img2.pngimg2.pngimg2.png

 

A Klen rezidencia meglepően hűvös eleganciával fogadta a látogatókat. A tágas nappali táblányi üvegfalai a napsütötte, havas kertre nyíltak, s a télen gyorsan nyugvó nap sugarai végigterültek a csillogó parkettán, és rásimultak a pasztellszínű szőnyegekre. A falakon feltehetően vagyont érő festmények sorakoztak, bár észrevehető ízléssel voltak összeválogatva. A nád zöld, antik ülőgarnitúra otthonosan terpeszkedett a nagy tér közepén egy remekműnek számító, kecses dohányzó asztal körül, melyen hosszúkás, hozzáértést bizonyító karácsonyi dísz emelte a közelgő ünnep fényét. Háta mögött, a homokszínű márvánnyal bélelt kandallóban lelkesen ropogott a tűz. David a bemutatkozás után azonnal arra vette az irányt, azt gondolva, nem árt, ha közlendőjéhez leülnek. De Raphaela Klen nem követte, hanem puha talpú, fehér kis papucsában az ablak előtt álló finom vonalú íróasztalhoz lépett, és becsukta a rajta fekvő füzetet, melybe feltehetően írt, míg meg nem zavarták. Peter a nappali hátsó kertre nyíló, déli teraszajtajához sétált. Látta, hogy a kert távolabbi pontján takaros kis ház áll, nem messze tőle télre lefedett medence terül el, és a kanyargós utak kerti tóhoz vezetnek, majd folytatásuk a rajta átvezető fahídon vezet át. Szerette volna tudni, mi van a füzetben, amit a nő becsukott az imént, és azt is tudni vágyta, mi lehet abban a kis házban, ki tartja rendben a kertet, ki tünteti el az utolsó porszemet is ebből a tökéletesen tiszta házból. De leginkább azt szerette volna tudni, hogy Raphaela Klen hogyan beszél ezekkel az emberekkel, hogy bánik velük. Szeretett volna mindent hallani, ott lenni az életében. Ettől a gondolattól hirtelen teljesen összezavarodottnak érezte magát. A nő felé fordult. Látni akarta, hogyan reagál ez a tiszta arc egy olyan hírre, amely rövidesen megváltoztatja az életét. David már megint a torkát köszörülte. Peternek elfogyott a türelme.

– Sajnos rossz hírt hoztunk – kezdte. – Talán jobb lenne, ha helyet foglalna.

Raphaela jégkék tekintete Peter sötétkék pillantásába fúródott. A nyomozó megremegett belül. Olyan érzése volt, mintha a lelke mélyére láttak volna azok a tiszta szemek.

– A férjemről van szó – állapította meg a nő a két férfit méregetve, de nem ült le, hanem keresztbe fonta a karjait a mellei előtt.

– Igen – csatlakozott David.

– Nem jött haza tegnap reggel óta – nézett egyenesen David szemébe az asszony.

– Meghalt – bökte ki David végre.

Raphaela Klen lassan lejjebb eresztette hosszú szempilláit, és a parkettára nézett egy pillanatra. Nem válaszolt, de ismét Davidre emelete a tekintetét.

– Pontosabban elégett… – helyesbített David, mintha az elégés nem tartozna a halál kategóriájába. Haragudott magára esetlenségéért.

Raphaela maga elé nézett egy pontra a levegőben.

– Nos, ez nem lep meg – szólalt meg váratlanul.

Peter figyelte a szép arc minden rezdülését, és nem akarta elhinni, amit hallott.

– Úgy érti… – vonta össze David a szemöldökét. – Úgy érti, számított rá, hogy… hogy kigyullad?!

– Számítottam rá, hogy hamarosan érni fogja valami. Igen – bólintott a nő, amitől fényes haja előrelendült a hátáról a bal vállára.

– Miért? – kérdezte egyenesen David.

– Azt hiszem, talán eljutott arra a pontra, amikor túllépett minden határon.

– Kinél?! – csattant fel egy kissé David hangja.

– Nos, ez valóban nehéz kérdés. És meg is értem, ha nem fogja rá megtalálni a választ. Azt gondolom, a Világmindenség szemében – jelentette ki a nő szemrebbenés nélkül.

– Azt gondolja, a Világmindenség ölte meg? – hajolt előre David a kanapén.

