Nap nap után olyan lehetőségek haladnak el mellettünk, amelyek megváltoztathatják az életünket: találkozunk egy lehetséges társsal, hallunk egy olyan megjegyzést, amely új karriert nyithat meg előttünk. Felgyorsult életünkben könnyen megesik, hogy nem vesszük észre vagy elvetjük ezeket a röpke pillanatokat. Pedig megtaníthatjuk az elménknek, hogy észrevegye és megragadja őket, és megtanulhatjuk, hogyan tehetünk egy rövid másodpercet hosszú távú változássá. Azért lehetséges ez, mert a gondolkodásra, az érzésekre és a cselekvésre való képességünk, egyszerűbben fogalmazva az agyunk irányítja azokat a dolgokat, amelyekre legjobban vágyunk az életben: az egészséget, a boldogságot, a jólétet és a szeretetet.
A New Age mozgalom már régóta azt ígéri nekünk, hogy elménk átalakításával irányítani tudjuk sorsunkat. A sok kételkedés ellenére emberek milliói használták nemzedékeken át A Titoknak és előfutárainak rendszerét. Hogy miért? Mert ha lehántjuk róluk a misztikát, olyan elveket találunk bennük, amelyek valóban működnek. És ami még fontosabb: ezeket az elveket ma már az ideggyógyászat (neurológia) és a viselkedéspszichológia legújabb felfedezései is alátámasztják.
Pszichiátriára szakosodott orvos vagyok, neurológusból lettem felső vezetők coacha és a szellemi teljesítmény szószólója. A kutatásaim és a praxisomban szerzett tapasztalatok meggyőztek arról, hogy képesek vagyunk aktívan megváltoztatni elménk működését. A tudomány és a bizonyítékon alapuló pszichológia azt mutatja, hogy mindnyájunkban megvan az erő annak a világnak a megteremtésére, amelyre vágyunk.
Hadd beszéljek egy kicsit magamról! Hosszú utat tettem meg, mire megértettem, hogy az általam megálmodott élet létrehozásának a kulcsa az agyamban van – ez az, amit Forrásnak nevezek. Ebben a könyvben megosztom azokat a gondolatokat és technikákat, amelyek működtek nálam és az ügyfeleimnél, s bemutatom a legújabb pszichológiai és neurológiai kutatásokat. Mindezt egy bizonyítottan hatásos eszköztárba sűrítve, amellyel felszabadíthatjuk elménket. Ha nyitottak vagyunk a változásra, és követjük ezeket az egyszerű lépéseket, akkor készen állunk majd arra, hogy minél több lehetőséget megragadjunk, és kiteljesítsük a bennünk rejlő potenciált.
Első generációs indiai bevándorlók legidősebb gyermeke vagyok. Északnyugat-Londonban nőttem fel a hetvenes és a nyolcvanas években, különböző kultúrák, ételek és nyelvek furcsa kavalkádjában. Gyorsan megtanultam alkalmazkodni a körülöttem kavargó eszmerendszerekhez, de legbelül össze voltam zavarodva. Otthon a jóga és a meditáció a napi rutin része volt, szigorú vegetáriánus, ájurvédikus étrendet követtünk, a kurkumát tartottuk minden nyavalya ellenszerének, és az ételt fel kellett ajánlanunk Istennek, mielőtt enni kezdtünk. A szüleim próbálták megmagyarázni ezeknek a szokásoknak a jótékony hatásait, de én túlzónak éreztem őket, és inkább olyan szerettem volna lenni, mint a barátaim. Egyszerű életről álmodtam, ahol a családi hagyományok harmóniában vannak a körülöttünk levő világgal.
