporttól azért, hogy ellenőrizzék, nem fenyegetik-e őket a rémfarkasok, a hóoroszlánok vagy az ellenséges törzsek, Thomil tért vissza utoljára, és vele együtt negyvenre nőtt a létszám – negyvenen maradtak abból a népből, amelyiknek egykor több tízezer tagja volt.
– Nincs veszély – mondta Beyern, a vadászok vezetője, amikor Thomil elment mellette.
Nem tett fel kérdéseket, mert minden szükséges információt kiolvasott Thomil testbeszédéből.
Mivel az élet fokozatosan eltűnt Kwen síkságairól, a felderítést inkább megszokásból végezték el, mint elővigyázatosságból. A caldonnok hat hónappal ezelőtt találkoztak utoljára egy másik néppel, és Thomil évek óta nem látott egyetlen rémfarkast sem. A síkságok legádázabb gyilkosa nem e világi lábakon járt, és a Kwen legjobb őrszemei sem vették észre, hogy közeledik.
– Csatlakozz a családodhoz! – Beyern a sötétben egymáshoz simuló Maeva és Arras felé biccentett. – És vedd fel a csuklyádat, te ostoba!
– Igen, bácsikám!
Thomil elmosolyodott, felhúzta az elzsibbadt fülére a csuklyát, és közben igyekezett nem arra gondolni, hogy talán ez volt az utolsó alkalom, amikor rászólt a nagybátyja.
Maeva egy szót sem szólt, amikor Thomil lekuporodott mellé. Thomil már öt éve magasabb volt a nővérénél, de számára mindig Maeva jelentette a menedéket és a fénysugarat, amikor az összes szeretet eltűnt a világból. Maeva belenézett Thomil szemébe, azután a tó mögötti ragyogás felé fordult, arra ösztönözve az öccsét, hogy kövesse a tekintetét és osztozzon meg vele a reményben.
A tó túlpartján lévő ország teljesen idegen volt a számukra – az épületek a legmagasabb fáknál is magasabbak voltak, a tornyok úgy fúrták keresztül az égboltot, mint a fogak, dübörögtek és nyikorogtak a gépek. Tiran sohasem lesz az otthonuk, de esélyt adott a túlélésre. A fém metropolisz körül egy varázslatból készült, kupola alakú pajzs csillogott, ami a nyugaton magasodó, napelnyelő hegységtől egészen a keleten lévő, alacsonyabb dombokig tartott. A mágia fényes erődítménye megvédte a benne lévőket a téltől, a Mételytől és minden egyébtől, ami a kihalás szélére sodorta a caldonnokat.
– Készen állsz? – kérdezte Arras, aki előszeretettel tett fel bárgyú kérdéseket.
– Nem.
Thomil ügyelt arra, hogy ne legyen bosszús a hangja, de közben arra gondolt, hogy vajon ki az, aki készen áll a szinte biztos halálra. Vagy ha nem is a halálra, akkor valami olyasmire, ami teljesen ismeretlen a számára. Thomil az anyjaként tekintett a Kwen síkságaira. Kegyetlenek voltak ugyan, de ki lehetett ismerni őket, ha az ember elég türelmes volt ahhoz, hogy kifürkéssze a titkaikat. Miközben a tó túlpartján magasodó várost bámulta, a tudata képtelen volt beletörődni abba, hogy biztonságban lesznek abban a felfoghatatlan varázslatból készült burokban.
Maeva megfogta Thomil kezét, és megszorította. Az érintése ugyanolyan megnyugtató volt, mint akkor, amikor gyerekek voltak, és Thomil sírva ébresztette fel őt azzal, hogy sok szájú farkasokkal álmodott. Thomil a legszívesebben levette volna a szarvasbőr kesztyűjét, hogy igazából is megérinthesse a nővére kezét arra az esetre, ha többé nem lesz rá alkalma. De a caldonnok hallgatólagosan megállapodtak abban, hogy nem fognak elbúcsúzni egymástól. A józan ész dacára hinniük kellett abban, hogy mindannyian látni fogják a napfelkeltét.