– Megölték? – kérdezett vissza Raphaela felszalajtva egyik szépívű szemöldökét a homlokára.

David zavarba jött.

– Különben hogyan gondolta volna, hogy a Világmindenségnél lépett túl minden határon? – kérdezte gyanakvással a hangjában, hogy bolonddá teszik.

– Például közös tudati szinten. Vagy azt gondolja, bármit gondolhatunk, mondhatunk vagy tehetünk anélkül, hogy ne kellene érte felelősséget vállalnunk? – kérdezte teljes nyugalommal a nő.

David reggel óta semmit sem értett.

– Hol volt tegnap éjszaka este nyolc és reggel nyolc között? – szögezte Raphaelának a kérdést.

– Egy darabig ott, ahol ön ül. Aztán pedig az ágyamban.

– Van alibije? – kérdezte David.

– Az előbb mondta, hogy elégett. A férjemen kívül nem hiszem, hogy más alibit kellene biztosítanom a hitvesi ágyban – válaszolta az asszony ugyanolyan lágy hangon, ahogy addig is beszélt velük.

David ismét köhécselni kezdett. Úgy érezte, mintha valami különös módon elszigetelt szobába zárták volna, ahol minden születő gondolata visszacsapódik a falakról, de ő már nem tudja, honnan eredtek, csak azt tudja, ismerősek nagyon.

– A férjét, pontosabban a maradványait, ma reggel találtuk meg a Vén Favágó Fogadó nyolcas szobájában. Feltehetőleg Erin Leens társaságában volt, amikor történt… a halál beállt… – szedte össze magát végül David helyett Peter. – Mindketten elégtek. Valójában még nem világos, hogyan. Ami különös, hogy…

– A nyolcas a halál száma – szólalt meg Raphaela.

A két férfi döbbenten bámult rá.

– A szoba száma – magyarázta a nő szinte kedvesen.

Közelebb lépett hozzájuk, amitől az ablakon betörő nap utolsó sugaraiba került. Szikrázó fényben állt. Elérhetetlennek tűnt.

– Rendszeresen jártak oda, és mindig ugyanabba a szobába. Kifejezetten a nyolcas szobát kérték.

Raphaela jégkék íriszén megtört a napfény, mikor válaszolt.

– Sorsunk végrehajtói vagyunk.

Csend állt be. A tűz barátságosan pattogott a kandallóban. A két nyomozó a fiatal nőt figyelte, de Raphaela arca semmit sem mondott. Úgy látszott, nem sző semmilyen fondorlatos tervet, nem állít csapdát.

– Nem is sajnálja, hogy meghalt? – kérdezte végül Peter csendesen.

– Szeretni valakit, annyit jelent, mint olyannak látni, amilyenek Isten őt elképzelte. De róla még Isten is lemondott. Különben nem halt volna így meg. Nem lehetett rajta segíteni. Ezt sajnálom. Hogy meghalt, azt nem. Mind esőcseppek vagyunk, melyek pocsolyába hullanak. Először kicsi körként kezdjük, aztán egyre szélesedünk, végül eloszlunk a semmibe – ezt olyan nyugalommal mondta, hogy David és Peter hátán végigszaladt a hideg.

– Be kell jönnie a kapitányságra, hogy azonosítsa a férje maradványait… a két lábfeje nem égett el. Talán tudna nekünk valami biztosat mondani – szólalt meg David.

Raphaela bólintott.

– Természetesen.

– Megcsalta önt! – tört ki Peterből halkan.

Tehetetlen dühöt érzett a nő megingathatatlansága láttán.

– Az az ő problémája, nem az enyém – fordult Raphaela békés pillantással Peter felé.

– És megverte…

– Az is – bólintott Raphaela olyan fejmozdulattal, mint egy japán gésa.

A finomsága lenyűgöző volt.

– Árulja el, hogyan lehetne a férjének bármilyen problémája most, hogy meghalt?! – csattant fel David.

– Azt gondolom, hogy most van csak igazán – jött a válasz.

– Hisz Istenben? – kérdezte Peter higgadtan.

– Nem – kis csend állt be. – Tudok róla – válaszolta Raphaela tiszta tekintetét le nem véve a hozzá lépésről lépésre közeledő férfiről.

