ALFRED ADLER
ÉLETISMERET
Fordította
S. Nyirő József
KOSSUTH KIADÓ
1. Az individuálpszichológia alaptételei 4
2. A fogyatékosságok leküzdése
3. A kisebbrendűségi komplexus és a fölénykomplexus
4. Az életstílus
5. Kora gyermekkori emlékek
6. A testmozdulatok és a viselkedésformák
7. Az álom és az álom értelmezése
8. A nevelés és a nehezen kezelhető gyermek
9. Az elhibázott életstílus. Esetleírás
10. A közösségi érzés hiánya és a bűnözés
11. A szerelem és a házasság
12. A szexualitás és a szexuális problémák
13. Zárszó
1. AZ INDIVIDUÁLPSZICHOLÓGIA ALAPTÉTELEI
William James, a nagy filozófus szerint csak az élettel közvetlen kapcsolatban álló tudomány igazi tudomány. Azt is mondhatnánk, hogy az olyan tudományban, amely közvetlen kapcsolatban áll az élettel, az elmélet és a gyakorlat megbonthatatlan egységet alkot. Következésképpen az életről szóló tudomány éppen azért lesz élettudomány, mert felépítésében közvetlenül igazodik az élet mozgásformáihoz és az életerőkhöz. Ezek a megfontolások kiváltképpen érvényesek az individuálpszichológia tudományára.
Az individuálpszichológia arra törekszik, hogy minden egyes egyéni életet egésznek, egységnek fogjon fel, és véleménye szerint minden egyes reakció, minden mozgás és minden impulzus világosan felismerhető alkotórésze egy bizonyos individuális életstílusnak. Az ilyen tudomány szükségszerűen a gyakorlati kérdésekre összpontosítja figyelmét, minthogy ismereteink segítségével korrigálni és módosítani tudjuk beállítódásainkat. Az individuálpszichológiának tehát kettős értelemben profetikus jellege van: nem csupán azt mondja meg előre, ami történni fog, hanem Jónás prófétához hasonlóan azt is, mi fog történni azért, mert valami nem történik meg.
A CÉLRA TÖRÉS
Az individuálpszichológia tudománya abból az igyekezetből fejlődött ki, hogy megértse a titokzatos, alkotó életerőt, azt az erőt, amely a fejlődés, az erőfeszítés és a teljesítmény utáni vágyban fejeződik ki – és ezenkívül még az embernek abban a kívánságában, hogy az egyik úton elszenvedett vereségeket kompenzálja, azaz másik úton próbáljon sikert elérni. Ez az erő célra irányul. Abban fejeződik ki, hogy az ember igyekszik elérni valamilyen célt, és minden testi és lelki rezdülését ennek a törekvésnek a szolgálatába állítja. Következésképp teljességgel lehetetlen testi mozdulatokat és lelki állapotokat elvontan, azaz valamely egységes, individuális egésztől elvonatkoztatva vizsgálni. Így például merőben helytelen volna olyan igényt támasztani, hogy a kriminálpszichológiában nagyobb figyelmet fordítsunk a bűncselekményre, mint a bűn elkövetőjére. Mert hiszen a bűn elkövetőjéről van szó, nem pedig a bűncselekményről, és bármilyen alaposan és mélyrehatóan szeretnénk is megvizsgálni e cselekményt, kriminális voltát csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha azt egy meghatározott egyén életében bekövetkezett eseményként fogjuk fel. A külső jegyeket tekintve egyforma cselekvés lehet egyik esetben kriminális, másik esetben pedig nem. Az a fontos, hogy megértsük az individuális összefüggést, a cselekvés kereteit – az adott egyén életcélját, amely megmutatja valamennyi cselekedetének és mozdulatának irányát. E cél alapján fel tudjuk ismerni az egyes, különböző cselekedetek mögött a rejtett jelentéstartalmat, vagyis képesek vagyunk e cselekedeteket egy egész részeiként felfogni. És viszont: ha a részeket vizsgáljuk, mégpedig valamely egész részeiként, jobban hozzá tudunk férni és jobban meg tudjuk érteni azt a bizonyos egészt is.
Ami e könyv szerzőjét illeti, a pszichológia iránti érdeklődése orvosi praxisából fakadt. Ez a tevékenység igényelte a teleologikus látásmódot és fejlesztette a célirányos tettek iránti érzéket, amely a pszichológiai tények megértéséhez elengedhetetlen. Miként az orvoslásban megfigyelhetjük, minden szerv arra törekszik, hogy meghatározott végső cél irányában fejlődjön. Az érettség állapotában, felnőttkorban, világosan meghatározott formát vesznek föl, amely már nem változik. Sőt szervi károsodások eseteiben rendszeresen azt tapasztaljuk, hogy a természet különleges erőfeszítésekkel igyekszik leküzdeni vagy legalábbis valamilyen módon kompenzálni a fogyatékosságot, például úgy, hogy egy másik szerv megfelelő fejlődés után át tudja venni a károsodott szerv funkcióját. Az élet állandóan folytonosságra, fennmaradásra törekszik, és az életerő harc nélkül sohasem hódol be külső kellemetlenségek és ellenállások előtt.