– Thomil! – mondta magabiztosan Maeva, ami arról árulkodott, hogy az önuralma dacára kételyek gyötrik. – Sohasem rövid az a távolság, amit érdemes lefutni. – A vadászok régi bölcsességét, ami abból az időből származott, amikor napokig kellett követni a legnagyobb vadat, hogy leteríthessék, Maeva kiegészítette egy másikkal, ami rá jellemzően meglehetősen ködös volt: – Tudod, hogy nem a feledés elől menekülünk, hanem a remény felé futunk.
Maeva és Arras kislánya álmosan dünnyögött valamit az apja vállán, és Maeva erősebben megszorította az öccse kezét, leleplezve a kétségbeesését.
– Neked pedig tudnod kell, hogy Carrának nem esik baja – felelte Thomil, mert ő is szerette volna megnyugtatni valamivel a nővérét. – Arras legalább arra képes, hogy fusson.
– Ezzel burkoltan arra céloztál, hogy ostoba vagyok? – kérdezte Arras, és felvonta sűrű, vörös szemöldökét.
– Ez egy burkolt célzás volt?
– Esküszöm, hogy behúznék neked egyet, öcskös, ha nem aludna a lányom.
– Tudom. – Thomil rávigyorgott a hatalmas termetű sógorára. – Szerinted miért vártam meg, hogy elaludjon?
Ostoba párbeszéd volt, de legalább megnevettette Maevát. Az utolsó perceket töltötték együtt családként a tó partján, és csak az számított, hogy szeretetteljesek legyenek ezek a pillanatok.
– Hamarosan elérkezik az idő. – A vén Sertha reszelős hangja úgy tornyosult a halk beszélgetések fölé, mint egy tölgyfa. – Mozgassátok meg a lábatokat, hogy beinduljon a vérkeringés!
– Hagyjátok hátra a szerszámaitokat és a fegyvereiteket! – tette hozzá Beyern. – Feleslegesen lelassítanak benneteket.
Thomil engedelmesen leakasztotta a válláról az íjat és a tegezt, és letette őket a hóba. Nem számított arra, hogy ilyen nehéz lesz búcsút venni a fegyvereitől. A caldonnok ezer éven keresztül a legkiválóbb vadászok hírében álltak. Azzal, hogy hátrahagyták az íjakat és a dárdákat, mintha végleg beismerték volna, hogy többé nem azok a csúcsragadozók, akik az őseik voltak.
– Talpra! – Beyern végigsétált a tóparton, és felhúzta a gyengéket és az álmosakat. – Most van a leghidegebb, ezért a tó melegebb partján talán megtart minket a jég.
A visszatérő napfény már összeesküdött a fényes kupolából áradó meleggel azért, hogy elvékonyítsák a jeget a síkságok és Tiran között elterülő tavon. A nyár melege idővel el fogja olvasztani a hegység tövében a szelek miatt összegyűlt, áthatolhatatlan havat, szabaddá téve a Tiran felé vezető, valamivel biztonságosabb utakat, de még a legoptimistább caldonnok is tudták, hogy nem fogják kihúzni addig. A Métely sokat elpusztított azok közül az állatok közül, amelyekre vadásztak, és azok közül a növények közül, amelyeknek a terméseit nyáron elraktározták, hogy túléljék a Hosszú Éjszakát.
Most kellett átkelniük a tavon, mert ez volt az egyetlen esélyük.
A négyéves Carra felébredt, amikor Arras megigazította őt a vállán.
– Thomil bácsi visszajött már, apa? – kérdezte álmosan.
– Igen, kicsikém. Itt van velünk – felelte Arras, de Carra aggodalmas arckifejezése miatt végül belefúrta az orrát a kislány borzas, vörös hajzuhatagába, és belesúgott valamit a fülébe, amivel megnevettette. – És most maradj csöndben, szívem! Minden rendben lesz.
A Carrával egyidős és nála fiatalabb gyerekek nem tudtak futni a majdnem térdig érő hóban, ezért őket vinni kellett. Arras szerencsére megőrizte a bivalyerejét a Hosszú Éjszaka szűkös hónapjaiban. Ha kegyes lesz a sors, le tudja futni a három kilométeres távot a kislánnyal a karjában, de ez is csak egy halvány reménysugár volt. A tavon nem a hideg, a kimerültség vagy a vékony jég lesz a legveszélyesebb ellenfelük.