Mikor Peter megállt előtte, olyan közel, hogy a lélegzetét is érezte, Raphaela megszólalt.

– Az utak, mint a háló csomói keresztezik egymást tökéletes terv szerint. Mi másért lenne itt, ha nem követné ezt a tervet? Minden csomó egy elágazás, egy döntés. Végül valahol kiérünk a háló széléig. Higgye el, nem mindegy, hogy hol.

Peter majdnem beleveszett ebbe a nőbe, az annyira vonzotta magához. Uralkodnia kellett magán, hogy el tudjon távolodni tőle. Nem volt benne biztos, hogy Raphaela a férjéről beszélt vagy őróla. Találva érezte magát, mintha átláttak volna rajta. Ahogy hátrált, a nő szemében kis mosoly kezdett bujkálni. Peter dühös lett. Úgy érezte magát, mint egy egér a macska játékaként.

– Nem is érdekli, hogy éghet el valaki úgy, hogy csak hamu maradjon belőle, miközben a panzió meg sem pörkölődik, pedig csupa fa?! Mindez zárt ajtó és ablakok mögött? Meg sem kérdezi, hogy éghettek el mind a ketten? – támadt fojtottan csendes kérdéseivel a nőre.

– Tudna válaszolni rájuk, ha megkérdezném? – kérdezett vissza Raphaela.

– Nem! De attól még érdekelhetné!

– Mondtam, hogy nem érdekel?

– Megtenné, hogy nem válaszol folyton kérdésekkel?!

– Gyanúsít valamivel? – kérdezte kis csend után Raphaela. – Azok után, hogy az imént elmondta, képtelenség volt megtenni?

– Mondtam ilyet?

– Nem mondott?

– Elég! – csattant fel David az egymással szemben álló páros delejes párbeszédének véget vetve.

– Az a helyzet, hogy kétségtelenül gyanúsan viselkedik.

– Így is nevezhetjük. Nézőpont kérdése – mondta a nő le nem véve szemét Peterről.

– Nem tartóztatom le, de kérem, míg nem kap arra vonatkozó engedélyt, hogy elhagyhatja a várost, legyen elérhető. Reggel pedig kilenc órára fáradjon be a kapitányságra az azonosítás miatt. Még jelentkezünk! – azzal karon ragadta Petert, aki még mindig Raphaela arcát bámulta, és kivontatta a nappaliból.

Mikor már kint jártak a kertben, hátraszólt neki a válla felett.

– Megvesztél?! Azt hittem, ráugrasz! Jézusom! Még soha nem láttam ilyet!

– Én sem – nyögte Peter.– Nem is értem, mi történt velem.

– Gyönyörű, az biztos, de valami nagyon nem stimmel vele – nyitotta ki a kaput David.

Bezuhantak az autóba, és egymásra néztek.

– Mintha mindenről tudna – mondta David.

– Szó szerint – bólintott Peter nagyot fújva maga elé.

Utoljára még rápillantott a házra, ahol az étkező ablakában látta Raphaela Klen függöny mögött álló, törékeny sziluettjét.

 

img2.pngimg2.pngimg2.png

 

Mikor évekkel később visszagondolt erre az útra, első gondolata mindig egy ködösen varázsos érzés volt. Áthaladva a hágón elkezdett ereszkedni a hegyi utakon, melyek, mint a pókháló, oly finoman szőtték be a kietlen, néma erdőségeket. Álmodozni kezdett.

Ahogy gyermekkorában a felnőtt életét képzelte el, úgy most abba próbálta beleélni magát, milyen lenne az élete újra fent a hegyen. Szinte hangtalanul suhant a fenyvesek között a szorgalmas hóláncokon. Élvezte, ahogy az út újra és újra megközelíti a meredek részeken rohanó, a lankásabbakon páncélos védelem alatt igyekvő folyót. Békés pillanatok voltak, de természetüknél fogva nem tarthattak sokáig. Már némelyik fordulóban néha megláthatta a hegység lábainál elterülő csillámos, ezüst dombokat.