Az öcsémmel sosem beszéltünk a reinkarnációról az iskolában, de otthon illatos füstölővel, imával és ételáldozatokkal fejeztük ki tiszteletünket az őseink iránt, abban a szent meggyőződésben, hogy egy másik dimenzióban élnek, és képesek befolyásolni az életünket. Legnagyobb csodálkozásomra a rokonság a nagymamám reinkarnációjának tartott engem. A család szerint a nagymamám nagyon bánta, hogy nem részesülhetett rendes iskolai oktatásban (egy indiai faluban nőtt fel). Ez nagy nyomást helyezett rám, mindenki azt várta tőlem, hogy orvos legyek. (A kultúrámban ugyanis ez a legtiszteletreméltóbb foglalkozás, az orvos amolyan istenség, hiszen kapcsolatban áll az élettel és a halállal.) Én pedig egészen az orvosi egyetemig kötelességtudóan végigjártam azt az utat, amelyet a megkérdezésem nélkül jelöltek ki nekem.
Szerintem az első egyetemi éveimben azért kezdtem vonzódni a pszichiátriához és az idegtudományhoz, mert szerettem volna megérteni magam, és eldönteni, ki vagyok valójában, s mi lenne az igazi célom, ha szabadon választhatnék. A húszas éveimben elutasítottam a kulturális örökségemet, mert meg akartam szabadulni azoktól a nagy elvárásoktól, amelyeket gyerekkoromban kényszerítettek rám. Elköltöztem otthonról, és az egyetemi barátaimmal laktam. Érdeklődni kezdtem a divat iránt, és az öltözködésemmel fejeztem ki magam. Utazgattam Európában, aztán Dél-Afrikában, és már nem tartottam botrányosnak, hogy van egy fiúm. A leendő férjemmel mindketten a pszichiátria területén dolgoztunk, amikor megismerkedtünk. Később Ausztráliába költöztünk, majd Bermudán éltünk. A sok utazás kiszélesítette a látókörömet, segített megismerni az embereket és a különböző kultúrákat. Az igazi megpróbáltatás azonban a harmincas éveim közepén várt rám, amikor súlyos magánéleti és szakmai válságot éltem át.
Egyre rosszabbul éreztem magam pszichiáterként, megviseltek a hosszú műszakok, a rengeteg munka meg az az elkeserítő érzés, hogy igazából nem tudok segíteni a betegeimnek. Rengeteg szenvedésnek voltam tanúja, és láttam, milyen keményen és kegyetlenül bánik az élet a szellemileg sérült emberekkel. Nagyon szerettem a betegeimet, de mindig ott motoszkált a fejemben az a gondolat, hogy a gyógyszereknél meg a kórházi kezeléseknél többet érdemelnének; hogy egy egészségesebb rendszer és egy átfogóbb gondoskodás jobban elősegítené a gyógyulásukat. Nem tartottam jónak, hogy csak a betegségekre összpontosítunk, és a beteggel kapcsolatban az a legnagyobb reményünk, hogy a kezelés végén visszatér a normális kerékvágásba. Tudtam, hogy létezik olyan világ, amelyben a jó eredmény még jobb lehet, és éreztem, hogy sokkal hasznosabb lehetnék, ha úgy dolgozhatnék, hogy a teljes egészség lenne a cél, nem pedig csak a legsürgetőbb tüneteket kezelném. Végül úgy döntöttem, otthagyom a szakmámat, és megpróbálok tenni valamit az elképzelésemért. Ugyanebben az időszakban tönkrement a házasságom, és ez szörnyű hatással volt az önbecsülésemre és az önbizalmamra. Úgy éreztem, fuldoklom, nincs mibe kapaszkodnom, és nem láttam kiutat. Kénytelen voltam elsajátítani a szellemi rugalmasság (reziliencia) képességét, nemcsak a magam, hanem mások érdekében is.
Önazonossági válságba kerültem, nem tudtam, mit fogok tenni a jövőben, s próbáltam megérteni, mi vezetett a házasságom összeomlására. Meg kellett tanulnom, ki vagyok én a felnőtt éveim alapjának tartott kapcsolatomon kívül. Olyan mélypontokat éltem át, amelyeket szavakkal nem tudtam leírni, csak a kétségbeesés és a veszteség zsigeri üvöltésével. Amikor elértem a mélypontot, új megvilágosodást kaptam. A legnehezebb pillanatban olyan elszántság támadt fel bennem, amelynek a létezéséről addig fogalmam sem volt. Rájöttem, olyan útra léptem, amelyen egyedül kell végigmennem, hogy meg tudjam valósítani önmagam.