A Métely lesz az, a tízszeresére felnagyítva.
– Addig fussatok, amíg képesek vagytok levegőt venni! – mondta Beyern. – Ne álljatok meg, bármi történjék is! Ne forduljatok vissza senkiért, még a saját véretekért sem! – A szavai fehérré váltak, és úgy lógtak a levegőben, mint egy özvegyi fátyol. – Most egy a vérünk, egy a nevünk, és egy a célunk: az, hogy átkeljünk.
– Készüljetek fel! – kiáltotta a vén Sertha, miközben a caldonnok felsorakoztak a sziklákon.
A nagy létszám elvileg az előnyükre vált. Egyetlen magányos futó sem jutott át egy darabban a túlsó partra, de a nagy létszámú csoportoknak néha volt esélyük. Zsákmányészjárás.
– Indulás!
A caldonnok egy emberként futásnak eredtek a tavon.
Abban a pillanatban, amikor Thomil rálépett a jégre, valami megváltozott. Normális körülmények között a Métely nem jelezte az érkezését a halandók érzékei számára, de Thomil ezúttal érezte, hogy a légnyomás kissé megváltozott, és a levegőben lóg a gonosz ígérete.
Valamivel távolabb fehér fény világította meg a sötétséget, és elkapta az egyik tinédzser vadászt, aki megelőzte a többieket. Amikor a fény hozzáért a fiú kabátjának az ujjához, a fiú megtorpant, és amikor a fény fellobbant, és megvilágította a fiú arcát, Thomil felismerte a Métely első áldozatát: Drevan volt az, aki tavaly télen lett árva, kiválóan értett a csapdák készítéséhez, és csöndes volt… De most nem maradt csöndben. Senki sem maradt csöndben, amikor a Métely felfalta a húsát.
A tágas, közönyös tér és a hideg felerősítette a rémálomba illő ordítást. A bőr úgy hámlott le a húsról, a hús pedig a csontról, mint a lefejtett pamutgombolyag. Néhány felnőtt futó, akik Drevan közelében jártak, döbbenten botladozva megtorpantak, pedig a hátuk mögött a vének azt kiáltozták, hogy „Ne álljatok meg! Őt már elvesztettük. Fussatok!”
Mivel Drevan mindenkit megelőzött, mindenki látta, hogy üvöltve darabokra hullik, de végül a fényszalagok lehámozták a szájat a fogairól, a bőrt a bordáiról, és a tüdejét is elpusztították. Néhány másodperc leforgása alatt a prémvadászból semmi sem maradt egy kupacnyi ruhán, hajon és csupasz csonton kívül. A testéből kifröccsent vér úgy nézett ki a hóban, mint egy virág.
– Előre, fiaim! – Beyern elkapott két fiatal férfit, akik megálltak, és mozgásra kényszerítette őket. – Senki kedvéért ne nézzetek hátra!
Drevan után Elrát vesztették el, egy nyolcéves fiút, aki nehezen haladt a hóban a csoport végén. Thomil csak a szeme sarkából látta, hogy az egyik nő – talán Elra anyja vagy az egyik nővére – képtelen volt elengedni a fiú kezét, így őt is elragadta a fény. Mivel a Métely nem lakott jól az alultáplált gyerekkel, azonnal a következő áldozata felé pörgött, ugyanúgy, ahogyan átugrott az egyik kalászról a másikra, amikor a szél összefésülte őket. A fiú és a nő egymás után bomlott le, összeolvadt virágokat rajzolva a tó jegére.
Thomil nem hibáztatta azokat a fiatal caldonnokat, akik öklendezni és sírni kezdtek attól a látványtól, hogy a társaik szalagokká válnak. De ő már húszéves volt, és annyi számára kedves embert veszített el a Métely miatt, hogy megkeményedett. Kitartóan futott a nővére és a nővére férje mellett, gondosan ügyelve a lépteire, függetlenül attól, hogy mit hallott, és kinek a kiáltozása húzta vissza a szívét.
Igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy felismerte Mirach üvöltését, aki az utolsó életben maradt, gyerekkori barátja volt, és ő volt az utolsó, aki kitanulta a törzs hagyományos ácsmesterségét. Igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy a fény felfalta Rhigát, aki szoptatós dajkája lett, miután az anyja meghalt; Tarhemet, aki megtanította vadászni, miután elvesztette az apját; Landairt, aki olyan kiváló emlékezőtehetséggel rendelkezett, hogy életben tartotta a törzs legrégebbi dalait.
A megsokszorozódó és visszhangzó üvöltések szerencsére egy mindent elborító, szívet tépő vonyítássá olvadtak, még a legkiválóbb hallással rendelkezők sem tudták volna megkülönböztetni egymástól az egyes emberek hangját. Ahelyett, hogy azon töprengett volna, hogy hány caldonn maradt talpon, Thomil Arrasra összpontosított, aki néhány lépéssel megelőzte, és Maevára, aki mellette futott. Ki fog tartani, amíg ők vele vannak, és ha egyszer csak eltűnnek… nos, Thomil erre az eshetőségre is megpróbált felkészülni.
Már majdnem a tó közepénél jártak, és azok a fiatalok, akik eleinte száguldottak, kezdtek kifáradni. Most azok a futók kerültek az élre, akik idősebbek és edzettebbek voltak, többek között Thomil, Maeva és Arras. Arras vezette a maroknyi csoportot, mindenkit megelőzve, még úgy is, hogy Carrát cipelte. A caldonnok hozzá voltak szokva a téli futáshoz, de még a legjobb állapotban lévő tüdő is csak egy bizonyos mennyiségű hideg levegőt tudott befogadni. Thomil érezte, hogy az ő mellkasába is bekúszott a fagy. Néhány lépéssel lemaradt Maevától abban a reményben, hogy le tudja lassítani a légzését, és enyhíteni tudja a károkat, aztán abban a pillanatban újra felbukkant a fehérség.
Pontosan Arras lapockái között.
– Nem! – kiáltotta könyörgő hangon Maeva, de nem tudta megállítani az elkerülhetetlent.
Arras a felesége felé fordult, és Thomil még sohasem látta ilyen rémültnek a sógorát. Alig lehetett kivenni a szavakat az üvöltéséből:
– Vedd át Carrát!
Az ősi anyai kétségbeesés miatt Maeva egy szempillantás alatt leküzdötte a közöttük lévő, néhány méteres távolságot, és amint kikapta a lányát a férje izmos karjából, Arras egy fényspirál formájában darabokra hullott.
Carra felsikított, amikor az egyik kóbor fénynyaláb belecsípett az arcába, utána azonnal elhallgatott, mert elvesztette az eszméletét. Thomil némán azért imádkozott, hogy ne legyen ennél nagyobb baja. A fény épphogy hozzáért a kislány arcához, de nem sikerült átugrania Arras testéről az övére.
– Arras! – nyöszörögte fájdalmasan Maeva, miközben a férje belezuhant a hóba egy vörös virág formájában, amit nem lehetett megkülönböztetni a többitől. – Arras! Nem, nem!
De csupán annyit tehetett a férjéért, hogy nem állt meg. A mellkasához szorította az ernyedt Carrát, és botladozva és zokogva futott.
– Majd én átveszem! – kiáltotta Thomil, mert rájött, hogy a veszteségtől lesújtott nővére nem fogja elbírni a terhet. – Bízd rám, Maeva! – Odaszaladt a nővére mellé, és futás közben magához ragadta a kislányt. – Te összpontosíts a futásra!
A jéghideg levegő nemcsak szaggatta, hanem döfködte is Thomil tüdejét, de már nem törődött a maradandó károsodásokkal, mert ő lett a felelős Carra biztonságáért.
Az életben maradt futók megtették az út háromnegyedét. Hamarosan átérnek a túlsó partra, és maradtak még néhányan. Thomil nem nézett körbe, de amikor éppen nem üvöltött valaki, hallotta a többiek nyikorgó lépteit a hóban. Abban a hóban, ami egyre jobban elvékonyodott, és egyre vizesebb lett, ahogy egyre közeledett Tiran fényesen ragyogó határa. A kupolából áradó meleg jólesett volna Thomilnak, ha a tüdejét nem perzselte volna nyersre a hideg.