 

Mikor az a hatalmas testű, csodás agancsú szarvas kilépett elé az útra, megállt az idő. Mint egy lassított felvételen, úgy közeledett a királyi vad felé a túl nagy sebességgel haladó kocsi, a tövig nyomott fékről tudomást sem véve. Az időtlenül hosszú pillanatban, ahogy Peter az állat bársonyos, meleg tekintetébe nézett, az édesanyja képe villant fel előtte, ahogy éppen beteszi a kelt kalácsot a sütőbe, a következő törtrészű pillanat apját hozta, ahogyan munka után, fáradtan, kipirult arccal ballag haza az utcán. A képet Emily arca váltotta fel, ahogy elmosolyodik, majd Samé, amint négykézláb, pelenkásan közlekedik a konyhában. Mindez csak egy pillantásnyi időt vett igénybe, a Scorpio még mindig a mereven felé néző állat felé csúszott, úgy érezte, megveszekedett sebességgel. Halálos veríték lepte el a testét, ahogy az adrenalin szétcsapott benne. Végtelen akarattal követelte, hogy ez ne következzen be, miközben pontosan tudta, hogy semmit sem tehet. A becsapódás pillanatában a motorháztetőre felcsapódó állat hatalmas agancsa beszakítva a szélvédőt, millió szilánkot spriccelt az utastérbe, és átszúrta Peter mellkasát. A fájdalom végighasított a testén, és beléfojtotta a levegőt, de az eszméletét nem veszítette el. A lendület az autót visszalendítette az út túloldalára, ahol ugyan megszabadult a motorháztetőn hurcolt állattól, viszont az agancs kivágódott vele együtt Peter mellkasából olyan hangot adva, mint amikor Corin kihúzta a dugót a tele mosogatóból. Az emelkedő, melynek nekicsapódott megpördítette maga körül, visszalökte és áttaszította az útszegély korlátján a kocsit. A motor zakatolva hörgött, az út menti táj élettelenné maszatolódott. A Scorpio belebotlott a korlát alatt feltornyosult hóba, és átrepült felette. Mintha hosszú percekig lebegett volna a semmi felett, mikor a fák koronája lelassította és el is térítette röppályája ívéről, nem mintha ez a fékevesztett zuhanás annak lett volna nevezhető. De már nem mesélhetett senki a törvényszerűségek természetéről abban a forgásban, ami ezután következett aljnövényzetet tarolva, szikláknak csapódva, nyikorogva, szikrákat csiholva, fémesen nyöszörögve a végtelennek tűnő, halálos piruettben. Mikor az összeroncsolódott kocsi végül elérte a folyót, és keresztülzuhant a szilánkokra törő jégkérgen, Peter már nem volt eszméleténél, hogy az utastérbe betörő, sodrón jeges vizet érzékelje összetört testén. A lélek kint csücsült belőle a folyóparti havon, és nézte, ahogy a kocsi elmerül az őrült iramú sodrásban.

Aztán csend lett. Mélységes csend, amely mindent elnyelt.

… Sam vasárnap reggel megjelent az ágy mellett a nagy fülű, fehér plüsskutyát vonszolva maga után, és bekéredzkedett az apja mellé. Tudta, hogy az anyját nem zavarhatja, de az apja mindig elfogadta reggeli vándorlásait. Csendesen bebújt számára kiképzett öbölszerű helyre, és összegömbölyödve apja mellkasához nyomta a hátát. A plüsskutyát félig bevonta a magával a fészek melegre, és csendesen szuszogni kezdett...

…Raphaela mosolygott rá azokkal az áttetszően kék szemekkel. Meleg szeretet árasztotta el, ahogy meglátta.

Nincs semmi baj mondta a nő nyugodt hangon. Az emberiségnek nem adatott meg a halandóság. Minden lélek részese a Teremtésnek.

A szabad választás felbecsülhetetlen lehetőségével születtél a fizikai világba. Nem veszíthetsz el semmit, ami igazán a tiéd. Nincs semmi, ami ne fordulhatna a visszájára. Csak helyesen kell döntened. A helyes döntés, pedig azt jelenti: tervszerű. Vagyis követi a tervet…

…Emily hajolt az arcába szikrázó szemekkel. Ebből elég, Peter! Fejezzük be! Válunk! süvített belőle a megvető harag. Ugyan, mit gondolsz, meddig fogom még ezt elviselni?!!...

…Hosszú, fehér, élő fényfalú folyosókon bolyongott keresve a kijáratot. Az egyik fordulóban Raphaela állt rá várakozva, mintha a neonfényben izzó, képlékeny falnak támaszkodott volna.