A psziché mozgása hasonló a szerves élet mozgásához. Minden léleknek van bizonyos elképzelése valamilyen célról vagy ideálról, hogy segítségével kijusson a jelenlegi állapotból, és a jövőbe mutató konkrét cél kitűzésével leküzdje a jelenlegi fogyatékosságokat és nehézségeket. E konkrét cél birtokában az egyén gondolatilag és érzelmileg felülemelkedhet a jelen nehézségein, és erősnek érezheti magát, mert jövőbeli sikereit tartja szem előtt. Cél elképzelése nélkül az egyéni tevékenység teljesen értelmetlenné válna.
Minden adat arra vall, hogy ez a cél megfogalmazódik és konkrét formát ölt az élet kezdetén, a kora gyermekkor fejlődési szakasza folyamán. Ekkor kezd kialakulni a felnőtt személyiségnek valamilyen eszményképe vagy modellje. El tudjuk képzelni, hogyan megy végbe ez a folyamat. A gyermek, aki mindig viszonylag gyenge, gyámoltalannak érzi és olyan helyzetbe szorítottnak látja magát, amelyet nem tud leküzdeni. Ettől kezdve arra törekszik, hogy fejlessze magát, mégpedig olyan vezérvonalhoz igazodva, amely megfelel az általa választott célnak. Az e szakaszban felhasznált fejlődési energia kevésbé fontos, mint a cél, amely a fejlődési vonalat meghatározza. Azt nehéz megmondani, hogyan fogalmazódik meg ez a cél, de az közismert, hogy van ilyen cél, és döntő módon befolyásolja a gyermek minden mozdulatát. Ma még valóban keveset tudunk az e korai szakaszban ható erőkről, impulzusokról, okokról, képességekről vagy képességhiányokról. Mindeddig valóban nincs még kezünkben a kulcs e folyamatok megértéséhez, hiszen a gyermek az irányt csak akkor szabja meg, ha a célját szemügyre vette. Azt, hogy a gyermek a jövőben milyen lépéseket fog tenni, csak akkor tudjuk némi biztonsággal feltételezni, ha megismerjük az általa választott irányt.
Nyilvánvaló, hogy a "cél” szó hallatán az olvasónak csak nagyon homályos elképzelése lehet. A fogalom konkretizálásra szorul. Egy cél végső soron azt jelentheti, hogy az ember igyekszik olyanná válni, mint az Isten. Ez persze a végső cél, úgyszólván a célok célja. A nevelőknek gondosan ügyelniük kellene arra, hogy önmagukat és a gyermekeket ne próbálják arra késztetni, hogy olyanná váljanak, mint az Isten. Valóban megállapíthatjuk ugyanis, hogy a gyermek a fejlődése folyamán mindenkori végső célként konkrétabb, közelibb célt tűz ki. A gyermekek környezetükben a legerősebb embert keresik tekintetükkel, és azt teszik meg példaképükké vagy céljukká. Ez lehet az apa vagy esetleg az anya is, vagyis megfigyelhetjük, hogy fiú is érezhet késztetést anyja utánzására, ha apjánál erősebbnek látja. Később esetleg tehergépkocsi-vezetők akarnak lenni, mivel úgy vélik, az ilyen férfiak a legerősebbek.
Ha a gyermek ilyen célt tűz ki magának, igyekszik úgy tenni-venni, érezni és öltözködni, mint egy tehergépkocsi-vezető, és felveszi azokat a megkülönböztető jegyeket, amelyek összhangban vannak a céllal. De jaj neki, ha a rendőr felemeli a karját, ekkor a sofőr semmivé zsugorodik... Még később az orvos vagy a tanító válhat példaképpé. Hiszen a tanító például megfenyítheti a gyermeket, és ily módon tekintélyt vívhat ki magának a gyermek szemében, tehát a tanító erős ember.
A gyermek célja megválasztásakor különféle konkrét szimbólumokat használhat fel, és mi megállapíthatjuk, hogy az általa választott cél alapjában véve közösségi érzésének ismertetőjegye. Egy fiú arra a kérdésre, mi szeretne lenni, ha felnő, azt válaszolta: "Hóhér szeretnék lenni.” Ebben a válaszban a közösségi érzés hiánya nyilvánul meg. A fiú szeretne úr lenni élet és halál fölött – olyan szerepet kíván magának, amely egyedül Istent illeti meg. Hatalmasabb akar lenni a társadalomnál, és ily módon haszontalan életre vágyik. A cél az orvosi hivatás esetében is kapcsolatban van azzal a vággyal, hogy az ember Istenhez hasonlóan úr legyen élet és halál fölött, de ebben az esetben a cél eléréséhez a közösség szolgálatán át vezet az út.
AZ ÉRZÉKELÉS MÓDJA
Ha az eszménykép, a célt megtestesítő kora gyermekkori személyiség kialakult, rögzül a vezérvonal, és az egyén megtalálja végleges orientációját. Éppen e tényre támaszkodva előre meg tudjuk mondani, hogyan alakul későbbi élete. Ettől az időtől kezdve az egyén érzékelései szükségszerűen az életvonala által meghatározott nyomvonalon követik egymást. A gyermek a jövőben adódó szituációkat nem úgy fogja érzékelni, ahogy valóban jelentkeznek, hanem személyes érzékelési módja szerint, más szavakkal a szituációkat elfogultan, saját érdekeihez mérten fogja érzékelni.