A csizmája jobban belesüppedt a vizes hóba, mióta átvette Carrát. Egy reccsenést hallott hirtelen, mintha eltört volna egy száraz faág. Csak akkor tudta beazonosítani a hangot, amikor felerősödött, és valaki felkiáltott a háta mögött:
– A jég! Be fog szakadni!
Thomil éppen akkor nézett hátra, amikor az első ember eltűnt. Beyern volt az, a vadász, akiből a tó zsákmánya lett. A lék éles, csipkézett pereme úgy harapott bele, mint egy fogsor, és miközben a repedések szétterjedtek onnan, ahol eltűnt, a Thomil mögött futó nők és férfiak megbotlottak – mind a hatan.
Jóságos istenek! Már csak hatan maradtak?
Nem.
Nem, az nem lehet… De a repedező jég mögött a hó megmutatta az igazságot egy vörös virágokkal tarkított rét formájában. Több mint harminc caldonn vált vérré a havon, csak egy maroknyian maradtak – és berepedezett alattuk a jég. Ijesztően gyorsan követték egymást az események, mint amikor a Métely egyik élőlényről a másikra ugrott. A fülsértő reccsenések összekeveredtek az üvöltésükkel, hogy aztán a törzs utolsó tagjait elnyelje a közönyös tó jéghideg vize.
– Nem! – nyöszörögte Thomil, amikor a nővére is eltűnt.
Miután az anyjuk meghalt a szülőágyon, Maeva vette a karjába az újszülött Thomilt. Amikor a Métely elvitte az apjukat, Maeva dörzsölte le Thomil arcáról a vért és a könnyeket. Miután az összes nagynénjüket és testvérüket elvesztették, Maeva Thomil mellett maradt. Ő volt az egyetlen állandó dolog az életében.
Thomil világa úgy omlott össze, mint a jég. Térdre rogyott, körülfonta a sötétség és a hideg, habár alatta még nem repedt be a jég. A családjával együtt fulladt meg.
A következő pillanatban egy kiáltás hasította keresztül a levegőt, mint egy dárda:
– NEM!
Maevának csak a feje látszott ki a lékből, a halál hidege már belekapaszkodott az ajkába, vörös haja ráfagyott az arcára. Felküzdötte magát az egyik jégtáblára, de nem azért, hogy éljen, hanem hogy üvölthessen:
– Ne állj meg, Thomil! ROHANJ!
És Thomil szíve fájdalmasan felismerte az igazságot: Maeva azért cipelte el őt eddig a pillanatig, hogy megtehesse az utolsó métereket a lányával a karjában. Thomilnak életben kellett maradnia Carra miatt, és ez erősebb motiváció volt a félelemnél és a gyásznál.
A víz fehéren világítani kezdett – először három, utána négy, öt, majd hat helyen –, és a jeget vörösre festette az áldozatok vére, miközben a Métely felfalta a fuldoklókat. És így tűntek el örökre a caldonnok.
De nem egészen. Thomil magához szorította az unokahúgát. A kislány feje rábukott a mellkasára, és ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy felálljon. Maradtunk még néhányan!
Egy a vérünk. Beyern szavai visszhangot vertek a fejében, miközben a vadász, Maeva és a többiek belecsúsztak a fehéren lángoló halál kitátott pofájába. Egy a vérünk, egy a nevünk, egy a célunk…
És mivel Thomilnak semmije sem maradt ezen a célon kívül, megfordult, és száguldani kezdett a város felé.
Úgy futott, ahogy ember még soha, nem törődve azzal, hogy tönkreteszi a testét. Carra súlyának le kellett volna lassítania, ehelyett úgy húzta előre, mintha Kwen összes istensége átadta volna neki az erejét, hogy leküzdhesse az utolsó szakaszt. A tűzhely istennőjének, Siernayának az ereje Thomil izzó tüdejéből táplálkozott; a vadászat istene, Mearras, a testét meghazudtoló erővel ajándékozta meg; a vizek istennője, Nenn, gondoskodott arról, hogy ne szakadjon be a csizmája sarka alatt berepedező jég. A tóparton heverő sziklák aranyszínnel ragyogtak Tiran varázslatától. És maga a Halál látszólag hagyta, hogy Thomil kicsússzon a kezei közül, és megmeneküljön.