Attól, hogy valami az elme számára a negatív élmény kategóriájába tartozik, még tervszerű lehet. Az élet alapja a változás. A változás alapja a próbatétel. A próbatétel alapja a tanulás. A tanulásé, pedig a fejlődés. Itt a tükörnek ezen az oldalán az ok okozati viszony fordítva van felállítva. A fejlődés terve építi a tanulnivalókat. A tanulnivalók szintje méri fel a próbatételek nehézségét. A próbatételek nehézségi fokozata írja meg a változások képletét. A változások képlete, pedig maga az életed. Semmi sincs benne, amit ne te hívtál volna le magadra. Semmi sem történik benne, aminek ne lenne pontos célja. Senki sem jelenik meg benne, akinek ne lenne fontos feladata. És semmi sincs benne, ami megtörhetne, mert pontosan annyi nehézség van benne, amennyit el tudsz viselni, és amennyit megterveztél. Csak figyelned kell a jeleket. A jeleket, amelyeket te helyeztél el a tervezés során. És nincs más segítséged, csak a szíved hangja. A benső hang, aki Te vagy. Nem másért jöttél ide, mint egy okos szívért…

… Sam ácsorgott a fürdőszobaajtóban. Apa, engem is megborotválsz? Szerinted a békamama ugyanúgy szereti az összes ebihalát? Hogyan találkozik a vakond a szerelmével, ha a föld alatt lakik, és soha nem jár el otthonról? Szerinted, fújna a szél, ha nem lennének fák? Apa, mi lesz a lányokkal így fütyi nélkül? Szerinted, te meg én soha nem lehetünk egyidősek? Nem hiszem. Szerintem egyidősek vagyunk, csak te előbb születtél...

Neked mindenki fontosabb! mondta Emily sírva. Minden ezért romlott el! Miattad!…

… Édesanyja ül a konyhaasztalnál a régi házban. Elveheted, persze.

 A te életed, de ez a nő soha nem fog senkit szívből szeretni önmagán kívül, erre felkészülhetsz…

Sípoló hangokat hallott és lépéseket, csendes suttogást. Megfordult, senki sem állt mögötte a fénylő folyosón. Elveszettnek érezte magát.

… Az erdők felett suhant, megmerült az azúr fényű folyóban, de nem érezte hűvösét, szelek szárnyán lebegett a város felett, együtt rezgett az esti harangszóval, mely gyermekkorában hazahívta a favágókat a sűrű erdőségekből. Hazavágyott…

… Azt hiszed, eltévedhetsz? Azt hiszed, nem kíséri minden lépésedet maga a vigyázó szeretet? hallotta Raphaela hangját. Azt hiszed, érhet bármi, ami igazán kárt tesz benned? A születés és a halál ugyanaz a kapu. A kettő közötti idő csak egy villanás az örökléthez képest. Gyere le a színpadról, és ülj le egy pillanatra a nézőtéren mutatott a mellette lévő székre a sorban.  Nézd meg kívülről a színdarabot a rendező szemével, és gondolkodj el rajta, merre kell menned. Mi mozgatja tetteidet? A félelem, a bűntudat? Esetleg a kiteljesedés vágya? Vajon melyik irányba kellene menned az eredeti terv szerint? Kimértél volna magadra valamit, ami szerinted nem szolgálja a fejlődésedet? Ugye nem. Az lehet, hogy sokáig időzöl egy kellemetlen helyzetben, mert nem látod, mit akar megtanítani neked. Ezért felelősségtudatból sanyargatnod benne magad. De volna ennek valami hasznos célja? A nehézség meg akar valamire tanítani, ezért keletkezett, de nem azért, hogy benne fuldokolj. Nem létezik a büntetés, csak a felismerés létezik…

A fájdalom tompa kísértete türemkedett át a vastag, fényes falon. Olyan volt, mint a légszomj, vagy mint az iszapos fejfájás, ami a hányinger mélységeibe taszítja az egész környező világot. Úgy érezte, nagyon fáradt, és nem mehet tovább. Finom csippantások visszhangoztak a szikrázó fényben. Apró sziszegések, és a nem létező arcához közelítő, meleg lélegzet.

– Apa! Már felkelhetnél! Eleget aludtál!