Korábbi időkben az előnevet úgy szerezte az ember, hogy vagy levágott néhány törökfejet, vagy az ő fejét vágták le. Tény az, hogy a béke emberei sokkal ritkábban jutottak címerhez, mint az erőszak véres lovasai.
Nincs értelme a további kertelésnek, tehát férfiasan bevallom: Berta Jancsi is ilyenformán jutott előnévhez.
Azért jutott ez múltkor az eszembe, mert advent volt akkor is, csillagos advent, amikor a roráték hajnali zsongása úgy áradt szét a sötét utcákra pillogó ablakszemek között, mint a Szépség és Jóság meleg ígérete. Ez volt az az idő, amikor a betlehemes társaságok kialakultak, s egyúttal a tagok is megkapták szerepeiket. Igen, mert más angyalnak lenni, és más pásztornak, más gazdának lenni, és megint más bojtárnak. Rátermettség kell ehhez, sőt tehetség, nem is beszélve a kellékekről… szakállról, bajuszról, subáról, láncos botról és főleg magáról a betlehemről, melyet a tavalyi tapasztalatok alapján kell megépíteni.
A mi társaságunkban először Berta Jancsi vette kezébe a kezdeményezést és irányítást, ami helyénvaló is volt, mert ezenkívül aztán egy lyukas garassal se járult hozzá a „befektetéshez”… Míg mi szorgalmasan – sőt túl szorgalmasan – gyűjtöttük az anyagot, addig Jancsi csak dirigált, sőt meg is feddte azt a tagot, akit a túlzó szülői felügyelet megakadályozott a szükséges holmi „beszerzésében”…
És mi birkatürelemmel viseltük Jancsi fölényét, amíg egy napon Bodó Vince kereken meg nem mondta, hogy ha Jancsi nem hoz semmit, csak parancsolgat, hát egyszerűen szájon vágja.
– Engem? – kérdezte Jancsi.
– Téged!
És mivel Vince szótartó fiú volt, Jancsi meggondolta a dolgot, és aznap délután már két teljes szakállal és egy lepedővel jelent meg, mondván, hogy a lepedőben ő lesz az angyal, a szakállakat pedig öregapja subájából vágta ki.
A betlehem kész lett, és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megmelegedett a szívünk is, és szívünk melegénél a Szent Család is élni látszott. Szóval, ilyen még nem volt – vallottuk büszkén –, és amikor Jancsi is felöltözött lenge fehérbe – nyakában egy madzagon lógó persellyel –, megbocsátottuk régebbi parancsolgatásait is. A persely kulcsát átadta Vincének.
– Majd akkor nyitjuk ki, ha a betlehemjárásnak vége lesz. Addig nem nyúlhat hozzá senki.
– Ez igen! – mondta még Vince is, aki pedig nem volt könnyen lelkesedő – Így van jól… okos gyerek vagy, Jancsi. Így semmiféle lopás nem történhetik…
Sajnos Vince megállapításának csak az első fele volt igaz. Jancsi tényleg okos gyerek volt…
Ámbár a végén minden kiderül.
Igenis ki!
Karácsony napján derült ki, amikor is összegyűltünk litánia után az iskolában a persely ünnepélyes és izgalmas kinyitására.
– Na, nyisd már ki! – mondta valaki.
Jancsi keze izgatottan kotorászott a záron, azután felpattantotta, belenézett, és kidöntötte az egészet az asztalra.
Csend! Az egész szobát betöltő, fagyos és egyre feszültebbé váló csend.
– A kulcs a Vincénél volt – rebegte, de még ettől se mozdultunk meg, mert szemünk odaragadt a pénzhalmazra, amely nagyjából olyan volt, mint egy régi pénzzel vegyes nadrággombgyűjtemény. Ebben a pillanatban világosodott meg előttünk, hogy az angyal miért a markát tartotta az adakozók elé, és miért nem a perselyt. A perselyben már nem a „nemes valuta” zörrent, hanem a katonagomb2 vagy poltura, sőt laposra nyomott ólomdarab…
Az iskola délutáni méla csendje szétrobbant. Jancsi küzdött, mint egy oroszlán, sőt mint egy arkangyal, de talán szétszedtük volna, ha egy felsőbb hatalom szét nem szór bennünket.
– Megbolondultatok?
Ez a felsőbb, sőt egyházi hatalom a káplán volt, kétméteres óriás, ami káplánban ritkaság, ámbár ez a káplán falubeli termés volt, így érthető… a mi falunk mindenféle nyeszlett egyeddel nem csúfította az egyházmegyét.
– Megbolondultatok? – dördült meg újra. – Ezen a szent napon – és hóna alá fogta Jancsit, mert Vince, mint egy hörcsög, indult el újra feléje. Vince ugyanis unokaöccse volt a káplánnak, és a rokoni kötelékek neki több szabadságot engedélyeztek. – Akarsz egy pofont? – és ellódította öccsét. – Oda üljetek valamennyien, és csak egy beszél, akit kérdezek.
És törvényt tartott.
A vádak csak úgy zuhogtak. Jancsi most már sápadt volt, és néha felemelte kezét:
– Káplán úr, Isten bizony…
– Ne esküdj, fiam!
Amikor aztán csend lett, ránk nézett, aztán a pénz-, a régipénz- és nadrággomb-gyülekezetre.
– Lehet, hogy Jancsi bűnös, de ez még nem biztos… – Jancsi lehajtotta fejét, és könnyezni kezdett. – Ha pedig ti a Szent Családot pénzért hordtátok, hát itt van! – és kicsapott egy kisebb bankót az asztalra. – Gyere, Jancsi fiam…
Mi csak ültünk megrokkanva. Szívünkkel kétségek és valóságok labdáztak, és szégyelltük magunkat, ámbár nem tudtuk volna megmondani, miért.
Vince mozdult meg először, mert Vince rokon volt, és gyakorlati ember.
– Majd én felváltom…
És Jancsi ettől kezdve első ministráló lett, első harangozó, sőt a következő karácsony előtt a káplán azt mondta, hogy miután Jancsi ártatlansága kiderült, reméli, hogy az angyal szerepét másnak nem adjuk… de hogy megnyugodjunk, Jancsi kapott tőle egy noteszt, amibe a kegyes adományokat azonnal, a helyszínen be fogja írni.
– Igenis – hajolt meg Jancsi, és ez a meghajlás meghatott bennünket.
És abban az évben – jaj, de régen volt – Jancsi nyakában egyfelől persely lógott, másfelől a könyvecske. Az adományokat elegáns meghajlással köszönte meg, s azonnal beírta. Másnap aztán már úgy beszélt a falu a mi betlehemünkről, mint amelyben angyal a „Könyves” Berta Jancsi. Hát így születik az előnév!
(1952)