Néhány évvel azelőtt, amikor még minden rendben volt, megismertem a pozitív gondolkodás és a vizualizáció elméletét. Orvosként dolgoztam, harmincéves voltam, és boldog feleségként éppen egy világ körüli úton jártam. Nagyon gondtalannak éreztem magam. Sok önfejlesztő könyvet olvastam, érdekelt a buddhizmus és Jung filozófiája. Orvostársaim nagyon „alternatív”-nak tartottak. Míg ők határozottan elutasították az önfejlesztő könyveket, én úgy gondoltam, hogy mindenféle ideológiának megvan a maga ideje és helye. Elolvastam egy, a többinél sokkal ezoterikusabb könyvet, amelyet a pozitív gondolkodás bibliájának neveznek. Mesterkulcs rendszer volt a címe, Charles F. Haanel írta, és eredetileg 1916-ban adták ki. Olyan elveket ötvözött, mint a „vonzás törvénye”, a vizualizáció ereje és a meditáció. Nem végeztem el a könyvben leírt gyakorlatokat, de egyetértettem velük, és elhatároztam, hogy egyszer visszatérek rájuk, „ha valaha szükségét érzem”. Aztán éveken át nem is gondoltam a könyvre. Csak a szeretettel felépített életem összeomlása idején fordultam megint hozzá, amikor tönkrement a házasságom, irányt váltott a karrierem, magányosan éltem, és új vállalkozásba fogtam.
Megdöbbentett a könyv gyakorlatainak a hatásossága. Minden héten újabb és mélyebb bepillantást nyertem addigi hibás gondolkodási sémáimba, amelyek odáig vezettek, hogy kicsúszott a kezemből életem irányítása. E tudás segített abban, hogy érzelmeimet a magam javára fordítsam, és ne hagyjam, hogy magukkal ragadjanak. Ez komoly felfedezés volt. Főleg a vizualizációt találtam hasznos újdonságnak ahelyett, hogy agyba-főbe elemeznék minden helyzetet. Fuldoklás helyett megalkottam egy kis mentőcsónak képét, amelybe addig kapaszkodhatok, amíg szükségesnek tartom. Előttem volt egy sziget, és elképzeltem, ahogy az aranyszínű homokon állok, a víz lepereg rólam, a nap felmelegít, révbe érek, és erős leszek. Elkezdtem minden évben cselekvéstáblákat is készíteni (később részletesen bemutatom majd őket a könyvben). A cselekvéstáblák gyakorlatilag kollázsok, amelyeken a céljainkat vagy a vágyainkat ábrázoljuk, és az a funkciójuk, hogy motiváljanak minket az elérésükben. A tábláim először csak apró győzelmeket hoztak, és álmodni sem mertem volna arról, hogy később milyen hatásosak lesznek. Még most is megvannak a régebben készített tábláim – döbbenetes, mennyi minden valósult meg belőlük, egészen a legapróbb részletekig.
Úgy érzem, hatalmam van az életem fölött, hatással vagyok mások életére, sőt a világra is, miközben követem a szenvedélyemet, és tanítom az embereket. Mindig is hittem a bővelkedés és a bőkezűség fontosságában, és alapértéknek tartottam, hogy szolgáljak a világban. Ám mostanra sokkal fontosabb lett, hogy hirdessem ezt az üzenetet barátoknak, rokonoknak és pácienseknek, mint a túlélésemért folytatott küzdelem. Fejlődtem, mély változásokon mentem át, és ami még fontosabb: minden új ismeretet dekódolni tudtam a neurológiai és a pszichiátriai tudásommal. Képes voltam úgy működtetni az agyamat, hogy segítse az új életemet.