Az utolsó néhány méteren a csizmája beszakította a meleg miatt elvékonyodott jeget, de ez már nem számított. A víz csak a sípcsontjáig ért, recsegve és ropogva haladt előre. A szilánkosra tört jég felhasította a bőrét, de nem érezte a fájdalmat a hideg miatt. Úgy ért ki a partra, mint egy eszelős, és felkapaszkodott a sziklákon a biztonságot jelentő, aranyszínű fénybe. A varázserőből készült határ nem gátolta meg abban, hogy belépjen, és az aranyszínű ragyogástól bizseregni kezdett a hideg bőre.
És a határ túloldalán a tavasz várta.
Sikerült!
Thomil térdre rogyott a legsimább talajon, amit valaha látott. De rájött, hogy ez nem talaj, hanem egy tirani találmány, amit járdának hívnak. Óvatosan lefektette Carrát a természetellenesen sima felületre. A kislány sápadt volt a hideg miatt, és szivárgott az arcából a vér ott, ahol a Métely egy sarlót égetett a szemhéjára. Thomil esetlen mozdulatokkal lehúzta a remegő kezéről a bőrkesztyűt, és rászorította két ujját Carra nyakára.
– Kérlek…! – dünnyögte. – Kérlek, kérlek…!
És az istenek megint kegyesek voltak, pedig ezen a helyen nem férhettek hozzá. Érezte a kislány szívverését.
Carra életben fog maradni. Miután ezt felfogta, az állatias erő távozott a testéből, ő pedig összerogyott az unokahúga mellett.
A Métely eltűnt a levegőből, de vele együtt Thomil isteneinek a suttogása is megszűnt, borzalmas űrt hagyva maga után. Kinyitotta a száját, hogy zokogjon, de csak arra futotta az erejéből, hogy sípolva kapkodja a levegőt. A könnyei belefolytak a halántékára tapadt hajába, felolvasztották a bőrére kristályosodott verejtéket. Gyűlölte magát azért, hogy nem tud üvölteni. A caldonnok eltűntek, az összes tudásukkal, a dalaikkal és az egymás iránt érzett szeretetükkel együtt. Remegnie kellene a Földnek. Fel kellene hasadnia az égboltnak, és jajveszékelnie kellene a veszteség miatt. Ehhez képest Thomil mozdulatlanul feküdt, úgy tátogott, mint a partra vetett hal, és egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából.
Nem tudta megállapítani, mennyi idő telt el, amikor egy csizma belefúródott a vállába.
– Hé! – A hang türelmetlen volt, mintha régóta ismételgette volna önmagát. Thomil lassan kinyitotta a szemét, és miután kitisztult a látása, megpillantott egy idegen férfit, akinek zöld szeme, pisze orra és rövid, barna haja volt. – Magadhoz tértél, Mételyes?
A tirani nyelv ugyanabból a fából nőtt ki, mint azok a nyelvek, amelyeket Thomil ismert – a gyökerét a caldonn nyelv alkotta, a szótagok szerkezete pedig endrasta volt, mint a levelek szélén a fűrészfogak –, de beletelt egy kis időbe, mire a füle hozzászokott az össze nem illő hangokhoz. A keleti dombok mögül kikukucskáló nap nem olyan volt, mint amilyennek Thomil megismerte. A varázskupola miatt megváltozott a színe, és a tirani szögletes épületek furcsa és szigorú háromszögekre törték meg fényét. Thomil azt is megállapította, hogy a levegő is furcsa, miután a tüdeje már nem perzselt annyira, és minden egyes levegővétel alkalmával érezte az ízét. Füstös volt, de ez a füst nem hasonlított a tábortűzre, sem a futótűzre, hanem kissé savas volt, mint az epe.
– Hé, Benny! – kiáltott hátra a határőr a válla fölött. – Találtam egy kwent. Gyere ide!
– Csak egyet? – kérdezte a társa.
– Nos, valójában kettőt, ha ezt a gyereket is beleszámolom, de szerintem ő már nem él.
Thomil tiltakozni akart, de csak egy hörgésre futotta tőle.