Ebben az összefüggésben figyelmet érdemel az a tény, hogy azok a gyermekek, akik valamilyen szervi fogyatékossággal küzdenek, minden tapasztalatukat kapcsolatba hozzák a fogyatékos szerv funkciójával. Azt a gyermeket például, aki gyomorbántalmaktól szenved, felismerhetjük az étkezés iránti túlzott érdeklődésről, a látáshibában szenvedő gyermeket pedig a látható dolgok foglalkoztatják jobban. Ez összhangban van a személyes érzékelési móddal, amely, mint megállapítottuk, minden embert jellemez. Azt mondhatjuk tehát, hogy csak azt kell kiderítenünk, mely szerve fogyatékos a gyermeknek, és ebből következtethetünk arra, milyen irányú az érdeklődése. A gyermek a szervi fogyatékosság tényét nem úgy éli meg, ahogy kívülről látjuk, hanem mintegy átszűrve saját érzékelésének hálóján. Tehát valamely szervi fogyatékosság külső megfigyelése nem szükségszerűen ad felvilágosítást az adott gyermek érzékelési módjáról, még ha fogyatékosságának ténye visszatükröződik is benne.
A gyermek érzékelése be van ágyazva a kapcsolatok rendjébe, és ebben a tekintetben közte és köztünk nincs különbség, mivel senki sincs az abszolút igazság ismeretének birtokában. Még a tudományaink sem, hiszen a józan észen alapulnak, vagyis állandó változás állapotában leledzenek, és kénytelenek beérni azzal, hogy a nagy hibákat fokozatosan kisebbekkel cserélik fel. Valamennyien követünk el hibákat, de a döntő az, hogy korrigálni tudjuk őket. A korrekció az eszménykép kialakulása folyamán könnyebben elvégezhető, és ha a hibákat nem korrigáljuk ebben az időben, később ezt csak abban az esetben tudjuk elvégezni, ha reprodukáljuk az egész akkori helyzetet. Ha tehát egy neurotikus pácienst kell kezelnünk, az a feladatunk, hogy az élete kezdetén az eszménykép kialakítása során elkövetett alapvető hibákat derítsük ki, nem pedig azokat a közönséges hibákat, amelyek későbbi élete folyamán történtek. Ha ezeket az alapvető hibákat megtaláljuk, megfelelő kezeléssel korrigálni tudjuk őket.
Az individuálpszichológia világánál csökken az öröklődési probléma jelentősége. Nem az a fontos, mit örökölt az ember az őseitől, hanem az, hogy korai éveiben hogyan gazdálkodott ezzel az örökséggel, vagyis a dolog az eszményképen fordul meg, amelyet az ember gyermekkorában kialakított. Az örökölt szervi fogyatékosságokért természetesen az öröklődés a felelős, de ebben az esetben csak az a feladatunk, hogy enyhítsük a mindenkori különleges nehézséget, és a gyermeket kedvezőbb helyzetbe hozzuk. Éppenséggel valóban nagy előnyünk származik abból, ha tudjuk, mit kell tennünk, amikor a hibát felismerjük. Nem ritka az olyan eset, amikor örökölt szervi fogyatékosságokkal nem terhelt gyermek helytelen táplálkozásnak vagy sok más nevelési hiba egyikének következtében rosszabb állapotban van, mint egy örökölt szervi fogyatékosságokkal terhelt gyermek.
A következőkben ismertetem azt a programot, amelyet az individuálpszichológia dolgozott ki a neurotikus emberek nevelése és kezelése céljából, különös tekintettel a neurotikus gyermekekre, a bűnözőkre és az alkoholistákra, akik az iszákosságba menekülnek az élet hasznos oldaláról.
Ha könnyen és gyorsan ki akarjuk deríteni, hol a hiba gyökere, azzal a kérdéssel kezdjük, mikor keletkezett a probléma. A páciens ezért rendszerint valamilyen új helyzetre hárítja a felelősséget. Ez téves megítélés, ugyanis páciensünk, mint kiderül, az aktuális esemény előtt nem valami jól készült fel az új helyzetre. Amíg kedvező helyzetben volt, eszményképének hibái nem voltak láthatók, mert minden új helyzet lényegében véve kísérlet, amelyre az ember az eszményképe által kialakított érzékelési módjával összhangban reagál. Cselekedetei nem puszta reakciók, hanem sokkal inkább kreatív, teremtő tettek, amelyeket az egész életét uraló cél határoz meg. Az individuálpszichológiával kapcsolatos kutatásaink már korán felismertették velünk, hogy az örökletes tényezőknek csak csekély jelentőséget tulajdoníthatunk. Megállapítjuk, hogy az eszménykép az élettapasztalatokra az ember érzékelési módjával összhangban reagál. Tehát erre az érzékelési módra kell befolyást gyakorolnunk, ha valamilyen eredményt el akarunk érni.