Miközben új utat tapostam ki magamnak, és agyam tökéletesítésére összpontosítottam, felfedeztem, hogy az agyunknak hatalmában áll azt az életet irányítani, amelyet elképzeltünk magunknak. Fokozatosan felépítettem és finomítottam a témához kapcsolódó értelmezéseimet és tanításaimat, s közben egyre jobban megerősödött bennem az az elhatározás, hogy ezentúl minden energiámat az agy titkainak leleplezésére fordítom.
Felnőtt éveim során az ideggyógyászat hatalmas fejlődésen ment át, főleg az agyi képalkotási technológiák megjelenésének köszönhetően. Ezek a felfedezések alátámasztották ösztönös megérzéseimet, amelyekben addig nem mertem bízni, és igazolták a kulturális hátteremből származó ősi tudást, amelyet azelőtt összeegyeztethetetlennek tartottam a modern nyugati élettel. A képalkotó eljárások átalakították az agy szerepéről, a szellemi egészség és erő fontosságáról vallott nézeteinket. Rávilágítottak az agy képlékenységének hatalmas erejére, valamint arra, hogy ez mit jelent számunkra.
Saját fejlődésemmel és érzelmi átalakulásommal párhuzamosan egyre szorosabban összefonódott az identitásom a tevékenységemmel, és hittem, hogy másoknak is segíteni tudok ebben. Rájöttem, miért élek ezen a bolygón. Ha a pozitív változásokat a valóságban is viszont akarom látni, csupán annyit kell tennem, hogy azon munkálkodjak, amiben jó vagyok, és megtaláljam a pozitívumokat az életben ahelyett, hogy a problémákra összpontosítanék. Ha így cselekszem, az hatással lesz mindenre, amibe belefogok.
A neurológiai ismereteimet és az ezoterikus filozófia terén tett felfedezéseimet már nem tartottam összeegyeztethetetlennek, csupán két ellentétes pólusnak, amelyek új töltést hoznak létre. A barátaim, a rokonaim, a betegeim és a coachingokon megismert ügyfeleim tapasztalatai mind beleillettek az elképzeléseimbe, s újra meg újra igazolták a tanításaim mélyén rejlő igazságot. Végre olyan munkát végeztem, amilyet akartam, és ez örömmel töltött el, bármerre mentem. Olyan emberekkel vettem körül magam, akikről tudtam, hogy támogatnak engem és azt is, amit el szeretnék érni. Minden évben készítettem egy cselekvéstáblát. Naplót vezettem, amelyben leírtam a gondolataimat és az érzéseimet az életem eseményeivel kapcsolatban. Sikerült a bizalom és a hála érzése felé fordulnom, hibáztatás vagy a felelősség elkerülése helyett. Teljesen független lettem, és a belső erőforrásaimra támaszkodtam még olyan helyzetekben is, amelyeket azelőtt nem tudtam volna elviselni. A felismeréseim egyre gyűltek, egybeolvasztották mindazt, amit a keleti filozófiákról és a kognitív tudományról tanultam, és új élet bontakozott ki általuk. Idővel ezek a változások ugrásszerű fejlődésre vezettek a munkámban, és olyan kiteljesedést és biztonságot hoztak az életembe, amelyről álmodni sem mertem volna.
Ezt ajánlom fel most önöknek, naprakész, tudományosan igazolt módon. Bemutatom felfedezéseimet, tapasztalataimat és módszereimet, amelyekkel megtaníthatjuk agyunknak úgy irányítani a tetteinket és az érzelmeinket, hogy beteljesítsük a legrejtettebb álmainkat is. Agyunk megértése és irányítása a kulcs. Ez a Forrás ereje. Nekem kilenc év egyetemi tanulmányra, hét év pszichiáteri munkára és tíz év felső vezetőkkel foglalkozó coachként eltöltött időre volt szükségem ahhoz, hogy eljussak idáig. Ebben a könyvben megosztom önökkel a titkot, hogyan lehet úgy irányítani az agyat, hogy átalakítsa az életüket.
Dr. Tara Swart, London