Felbukkant fölötte egy másik férfi, aki ránézésre csupán annyiban tért el a társától, hogy szeplős volt az orra. A vén Sertha figyelmeztette őket arra, hogy a tiraniakat nehéz lesz megkülönböztetni egymástól. Ez a két férfi egyforma, merev, rézgombos egyenruhát viselt, és a hátukon fémből készült fegyver lógott, ami hosszabb volt a furkósbotnál, de rövidebb a dárdánál. Puska.
– Ha túl gyengék ahhoz, hogy dolgozzanak, itt nincs helyük – közölte fagyosan a szeplős orrú határőr.
Ez vajon azt jelenti, hogy…?
– Visszadobjam őket?
– Ne! – nyöszörögte Thomil, és elkapta a pisze orrú határőr csizmáját. Nem tudott felállni, és csupán reszelős hangú nyöszörgésre futotta az erejéből, de a keze erős volt a bőrvarrástól és az íjak húrozásától. Abban reménykedett, hogy ez majd önmagáért beszél. – Tudok dolgozni.
Megtanult néhány tirani szót az átkelés előtt. A vén Sertha azt mondta, hogy a túlélés érdekében szükségük lesz rájuk azoknak, akik átjutnak a határon.
– Tudok dolgozni!
– Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve a szeplős orrú férfi. – Nem úgy nézel ki.
– Elég erős a szorítása – jegyezte meg a pisze orrú társa, és vágott egy grimaszt, amikor lepillantott a csizmájára. – Talán be kellene vinnünk a táborba, hogy kiderüljön, rendbe jön-e.
– Rendben van – morogta bosszúsan a szeplős orrú férfi. – Én megszabadulok a kislánytól.
Az egyenruhás határőr lehajolt, hogy felemelje Carrát.
– NEM!
A kétségbeesés miatt Thomil testébe visszatért az erő, és ráfeküdt az unokahúgára.
– Ó, Feryn szerelmére!
A pisze orrú férfi beakasztotta a lábát Thomil válla alá, hogy lerúgja a kislányról. De a vén Sertha azt is elmondta, hogy a tiraniak nem választhatták el a szülőket a gyerekeiktől, mert a vallásuk megtiltotta. Éppen ezért Thomil átölelte Carrát, és reszelős hangon elmondta azt a néhány szót, amelyeket a caldonnok ritkán használtak:
– Az enyém… az én lányom.
Borzalmas érzés volt megtagadni Maeva és Arras létezését, akiknek a vére még friss volt a havon. De a tiraniak furcsa erővel ruházták fel a szavakat és a tulajdont.
A csizma kicsúszott Thomil válla alól.
– Szóval a lányod? – kérdezte a szeplős orrú férfi.
És úgy tűnt, hogy a tiraniak ugyanúgy nem tudják megkülönböztetni egymástól a kwen arcokat, mint a kwenek a tiraniakat, mert egyik határőr sem tette fel azt a kérdést, hogy akkor miért nem hasonlítanak egymásra. Beérték azzal, hogy Thomilnak és Carrának is szürke volt a szeme.
– Rendben van, akkor együtt mehettek a táborba. Majd kiderül, mennyire fog tetszeni neked az a hely. – Thomil értetlenül összeráncolta a szemöldökét, ezért a szeplős orrú férfi gyűlölködve hozzátette: – A saját sírodat fogod megásni azzal, hogy etetned kell egy éhes szájat.
Ha az őr így akart ráijeszteni Thomilra, akkor csúfos kudarcot vallott. Ezek szerint nem fogta fel, hogy Thomil már halott volt. Az egész lénye a határ túloldalán hevert véres cafatokban, amelyek a következő hóesés alkalmával nyomtalanul eltűnnek majd. De Carra életben volt. És miközben Thomil vett egy mély lélegzetet, megesküdött a néma isteneinek arra, hogy a kislány életben marad.
A szíve mélyén kételkedett abban, hogy fel lehet nevelni egy caldonn gyereket ebben a vasból és fogaskerekekből épült városban, de az összes ősét megtagadta volna, ha nem tesz egy próbát. Amíg együtt vannak, képes elhitetni magával, hogy volt értelme az átkelésnek és a mészárlásnak.
A caldonnok életben maradtak.